(Vagyona nincs. – A miniszterek félnek tőle. – Egyetemi tanár lesz. –
Észbeli előkelősége. – Eszével gyakran hatalmaskodik. – Rossz ember soha
nem volt, de boldog ember se tudott lenni. – Egyetemi tanársága.)
Feloszlott a kodifikáló bizottság. Gondoskodni kellett arról, hogy
Szilágyi melyik miniszteriumban foglaljon el állást és miféle állást?
Holmi osztálytanácsos ő már nem lehetett. Hiszen a pártban és a
képviselőházban már oly megalakult egyéniség volt ő s oly sajátságos
tekintély, hogy ő fiatal kora daczára se lehetett volna már
osztálytanácsos.
De még miniszteri tanácsos se. Akkor még összeférhetlenségi törvény nem
volt. Jeles miniszteri tanácsosok ültek a képviselőházban. Molnár
István, Horváth Döme, Neherebeczky Sándor s mások. A közfelfogás szerint
Szilágyi sokkal hatalmasabb alak volt ezeknél. Szinte mosolygott vagy
bámult volna a világ, ha Szilágyi miniszteri tanácsos lett volna.
Pedig mégis csak azzá kellett lennie.
Mert hát mi legyen?
Sajátságos, de gyakori tünet, hogy jeles elmék, kiváló nagy alakok
gyámoltalanokká válnak, ha mindennapi munkával és mindennapi
találékonysággal kell kenyerüket megkeresni. Nyáry Pál önkényt vált meg
életétől, mert azt hitte, anyagi nyomorba jut. Holott volt még tisztes
vagyona is, de ő nem tudott belőle jövedelmet teremteni. Irányi Dániel
tehetetlenül állt volna az élettel szemközt kivált agguló korában, ha
nincs szerény képviselői dija. Szilágyi Dezsőről el se lehet képzelni,
hogy ő mint iró vagy ügyvéd vagy vállalkozó vagy magánintézeti
hivatalnok meg tudott volna élni. Ő képtelen volt még elgondolni is,
hogy neki minden hónap elején kezében ne legyen kisebb vagy nagyobb, de
biztos pénzösszeg, melylyel ő háztartását szerényen, de biztosan
fentartsa. Neki »állás« kellett, mely őt a mai és a holnapi kenyér
gondjától fölmentse. Ily gond őt elpusztitotta volna. Az ő daczos és
büszke lelke az ily gonddal vivott harczban rövid idő alatt összetört
volna.
Alig lehet elhinni azt az okot, a mely miatt neki meg kellett válni az
állami tisztviselői állástól.
Egyik miniszter se merte őt maga mellé venni. Összeférhetlen természete,
örökös birálgatása, nagy bátorsága, éles gunyja s lassu munkálkodása oly
balhirüvé vált már, hogy minden miniszter tiltakozott az ellen, hogy ő
mellé osszák be.
Még Kerkapoly is.
Pedig Kerkapoly nagyon szerette Szilágyi Dezsőt. Nem egyszer mondta,
hogy ha kiforr s dolgozó szenvedélye föltámad: nagy szolgálatot fog
tenni egykor a hazának s nevét följegyzik nemzetünk történetében.
Azonban szemtül szembe megmondta neki:
– De azért Dezső, én nem venném magát magam mellé. Az ördög marakodjék
magával örökké.
Kerkapoly és Szilágyi csak ugy »maga-maga« szóval szokták egymást
szólitani.
Szlávy, mig miniszterelnök volt, csak eltilódott valahogy Szilágyival,
de Bittó már éppen nem akart vele együtt lenni. Az igaz, nem is adhatott
neki megfelelő hatáskört a miniszterelnökségben.
Tanakodtak: mit csináljanak Szilágyival. Engem is bevontak a
tanakodásba.
Kerkapoly és Tisza Lajos a Bittó-kabinetben nem fogadtak tárczát.
Kerkapoly az egyetemi tanszéket akarta elfoglalni, de előbb utazni
akart. Összebeszéltek Tisza Lajossal, hogy bejárják Velenczét,
Flórenczet, Nápolyt, Pompéjit, Rómát üdülés, feledés és tanulás végett.
Innen kerekedett az a gondolatom, hogy Szilágyit meg kellene bizni az
olasz viszonyok tanulmányozásával.
Az olasz büntető-jog ugy elméletben, mint gyakorlatban nagy fejlettségü.
