(Szilágyi nem érzi magát jól Tisza Kálmán táborában. – Kilép 1878
tavaszán. – Tanácskozunk a mérsékelt ellenzék pártelvei fölött. – Én a
függetlenségi párthoz csatlakozom. – Szilágyi ezt ellenzi. – Okai. –
Éjjeli tanácskozásunk. – Az én okaim. – Az egyesült ellenzék
megalakulása. – E párt jelleme.)
Szilágyi 1875-ben az egykori Deákpárt vezető férfiaival együtt belement
a fuzióba s a Deákpártból és a balközépből összeolvadt óriási többségnek
soraiban foglalt helyet.
E pártnak külső, látható, sőt valóságos vezére Tisza Kálmán lett.
De hát miért Tisza Kálmán? E kérdés százszor megrezdült Szilágyi
agyában. De Deákpárti társaiéban is.
E férfiu nem volt nagy elme, nem volt szónok, nem volt lelkesülni tudó
meleg lélek, alkotások dicsősége nem állott mögötte s ugy látszik, nem
voltak egyetemes czéljai se. Mi kötötte tehát hozzá az embereket? Minő
erő volt az, mely őt tizenöt éven át megtartotta a hatalom élén? Sokkal
tovább, mint a Deákpárt legnagyobb férfiait!
Nagyon érdekes kérdés ez, de egyuttal annyira tartalmas, hogy ennk
földeritésébe most uem akarok bocsátkozni. Történelmi tény az, hogy a
viszonyok ugy alakultak és sok ideig ugy állottak fenn, hogy Tisza a
hatalmat meg tudta szerezni s másfél évtizeden át meg tudta tartani.
El lehet képzelni, hogy Szilágyi, a ki még Deák Ferencz vezérségét is
birálni tudta, Tisza Kálmán vezérsége alatt nem érezhette magát
boldognak. Nem is erezte. De föllázadni még se tartotta czélszerünek.
Igaz, hogy Tisza nem is az az ember volt, a ki megtürte volna pártjában
a lázongó elemeket. Régi balközépi hiveiből igen jó táborkar alakult
körülötte, mely gondosan vigyázott azokra, a kikben lázongó hajlamot
vagy képességet gyanitott s mindig kész volt ezeket féken tartani, sőt a
pártból ki is zárni.
Könnyen tehették.
Az 1875-iki képviselőházban csak két kis ellenzéki párt volt eleintén.
Az egyik a szélsőjobb-párt báró Sennyey vezetése alatt alig 15–20 taggal
s a másik a szélsőbali függetlenségi párt alig 35 férfiuval. Minden
ellenzéki szavazatra hét kormánypárti szavazat esett Száz embert is
kiszorithattak a többségből s az mégis óriási többség maradt.
Az 1875-ik év tavaszán valósággal ki is szoritottak mintegy hetven
férfiut. Ezekből alakult meg báró Simonyi Lajos névleges vezetése
mellett a független szabadelvü párt. Szilágyi bent maradt a többségben.
Még ekkor azt hitte, hogy lassanként mégis csak összefér majd Tisza
Kálmánnal.
Ez a hite két év mulva végképen kialudt. A mikor elvégre az Ausztriával
megkötendő kigyezés javaslatai nyilt tárgyalásra kerültek: Bittó,
Kerkapoly, Lónyay, Szilágyi lehetetlennek tartották azok elfogadását.
Hatalmas vita után, melynél szebbet alig látott a magyar parlament,
kiléptek a kormánypártból.
Igy lett Szilágyi ellenzéki. Az ő határozottan szabadelvü gondolkozása a
Tisza-kormány sok művében félreérthetlen reakcziót látott. Ezt se tudta
tovább türni. De erős magyarsága éppen nem türhette, hogy a közgazdasági
kiegyezési javaslatokkal hazánkat az elszegényedés utjára kényszeritsék.
Ekkor már négy ellenzéki párt volt a képviselőházban.
Az egyik a szélsőbal.
A másik a szélsőjobb Sennyeyvel.
