(A nagy fuzió 1875-ben. – Pártvezérré lenni nem tudott volna. – A
kodifikáló bizottság. – Miként készültek a törvényjavaslatok? – Szilágyi
romboló szenvedélye. – Az eszme, az elv és az alkotás a törvényhozásban.
– Szilágyi elmeerejének gyöngesége hol kezdődik?)
Most folytatom ifjukori ismerkedésünk történetét. Szilágyit a minisztert
aligha ismerheti meg tökéletesen az, a ki az ő törvényhozói pályájának
első évtizedét nem ismeri.
Az az összebeszélésünk, hogy megalkotjuk az ifju Deákpártot, alig egy
évig volt sikeres és nagyértékü.
Deák Ferencz összeroskadt a betegség terhe alatt. Az 1873-ik év őszétől
fogva többé se a körbe, se a képviselőházba nem jöhetett.
Bittót megbuktatta titkon a bosnyák politika előszele, nyiltan a
balközép fegyverlerakása s a Deákpártba olvadása.
A képviselőház függő elemei megijedtek s vagy szanaszét futottak vagy
siettek a fuzió urainak födele alá menekülni. Sennyey is külön alakult a
maga kisded konzervativ pártjával.
A mint az öreg Deákpárt feloszlott: feloszlott egyuttal az ifju Deákpárt
is.
Én nem mentem bele az uj szabadelvü pártba, pedig Csernátony is hivott,
Tisza is, mások is. Csernátony azzal biztatott: csináljuk meg az
egyesülést a politikai napisajtó mezején is. Vegyem át az »Ellenőr«
vezetését. Nem álltam rá. Indokaim gyerekesek. Nem szerettem Tiszát, de
az igaz, hogy ő se engem. De pártja se szeretett.
Kerkapoly, Szilágyi, Pulszky Guszti bementek az uj pártba.
Bement még Paczolay is.
E fölött elbámultam. Paczolay lelkét igen erős ellenszenv töltötte el a
balközép és Tisza Kálmán ellen. Nagyon sokkal erősebb, mint az enyémet.
S ő mégis elfogadta Tisza Kálmán vezérletét.
– Mit csináltál, az istenért, János bátyám?
Ravaszul mosolygott az öreg táblabiró.
– Jó okom volt. Igen nagy a Tisza pártja. Ha kivül maradok: nem árthatok
neki semmit. De ha bemegyek: ott legalább minden nap boszanthatom.
Csakhogy Tisza nem az az ember volt, a ki sokáig hagyta magát
boszantani. Nemcsak egy Paczolay volt az ő pártjában, hanem igen sok. De
vagy hatvanat-hetvenet ki is szoritott pártjából csakhamar, már az
1876-ik év tavaszán. Ezekből alakult meg a független szabadelvü párt.
Szilágyi, Kerkapoly nem ment velük. Ők még benmaradtak a többség
táborában. Ők csak a közgazdasági kiegyezés miatt az 1878-ik év tavaszán
hagyták el Tiszát. Ugy emlékszem, tizenhatan. Mind az egykori Deákpárt
hivei. Jelentékeny férfi valamennyi.
De én máig is azt hiszem, ha Szilágyiban nincs meg oly nagy mértékben a
kételkedés, a tagadás és a biráló ösztön: akkor többet dolgozik, jobban
alkalmazkodik, az ifju Deákpárt hosszabb életü lesz s nagyobb nyomokat
váj nemzedékünk történetében s a nagy fuzió se hoz annyi kárt s anyagi
és erkölcsi veszélyt az országra.
De hát pártvezérré lenni nem tudott s nem is akart. Kit biráljon, kivel
vitatkozzék, kit kárhoztasson, kire ontsa metsző élczeit, ha nincs
előtte és nincs fölötte valaki? A vezér fölött pedig már csakugyan nincs
senki.
Minő romboló erő volt fiatal korában Szilágyi: ezt csak a kodifikáló
bizottság története tünteti föl igazán.
Ez a bizottság, ha jól emlékezem, 1871-ben alakult s a miniszterelnökség
egyik osztályát képezte.
Az eszme, melyből származott, okos és egészséges volt.
Sok törvényt kellett készitenünk. Lázasan, rohamosan készültek a
törvényjavaslatok.
Először is vigyázni kellett a törvények nyelvére. Legyen az a nyelv
magyar, legyen tiszta, álljon a tudománynak és az irodalomnak
magaslatán. Ne legyen a hirlapirók és pinczérek és tudálékos fiatalok
németbe oltott magyar nyelve. S a magyar törvényhozásnak a megyei és
általános jogi életnek okos és tiszta műszavait használja, ne pedig
idegen műszavak buta forditásait.