Kitünő tudósok és tanárok mivelik s Olaszország nem egy birósága az
igazságszolgáltatásban kitünően alkalmazza. Mindig rejtély volt előttem
az a néplélektani tünet, a mely szerint épen Olaszország a remek
büntetőjog hazája. Miért? Hiszen az olaszok egyéni s az olasz nemzet
társadalmi életében a bűnről és bűnösségről való gyakorlati felfogás még
középkori. A párbaj és vérboszu mindennapi. Rabló társaságokkal tele
vannak a hegyek és hegyi falvak. A nép rokonszenve a rablókat veszi
körül, nem üldözőiket. A titkos társaságok is elterjedvék s köztük sok a
bűnös szövetkezet. Méregkeverés, orgyilkosság napirenden. Középkori
dolog mind. Honnan ered hát a büntető jogtudomány mivelésére az a nagy
és nemes faji képesség?
Szerettem volna, ha Szilágyi e kérdést megvizsgálja s e czélból esetleg
egy évet is Olaszországban tölt. Hogy tanulmányait megirja: erre nem
számitottam. Hiszen angol tanulmányairól is csak gyönge és rövid
jelentést készitett. De legalább az egyik erős magyar elme megtelik
bölcs és gazdag észlelettel s onnan alkalmilag más is merithet.
Nem akartam, hogy Szilágyi megtudja, hogy őt egyik miniszter se fogadja
el. Ily módon ez a kérdés is sima elintézést nyer.
Elmondtam ötletemet Bittónak. Tetszett neki, noha nem hitte, hogy
Szilágyi ezt elfogadja.
Arról is volt szó, hogy átmenne a felső birósághoz. De akkor a politikai
pályát ott kellene hagynia. Hogy közjegyző lehetne: sohase hittem. Épen
akkor alkottuk meg a közjegyzői törvényt. Akárhány alkalom nyilt tisztes
munkával nagy vagyonhoz jutni. De a politikai pályától a közjegyzőnek is
el kell zárkóznia. Szilágyi azonban sohase vágyott vagyon után, az ő
lelkén nagyobb és nemesebb vágy lángolt: – a kormányzás és törvényhozás
terén küzdeni az elsőségért.
Mig mi töprengtünk: ő határozott.
Az anyagi megélhetés támasztékát mulhatlanul biztositani akarta a maga
számára s a politikai pályán minden áron meg akart maradni. Ezért
választotta az egyetemi tanárságot. A kormány készséggel adta meg ezt
neki, sőt a miniszteri tanácsosi ranggal még diszesebbé is tette azt.
Kissé eltértem legközelebbi czélomtól. Legközelebbi czélom az volt:
megvizsgálni azt a kérdést, vajjon jó ember volt-e Szilágyi?
Hogy érdes modorunak, összeférhetlen természetünek tartották általában:
ezt akartam a felhozott esetekkel megvilágitani. Érdessége,
összeférhetlensége azonban még nem azt bizonyitja, hogy rossz ember
volt. Noha azt se, hogy jó ember volt. Az ő lelkét tovább és mélyebben
is át kell buvárolnunk.
A jó ember édes és derüs lélek, a rossz ember keserü és borus lélek. A
jó ember mást is tud szeretni, nemcsak önmagát; a rossz ember senkit se
tud igazán szeretni, néha még önmagát se. A jó ember egészséges lélek, a
rossz ember beteg lélek.
Szilágyi szelleme az indulatoknak, ösztönöknek, érző és gondolkozó
tehetségeknek nem volt szerencsés vegyülete.
Például, ha van észbeli előkelőség, hát ő az volt. Beszélünk születési
és pénzbeli előkelőségről. Mindegyik utálatos, ha erőszakossá,
követelővé, hatalmaskodóvá, hányivetivé válik. A dölyfös milliomos még
utálatosabb, mint a dölyfös gróf vagy herczeg. Mivelt nemes társaság
egyikkel sem fér össze.
De nehezen fér össze az észbeli előkelőséggel is, ha ez erőszakos és
hatalmaskodó. Szilágyi összeférhetlenségének okát fiatalabb korában itt
kell keresni. Ötleteivel, birálatával, jellemrajzaival, sőt
dévajkodásával is letiport maga körül minden egyéniséget s elméjének
hatalma alá akart rendelni minden önérzetet. Még az együtt étkező, még a
szeliden dőzsölő, még a derüs társalgásban nyugodtan szórakozó együttlét
alkalmával is gyakran kiválasztotta erősen csipkedő elmegyakorlatának
tárgyául egyik-másik társát, sőt időnkénti jó barátját is. A
visszavágást pedig nem igen türte. Igen hamar indulatba jött a
visszavágásra s ezzel kialudt a társaság vidám derüje. Az emberek inkább
türelemmel s maguk megadásával vettek részt azután a társaságban, de
mindig akadtak, a kik többé nem kivánkoztak bizalmas közelébe.