A harmadik a független szabadelvü párt 1876 óta.
A negyedik a disszidensek pártja. Igy nevezte a sajtó és a parlament
Kerkapolyékat, Szilágyiékat.
Természetes volt s rögtön föl is merült minden oldalon az az óhajtás,
hogy a közjogi alapon álló három ellenzéki párt egyesüljön s igy
hatalmas kormányképes pártot alkosson. Ha egyesül: tagjainak száma
felülmulja a százat s nagy vonzóerőt gyakorol a kormánypárt függetlenebb
elemeire is.
Én akkor nem voltam a törvényhozás tagja. Vármegyémben vezettem az
ellenzéket a keleti háboru alatt fölmerült nagyobb nemzeti kérdésekben s
kivált a hibás kiegyezési javaslatok ellen. De Szilágyival állandó
érintkezésben voltam s Kerkapolynál igen gyakran találkoztunk.
Egyik fontos tanácskozásunkra határozottan emlékezem.
1878-ban volt április 10-ike körül, talán épen április 10-én. Azért
jöttünk össze este Kerkapolynál, hogy a három ellenzéki párt egyesülése
fölött tanácskozzunk s ha lehet, az egyesülés elvi föltételeit
megállapitsuk és szövegezzük. Öten voltunk. Bittó István és gróf Apponyi
Albert s Kerkapoly, Szilágyi és én.
Tizenkét pontban meg tudtunk egyezni. Mondhatnám vita nélkül, nemes és
bizalmas eszmecserével. Épen hozzáakartam fogni már a szövegezéshez, de
előbb még egy utolsó pontot terjesztettem elő, melyet szükségesnek
tartottam megvitatni is, de a programmba fölvenni is.
Javasoltam, mondjuk ki, hogy ha Ausztriával való közgazdasági viszonyunk
a nemzet anyagi erejének elsorvadására vezet s ha a kormány minden
ünnepélyes kijelentése daczára is Boszniát és Herczegovinát elfoglalja s
ekként Magyarország és Ausztria mellé harmadik államterületet is kapcsol
s ezzel a dualizmust meghamisitja: akkor az 1867-iki államjogi kiegyezés
értéke Magyarországra nézve elvész; akkor annak mi csak terheit érezzük
s egyébként az ránk nézve üres keretté válik; tehát akkor annak gyökeres
átalakitása válik nemzetünk érdekében szükségessé.
Czélom volt áthidalni a megalakulandó egyesült ellenzék s a
függetlenségi párt közt fennálló távolságot. Czélom volt olyan
ellenzéket alkotni, a milyen volt 1848 előtt Deák és Kossuth ellenzéki
pártja. Akkor is ugy láttam, most is ugy látom a Habsburgok és
Magyarország közti erőarányokat, a mint ezek 1848 előtt fennállottak s
szent meggyőződésem volt akkor is, hogy a Habsburgok erőtömegével
szemben a magyar nemzetnek mindig erélyes ellenzéki állásban kell lenni
s kerülni kell Mária Terézia korát, a mikor az országgyülés minden
pártja az udvar kegyét és jóindulatát megszerezni tartotta legfőbb
feladatának. Elnémetesedés lett a vége s alkotmányunk elsorvadása s a
beolvadás. A független Magyarország csak üres szó maradt.
Javaslatom megütközést keltett. Bittó nyomban lehetetlennek mondta ennek
elfogadását.
– Jegyezd meg barátom, igy szólt, hogy ő felsége elé ezzel a programmal
nem mehetünk, ő felsége nélkül pedig az ország kormányzására közvetlen
befolyást nem gyakorolhatunk, holott a király bizalmának segélyével sok
jót tehetünk s még több rosszat megakadályozhatunk.
A gyakorlati tapasztalat bölcs érveivel állott elém Bittó, de ezek nem
győztek meg engem. Előtte csak az 1867 óta keletkezett tapasztalat
állott, előttem pedig háromszáz év tapasztalatának tanulsága.
