(Jó ember volt-e Szilágyi? – Becsületessége érinthetetlen. – A bajvivás.
– A rágalom. – Szilágyit elkerülte a rágalom. – A „gazember“. – Nemes
nagyravágyása. – Nem lehetett államtitkár. – Egyszer kitör Deák Ferencz
ellen. – Megbánja.)
Népünk közembernek nevezi azt, a ki a közönség dolgát végzi, a ki minden
ember számára dolgozik s a kit valamely társadalmi működés terén minden
ember önmagáénak tart. Az államférfi, a tudományok buvára, a művészetek
hőse, az itéletmondásnak és közigazgatásnak vezetői, a fegyverviselők,
az emberi jóllét gyakorlati előmozditói: mind, mind közemberek.
Minden közembernél gondosan kikémlelik; mekkora az esze, mennyi a
tudása? Hogy Szilágyinál ész és tudás s általában értelmi tehetség
mekkora volt: erről megmondtam véleményemet. Talán életéből s
működéséből hozok még elő egyes eseteket, melyek véleményemet még jobban
megvilágitják, részletekben is igazolják.
De a közembernél gondosan kikémleli a közönség azt is: vajjon jó
ember-e, rossz ember-e? Van-e szive, van-e lelke, becsületes ember-e?
Szilágyinál különösen hánytorgatták életében is, halálában is: jó ember
volt-e?
A felelet nem olyan könnyü, mint a mily könnyedén a közönség el szokta
dönteni a kérdéseket. Mert azzal: vajjon jó ember-e valaki, csaknem
válhatlanul összefügg az a másik kérdés: vajjon boldog ember-e?
Szilágyi Dezső becsületes ember volt. Mint magánember is, mint
államférfi is becsületes volt. Olyan cselekvéséről vagy mulasztásáról,
melylyel törvényszegőn vagy illetlenül, vagy könnyelmüen másnak kárt
vagy fájdalmat okozott volna: a világ semmit se tud. Én se tudok. Ha
valaki ellenkezőt állitana: nem hinném el állitását. Olyan büszke lélek,
mint Szilágyi, sohase követhet el semmit, mely a becsület szempontjából
vitatható lenne.
Sőt még arra is különös gondja volt, hogy a kiváltságos becsületről való
felfogás se érinthesse őt.
A kaszinó urai, a hadsereg tisztjei, a lovagias ügyek gondozói
kiváltságos becsületet is ismernek, erről is állitanak fel szabályokat s
e szabályok megtartása fölött is mind önmaguknál, mind másoknál gondosan
őrködnek. E szabályok szerint az egyéni összeütközés végső és biztos
kiegyenlitője a vérontás és a halál. E felfogás előtt néhány nemzet
politikai férfiai is általában meghódolnak. E nemzetek közé tartozik a
magyar is.
Hogy olyan nagy elme s a tünetek birálatában olyan erős elme, mint
Szilágyié, a bajvivást oktalan, sőt ostoba előitéletnek tartotta: ezt
természetesnek kell találnunk. Hiszen észre, jellemre s gyakorlati siker
biztositására nézve ő az angol és német törvényhozás férfiait becsülte
legjobban, ezek pedig már rég kiküszöbölték a mivelt társaságból a
bajvivást.
De azért a bajviváshoz szükséges minden ügyesség megszerzését s
folytonos gyakorlatát el nem hanyagolta. Az utolsó évtized folyamán
ugyan csak szokásból vagy egészségtani testedzés végett üzte a vivási
gyakorlatokat, de fiatalabb korában bizony azzal a szándékossággal, hogy
ha a szükség ugy parancsolja, a kiváltságos becsület szabályainak is
diadallal tehessen eleget.
A nemesebb és magasabb jellem minálunk is óvakodik attól, hogy afféle
sértést kövessen el, a melyre bajvivás az orvosság. Sőt nem is kell
óvakodnia. Hiszen a nemesebb és magasabb jellem már a maga benső
természeténél fogva se sért s ha pillanat hevében, szándéktalanul tenne
vagy mondana is sértőt: a legnagyobb készséggel nyomban sietne azt
jóvátenni s a bocsánatot azért megnyerni. Nem másnak, hanem önmagának
tartozik ezzel a magasabb jellemü férfiu.