És ez természetes.
Minden ember becses önmaga előtt. Ennek igy kell lenni. Ez ős és örök
igazság. Hazáért, emberiségért, szerelmi hüségért feláldozza magát az
egyén, de más egyénért soha. Hacsak elméjének épségét el nem vesztette.
A hazára és az emberiségre nézve nem minden ember értéke egyenlő magas,
de önmagának minden ember megér annyit, mint akárki más. Senki se
szereti, ha az ő egyénisége más egyén elmejátékának áldozatul esik s
ekként más egyéniség diszletévé válik.
Ezért kellemetlen s ezért válik lassanként türhetlenné az erőszakos és
hatalmaskodó elmeerő.
Ott volt köztünk Deák. Fenségesebb elme még alig szorult koponyacsontok
közé, mint az övé. De ennek az elmének nyomasztó sulyát soha nem érezte
senki. Sőt társaságában mindenki abba a kedves csalódásba ringatódzott,
hogy Deák is csak egyik a társaságban, csak oly derék és oly jó ember,
mint más, de talán semmivel se különb, mint akármelyikünk. Ott volt
köztünk például Kerkapoly is. Az ő elméjének óriási méretei kevésbbé
gyöngéd modora miatt már jobban ki-kivillantak, de az ő társasága se
vált soha senkire kinossá, legföljebb untatóvá. Szilágyi sohase volt
untató, de gyakran okozott keserüséget vagy elkedvetlenedést sok
embernek.
Sokszor mondták, hogy Szilágyinak állandó és benső jó barátja alig volt.
Alig volt valaki, a kivel, mint mondani szokás, össze ne zördült volna s
a kitől rövidebb vagy hosszabb időre el ne zárkózott volna.
Ez volt egyik oka annak is, hogy általánosan elfogadott pártvezérré soha
nem lehetett. De csak egyik oka. Ahhoz, hogy valaki pártvezér lehessen,
még sok külső körülmény kedvező összejátszása is szükséges. Ész, jellem,
jó lélek, igazság, párthüség ahhoz mind nem elég.
Szilágyi nem nősült. Az élet boldogságos oldalának egy részét tehát
igazán soha nem ismerhette. A hitvesnek és a szülőnek, a természetes
gyámnak és gondviselőnek örömei előtt örökre zárva maradt egész lelke.
Másért is élni, másért is dolgozni, nőnek és gyermeknek örömeit saját
örömei gyanánt élvezni s egyetlen szivet több sziv boldogságával is
megtölteni: azt az istenérzést megtagadta tőle a végzet.
Nem volt tehát családi élete.
Jó barátok hű serege nem vette őt körül állandóan.
Nagy elméjének kiméletlen fensőbbségével szétzavarta gyakran maga mellől
azokat is, a kik különben szivesen huzódtak időnként közelébe.
Általánosan elfogadott pártvezérré nem lehetett, noha jogos
nagyravágyása erre méltán törekedett.
Önérzete oly magasra volt fejlődve, hogy sokan, a kik távolabbról
nézték, azt már indokolatlan hiuságnak tekintették.
Szivéből alig hiányzott valamely nemes érzés, de csaknem minden érzést
megbénitott elméjének örökös töprengése s az az anyagi helyzet, mely
országos állásáva alig állott összhangzásban.
S a mikor kormányzója lett az országnak: gyakran egészen elfojtotta
érzéseit a köznek java, a mint ennek eszméje az ő gondolkozásában
elméletileg kiképződött. A mint erről még később mondok majd valamit.
Mindent, a mi lelkében forrt s életében előfordult, összefoglalva:
életének igazsága abból áll, hogy ő soha egy pillanatig se volt rossz
ember, de szerencsés és boldog ember se volt állandóan soha. A jó ember
minden tökéletességét nem adta meg neki a végzet, de a rossz ember
minden vétkétől tiszta volt a lelke.
Másfél évtizeden át volt egyetemi tanár Szilágyi. Harminczöt éves
korától negyvenkilencz éves koráig. Hosszu idő ez s az erős férfikor
dereka. Erőnek, egészségnek, tökéletes munkaképességnek korszaka ez.
Kezdődött 1874-ben s végződött, mikor miniszterré lett, 1889-ben.
De e szép és hosszu korszak alig hozott gyümölcsöt, alig mutathat föl
sikert. Szilágyi tehetségéhez méltó sikert semmi esetre. De bölcsebbé és
higgadtabbá vált. Szellemének robbantó ereje kevésbbé működött,
elméjének szilaj csapongása mintha mérséklődött volna.