Bittó nézetén volt mindjárt Szilágyi is s azután Apponyi és Kerkapoly
is. Én egész nyugodtan abban hagytam a vitát. Erős egyéniségek,
gondolkodó fők, nemes jellemek voltak e férfiak s meggyőződésük
megingathatlan, hiába lett volna a vitatkozás. De kijelentettem, hogy
velök én nem tarthatok s az egyesült ellenzéknek tagja nem lehetek; – a
függetlenségi párthoz csatlakozom.
Bittó és Apponyi gróf eltávoztak, én és Szilágyi ott maradtunk vacsorán.
Csak éjfél felé váltunk el Kerkapolytól.
De nem mentünk haza.
Nem nagyon hüvös, szép tavaszi éjszaka volt, az ég tele csillaggal.
Kimentünk a Dunapartra s fölballagtunk a Vigadó előtti térig. Azt a
teret százszor összejártuk. A hajnali szürkület vetett haza bennünket.
És ezen egész idő alatt, ez egész éjszakán át Szilágyi engem arra
törekedett rábeszélni, hogy ne csatlakozzam a függetlenségi párthoz,
hanem maradjunk együtt, tartsunk össze, mint eddig s alkossunk oly nemes
és hatalmas ellenzéket, melyhez a nemzet egész rokonszenve kapcsolódjék
s mely előtt utóbb meghajoljon a korona is.
Sohase láttam oly fenségesnek Szilágyi gondolkozását, mint ez éjszakán.
Barátaimnak százszor meg százszor elbeszéltem.
Szilágyi egész beszédét s összes érveit nem irom le. Nincs arra szükség
most már huszonhárom év óta semmi irányban. De néhány érve jellemzi azt
a kort is és az ő felfogását is. Ezekre rámutathatok.
A függetlenségi párt elvei ellen nem volt kifogása, de abban mind a
ketten egyetértettünk, hogy ez elvek győzelmére s Magyarország
függetlenségének helyreállitására a világhelyzet változása nélkül
gondolni se lehet.
Volt kifogása a párt természete ellen.
– A szélső pártok, ugymond, csak jelszavakkal s nem érvekkel dolgoznak.
Minden korban s minden nemzetnél ez a természetük. Ők csak az olyan
férfiakat szeretik, a kiket szenvedély vagy cselszövény vezet. A
gondolkozó lelket s a munkás szellemet meg nem türik maguk között. Nem
biznak bennük.
Hivatkoztam Irányira s Mocsáryra.
– E két férfiu ottléte nem bizonyság ellenem. Irányit félreszoritották s
ő se tud együtt lenni a párttal s Mocsáryt is előbb-utóbb
félreszoritják.
Szilágyinak csodálatos elméssége volt a vitában, ha gondolkozásának
röptét nem akarta korlátozni.
– Rád is, ugymond, az a sors vár. Ha csak kissé elszundikálsz, lerágják
lábaidról a patkányok a bocskort s ha szét nem tudsz rugni köztük,
lerágják füledet, orrodat.
Nevettem e szavain. Nem tartottam, sőt ma sem tartom komolynak ezt az
érvet s alaposnak ezt a felfogást.
Igaz, hogy az akkori függetlenségi párt Irányit kiszoritotta
pártköréből, de később visszafogadta s elnökévé tette. Az is igaz, hogy
utóbb Mocsáryt is elkedvetleni tette s kizárta kebeléből, de ebben már
néhány álorczás párttag cselszövénye szerepelt, a mit akkor még a párt
nagyrésze nem vett észre, sőt nem is sejthetett. Mocsáryt ma is nagy
örömmel látná még a mostani párt is a maga kebelében. Igaz, hogy ellenem
is volt némi feszengés örökké a pártban, de azért engem is elnökévé
választott s néhány klerikális álorczást kivéve ma is elvi s érzületi
egység köt a párt tulnyomó nagy részéhez.
Mind e viszonyok fejtegetése nem tartozik ide.
Szilágyi nem győzött meg engem. Sőt talán az én ellenvetésem még
sulyosabb volt. Én azt mondtam neki:
– Sehogy se látom be, hogy te biztosabban maradhatsz Sennyey és Apponyi
társaságában, mint én Irányi és Mocsáry mellett.
