(A lángelme különössége. – Schwarcz Gyula. – Miként figyeltem meg
Szilágyit. – Kerkapoly, Kovács, Szilágyi egymás mellett. – Minő szép a
nagy elmék játéka. – A három elme erőaránya. – Hát én mit nyomtam
köztük? – Miért nem tudott irni Szilágyi? – Miként készitette beszédeit?
– Ott hagyja az egyesült ellenzéket. – Örökös kételkedése.)
Legnagyobb gyöngesége abból állott, hogy tanulmányaiban,
gondolkozásában, egész szellemében, még társalgásában is nagy
egyoldaluság fejlődött ki. A tagadásnak, a kételkedésnek, a
birálgatásnak egyoldalusága.
Óriási elme volt, de nem volt tökéletes elme. Óriási tudása volt, de
azért tudása is csonka volt.
E két mondásom igazságát meg kell bizonyitanom. Különben azt hihetné
valaki: könnyelmü vagy elfogult vagyok szavaimban.
Tökéletes elmének azt tartom, mely alkotni tud. A melyben a
megfigyelésnek és birálatnak képessége teljesen megvan, de egyuttal
megvan a cselekvés, javitás és alakitás képessége is. Az az egész ember,
a kinek szelleme mind a két irányban egyenlően fejlődött. Az mutat fel
sikereket. Az egyuttal a tökéletesen jó ember is. De egyszersmind a
boldog ember is.
Gyakran halljuk társas életünkben: ime egy nagy ész, ime egy lángelme,
ime egy óriási tudás. Ép ily gyakran olvassuk e mondásokat hirlapokban,
sőt tudományos könyvekben is. A nagyközönség hisz vagy nem hisz e
szavakban, de nem gondolkozik fölöttük; tisztán pedig kevesen értik, mit
jelentenek e szavak.
Hányszor állitanak elénk például csodagyereket, a ki zenében vagy
nyelvek tudásában, gyors felfogásban, számtanban, sakkjátékban, de
bizonyos tudományágakban is megelőzi korát s felülmulja a felnőtt
szakembert is. Azt mondjuk: lángelme; – azt mondjuk: nagy tehetség.
Pedig a legtöbb esetben egyik se. A korát megelőző efféle gyerek
csodagyerek ugyan, de nem tökéletes elme s azzá valószinüleg soha sem is
válik. Csak szabálytalanul félrenőtt elme, melyben az elmének egyik
tehetsége aránytalanul nagyobb, mint a másik.
Ilyen volt egykori barátom és képviselőtársam Schwarcz Gyula. Gyermek és
ifju korában oly gyors volt felfogása, oly csodálatos volt emlékezete s
oly rendkivüli volt nyelvtudása, hogy hozzá hasonlót alig tud felmutatni
a mivelődés története. Mikor tizenhárom éves korában a régi hellen
nyelvet a fehérvári gimnázumban tanulni kezdte, mire legjobb
tanulótársai a betük ismeretét, a szavak olvasását s a nyelvtan némi
elemeit elsajátitották: akkorra ő folyékonyan beszélte Homérosz és
Arisztótelesz nyelvét s kétségbeejtette minden professzorát. Mit
csináljanak ezzel a gyerekkel? Minden tudományt összevéve jobban tudott,
mint minden professzora külön-külön a maga tudományát. Még nem volt husz
éves, a mikor már a régi hellenek nyelvén irt oly bámulatos geológiai
tudományos könyvet, hogy angol tudós társaság választotta meg
tiszteletbeli tagjává érte.
S vajjon mennyire vitte férfi korában?
Törvényhozói működése nyomtalanul tünt el. Tudományos művei vontak
magukra ugyan némi figyelmet, de hosszu életüek azok se lesznek. – Nagy
elméje, nagy tudása volt, de elméje egyoldalu s tudása csonka.
Tudományos művei leginkább az államjog és alkotmányjog körében mozognak,
de azért Szilágyi Dezsőnek eszmecsere végett közelébe se mert lépni.
Szilágyi Dezső elméje és tudása ugy állt mellette, mint góth templom a
nádas viskó mellett.
Pedig hát Szilágyi Dezső elméje is egyoldalu volt, noha elméjének
arányai óriásiak.