Kezdetben nem volt szükséges erre külön is ügyelni.
A közjogi törvényeket maga Deák alkotta meg vagy nézte át nagy gonddal.
Nyelvbeli csufság ezekben nem maradhatott.
A birtokrendezési, magánjogi és perjogi törvényeket is rendszerint
átnézte; – valami ostoba magyartalanságot nem is mertek volna eléje
terjeszteni.
S azután akkor még nagy irodalmi miveltséggel biró sok előkelő ember ült
a képviselőházban, a ki igazán vigyázott nyelvünkre. Csengery, Horváth
Mihály, Tanárky Gedeon, Szász Károly, Joannovics György, Horváth Döme s
többen, de még az ellenzékből is Ghyczy, Várady s mások féltő gonddal
őrködtek nyelvünk törvénybeli tisztasága fölött. A sajtó is gondosabb
volt e tekintetben, mint most. A nembánomság penésze nem lepte meg akkor
még oly erősen a nemzeti érzést, mint mai napság.
De a mint napról-napra tömegesebben készültek a törvényjavaslatok:
szükséges volt állandó bizottságot alakitani, mely a javaslatok
nyelvének tisztaságára vigyázzon.
A nyelvnek tisztasága fontos dolog. De még fontosabb az intézmények
tisztasága és összehangzása, egybeillése.
Sok képtelenség állt előttünk az alkotmányos korszak kezdetén.
Az államszervezet háromféle intézmények tömegéből állott.
Az egyik tömeget alkották a Bach-rendszer osztrák-német intézményei.
A másik tömeget a 48 előtti magyar életnek s a vármegyének intézményei.
A harmadik tömeget a 67 óta hevenyészett intézmények.
Ezt a háromféle tömeget egybe kellett illeszteni, összhangzásba hozni,
az idegent lassanként kiküszöbölni s nemzetivel pótolni, a nemzedékek
mulasztásait gyorsan, rohamosan helyrehozni.
Gyári módon készültek a törvényjavaslatok.
De hát kik készitették? Voltak nekünk törvényszerkesztőink, a kiket
kodifikátornak szokás nevezni? S ha voltak is: magyar észszel, magyar
tapasztalásból, nemzeti szellemben tudtak azok dolgozni?
Igen szegények voltunk törvényszerkesztőkben.
Az a nemzedék, mely Deák szárnyai alatt kormányra ült, ellenzéki
szerepben nőtt fel; azelőtt soha nem kormányzott; politikai szelleme a
birálatra képződött ki; az alkotásban tájékozatlan volt, mert eddig
azzal soha nem foglalkozott.
Szakférfiakra kellett volna bizni a törvényszerkesztést. De
szakférfiaink is kétfélék voltak. A régi táblabirák, a kiknél volt
tapasztalás és bölcsesség. Deák, Ghyczy, Nyáry, Paczolay, Bónis s még
néhányan, de a kik az európai jogélet alaki fejleményeit se közvetlenül,
se a nemzetek irodalmából alaposan nem ismerték. És az uj emberek, a
»tudósok«, a külföld tudományos irodalmából képződött
törvényszerkesztők, a kiknél hiányzott mind a hazai tapasztalás, mind a
szemléleti bölcsesség, de nem hiányzott az elmélet és az egyetemi tudás.
Ezek közé tartozott Szilágyi is, Kerkapoly is. Ide sorozták az olyas
férfiakat, mint Kautz, Csemeghy, Pauler. S végül ott voltak a 40-es évek
politikai irói is, báró Eötvös, Csengery, Pulszky, Trefort s mások.
A magánjog és alaki jog tudósai nem voltak otthonosak a közigazgatásban;
a közigazgatás tudósai nem értették a pénzügyet; a pénzügy tudósai
tájékozatlanok voltak a nemzetgazdaságban. És igy tovább. Egyik
törvényjavaslat rendelkezései keresztül-kasul gázoltak a másikon. Méltán
lehetett attól félni, hogy minél több törvényt és rendeletet alkotunk:
annál nagyobb lesz az intézmények zürzavara, annál gyöngébb lesz a jogok
biztossága s annál védetlenebb a hatalmasokkal szemben a közérdek s az
állammal szemben a jogos magánérdek.
Tanakodtunk: miként lehetne ezen segiteni, miként lehetne e bajt
megelőzni?