Ő se tartotta komolynak ezt a megjegyzésemet, pedig ő alig nyolcz év
mulva kénytelen volt az egyesült ellenzéket elhagyni. Volt valami benne
is, az egyesült ellenzékben is, a mi össze nem férhetett. Melyiknek
volt, vagy nem volt igaza: ezt feszegetni hiábavalóság lenne.
Sehogy sem tudtam Szilágyival egyetérteni egy sokkal nagyobb és
fontosabb kérdésben, melyet e szép tavaszi éjszakán megvitattunk.
Ő azt mondta, hogy ha mi a közjogi ellenzék mezejére lépünk: ezzel Tisza
Kálmánnak kormányzó uralmát örökössé tesszük. Sőt még sokkal gyöngébb és
rosszabb államférfiak uralma is örökössé válik. A Habsburgok a közjogi
ellenzéket az ország kormányára meg nem hivják. A pártok váltakozó
kormányzásának lehetősége megszünik. Egyetlen pártnak örökös egyoldalu
gazdálkodása a politikai erkölcsök megromlására vezet. S ujulás,
javulás, megtisztulás be nem következhetik. A gazdagodás és az élvezés
vágya lepi meg az embereket. Bankárok és ringyók szereznek befolyást az
ügyek vezetésére, mint egykor Francziaországban. Vagy az uralkodó
környezetének önkénye parancsol, mint nálunk 1848 előtt. A valódi
parlamentárizmus, a hazafias pártok váltógazdasága soha gyökeret nem
verhet. Sőt a kormányok kegyéből könnyen gyakorolható urhatnámság
példája megmérgezi az ellenzék erkölcsét is. Akadnak mindig férfiak, kik
nagy hanggal, nagy igéretekkel s nagy fenyegetéssel dolgoznak az
ellenzéken, hogy a kormánynak legyen indoka őket nagy áron is a maga
oldalára hajlitani. Emlékezzem csak, mi történt 1825 óta az országgyülés
és megyei ellenzék legtöbb nagy emberével. Ha én belátom ezt, nekem
együtt kell maradnom ő vele és Kerkapolylyal, Bittóval, Sennyeyvel,
Apponyival, hogy oly ellenzéket alkossunk, mely képes is, hivatott is az
ország kormányát minden pillanatban átvenni.
Szilágyi ezzel sem győzött meg engem.
Beismerem, hogy a politikai világ gondolkozó emberei ez elvek
igazságáról és helyességéről vannak meggyőződve. Beismerem, hogy Anglia
alkotmányos életének összes tünetei ezeket az elveket igazolják. De az
én eszem másként látott. Az én felfogásom a magyar dolgokról s a
Habsburgokról egészen más volt.
Eszembe jutott az a párbeszéd, mely harminczegy év előtt 1847-ben Deák
Ferencz és gróf Széchenyi István közt ugyanitt a Dunaparton, ugyanerről
a tárgyról s köztük is késő este folyt s melyet én magától Deák
Ferencztől hallottam. Elmondtam ezt Szilágyinak s meg is leptem vele
nagyon.
Elmondtam, hogy nálunk a parlamenti váltógazdaság, a hazafias pártok
váltakozó kormányzása, mig a Habsburgokkal való viszonyunk gyökeresen
meg nem változik, teljes lehetetlenség. Angliában is, másutt is, a
fejedelemnek csak egy uralkodói hatalma van, mely bármint támogasson is
egy pártot, ez a párt a nemzeti akarat változtával könnyen legyőzhető s
a többségből és a kormányból könnyen kiszoritható. De nálunk más az
állapot. A királynak két uralkodói hatalma van. Kormányát nemcsak magyar
királyságának, hanem osztrák császárságának egész hatalmával is
tarthatja, védheti, támogathatja. Valamint kormányának pártját is. S
azért nálunk rendes békés időkben, rendes választások utján a kormányzó
többséget leszoritani s a kormányt megbuktatni nem lehet. Nálunk rendes
időben a kormánybuktatás hatalmával egyedül csak az uralkodó
rendelkezik. És pedig annyira rendelkezik, hogy e hatalmát még a többség
ellen is kényelmesen gyakorolhatja. Biztos abban, hogy a kit ő kormányra
emel, azt a többség is elfogadja azonnal vezérének, mert hiszen a
kormánytól függ a választásoknál többséget alkotni a maga számára.