Én különösen megfigyeltem, gondosan megvizsgáltam, komolyan
tanulmányoztam Szilágyi Dezső elméjét. Harmincz éven át szakadatlanul
ügyeltem erre az elmére s ennek működésére. Mikor haragudott, mikor jó
kedve volt, mikor unta maga körül a világot, mikor nagy
törvényjavaslatokat érlelt vagy birált, mikor nagy beszédeket mondott:
mindenütt ügyeltem rá. Sokszor észleltem bortól, pezsgőtől mámoros
agyának működését is. Fejtegette a maga szaktudományát, el-elmondott
valamit tanulmányi utazásának élményeiből, nagy ritkán belemelegedett
nagy embereink ismertetésébe s nagy költőink műveinek elemzésébe; nagy
ritkán rábirtam, hogy valamit elbeszéljen, meg akartam ismerni elbeszélő
tehetségét is; – mikor élczelt, gunyolódott, kötekedett, feleselt,
komolyan vagy dévajul vitatkozott, én megfigyeltem mindent.
Nem nála kezdtem az elmeerő megfigyelését.
Valamikor, több mint negyven év előtt, olvastam báró Kemény Zsigmondtól
Széchenyi és Kossuth összehasonlitását. Széchenyit igazán nem ismertem,
csak egyszer láttam, halála előtt néhány hónappal. Kossuth
gondolkozásának nagy arányaival már közelebbről s közvetlenül is módom
volt megismerkedni. Deák Ferenczczel néhány éven át többször együtt
voltam. Három olimpusi alak, egyenlően hatalmas nagy elmével. Ezt a
három elmét összehasonlitani: ez volt régi elhatározásom.
Miként látta a dolgokat, a világot és az embert ez a három elme? Miként
születtek eszméik és gondolataik? Minő alakban tudták eszméiket és
gondolataikat megteremteni?
Lehetnek-e szebb kérdések, mint ezek?
Szilágyi elméje és tudása is meglepett. Meglepett találkozásunk első
pillanatában, de magához kapcsolta figyelmemet ismerkedésünk és
barátságunk egész idején át. De azért se Széchenyivel, se Kossuthtal, se
Deákkal nem hasonlitgattam össze. Hanem összehasonlitottam másokkal.
Szilágyi mint fiatal férfi bámulta s mindvégig szerette Kerkapolyt.
Ennek elméje, tudása, szónoki képessége meglepte őt.
Én is szerettem Kerkapolyt. Tanárom volt Pápán s később képviselőtársam
s bizalmas barátom. Pénzügyminiszter korában sok estét töltöttünk, sok
gyönge vacsorát megettünk nála Szilágyi Dezsővel együtt. Édes és meleg
barátság állt fönn hármunk között éveken át. Nem volt oly nemzeti ügy,
mely fölött a legapróbb részletekig ki ne cseréltük volna eszméinket.
Majdnem nyolcz évig, 1872–1879-ig gyakran és rendszeresen találkoztunk.
Kerkapoly, mikor miniszterségéről lemondott, az 1873-ik év végén saját
házába jött lakni, a Ferenczvárosi Csillag-utczába. Közel laktunk hozzá
én is, Szilágyi is. Szomszédságában lakott Horváth Mihály, a püspök és
történetiró. S közel lakott a Kálvin-téren Kovács József orvos, egyetemi
tanár s európai hirü sebész.
Mikor és miként ismerkedett meg Kerkapoly Kovács Józseffel: most már
bizony nem emlékszem. 1874 elejétől kezdve már benső barátság állt fenn
köztük. De Szilágyi Dezső is benső, bizalmas viszonyban állott Kovács
Józseffel s Kerkapolynál is nagyon gyakran találkoztunk. Hetenként
legalább kétszer-háromszor. A találkozás és vidám eszmecsere s élénk,
hatalmas társalgás esti 7–8 órától rendesen 10–11 óráig tartott. Részt
vett benne, noha nem mindig, Horváth Mihály is.
Ez a Kovács József rendkivüli ember volt. Már külseje is feltünt.
Gyönyörü férfi, magas és arányos termet, hatalmas busa fej, élesen néző
okos és tüzes szemek, vastag bajusz, piros arcz, tökéletes magyar alak.
Elméje óriási.
Hogy tudása az orvosi tudományokban mennyi: azt én megitélni nem tudtam,
de eszembe se jutott. Bánom is én, akármennyi. A tudást különben se a
szerint mérem én, ki mennyit gyüjtögetett s rakott el agya tárházába – a
könyvekből. A könyvekből való tudást én igazi tudásnak ugy se fogadom
el. Az orvosi tudományok és segédtudományok rengetegét ma már ugy se
tudja tökéletesen bejárni s minden részletében jól megismerni senki. Én
pedig közel se jártam ehhez a rengeteghez, miként alkothattam volna
tehát véleményt Kovács József tudománybeli tudásáról?
