Talán ki fog ön engem dobatni?
Csak figyelmeztetem, hogy gazdai jogaimmal élhetek!
Minthogy ön szeret a lovagiasságról beszélni, remélem künn a szabadban
hasonló hidegverüséget fog ön tanusitani.
Ma végzendőim vannak, holnap reggel szivesen megadom az elégtételt, mit
ugyan ön, magaviseletéről itélve meg nem érdemelt.
Künn a zugligetben, a csillagvölgyben reggel 8 órakor.
A hol tetszik.
Vezekény, mintha semmi sem történt volna, igen kedélyesen reggelizett,
későbben csinosan és izletesen felöltözött, s pontban 12 órakor Biankát
meglátogatta.
Egyedűl, és olvasásba merülve találta.
Bianka kedélytelennek mutatkozott, s Vezekényt, pár nap előtt még
elfogadott, s kedvelt udvarlóját közönbösen fogadta.
Az ügyes szemlélődő azonnal észrevette a hidegséget.
A szelid égalj csalogánya, tegnap este mint Julia, egész fenségében
ragyogott.
Találjanak már ki önök, valami ujabb epithetont másnak dicsőitésére; e
kitételt ma legalább hatodszor hallom.
Vannak ajkak, melyekről Bianka hetedszer is örömest hallotta volna. –
Vezekény észrevehető gúnynyal válaszolt.
Igaza van önnek… miért titkolódzam, én tegnap este óta ismét boldog
vagyok!
Hányszor mondhatta ezt el a szép Bianka életében?
Istennek hála, igen sokszor. Lássa barátom, az ember nem él örökké, mit
elmulaszt, sokszor akarva sem tudja helyrehozni.
S a müvésznők azt hiszik, hogy tudnak szeretni?
Forróbban s lángolóbban, mint bárki más; csak ember kell, ki e nemes
tüzet folytonosan éleszteni tudja és akarja.
Legkisebb bejelentés, és kopogtatás nélkül, egy Vezekény előtt
ismeretlen egyéniség lépett a terembe.
Köszönet hercegem, ön mint mindig, ugy ma is megtartá szavát; ön
szeretetreméltóságát magával hozta s egyedül unalmas nejét hagyta
Florencben.
Okos ember azon törekszik, hogy minél könnyebben utazzék, a marquise
kissé nehézkes volt ily hosszú utra.
A herceg csak most vette észre Vezekényt, s azonnal belátta, hogy kissé
sokat mondott.
Egyik őszinte tisztelője bravourjaimnak!
Igaza van a kisasszonynak, én a müvészt az embertől meg szoktam
különböztetni.
Vezekény e sokféleképen magyarázható válasz után kalapot vett, s
távozott.
Bianka pedig mintha mi sem történt volna, ruganyos pamlagára ült, s az
álmélkodó herceget maga mellé szólitá.
* * *
A kitüzött helyen s kitüzött órában mindketten megjelentek: Haracs és
Vezekény.
Mielőtt élet, s halál felett vettetnék el a kocka, a fehér rózsát, mi ön
részéről, irányomban annyi méltatlanságra nyujtott alkalmat, ezennel
önnek kézbesitem, a müvésznő tegnapi magaviseletével csakugyan
meggyőzött, hogy ajándoka méltóbban illeti önt, mint engemet.
Mindezt Vezekény gúnynyal mondá, s a fehér rózsát indulattal dobta
Haracs lábaihoz.
Mindketten egyforma távolságban állunk az élet és halálhoz, e
középvonalon azt hiszem, a legerősebb és legsértőbb bántalmak sem
bántanak, válaszolt Haracs oly ember hangján, ki szemközt egy másikkal,
kissé remeg társától.
Még egyet! Mielőtt lőnénk, kötelességemnek, magam iránti legszentebb
kötelességemnek tartom kinyilatkoztatni, miszerint nem a Bianka
szerelmeért vivok, s szántam magamat a halálra, hanem saját
becsületemért; ezeket mondván Vezekény, helyét elfoglalá.
Ugyanezt tevé Haracs is.
Már előbb megegyeztek, hogy segédek nélkül vivandnak.
Mindketten csaknem egyszerre s igen kis kűlönbséggel lőttek egymásután.
Haracsnak megtörtek lábai, azon helyen, hol állott, rogyott össze.
Bianka, csak legalább mostani helyzetemben láthattál volna… – szólt
hörgő hangon.
Ön akarta, s én mégis nagyon sajnálom önt. Ön nemsokára örökre lehunyja
szemeit, Bianka pedig talán épen e percben is, bizonyos olaszországi
herceg udvarlásait fogadja el.
A Haracs vonásaiban e szavakra a lehető legkeserűbb érzés tükröződött.
Uram! teljesiti-e ön egy haldokló utolsó kivánatát?!
Szivemet hazudtolnám meg, ha azt nem teljesiteném!
Vegye fel a fehér rózsát, fesse pirosra csorduló véremmel, s küldje el
Biankának.
E szavak után Haracs nem sokára örökre lecsuká szemeit, Vezekény ugy
tőn, mint megigérte. Valamivel későbben vadászsipot vont elő zsebéből,
füttyentett, mire négy erőskaru férfi megjelent, s a hullát karjaikon
egy szekérre helyezék, mely azután csendesen haladt a város felé.
Vezekény is kocsin ült, melynek lovai száguldva ragadták szállására.
A vértől pirosló rózsát, e sorok kifejezetében küldötte Biankának.
„A kisasszony fehér rózsájáért pirossal kedveskedik Haracs. Az ember
élete csekély ott, hol a becsülettel tétetik párhuzamba, de végtelenül
nagy áldozat egy léha asszonyért.“
Vezekény egy órával későbben vaggonban ült Bécs felé.
* * *
Hercegem, nem volna-e kedved visszatérni Olaszországba?
Veled örömest! s honnan e rögtöni elhatárzás?
Lásd, ott ha mind feltámadnának is, kik szerelem miatt elvérzettek, sem
csinálnának olyan lármát, mint ezen országban érdekeink egyetlen
áldozatja.
Párbaj nemde!? s az egyik elesett?
Ugy van! de mindez legkevésbé sem bántana, de az nagyon geniroz, hogy e
miattam történt halálról, már az egész városban beszélgetnek.