Állandó törvényszerkesztő bizottság alakitásában találtunk orvosszert. E
bizottság vizsgálja meg az egyes miniszterek javaslatait arról az
oldalról, –
vajjon azok nyelve tiszta-e?
vajjon a javaslat megfelel-e már fennálló okos intézményeinknek, nem
sérti-e a nemzeti felfogást, megegyez-e fajunk szellemével?
s vajjon nem ütközik-e össze az alaki jog rendelkezéseivel, melyek egyéb
intézményeket szabályoznak?
Szilágyi Dezső ennek a bizottságnak lett tagja. Mint igazságügyi
osztálytanácsos foglalt helyet Bittó igazságügyminisztersége idején.
Senki se kételkedett a fölött, hogy Szilágyi Dezső nagy elméje, nagy
tudása, tiszta magyarsága és nemes nagyravágyása csodálatra méltó
sikereket mutat majd föl e bizottságban.
Minő tapasztalatlanok voltunk mi még akkor! Minő gyerekes hit
lelkesitett akkor még bennünket! Mennyire nem volt még akkor sejtelmünk
se arról, hogy a mikor egyfelől a viszonyok kényszerüsége, másfelől a
nagy elmék és nemes érzések összeütköznek egymással, sohase a nagy elmék
és nemes érzések győznek, hanem mindig a viszonyok kényszerüsége győz.
Igaza van a költőnek.
Átoknak sulya nyom bennünket, mely alatt annyi ész, annyi erő, annyi
szent akarat hiába sorvad el.
Ha e bizottság képes lett volna is hivatásának eleget tenni: még akkor
se lett volna működésének nagy eredménye.
De nem is volt képes.
Kik voltak tagjai: mindegy most már. A hogy a falevélnek, ha elkapja a
szélvész, nem marad nyoma: ugy nem maradt emléke e bizottságnak.
Mikor én megismertem e bizottságot: akkor az akadémia palotájában szokta
üléseit tartani. Egyetlenegy ülésére én is elmentem hallgatónak.
Küldtek ehhez a miniszterek törvényjavaslatokat, de ezek közül nem
jutott vissza egy se. Valamely hosszabb, valamely szerves intézményre
vonatkozó javaslat bizonyára egy se. Az az egyetlenegy mégis
visszajutott. Ez volt a Buda és Pest fővárosok egyesitéséről szóló
javaslat, mely utóbb 1873-ban csakugyan törvénynyé vált. Csak két
érdekes javaslatot emlitek még föl. Az egyik a tanuló ifjuság katonai
gyakorlatairól, a másik az erdei jogról szólt. Egyikből se lett semmi,
pedig amaz ugyancsak üdvös lett volna. Addig tanácskozott a bizottság,
addig birálgatott, addig furt-faragott a javaslatokon, mig azokból
foszlány se maradt. S aztán vagy elhalasztotta a miniszter a maga
dolgát, vagy egyenesen terjesztette a király és a képviselőház elé.
Szilágyi volt a legnehézkesebb.
Az ő rettenetes elméje és nagy tudása s az ő fiatalkori romboló
szenvedélye nyüstté, pehelylyé tépett szét mindent. Az összes jogok
alakiságainak birálatában élesebb elme még nem volt a világon, mint az
övé. Harmincz év alatt százszor elmondtam másoknak is, de neki magának
is. Az elme, a nagy elme olyan, mint a nap: körös-körül és minden
irányban világit. De Szilágyi elméje csak egy irányban világitott. Abban
az irányban, a melyben a jogok alakiságainak birálata fekszik. A
törvényhozó elmének e működése is hasznos és szükséges, de Szilágyi
elméjének tüzét, lángját, villámlásait ebben az irányban senki nem tudta
megbirni. Kábitott, vakitott, sujtott ez a fény.
Ezt a bizottságot először elneveztük cséplőgépnek. Szilágyinak
»cséplőgép«, sőt »a nagy cséplőgép« neve gróf Csáky Albintól származik.
Ő nevezte mint vallásügyi miniszter egyszer a parlamentben a nagy
cséplőgépnek Szilágyit. Azóta a hirlapirodalomban rajta maradt ez a név.
De harmincz év előtt a kodifikáló bizottságra is alkalmaztuk ezt a
jelzőt. Igaz, hogy abban is Szilágyi volt a nagy kerék.
Azután elneveztük a bizottságot olvasztó kemenczének. Szétomlani,
folyadékká lenni, összekeveredni kellett ott minden tervnek, minden
javaslatnak. Utóbb elneveztük krematoriumnak, a mely eléget mindent s
csak füstöt és kevés hamut nyujt, semmi mást. 1873-ban már tényleg alig
működött s 1874-ben végleg megszünt.
Eszme, elv és alkotás: e három fejlődési foka van a törvényhozó elmének.