Hanem alkottam más fajta tudásáról. Alkottam gyakorlati tudásáról, az ő
elméjének kohóján keresztül ment s elkészült tudásáról. Arról a
tudásról, melyet megfigyelése, látásának tisztasága, észlelésének ereje,
gondolkozásának mélysége és terjedelme s tapasztalatainak komolysága és
sokfélesége teremtett.
Erről igenis alkottam véleményt.
S véleményem abban állapodott meg, hogy Kovács József elméje a ritkán
előforduló nagy elmék közé tartozik. Ennek az elmének tömege szinte
zsibbasztó hatást gyakorolt rám. Mint a vihar, mint a gátja szakasztott
folyamok áradata, mint a zuhatag: ugy ömlött ez elméből a gondolatok,
ötletek, élczek, mélyreható birálatok s talpraesett észrevételek
tömérdeksége.
S most képzeljük el együtt ezt a három férfit: Kovácsot, Szilágyit,
Kerkapolyt. Minő három alak ez, minő három agy ez! S mind a három
vegyitetlen tiszta magyar. Ha messze távoli ősök valamelyikének erében
volt is valamikor apai vagy anyai idegen vér: sok nemzedéken át az is
tiszta magyarrá változott át.
Közéletünk s irodalmunk nagyjai közt egy életen át sok kiváló elmével
találkozunk. De azok közt, a kiket én ismertem, akkora elmét, mint ez a
három, én nem találtam. Kossuthot és Deákot nem számitom ide. Őket más
mértékkel kell mérnünk. Talán báró Kemény Zsigmondot se számitom. Az ő
elméje is óriási, az ő tudása is bámulatba ejt mindenkit. De az ő elméje
és tudása tespedő volt, mint a tengerszem vize. Tiszta, mély és üde, de
alig-alig mozdult. Csak néhány csörgedező patakot bocsátott ki magából a
mozdulatlan tengerszem; csak néhány regényt, czikket s rövidebb
tanulmányt Kemény szelleme. Pedig mily gazdagság lakott benne!
Minő szép a nagy és tiszta elmének működése! Ha istennők játszanak
egymással az Olimp tetején, a szépségnek és ifjuságnak, a bájnak és
üdeségnek örökkévaló alakjai: még ez se oly fönséges tünemény, mint nagy
és nemes elmék vidám mérkőzése.
A női testnek bája mérhetetlen számu vonalak összessége. Az arczon, a
homlokon, a szemek körül, az ajkakon, a nyakon, a testnek törzsökén és
végtagjain még a szoborként nyugvó női test is ezer meg ezer vonalat,
hullámot, hajlást és alakzatot varázsol elénk, mely mind más meg más s
mely mégis mind összehangzik; mely külön-külön is elragadó kellem s mely
mégis együttvéve egyetlen szépség. Hát a mikor a női test minden vonala
megmozdul, minden hajlása és hulláma él, játszik, mosolyog és fényt
sugároz: mily határtalan gazdagsága az az örök szépségnek!
És még ez is bágyadt tünemény, halvány jelenség ahhoz, a mikor három
nagy, nemes, gazdag és tiszta elme megnézi, megbirálja, elemezi a világ
minden dolgát, minden emberét s minden emberének minden tulajdonságát. S
mindezt teszi vidáman, egymással játszva s üdén versenyezve.
Én nekem ez volt élvezetem éveken át. De nem véletlenül. Magam is
törekedtem, hogy ez az élvezet el ne maradjon.
Kerkapoly gazda volt és bölcselő; Kovács József orvos volt és műtő;
Szilágyi Dezső államférfi volt és jogász. Csak abban egyeztek, hogy mind
a három egyetemi tanár volt.
Föltettem magamban, hogy észrevétlen módon játszi vitába vezetem őket.
De nem oly kérdésben, mely egyiknek vagy másiknak szaktudománya. A
társalgásnak unalmassá fejlődni nem volt szabad.
Hanem oly kérdésben, mely egyiknek se szaktudománya. Ha ily kérdés
fölött támad vita: akkor az elme korlátozatlan ősereje működik. Az az
őserő, mely csak időnkénti észleleteire támaszkodik s melyet tankönyv,
szokás és katedrai szólamok nem nyügöznek.
