Bellini „Romeo“ cimü operáját adták. A szinház zsufolva tömve volt. Maga
a darab meglehetős vonzerővel bir, de még nagyobb vonzerővel birt
Signora Bianka, ki nem régen jött Olaszországból, s először lépett fel
Juliában.
Bianka magas nyulánk egyéniség volt, hollófürtőkkel, és égszemekkel,
hófehér gömbölyü keze, s kerekded piciny lábai, még a csillárok fényénél
is feltüntek; ajkait és fogait pedig bizonyos divatlap ujdondásza, már
fellépte előtt a korallokhoz és keleti gyöngyökhöz hasonlitá.
Hirhedt énekesnő volt, Olaszországban minden felléptét 100 darab
aranynyal dijazták, s grófok, sőt hercegek is megtapsolták, a divatlapok
koszorúba foglalták nevét, midőn róla megemlékezének.
Még pár napja lehetett Pesten, már két előkelő uracsot emlegettek,
kikkel örömestebben társalkodott.
Vezekény László, és Haracs Tihamér voltak a boldogok.
Vezekény gyakrabban sétált vele Pest legnépesebb utcáin; Haracscsal
ugyanazon kocsiból látták a szinház előtt kiszállani.
Az operában jelen volt mind a két udvarló, – külön páholyban,
midazonáltal közel egymáshoz.
A müvésznő minden legkisebb mozzanatát figyelemmel kisérte a közönség,
az énekrészek után viharzó taps keletkezett, koszoruk repültek a
szinházban, de a koszoruzápor között is meg lehetett három kisebb
bokrétát különböztetni, melyben a virágok között valami egyéb is
csillogott.
Az egyik bokrétát Vezekény dobta, a másikat Haracs.
A harmadik bokréta ismeretlen kéz által repült rendeltetése helyére.
A darabnak vége lőn, a szinház nem sokára azután kiürült.
Az énekesnőt az öltözőterem ajtajánál két uracs várta, kik noha igen
közel, egyetlen szót sem váltottak egymással.
Kevéssel azután a müvésznő megjelent, egyetlen fehér rózsával, még a
fehér rózsánál is fehérebb kezében.
Mindketten egyszerre szólottak.
A müvésznő válaszolni akart… de egyszersmind a fehér rózsát is
nyujtotta. Azon pillanatban férfiui hang hallatá:
Bianka!
A müvésznő hirtelen megfordult, a fehér rózsát Vezekény átragadta, s
ajkaihoz emelé, mig Haracs dühtől szikrázó szemekkel rohant el.
Bianka az ismeretlennel, ki nevét hangozá, űlt kocsiba, mely velök
elrobogott.
Vezekény mindig kezeiben tartá a fehér rózsát, epedve nézett utánok, s
egy nagyot sóhajtott.
Ugyanazon éjszaka, midőn Haracs a boszútól és kételytől nyugtalanul
virasztott, Vezekény a szebb való helyett kellemes álmokban
ringatódzott, gróf X kéjittasan játszott a kedves teremtés
hollófürteivel.
Mindenki terveket készitett a viradó napra, de a tervek kivihetők
lesznek-e, arról talán egyedűl Haracs gondolkodott.
Másnap korán reggel Vezekény inasa Haracsot jelenté.
A háziur reggeli pongyolában volt, s egy illatos szivar bodor füstjében
gyönyörködött.
Uram! talán ha nem szólok is, ki fogja találni ily korán miért
alkalmatlankodom.
Egész éjszaka álmadoztam, s ön alkalmasint tudni fogja, hogy az
álmadozók képtelenek találgatásra.
Uram, ön egy fehér rózsát tulajdonitott el tőlem, mely mint virág igen
csekély értékü ugyan, mint szerelmi ajándék nekem felette becses.
Uram! én az ön véleményében tökéletesen osztozom!
Elhinném, ha ön tettleg ellenkezőt nem tanusitott volna; ön a nekem
nyujtott rózsát erőszakosan elrabolta.
Ön talán csak álmodta azt, mit most valóság képében előad.
Tudja meg az úr, miszerint nekem Biankával komolyabb viszonyom volt, és
van… a fehér rózsát operánk disze nekem nyujtá.
Egy virág sohasem jogosithat fel lovag embert az ily viszony
bevallására.
Nem jöttem leckét hallgatni, hanem hogy önt megleckézzem.