Deák és Kossuth szándékosan sohase sértett és sohase keveredett
bajvivásba. De Szilágyi se. Az én tudtommal legalább 1871 óta, a mióta a
parlamentben helyet foglalt, komoly bajt nem vivott. Pedig az edzett,
gyakorlott, erős vivók közé tartozott. Hanem mások bajvivását gyakran
intézte el s rendesen akként, hogy a véres és erőszakos megoldásnak
elejét vette.
Szinte durvaságnak, sőt ledérségnek látszik országos férfiuról azt
kérdezni s azt vitatni: becsületes ember-e?
Hát lehet az ország élén, lehet a törvényhozásban oly férfiu, a ki nem
becsületes ember?
Lehet.
Volt már elég, tehát lehet most is, lehet ezentul is. Közönséges csaló,
sikkasztó, hamisitó nálunk is emelkedett már a törvényhozás terén
tiszteletre méltó magas állásra. Minden pártnak megvan erre nézve a maga
fájdalmas visszaemlékezése. A választási törvény is korlátokat állit
föl, hogy bizonyos vádlottakat és elitélteket képviselővé választani ne
lehessen. Miniszterelnök korában Wekerle eltalálta az igazságot, mikor
azt mondta, hogy politikában gyakran kénytelen az ember érintkezni oly
egyénekkel, kikkel a magánéletben nem fog kezet.
Mindez azonban elvégre nem nagy dolog. A becsületevesztett ember mégis
kevés.
A világ nem azért kérdi a közembernél, hogy becsületes ember-e, mert
talán egyszer-másszor nem becsületes ember is akad a közélet országos
férfiai közt. Hanem azért kérdi, mert a mi politikai közéletünkben a
rágalmazás iszonyuan el van terjedve, a közönség nagyobb része pedig
mindig hisz valamit a rágalomból.
Nálunk a rágalom politikai tényező. Felhat a koronáig s lehat a legalsó
néprétegig. A törvényhozók közt csak ugy dúl, mint a munkás-szövetségek
tagjai közt. Talán közerkölcseink nyomorultak, talán miveltségünk
silány, talán más nemzeteknél is igy van. Talán az eleven alkotmányos
élettel együtt jár. Nem tudom eldönteni.
Azt se tudom, mikor kezdett nálunk elhatalmasodni. Mikor a
törvényhozásba léptem, már virágjában találtam. Alig van nálunk
gonosztevő, a ki különös szerencsével meg ne menekülhetne a törvény
sulyától, de én nem ismertem egyetlen kiváló jeles embert se, a ki meg
tudott volna menekülni a rágalomtól.
A rágalom csak kiváló embert üldöz. S különösen olyan embert, a ki
vagyonát munkával szerezte s nem ugy örökölte. Az öröklött nagy vagyon
meglehetős mentesség a rágalom ellen, sőt bizonyos mértékig feljogosit a
sikamlós üzletekre, a valóban gyanus élelmességre is.
A rágalom elhatalmasodásának egyik oka bizonyára az, hogy még az igaz
emberek tulnyomó nagy része is fél tőle s a rágalmazót megvetni s a
közéletből kiszoritani nem elég elszánt. A parlamentben a rágalmazó
mindig szert tud tenni bizonyos befolyásra. Annyit mulhatlanul kiviv
magának, hogy meghallgatják s érdeme szerint soha meg nem torolják.
Szilágyi Dezsőt elkerülte a rágalom.
Pedig öröklött vagyona nem volt s egész életén át munkával kereste
mindennapi kenyerét. Volt idő, a hetvenes évek második felében, a mikor
kissé el is volt adósodva. Adósságaitól nagyon szerény életmód mellett
utóbb megszabadult, de vagyont gyüjteni soha nem tudott. Nem is
törekedett rá. Sőt természete sem engedte. Nagy befolyása volt, nagy
állásokat töltött be, de se ő, se más soha nem is gondolt arra, hogy
befolyása czimén rá bármi vagyoni előny hárulhasson. Még valamire való
ajándékot se fogadott el senkitől, de effélét fel se mert neki ajánlani
senki. A becsületes vagyonszerzés vágya természetes és jogos ösztön, sőt
rendszerint nemes kötelesség is. A nemes férfi a nőt és a növendék
gyereket bizonytalan jövőnek nem engedheti át. S aztán minden vagyonnak,
minden gyarapodásnak e földön magyar emberre s nem idegenre kellene
esni.