Igazán tudni akartam, hogy a három elme közül melyik a legnagyobb,
legerősebb, leggazdagabb?
E kérdésre megtudtam magamnak szerezni a feleletet, a melyben
megnyugodtam. Hogy nemcsak ez eszmecserék, hanem egyéb dolgok is
segitettek a felelet megszerzésében: az természetes.
A három elme közül a legnagyobb volt Kovács Józsefé. Azután következett
Kerkapolyé. A legkisebb volt Szilágyi Dezsőé.
Valahogyan félre ne értsen az olvasó. Ez összehasonlitásból sehogy se
gondolja ám azt, hogy Szilágyi Dezsőé kis elme volt, vagy hogy én az
övét kicsinynek tartottam. Csak eredeti, természetes alkatában volt
kisebb, mint két társáé, noha jogi és alkotmányjogi tudományos anyaggal
s ezen kivül az emberek gyöngeségének ismeretével jobban meg volt
töltve, mint azoké. Az afrikai elefánt kisebb mint az indiai, de azért a
patkányok közt, a kikből áll a nagy világ nagy része, az afrikai elefánt
is óriás alak, végtelen erő, fenséges tünemény.
Bizonyára sok embernek jut eszébe az a kérdés, vajjon illetékes vagyok-e
én, van-e nekem akkora képességem, hogy én e három nagy elmét tisztán
fölismerhessem s igazságosan összehasonlithassam?
Illetékes vagyok s volt akkora képességem.
Szinte csodálatosnak látszik, hogy e három elmeóriás közül egyik se
tudott irni. Szilágyi semmi irodalmi művet nem hagyott maga után. Kovács
irodalmi művei csak vázlatok s még vázlatoknak is csak kisérletek s kis
terjedelmüek. Kerkapoly irt ugyan, de csak fiatalabb éveiben, pápai
tanársága alatt, 35 vagy 36 éves koráig. A mióta képviselő lett s aztán
miniszter s a budapesti egyetem tanára, tehát 1865 óta semmiféle
irodalmi művet nem alkotott. »Publiczisztikai Dolgozatok« czim alatt
megjelent gyüjteményes műve nem egyéb, mint néhány ujságbeli
vezérczikke, néhány parlamenti beszéde s talán néhány bizottsági előadói
javaslata és jelentése.
Én tudtam irni. Ezt mindhárman tudták s elismerték. Tudtam irni még oly
kérdésekről is, melyekben ők erősebbek voltak, mint én. Tehát ha a
gondolatok megteremtésében nem lettem volna is vagy nem voltam is oly
erős, mint ők, de a gondolatok irodalmi megalakitásában sokkal több
gyakorlatom és sokkal jobban megedzett képességem volt, mint nekik.
Volt még egy-két ok, a miért ők méltónak tartottak arra, hogy elméjük
játékaiban az én elmém is játszótárs lehessen.
Elbeszélni talán jobban tudtam, mint ők. S aztán az én felfogásomban, az
én eszemjárásában másféle humor volt, mint az övékében. Kerkapoly inkább
élczes, Szilágyi és Kovács inkább gunyos eszejárásu volt, mint én. Én
jobban szerettem az embereket, mint ők s azért az én humoromban volt
érzelmesség is, a mi az övékéből majdnem egészen hiányzott. Nekem is
megvolt nagyszámu ellenségem mindig, mint nekik s gyülölködésük csak oly
csillapithatlan volt velem szemben, mint az övéké is velük szemben. De
azért ugy vettem észre, hogy nekem mégis mindig voltak ismert és
ismeretlen barátaim, a kik igazán szerettek, mig őket csak nagyon kevés
ember szerette igazán. Ennek okát talán később meg fogom magyarázni.
A másik ok, a miért méltónak tartottak arra, hogy társuk legyek, még
sajátságosabb.
Én egyiknek szaktudományába se voltam korántse ugy beavatva, mint ők. Az
ő tudásuk a maguk szakmájában sokkal mélyebb, szélesebb és biztosabb
volt, mint az enyém. Az európai nyelveket se ismertem és beszéltem ugy,
mint ők, kivált mint Szilágyi. Idegen irodalmak ismeretében is messze
mögöttük maradtam. Még utazásaim se közelitették meg az övékét. – De
azért az én tudásom többféle volt s felszinre legalább terjedelmesebb,
mint talán mind a háromé összevéve.