De mi történik akkor, ha a kormánypártnak kormányképes párt az
ellenzéke? A felelet egyszerü.
Szórul-szóra ezt mondtam Szilágyinak:
– Ül az uraság a zsöllyeszéken. Kezében koncz. Két vagy három kutyája
várja a konczot. Az uraság nagyot füttyent kutyáinak, mintha mondaná: a
ki közületek nagyobbat ugrik, azé lesz a koncz. S a kutyák ugranak. S
valószinü, hogy az ugrik legnagyobbat, a melyik legéhesebb. – Im a
parlamenti pártok szerepe nálunk, ha kormányképes valamennyi.
Durva hasonlat ez, tudom. Békésen tanácskozó parlamentben nem is
mondanám el e szavakkal. De hiszen mi Szilágyival bizalmasan
beszélgettünk az éjnek magányában. S aztán pártom és barátaim körében
elmondtam ezt e szavakkal akárhányszor. A balközép 1875-iki megfordulása
szülte nálam ezt a gondolatot. Egyetlen napon hetvenkét kiváló férfiu
változtatta meg régi elvét s szent meggyőződését a kormányképesség
megszerzése s a kormányzó hatalom elnyerése végett.
De tovább folytattam.
– Nemzeti erőnk a Habsburgokkal szemben nem nagyobb, mint 1848 előtt
volt. Deák Ferencz csak ugy nem volt kormányképes 1833-tól fogva
1848-ig, mint ma nem az a függetlenségi párt. De hiven tolmácsolta a
hozzá csatlakozó nemzeti akaratot s ennek nyomása alatt az egymásután
felbukkanó Reviczky-, Pálffy-, Majláth-kormányok napról-napra
kénytelenek voltak a nemzet kivánatait egymásután teljesiteni. Azt meg
magunk éltük át, magunk tapasztaltuk, hogy ha a balközép mereven
megmarad elvei mellett s ezek elejtésével nem igér az uralkodónak
többet, mint a mennyire mi Deákpártiak lettünk volna hajlandók, hanem e
helyett rendületlen hazafiságával minket szorit s mindig csak szorit,
akkor ma a kiegyezéssel sokkal jobban állanánk s országunk nem lenne
Ausztria zsákmányává, mint lesz most.
Meg kell itt jegyeznem, hogy az 1878-iki februári és márcziusi vitákban
épen Szilágyiék és Kerkapolyék fejtették ki fényesen ezt az eszmét.
De folytattam.
– Szentül hiszem, hogy tisztán látok; tisztábban, mint ti. S én ugy
látom, hogy nekünk erős, hatalmas, semmiben nem alkuvó, soha nem
gyöngülő s a kormányképességért soha nem versenyző függetlenségi pártra
van szükségünk, mely a nemzeti akaratot erősen képviselje s ennek
nyomása alatt a kormányt folyton az ország érdekeinek igaz szolgálatára
kényszeritse. Mint a hogy tették Deák és Kossuth. Ezért leszek én
függetlenségi párti. És azért, hogy a függetlenség nagy eszméjét és
szentséges szenvedélyét jobb időkre ébren tartani segitsem. Mert ez most
gyönge kezekben van. Én független ember vagyok, nekem ez kötelességem.
Én azt hiszem, az én kezem erősebb lesz.
Szilágyi tüzesen szólt közbe.