Szilágyi nem nősült meg, nem volt családja. Vagyonszerző ösztön se
támadott benne. Élete utolsó tizenkét évében, mióta miniszterré s később
a képviselőház elnökévé lett, mindig több jövedelme volt, mint a mennyit
élvezni és fölélni tudott, de fölös pénzét könyvek, képek és szőnyegek
vásárlására s nyári fürdői szórakozásra forditotta. Hogy számba vehető
egyéb tőkét gyüjtött volna: nem hiszem.
Az sem igaz, hogy ételben-italban dobzódó lett volna. Alacsony, zömök
termet hatalmas izmokkal megkivánja a maga megfelelő táplálékát. Sokat
vivott, sétált és gondolkozott. Élczlapjaink torzképei gyakran ugy
ábrázolták őt, a mint széles teritett asztal mellett egész sonkákat nyel
s pezsgőboros üvegek egész csoportját üritgeti. E torzképek helytelen,
sőt teljesen alaptalan felfogást terjesztettek róla. Mértékletes volt ő
ételben, italban.
De az emberek megitélésében szigoru, sőt tulzó volt. Bizalmas körben s
kivált ha valamiért neheztelt, ha indulatba jött, a legélesebb szavak
ömlöttek ajkairól. Indulatba pedig könnyen jött, mert hiusága tetemes
méretü volt s önérzetét csaknem beteges féltékenységgel őrizte. Alig
jutott valaha valakinek eszébe, hogy a kellő figyelmet és előzékenységet
iránta elmulassza s ő mégis gyakran ugy érezte, hogy történt efféle
mulasztás. Ilyenkor kitört haragja.
Van politikai közéletünknek a rágalmon kivül is egy szomoru sajátsága.
Az a mód, az a hang ez, a melyen a távollevőkről beszélni szoktunk.
Erdélyi ember, ha valakire megneheztel, nyomban »tolvaj«-nak nevezi, a
kire megneheztelt. Hogy neki van-e igaza, amannak van-e igaza: nem
keresi. A kire haragszik, az »tolvaj«. A ki pörét megnyerte ő ellene, az
»tolvaj«. A ki a követválasztásnál megbuktatta, az már ennélfogva
»tolvaj«. A ki szemlátomást gyarapodik s őt vagyonban, befolyásban
elkerüli: az is »tolvaj«. Az oláh és szász minden esetre »tolvaj«. Az
ellenkező nézetü párt embere nem is lehet más, mint »tolvaj«.
Rossz szokás és csunya szokás s régi könyvekből és irásokból látom, hogy
régi szokás.
Nos hát a mi szó Erdélyben a »tolvaj«: ugyanaz a szó minálunk a
»gazember«.
Művelt emberek, magas állásu államférfiak, közönséges közlegény
politikusok egyaránt használják egymás ellen ezt a szót: »gazember«.
Természetesen nem szemközt, hanem hát mögött. Irtóztató sértés van e
szóban. Szembe mondva csak vérrel vagy dulakodással vagy igen sulyos
birói itélettel lehetne e sértést kiegyenliteni. De használatának
mindennapisága miatt ugyszólván sértő természetét is elvesztette már.
Ha a miniszter megtagad valami kérést: »gazember«. Ha az ellenpárt
szónoka kemény és személyes érvet használt beszédében: »gazember«. Ha az
ellenzék idején meghiusit valami kormánytervet vagy a kormány valami
ellenzéki tervet: ez már »gazság«. A diadalmaskodó ellenfél mindig
»gazember«. A ki értékes és sikeres üzlethez, előkelő
igazgatótanácsossághoz, jövedelmező álláshoz jut, az egy csomó ember
szemében és szájában minden esetre »gazember«. A ki cselszövényt támaszt
ellenünk, nem is lehet más, mint »gazember«.
Talán az egyetlen Deák Ferencz s talán még Irányi Dániel volt a
legnagyobbak közt, a kitől e szót nem hallottam. Ghyczy, Tisza és
Kerkapoly is óvatosabban éltek e szóval. De különben használta és
használja mindenki.
A csöndes természetü vagyonos jó falusi magyar gazda ezerszerte kevésbbé
használja e szót, mint a hogy’ a képviselőházban szokás. A kire a vidéki
magyar ember azt mondja: gazember – azzal azután nem könnyen és nem
hamar áll szóba. A képviselő azonban magántársaságban igy beszél
valakiről s ha aztán nyomban találkozik vele az utczán vagy a
képviselőház folyosóján, gyakran mosolyogva üdvözli, kezet szorit vele s
szivesen megkérdi: »Hova megyünk vacsorára pajtás?«
Gyakori tünet ez, de gyakorisága daczára is undoritó rossz szokás.