Oka egyszerü.
Én a társadalmi élet több viszonyában voltam cselekvékeny, mint ők. Én
vezettem a közigazgatást, szolgáltam az igazságot, voltam megyei
politikus és pártvezér, voltam mezei gazda és gyakorló ügyvéd s egykor a
bölcseleti tudományokkal is meglehetős komolyan foglalkoztam. Volt még
egy csomó becses orvostani észlelésem is, melyre tiszti állásom nyujtott
módot és alkalmat. Voltam politikai hirlapiró s némi szépirodalmi
kisérletekkel is foglalkoztam. Sőt még a természettudományok nagy
részének fejlődését is állandóan figyelemmel kisértem. S képviselő és
politikus voltam én is, mint Szilágyi vagy Kerkapoly. A valódi élet
megismeréséhez semmi se nyujt akkora alkalmat, mint a megyei
tisztviselőség és a gyakorlati ügyvédség. A jogok és érdekek, a bűnök és
erények, a szenvedélyek és gyöngeségek erejét, harczát, összeütközéseit,
zürzavarát s a társadalmi bonyolódások keletkezését s megoldódását senki
se figyelheti ugy meg, mint a régi vármegye tisztviselője s mint a
hirneves gyakorló ügyvéd. A három nagy elme előtt pedig mind a két mező
egészen ismeretlen volt.
Ez adta meg nekem a jogot és lehetőséget arra, hogy köztük legyek,
társuk és barátjuk legyek, elméjük erejét megitélhessem, sőt hogy
bizonyos dévajkodó ármánynyal őket egymásközt való vitába csalogassam.
Tizenegy alkalommal sikerült ez, mig végre Kovács észrevette az ármányt
s általános kaczagás közt jól összeszidott.
Ha a vitázó felek rokonszenveznek egymással, ha nagy elmék s ha van
akkora lelkük, hogy minden gondolkozásukat nem saját egyéniségük érdeke
emészti föl, hanem a nagy világ minden tüneménye iránt igazán
érdeklődnek: akkor őket vitába becsalogatni igen könnyü.
Fölvetettem például valami távoli kérdést; természettudományit,
társadalmit vagy történetit, a melyet eddig tüzetesen egyik se
tanulmányozott, a melyhez tehát az elmének közvetlen s mintegy
rögtönzött erejével szólhattak. Hogy a kérdést melyik vitázó melyik
oldaláról fogja meg; – hogy a kérdésnek csak külső jelenségein akad-e
meg a szeme, vagy annak benső természetét is azonnal fölismeri; – hogy
mily mélyen hatol be annak mélységeibe s végre, hogy általában a kérdés
melyik része iránt érdeklődik s melyik része hagyja őt hidegen: mindez
többszöri kisérlet után teljes tájékozódást nyujt arra nézve, hogy a
vitázó elmék erőarányai miként állanak egymásközt.
Ily kisérletek után győződtem meg arról, hogy a három férfi közt az elme
ősereje legnagyobb Kovácsnál s legkisebb Szilágyinál.
De hát miért nem tudott irni egyik se?
Kovácsra és Kerkapolyra nézve nem vizsgálom meg ezt a kérdést.
Megmaradok Szilágyinál.
Azt mondhatná valaki, csak annyi bizonyos, hogy nem irt, de ez
egyáltalán nem bizonyitja be, hogy nem tudott irni.
Pedig hát bebizonyitja. A ki hatvan éves életkort ér, nagy és erős elme,
tizenöt esztendőn át egyetemi tanár, mint tanár általános érdekü nagy
kérdéseket fejteget, élete felén át képviselő, elsőrangu szónok, közel
öt évig miniszter, gyakran nagy vitái vannak jobbra is, balra is s
irodalmi művet még se hagy maga után: arról bizvást el lehet mondani,
hogy nem tudott irni.
De azért meg kell magyaráznom ezt a szót is.
Szilágyinak voltak gondolatai bőven és gazdagon. Képes is volt a
gondolatot alakba önteni. A nyelv egészen hatalmában volt. A nyelvet
irodalmunk magaslatán kezelte s gazdag szépségekkel könnyen kezelte.
Minden beszéde bizonyitja ezt. Különösen bizonyitja az ezredéves
emlékünnep alkalmával 1896-ban a királyhoz intézett remek beszéde.
Az irónak minden szokott képessége meg volt tehát benne. Nagyon is meg
volt.