– Nem lesz erősebb. S ha erősebb lenne, se lesz sikere. Se korunk
szelleme, se nemzedékünk gondolkodása nem olyan, hogy száz vagy
százötven erős lelkü férfi akadjon a kormányrajutás minden reménye
nélkül való örökös ellenzékiségre. Ily fenséges elhatározásra még a
franczia, még az angol nemzet se lenne képes. Még azokban sincs a mi
korunkban akkora erkölcsi erő, hát a mi örökké nyomorgatott fajunkban
hogy lehetne? Én elhiszem, hogy a parlamentben többen lesztek, mint
most. De nagyon sok lesz köztetek vagy a gyámoltalan, a ki a jelszónál
többre sohase viszi, vagy a cselszövő, a ki kéz alatt egyéb pártokkal
dolgozik össze, sőt még a kormánynyal is. A franczia nemzet III.
Napoleon alatt csak öt igazi ellenzéki férfiut tudott a parlamentbe
küldeni, nem többet. De az eszmét ébren tartani ez is elég volt sok
ideig. A függetlenség eszméjét és szenvedélyét tiszta fényében megőrizni
nálunk is elég husz-harmincz férfiu, de ez aztán méltó is legyen ahhoz s
egyéb kötelességet ne ismerjen. A ki pedig dolgozni szeret s alkotni
képes: annak a munka terén a helye.
Ez utolsó mondása nagyon igaznak bizonyult. Igazi függetlenségi férfiu
1875 óta semmi komoly munkához nem juthatott. A kormányok azt sehol meg
nem engedték. Elvont is a nemes munkavágy sok jó erőt a függetlenségi
párttól. Negyedszázad óta sokszor eszembe jutott Szilágyinak ez utolsó
szava. De ez se tartott vissza elhatározásomtól. Azzal vigasztaltam
magam, dolgozom, ha másutt nem lehet, az irodalom mezején.
Politikai utunk ekkor és igy vált el örökre. Szilágyi miniszterré lett s
én ellenzéki s függetlenségi maradtam. Utunk a nagy reformok idején még
egyszer s egy pillanatra közel jött egymáshoz.
Néhány nap mulva megalakult az egyesült ellenzék. Pestvármegye nagy
tanácskozó termében jöttek össze a három párt férfiai április hó 13-án s
ott a programmot vita és ellenmondás nélkül fogadták el. A programm
abból a tizenként pontból állott, melyet néhány nap előtt Kerkapolynál
is tárgyaltunk. Ugy emlékszem, csak báró Simonyi Lajos és Szilágyi Dezső
szólaltak föl. Amaz a független szabadelvü párt, emez a disszidensek
pártja részéről.
Én már ezen az egyesülési jeleneten nem voltam ott.
Nem volt ott báró Sennyey se, a konzervativ szélsőjobb-párt vezére. Ő
zemplénmegyei kastélyában időzött. Az előzetes tanácskozásokban se vett
részt, az egyesülési elvek megállapitásába se avatkozott. Várta: mi
lesz? Várta: kik és miként, mi alapon egyesülnek? Közte és párthivei
közt erős levélváltás folyt s végre április 20-ika körül megjelent
nyilatkozata, mely szerint ő az egyesült ellenzéknek ezuttal nem lehet
tagja. A nyilatkozat keletét április 13-ra tette. Lehet, hogy akkor kelt
a nyilatkozat, csak a közzététel szenvedett halasztást.
Szilágyival azontul is sokat beszélgettünk az ő és társai politikai
állásfoglalásáról.
Ő nagy vivmánynak tartotta, hogy báró Sennyey Pál kiszorult.
– Lásd – ugymond – a nagy történelmi aulikus párt, mely a bécsi
kongresszus óta annyi kárt okozott a nemzetnek, most már örökre kihalt.
Ifjabb nemzedéke velünk van s köztünk föl nem támadhat.
Én ezt nem láttam olyan nagyon bizonyosnak. Aggodalmam nyilvánvaló
okokból származott.
– Programmotokból ki kellett hagynotok minden egyházpolitikai vivmányt,
melyet az 1848-iki törvényhozás elvileg már elhatározott s melyet Deák
Ferencz 1873-ban politikai örökségül hagyott nemzetének. Ime, e pontban
ti voltatok gyöngék s a konzervativek és aulikusok voltak erősek.