Mint tanár, mélyebb tudományos buvárlatokba – ugy látom – nem merült.
Emlitettem már, hogy irodalmi művet nem alkotott, sőt az egyetemi
előadásairól szóló elég gondos jegyzeteket is következetesen megtagadta.
Egyetemi tanárságának tehát tudományunk történetében hiteles nyoma nem
maradt. Nem is akarta, hogy maradjon.
Hogy előadása a tanszéken mily becsü volt: erről a magam véleményét el
nem mondhatom, minthogy erre nézve őt közvetlenül megfigyelni nem volt
alkalmam. Élénk eszü hallgatói közül sokan nyilvánitottak előttem
véleményt. Kerkapoly előadásait rajongva dicsőitették, ezekhez
hasonlitva Szilágyi előadásaiban bágyadtságot határozatlanságot, homályt
vettek észre. Az ifjak nagy része üres lélekkel jött el előadásairól.
Mint külsőséget emlitem meg, hogy megszabott órái mindegyikén nem
tartott előadást; hogy az órának csak felét szokta rendes előadásal
kitölteni; hogy előadásközben soha se hallgatóira nézett, hanem a terem
falának valamelyik pontjára s végül, hogy nem törekedett arra, hogy
közte és hallgatói közt benső bizalom s mintegy az összeszokásnak és
barátságnak érzete fejlődjék ki.
Mind e külsőséget nem tartom fontosnak.
Fontosabb az, a miről már bőven megemlékeztem, hogy tudása az államjogi,
alkotmányjogi és büntetőjogi tudományokban inkább idegen irott művekből
származott, semmint közvetlen szemléletből és egyéni buvárlatból.
Tudásából hiányzott ennélfogva az egyéniség. Hiányzott az, a mi például
Kerkapolyt mint tanárt oly vonzóvá s oly ragyogóvá tette s a mit
Kovácsban is annyira bámultak élesen figyelő hallgatói. Pauler tudásában
is hiányzott az egyéniség. De ő az ő tanszéki tudományát a kor
szinvonalán álló művekből határozott tantételekben gondosan
összeállitotta. E tantételek világosak és egyszerüek voltak. Ezektől
soha semmiben el nem tért, ezekhez hű maradt; még fölvilágositó esetei s
adomái is évről-évre szó szerint ugyanazok maradtak. Hallgatói ezért jó
kedvvel hallgatták s tanait elméjükben megőrizték.
Szilágyi sokkal nagyobb elme volt, mintsem akármelyik hires német
tudósnak tantételeit kételkedés és birálat nélkül egyszerüen s
változhatlan igazságként fogadta volna el s hirdette volna hallgatóinak.
Az ő örökké feszülő és feszegető szelleme az idegen gondolatoknak örökké
ujból alakitására, kiegészitésére, módositására törekedett. De ha ő a
már megállapitott tantételeket érintetlenül el nem tudta fogadni s ha
közvetlen a gyakorlati buvárkodással azoknak egyéni szint, zamatot,
határozottságot s vonzóerőt adni szintén nem tudott: elhárithatlanul oly
eredménynek kellett bekövetkezni, melyet az ő nagy elméjéhez s nagy
önérzetéhez méltán kicsinynek tartott a világ. A hallgatót se rideg
egyénisége, se tanainak tisztasága s eredetisége nem kötötte le.
Végre is ő ugynevezett tudós és egyetemi tanár lenni soha nem akart. Nem
ez volt az ő nemes nagyravágyásának állandó czélja. Ő államférfi s az
országnak kormányzója akart lenni. A hatalom elnyerése volt egész
életének összes törekvése. Nem azért, hogy fényüzésre, tékozlásra, üres
hivalkodásra s mások fölött való uraskodásra vagy talán önző czélokra
használja a hatalmat. Ő a hatalmat az állam és a magyarság javára akarta
használni. Éltek az ő lelkében eszmények. Szentül hitte, hogy a hatalom
birtokában ezeket megközeliti. Ha önérzetének korlátlanságát láttuk,
gyakran azt kellett gondolnunk, hogy hiusága is szerepel hatalmi
vágyódásai között, de a hiuság államférfiunál gyakran erény és sohase
bűn s végre is, hogy hatalmi vágyódásai mily természetüek voltak, azt
tisztán láttuk akkor, a mikor csakugyan eljutott a hatalomhoz.
Nem egyetemi tanárságának sikeréből vagy sikertelenségéből kell őt
megitélni. Egyetemi tanári állása az ő szemében csak ideig-óráig tartó
átmeneti állapot volt. Egész erejét ráforditani, egész lelkét beleölni
sohase jutott eszébe.