Nem hiányzott benne a nemes nagyravágyás, de az önérzetnek az a faja
sem, melyet hiuságnak nevezünk. Sőt ez a szükséges mértéken túl is meg
volt benne. Büszkesége, zárkózottsága, emberszóló szeszélye, érdes
modora főleg hiuságából származott.
A világ véleménye iránt nem volt se közömbös se ledér. Sőt az emberek jó
véleménye nagyon kedves volt előtte. Ezen kivül tanári állásában csaknem
erkölcsi kötelessége volt hallgatóinak vezérkönyvet adni kezükbe. Másét
nem adta, a magáét kellett volna adnia.
Életének körülményei is arra inditották tehát, hogy irjon, hogy gazdag
irói képességét használja föl, állitsa munkába.
Még se tette.
Nem tette pedig azért, mert lelke tele volt a tagadás ösztönével s
akkora kételkedéssel, mely agyon nyomta irói tehetségét s minden irói
önérzetét és nagyravágyását.
Nem bizott saját gondolatainak igazságában se. Nagy bizonyitékaink
vannak erre.
Ő rögtönzött beszédet alig mondott. Ügyismertető, kérdéstisztázó,
érvelő, okfejlesztő beszédet soha nem rögtönzött. Csak hevenyészett
vitázó beszédeket tartott rögtönözve. Igaz, hogy ezek közt is vannak
nagyok, szépek, gazdagok. De nagy beszédeit rendesen előre megszokta
gondolni, a beszéd fonalát megszokta irni, vezérgondolatait s főérveit
kivétel nélkül mindig előre megirta. Ily beszéd igazságaiban tehát
megbizhatott volna.
Jött azonban a beszéd elmondása.
A szónoklat hevében az erős elme lángelmévé erősödik. Szellemet, hangot,
találékonyságot, költői erőt, művészi alakitást tud szülni a szónoklás
közvetlensége. Szilágyi nem mindig ugy mondta el beszédeit, a mint
megirta. A rögtönöző agy jobb gondolatokat s jobb alakokat talált.
Talált gyakran jelszavakat, szálló igévé magasuló bölcs mondásokat is. S
ha már elhangzott a beszéd s megtette a maga nagy hatását: ennek
igazságában most már igazán megbizhatott volna.
Hiszen a politikai szónoklat végre se arra való, hogy örök igazságokat
tartalmazzon. Még arra se, hogy az egész igazságot minden oldalra
irányuló összes hatásaiban fejtse ki. A politikai szónoklat arra való,
hogy az igazságnak azt a részét domboritsa ki, melyet a közélet szüksége
a mai napra követel. Nagyhatásu szép beszédében megnyughatott volna
tehát Szilágyi.
Jött azonban a gyorsirói jegyzet.
A képviselőház gyorsirói már kétségbeestek, mikor Szilágyi nagy beszédet
mondott. Mert a gyorsirói jegyzetet átnézetlenül sajtó alá jutni nem
engedte, se annak átnézését másra sohase bizta.
Átnézte maga.
De ugy nézte át, hogy néha majdnem az egész beszéd helyett ujat irt. Az
pedig minden esetben előfordult, hogy egész lapokat törölt s másokkal
helyettesitett.
S vele hiába pörlekedett Kónyi és Fenyvessy. Mindig ő került felül.
Gyakran késő este lett, mire Szilágyi a gyorsirói jegyzet átnézését
bevégezte.
Mindezt az okozta, hogy saját gondolatainak igazságában is örökké
kételkedett.
Egyetemi hallgatói készitettek az ő előadásairól is jegy zeteket. De
olyat nem tudtak késziteni, a melyet elfogadott, a mely ellen kifogást
nem tett volna. Utóbb a legjelesebb hallgatók beszéltek össze s
előadásait a fontosabb tárgyakról szó szerint való hűséggel jegyezték
föl. Megmutatták neki. Kérték a jegyzet átnézését s helybenhagyását. Nem
tette meg.
– Köszönöm az urak fáradozását, de nem igy adtam ezeket elő.
Ez volt a felelete.
A ki ennyire kételkedik, a kinél rögeszmévé válik a kételkedés: az semmi
esetre se siet tudományos mű megirásával. Kivált ha annak a műnek tárgya
államjog és alkotmányjog. Hiszen mindenki tudja, hogy e két tudománynak
legtöbb igazsága a korszakok és a nemzetek szerint lényegesen más.