Nektek, a kik Deák igazi hivei voltatok, e pontban nem lett volna szabad
engedni. Ha pedig valamikor a viszonyok kényszere e kérdéseket
napirendre hozza, az a párt ujra feléledhet és pedig felekezeti
szenvedélyek alapján, a mi szégyene is, ártalma is lenne nemzetünknek.
Szilágyi nem hitte ezt.
Figyelmeztettem, hogy utolsó nagy beszédében Deák is rámutatott ily
fordulat lehetőségére.
Türelmetlenné lett.
– Ha Deák rámutatott is, még se bizonyos, hogy ily fordulat következik
be. De ha annak elejét nem tudnók venni a maga idején: még kevésbbé
tudnók elejét venni most. A jövőt nem lehet pártnyilatkozatokkal gúzsba
kötni.
Ebben neki volt igaza.
A nemzet nem valami zajos és kitörő örömmel fogadta az uj pártot. A
függetlenségi párt sajtója az uj pártot »Habarékpárt«-nak nevezte el. Az
uj párt és a kormánypárt elvei között a nagyközönség nem tudott lényeges
és határozott különbséget fölfedezni. Nagyon sokan gondolkodtak ugy,
hogy az egyesült ellenzék elveivel Tisza Kálmán táborában is helyet
foglalhatnak. S ha már az ember a maga politikai elveivel kormánypárti
lehet: miért legyen akkor ellenzéki? Az ellenzéki kenyér nehéz kenyér.
Csak erős ember vállalkozzék arra.
Csakhogy erős emberek nagy tömegben soha sincsenek.
A következő országgyülésre már csak felényi számmal jött be az egyesült
ellenzék.
A függetlenségi párt férfiai 35-ről fölszaporodtak vagy 80-ra, az
egyesült ellenzék férfiai pedig vagy 110-ről leszálltak 60-ra. Maga
Kerkapoly is kimaradt a parlamentből. Sokan a kisebb emberek közül már a
választások után átmentek a kormánypártra.
Pedig a kormánynak igen nehéz volt a helyzete. A bosnyák okkupáczió épen
a választások idejére esett A nemzet mély rétegei háborodtak föl az
okkupáczió miatt. A kormány véges-végig tagadta, hogy okkupálni akar s
tagadása rút ámitásnak bizonyult. Maga a Tisza-kabinet
pénzügyminisztere, Széll Kálmán is, megrémülve az okkupáczió pénzügyi
következéseitől, kénytelen volt ott hagyni állását. De azért az egyesült
ellenzéknek nem állott élére, sőt sorai közé se állott be.
Az egyesült ellenzék nem sokáig viselte ezt a nevet. Fölvette később a
mérsékelt ellenzéki nevet s utóbb már nemzeti pártnak keresztelte el
magát. Nem használt ez se. Tehetségben, jellemben, vagyonban s
társadalmi állásban mindig kiváló tagjai voltak, de ez se használt
semmit. Ez a párt nem kellett a nemzetnek semmi alakban. E pártnak csak
érzülete volt, de nem voltak elvei. Csak tekintélye volt, de hatalma
nem. Se a nemzet, se a király soha föl nem melegedett iránta.
Nagy okok idézték elő ezt az állapotot, de ez okoknak föltárása talán
nem tartozik ide.
Szilágyi nyolcz egész éven át vesztegelt e párton. Régen észrevette ő
már, hogy e párton a nemzet számára komoly vivmányokat elérni nem lehet.
Sőt veszedelmes törekvéseket se lehet meghiusitani. Vagy a korona
közelébe kell jutni, de ezt csak a többség soraiban lehet elérni. Vagy a
nemzet szivverését kell megközeliteni s ekkor a függetlenségi párt jobb
elemeivel kell rokonságot kötnie. A ki se egyikre, se másikra nem kész:
üljön ki a Duna partjára s – mint magán társaságban mondotta – nézze
nyugodt lélekkel, mint folydogál a viz lefelé; – ebben is találhat
élvezetet a jámbor samaritánus.