Politikai irodalmunk hangja gyakran szilaj és elvadult. Mikor a
pártharczok vagy egyéni összeütközések hevesek, szenvedélyesek: a
harczoló felek hirlapirói bizony nem kimélik egymást. De a hirlapiróknak
nagy a mentségük. Nem ők kezdték ezt a hangot. Nem ők tanitották erre a
képviselőket és a közönséget. Ők maguk is a képviselőktől, a
törvényhozóktól, a kormány férfiaitól tanulták el ezt a hangot, ezt a
modort, ezt a csufságot.
Nem volt e szokástól mentes Szilágyi Dezső se.
A mily gondosan óvakodott minden sértő, sőt minden félreérthető szótól
is nyilvános beszédeiben: oly féktelenül használta ő is ezt a csuf
szavat bizalmas körben komolyan is, dévajul is.
De nem ártó szándékkal, s nem korlátozhatlan irigység ösztönéből. Hanem
csupán rossz szokásból, melyet általánossá tett a parlament légköre.
A becsületes ember is más, a jó ember is más. Nagy különbség van a kettő
között, noha a legtöbb esetben a becsületes jellem egyuttal jó lélek is.
Szilágyi Dezső folt nélkül való becsületessége fölött nem volt eltérés a
véleményekben. De a mig élt, sokan mondták és hitték, hogy nem jó ember,
nincs szive, nincs érzése, nem sir a sirókkal, nem nevet a nevetőkkel,
ridegség veszi körül egész lelkét.
Sajátságos, hogy Kerkapolyról is, Kovács Józsefről is ez a vélemény
általánosan el volt terjedve. Igaz, hogy hideg-rideg embernek látszott
mind a kettő.
Szilágyi lelkülete minden esetre különös volt. Tudott ő szeretni is,
tudott ő lelkesülni is, tudott ő nagy eszmékért hevülni is, de lelkét az
érzelmességnek sohase engedte át vagy csak pillanatokig. Esze kegyetlen
őr gyanánt állott ébren s állott résen minden pillanatban s a duzzadni,
erősödni, elhatalmasodni törekvő érzést elnyomta hamarosan.
Gyülölete sokkal erősebb volt, mint szeretete és hevülékenysége, de
esze, gondolkozása és akarata előtt ez is meghunyászkodott mindenkor. A
gyülölet se tudott erőt venni ő rajta.
Életének több korszaka van s minden korszak mindenben nem hasonlit
egymáshoz.
Az első korszak a lázas törekvés korszaka. A parlamentbe lépésekor ugy
érezte, hogy ő már vezéralaknak is egészen kész államférfi. Ugy érezte,
hogy értelmi ereje s tudásának tömege neki jogot ád arra, hogy fölvegyék
őt a vezérek táborkarába. Különösen érezte, hogy vitázó szónoklatban
senki se mulja őt fölül s versenyre is kevesen szállhatnak vele. Érezte,
hogy ő minden erő s minden fegyver fölött rendelkezik arra, hogy a
porond lovagharczaiban a babér az övé legyen.
De azt is érezte, hogy a tekintély még hiányzik.
Hiszen őt se mult, se öröklött nagy név, se nagy családi érdeklődés, se
eddig bevégzett nagy munka dicsősége nem segiti. Ő csak fiatal ember és
uj ember, ő csak miniszteri titkár s ujdonsült osztálytanácsos. Micsoda
őrültségnek tartaná azt a világ, ha ő Deák Ferencz mellé törekednék
kezdő létére furakodni? Hiszen minő kisded alak ő még Kerkapoly és
Csengery mellett is! Minő messze áll ő még a nagy táblabiráktól is:
Somssichtól, Bittótól, Szlávytól, Paczolaytól s a többitől!
De az elszánt akaratu ifjunak szereplő ösztöne, jogos önérzete, nagy
erejének nagy tudata s nemes nagyravágyása se lemondani, se alkudozni,
se határozatlan időkig várakozni nem képes. Nem is volna igazi, ha erre
képes lenne. Sőt inkább türelmetlenkedik, támad, élesen birál, lázong és
követel. Követeli, hogy hivatásának mezejére juthasson s lóduljanak
onnan, a kik előtte vannak, utjában állanak, akadályul szolgálnak.