Hát a mikor állásfoglaló, pártjelző politikai nyilatkozatot kellett
tennie! Akkor adta csak át nagy elméjét, aggódó lelkét a tünődésnek.
Elmondok erre nézve egy esetet.
Szilágyi 1878 tavaszától kezdve az egyesült ellenzék tagja s egyik
vezére volt. E pártban volt Kerkapoly is, Bittó István is. A mint ezek
nem vállaltak képviselőséget: e párt kizárólagos vezérlete Szilágyira és
Apponyira maradt. Kezdetben inkább Szilágyi volt a valódi vezér s később
és lassanként inkább Apponyit kezdték vezérnek elismerni. A párthoz
tartozó nagy vagyonu főrendüek, de mások is inkább Apponyit vallották
vezérüknek.
Már 1885-től kezdve bizonyos elégedetlenség vett erőt Szilágyin. Apponyi
sejtette, hogy talán az az oka az elégedetlenségnek, hogy a párt tagjai
Szilágyi autokrata vezérségét nem szeretnék. Ismerte Szilágyit jól, félt
alkalmi fellobbanásától, félt elpártolásától s félt attól, hogy kilépése
megbontja a pártot, de minden esetre meggyöngiti annak tekintélyét.
Személyesen is bizalmas barátság állt fenn köztük, de ettől kezdve
fokozott gyöngédséget és figyelmet tanusitott Szilágyi iránt.
Nem használt semmit. Szilágyi az 1886-dik év tavaszán kilépett a
pártból.
Kilépésekor az a természetes kérdés állott előtte: megmondja-e az okot,
a mely miatt kilép a pártból s megmondja-e, minő elvet vall s minő
irányt követ jövendőre?
Mindenki előtt természetes ez a kérdés s könnyü rá a felelet is, de
Szilágyi tünődő, tépelődő, aggódó lelke előtt szürkeség lepte el a
világot. Kisérletet tett nyilatkozatot fogalmazni. Napokon, heteken át
dolgozott egy kis, rövid nyilatkozaton. Minden nap fölkereste Kerkapolyt
s tanácskozott vele órákon át.
Fölkeresett engem is. Akkor nem voltam képviselő. Lakásom a Petőfi-téren
volt s ablakaim a Dunára, a Gellérthegyre s Petőfi szobrára néztek.
Szilágyi órákig elnézte ezt a szobrot vagy idegesen járt fel s alá a
szobában, tünődve a fölött, mit mondjon nyilatkozatában.
Bizonyosan tanácskozott másokkal is.
Hogy nyilatkoznia kell: e fölött nem lehetett kételkedni. Szilágyi Dezső
nem az az ember, a ki észrevétlenül hagyhatná el pártját. Nem az az
ember, a kinek minden lépésére ne ügyelne a nemzet s a ki ostoba vagy
rosszindulatu vagy tájékozatlan találgatásra bizhatná, hogy utjának
jövőre mi lesz az iránya.
– Mondd meg őszintén s egyszerüen az okot, a mely miatt kiléptél a
pártból. Tartozol ezzel magadnak is, választóidnak is, a nemzetnek is.
Ez volt az én véleményem.
– Bajos ez, ugymond. Semmiképen sem akarom, hogy Tiszáék vagy Apponyiék
belém kössenek s indokom valóságát vitassák.
– De hát voltaképen mi is a te kilépésed valódi indoka?
E kérdésre nem akart felelni. Minden faggatásomra csak annyit mondott,
hogy akárki meglássa, Apponyi egykor le fog térni a szabadelvüség
utjáról. Neki e tekintetben megcsökkent már a bizalma. Oly esetet s oly
kérdést azonban fölemliteni nem akart vagy nem tudott, a melynél már
tényleg megsértette volna Apponyi a nemzeti szabadelvü irányt.
Most már nehéznek találtam a kérdést én is.
Láttam, hogy Szilágyi eltökélte magát minden áron kilépni pártjából.
Láttam, hogy valódi indoka tisztán egyéni érzékenység. Ő Apponyival nem
akart osztozni a vezérségben, de viszálykodni se akart a pártban.
Azt a sejtést vagy ösztönt vagy gyanut, hogy Apponyi valamikor cserben
hagyhatná a szabadelvüséget, komoly férfinak száján kiejteni se szabad.
Annál kevésbbé lehet a nemzet előtt a pártból való kilépés okául
felhozni.
Mind igaz ez.