Az a tökéletes elme, mely mind a háromra egyaránt képes.
Az eszme nem egyéb megalakitott gondolatnál. Van eszméje minden
gondolkodó főnek, minden mivelt embernek, minden irónak és minden
rátermett tanárnak. A kathedrális ész nem is törekszik másra, csak arra,
hogy eszmét termeljen. De általában nem is képes másra. A ki hosszu
ideig tanárkodott: azt ne is tegyétek se törvényhozóvá, se országnak
kormányzójává, se hatóságok és nagy intézetek igazgatójává. Egyéb ugy se
lesz ott, csak czimer és dísz. Ha egyéb is akar lenni: elront mindent
vagy vigjátéki alakká válik. Holott tanárként, ha arra való, fölséges
hivatást végez.
Az elv már gyakorlatibb, tartalmasabb dolog. Ez már nem csupán az
elmének dolga, hanem a jellemé is. A gondolkozásnak és az érzületnek azt
az irányát tartjuk elvnek, a mely a felmerült tünetek és jelentkező
szükségletek zürzavarában bizton vezet a közügy javára. Hitvány az, a ki
elv nélkül vállalkozik törvényhozó szerepére. S még hitványabb az, a kit
önző érdek hajt a közügyek terén valamely irányba. A pártok elvek
szolgálatában állanak. Hogy szilárd elve legyen a törvényhozónak: ez
neki kötelessége is, dísze is.
Szilágyi eddig tökéletes férfiu.
Eszméi gazdagok, mélyek, terjedelmesek. Elve szilárd, tiszta és nemes.
Önző érdeket ő az ő közéletében nem táplált, se magában, se másban el
nem ismert és senkiben nem tisztelt. Sőt szemet se hunyt, ha valakiben
észrevette. A milyen szigoru volt maga iránt, olyan szigoru tudott lenni
mások iránt. Ez volt egyik oka annak is, hogy gyakran érdes, nyers, sőt
durva tudott lenni a társaságbeli érintkezésben.
De már az alkotásban gyönge volt. Ide kell érteni azt a szavamat, hogy
nagy elméje nem volt tökéletes s nagy tudása csonka volt.
Mikor ott a kodifikáló bizottságban egy-egy javaslat képtelenségét
bebizonyitotta, ugy hogy maga a javaslat szerkesztője, maga a
szakminiszter is kinevette saját férczelményét: rendesen felszólitották,
hogy ő készitsen hát javaslatot.
Vállalkozott is rendesen.
Magához vette az iratokat, a javaslat minden előkészitett anyagát s
magát az összetépett javaslatot. Tett is komoly kisérletet minden
esetben javaslat készitésére, de azért az én tudtommal nem készitett ő
el soha egyetlen javaslatot se.
A deákpárti kormányok idején nagy gyakorlatban volt a franczia eredetü
osztályrendszer. A 48-iki nemzetgyülés, az első népkepviselet e
rendszert fogadta el arra nézve, hogy a törvényhozók minden kérdésben
teljes tájékozódást nyerjenek s nézetüket és akaratjukat még a
kisebbségben levő pártok is erejük arányában érvényesithessék.
Az osztályokon kivül voltak szakbizottságok is.
Szilágyi minden osztályülésen megjelent. Általában a képviselőknek
legalább fele mindig ott volt az előkészitő tanácskozásokban. S a hol
Szilágyi volt: ott a tanácskozást elhamarkodni nem lehetett.
A Deákpárt idejében más volt a pártfegyelem, mint ma. A többség csak ama
javaslat mellett állott meg szilárdan, a mit ő maga elfogadni jónak
látott. A kormánynak akkor is nagy tekintélye volt, de e tekintély nem
volt döntő. Csak Deák Ferencz tekintélye volt döntő, de ő meg szabad
tért engedett az eszmecserének. Egy-egy nagy javaslat fölött gyakran
hetekig tartottak a pártkör tanácskozásai.
Szilágyi azokban mindig részt vett.
Az osztályülésekről soha el nem maradt.
A központi bizottságban is, mint osztályának előadója rendesen jelen
volt.
Mindenütt legyőzhetetlen volt a birálatban. A hol lehetett, engedtünk
észrevételeinek. Nem szerettünk vele mélyebb és izgalmasabb vitába
keveredni. De a mikor pótló, javitó, módositó vagy uj inditványról volt
szó: ott az inditvány szerkesztését ő engedte át vagy nekem vagy másnak.
Másnak művét birálni jobban tudta, de jobban is szerette, semmint az ő
műve kerüljön másnak birálata alá.