Sohase volt kapaszkodó természet Szilágyi Dezső. Csak gyorsan át akarta
venni azt az örökséget, melyet nemzetünk történetében a gondviselés neki
szánt s melyhez neki joga van. A hogy’ ő hitte s a hogy’ mi is szentül
hittük.
De nem ment gyorsan a dolog. Mások is éltek s akartak élni. Mások is
érezték önbecsüket s mások is tele voltak nagyratörő jogos vágygyal.
A mint Szilágyi ezt észrevette: szilaj természete érdessé,
türelmetlenné, lázongóvá vált. Ekkor terjedt el róla az a felfogás, hogy
ő összeférhetlen egyéniség.
E felfogásban volt is akkor némi igazság.
Bittó István, mikor igazságügyminiszterré lett, államtitkárt keresett. Ő
rendezte a közigazgatástól elválasztott igazságszolgáltatás czéljaira az
állami biróságokat. Százféle javitásra, sőt uj alkotásra volt szükség az
igazságügyben. Tehetséges és munkás államtitkárra volt szüksége.
Bittó jó barátságban volt Kozma Sándorral, a későbbi főügyészszel,
együtt szolgálták egykor Somogy vármegyét, együtt képviselősködtek s e
miatt is bizalma volt hozzá. Megkérdezte Kozmát, kit ajánlana
államtitkárnak?
– Csak két ember közt választhatsz, Csemeghy és Szilágyi közt. Egyenlő
képzettségü s egyenlő nagytehetségü mind a kettő. Szilágyi még nagyobb
tehetség. De ha olyan államtitkárt akarsz, a ki dolgozik, válaszd
Csemeghyt.
Bittó Csemeghyt választotta.
Ettől kezdve Szilágyi engesztelhetlen lett Kozma iránt is, Csemeghy
iránt is. Mindenki tudott erről abban az időben. Csak a mikor
tizennyolcz év mulva miniszterré lett, akkor engesztelődött ki irántuk,
akkor se szive szerint, hanem nagy elméje s államférfiui okossága
szerint.
Pedig Bittó jól választott. Szilágyit sokkal kevésbbé tudták harmincz év
előtt a miniszteriumban használni, mint Csemeghyt. Szilágyi nem tudott
volna lenni hivatalnok s alárendelt tisztviselő. Az ő hivatása volt:
államférfivá s vezéralakká lenni.
Ezért is küldték ki az angol viszonyokat tanulmányozni. S ezért is
helyezték át a kodifikáló bizottságba.
E bizottság a miniszterelnök tárczájához tartozott s neki, mint
bizottsági tagnak, a miniszterelnök volt közvetlen följebbvalója.
Mikor az 1872-ik év végén Szlávy József lett miniszterelnök: őt és
kabinetét nagyban birálgattuk a Deák-párt körhelyiségében. Volt rá ok.
Szlávy nem szivesen vezette a kabinetet. A harczot utálta, kibékülést
keresett mindenfelé s e miatt mulasztásokat is követett el. Deák maga
igen ridegen bánt vele egyszer még a képviselőházban is. Szlávy
mindenképen menekülni akart a miniszterelnökségtől.
Szilágyi elnevezte a Szlávy-kabinetet »Dobzse László-kabinet«-nek.
Kecskeméthy Aurél kiirta s utána a többi hirlap. Országos kaczagás lett
a következése a pártban is, az ellenzéken is, az országban is. De Szlávy
se vette tréfára a dolgot. Szilágyit magához hivatta s ámbár nagyon
szerette és nagyon becsülte őt, mégis fegyelmi eljárással s
elmozditással fenyegette, ha mint a kormány közege s a párt tagja
ezentul is üldözi, gunyolja, ócsárolja saját kormányát s tiszti
följebbvalóját.
Pedig Szilágyinál nem volt ez számitás, csak a nagy elmének s az erős
önérzetnek kivillanása. A fiatal ember lelkének játszi lázongása.
Megnyilatkozott ez benne még Deák Ferencz ellen is.
Deák 1873. évi junius 28-án tartotta utolsó nagy beszédét. Az
egyházpolitikai reformokról szólt e beszéd.
A beszéd bejárta a mivelt nemzetek sajtóját s Szilágyi az angol és német
lapoknak e beszédre vonatkozó összes czikkeit gondosan elolvasta.