Csakhogy én közéleti pályámon mindig azt tapasztaltam, hogy a mikor az
ember nehéz helyzetbe jut, a mikor a kilábolás lehetetlennek látszik s a
politikusok szokásos fogásai se segithetnek már semmit: mindig legjobb a
közvetlen igazság egyszerü bevallása. Az embert magát ez teljesen
megnyugtatja s az ellenséget is gyakran lefegyverzi.
A közvetlen igazság pedig ez esetben az volt, hogy Szilágyi és Apponyi
közt nincs meg az a kölcsönös bizalom és politikai rokonszenv, mely a
sikeres együttműködésnek biztositéka lehetne.
– Tegyük hát a nyilatkozatba ezt!
A gondolat megtetszett neki. Megkisértettük irásba foglalni s az irást
eltette zsebébe.
De már most mit jelentsen ki jövőre nézve?
Ebben gyorsabban megállapodtunk.
Függetlenségi párti nem akar lenni. Tisza Kálmán pártjához nem akar
csatlakozni. A mérsékelt ellenzéket elhagyja, de azért ellenzék akar
maradni. Mondja ki hát azt, hogy marad a mi volt, ellenzéki és
szabadelvü.
Eltávozott tőlem.
De harmadnapra ujra felkeresett. Megmutatta nyilatkozatát, mely egy
tenyérnyi papiron az ő kezeirásával, az ő szép gömbölyü, szabályos
betüivel volt leirva. Néhány törlés és igazitás természetesen ebből se
hiányozhatott. Apponyi neve nem volt benne, de egyébként a közös
tanácskozásunkban meghatározott indokot tartalmazta.
Több mint tizenöt év előtt történt ez a dolog; – a nyilatkozat szövege
nincs előttem; de nem hiszem, hogy emlékezésem cserben hagyott volna,
mert akkor másokkal, Bittóval, Kerkapolyval is beszélgettem erről.
Ezt az egész kis történetet ily nagy részletességgel pedig azért
beszéltem el, hogy példát, érvet és felvilágositást nyujtsak arra nézve:
miért nem lehetett iróvá Szilágyi Dezső?
Ha eredetileg vegytanra, természettanra vagy számtanra vagy a
természettudományok más ágára adja fejét, a hol a bölcselő érvelésnek
alig van tere s a hol csak a tökéletes leirás az iró feladata: ott jeles
tudományos iró válhatott volna belőle.
De államjognál, alkotmányjognál és büntetőjognál, az ő tanulmányai
egyedüli tárgyainál, a dolgok leirására alig van szükség, alig nyilik
tér és alkalom. Itt a bölcselő érvelések s a biztos meghatározások
alkotják az iró hivatását. De ha Szilágyi lelkét minden elvnél, minden
tételnél elnyomja a kétség, ha saját gondolatainak igazságában se tud
megbizni, ha beszédeit is folyton módositja, ha egyetemi előadásait se
tartja soha véglegesnek, ha napokig tünődik még amaz egyszerü kérdés
fölött is, hogy miként indokolja a pártból való kilépését: nem kell-e
egészen természetesnek tartanunk, hogy akkor ő irói mű megalkotására,
bölcselő érvelések s biztos meghatározások szerkesztésére nem
vállalkozhatik?
De hát honnan e nagy kétség?
Honnan ered oly büszke és önérzetes léleknél ez az örök kételkedés, ez a
Madách-féle örök tagadás? Honnan ez az önnönmagát is örökké
tépő-szaggató bizalmatlanság?
Hiszen épen ellenkezőleg azt kellene hinnünk, hogy a nagy önérzet, sőt
talán a kellő mértéket is tulhaladó hiuság arra birja Szilágyit, hogy a
mit ő igazságként kimond, azt önmaga szentül higyje is, abban önmaga
rendületlenül bizzék is, ha mindjárt az tárgyilag nem lenne is
kétségbevonhatlan igazság.
Én megtaláltam e nagy kétség okát, eredetét, természetét. E nagy kétség
nagy dicsősége Szilágyi szellemének.
Gyönyörü kérdés ez. Szebb lélektani jelenséget életemben soha nem
láttam. De nem olvastam a legnagyobb regényekben s a legmélyebb bölcselő
művekben sem. A hol a titkot földeritem, ott majd rámutatok arra is,
mily sok gyöngesége van a mi egyetemi oktatásunknak, ha ez még oly
óriási elmét is hézagossá, oly nagy tudást is csonkává tud tenni, mint a
mekkora Szilágyié volt.