Németországban Bismarck épen akkor dolgozott a római egyház lenyügözésén
s ő Deák beszédét kissé lanyhának, az egyházzal szemben nem eléggé
harcziasnak találta. Lapjai csaknem kicsinylőleg nyilatkoztak a
beszédről s Deákot az ó-liberális felfogás hivének jelentették ki.
Szilágyi előtt Bismarck herczeg s a német publiczisztika mindig nagy
tekintély volt, ő maga is az uj-liberalizmus hive volt, mohón szivta
magába a német felfogást.
Ott ülünk julius közepe táján egy este a körben szokott sarokpamlagunkon
s beszélgetünk Deákról. Szilágyi egyszerre csak kitör:
– Nem is látom én be, miért legyen a párt vezére most is még Deák. Öreg
is, beteges is, nem is ennek a kornak az embere s mégis agyon nyom
nálunk minden nézetet, minden önálló gondolkozást.
Nevetésre fakadtunk.
Hogy a bankok, az akkori bankok és üzletek emberei korholják Deákot s
hogy a papok egy része még ócsárolja is: ez még lehetséges. De hogy a
Deákpárt kebelén belül oly nagy elme és önérdek nélküli gondolkozás,
mint Szilágyié, lázadjon föl Deák ellen: ezt vigjátékizü dolognak
tartottuk.
Az öreg Paczolay mindig konzervativ volt s Deákkal sok dologban sohase
értett egyet. De a mint Szilágyi e szavait meghallotta: hátradőlt a
pamlagon s félig nyitott szemmel sandán nézett le Szilágyira.
– Igazad van, Dezső! Minek is ilyen ember az országban, mint Deák
Ferencz? Hiszen Hunyadi Jánosig kell fölmennünk, mig hozzá hasonlót
találunk. Ha ötszáz évig meg tudtunk lenni nála nélkül, mit vesződjünk
vele most? Lökjük ki!
Szilágyi elhallgatott a vén táblabiró gunyos szavaira. Rögtön megérezte,
hogy az ő megjegyzése illetlen volt.
De nem is az ő lelke mélyéből jött az. Csak a csapongó elme röpködése
volt. A mi kitünt csakhamar.
E hó 26-án Budapestet megnézni eljöttek a bécsi világkiállitás
jury-tagjai asszonyaikkal s barátaikkal vagy négy-ötszázan. A világ
minden nagy nemzetének jeles férfiai, tudósai, művészei, kormányzói
voltak itt.
Másnap tiszteletükre Szlávy estélyt rendezett a miniszterelnöki
palotában s oda meghivta természetesen a magyar közélet notabilitásait
is.
Berlinből is volt itt néhány jeles, sőt nagyhirü férfiu, Bismarck
herczegnek is egyik bizalmas tanácsosa, a ki azóta már hires német
miniszterré is lett. Szlávy fontosnak tartotta, hogy ezek a hires
németek ismerjék meg a magyar elmét s a magyar tudományos és politikai
miveltséget is s ne tartsanak minket Parlagi Jancsi-féle embereknek.
Vigyenek rólunk jó hirt Bismarcknak. Különösen megkérte hát Szilágyi
Dezsőt, hogy elmenjen az estélyre s állandóan Bismarck tanácsosával s
bizonyos doktor Hammerrel társalogjon.
Ki volt ez a dr. Hammer, én bizony most már nem tudom. Hanem ez is, a
tanácsos is nem győzött eleget áradozni Szilágyi és Szlávy előtt, hogy
ők mily magas miveltséget találtak itt Ázsiában. Szilágyi természetesen
kivivta a magyar becsületet. Többet tudott a német állami dolgokról,
mint maguk a németek. Ha pedig kedves akart lenni a társalgásban:
elragadó volt kedvessége.
A következő nap estéjén ujra együtt ültünk a keresztpamlagon. Szilágyi
egész meghatottsággal beszélt.
– Barátaim, mégis nagy ember ez a mi Deák Ferenczünk. Bismarck
legbizalmasabb tanácsosa mondta nekem az este szórul-szóra: Én, uram, a
legnagyobb s a legdicsőbb németnek s Európa legnagyobb államférfiának
Bismarck herczeget tartom, de én őszintén nyiltan kijelentem ön előtt,
hogy én Deák Ferencz urat mégis többre becsülöm.
Minket is meghatott Szilágyi komolysága. A hires berlini német
megtalálta benne a magyar szivet. Mi tudtuk azt, hogy ez a sziv mindig
megvolt.