Szép napok valának. A megelégedés és benső nyugalom napjai.
A közönség esőt kért, s a magas ég megadta.
Élvezhetém én is e napokat, s épen azért nem adnám magamat egy millo
zechinoért.
Irták pedig akkor az 1840-ik évet, s a vastagételek között a töltött
káposzta uralkodott.
Akkor husz éves valék; most harminchárom éves vagyok. Tizenhárom év óta
sok minden megváltozott, legészrevehetőbben azonban kedélyem változott
meg, s inaim ruganyossága. Megváltoztak azok is, kiket szerettem, s kik
engemet szerettek; arcaik megráncosodtak, szivük pedig gyengébben
lüktet. Boldogok, kiknek gyomruk jól emészt. Fájdalom! én ezt az
enyémről nem mondhatom.
1840-ben Vállajban laktam. Vállaj a legszebb sváb falu, Heim Mariska
pedig a legszebb sváb leány volt az egész világon. Abban az időben még
jobban birván szemeimet felnyitni, Maricsli az első pillanatra feltünt
előttem. Krumpliszedéskor ismerkedtünk meg, kukurica-morzsolás alatt
haladtunk az ismeretségben, dohánysimitáskor viszonyunk fait accompli
volt. Szerencsémet még tisztartó főnököm is irigyelte, kit, ha meg nem
halt volna, szerencsés lennék megnevezhetni; a holtakat azonban
békességben hagyom.
Mint minden pórleány, Maricsli szerette a csecsebecsét, s innen
magyarázható, hogy nemcsak fizetésemet huzta, hanem még adósságokat is
csináltam miatta. Egy irnoknak akkoriban 100 bankó forint volt fizetése,
most a kocsisoknak 120 bankó forintot fizetnek. A kor változott, de
változtak az irnokok, sőt kocsisok is.
Maricslinak az akkori szokásként házasságot igértem. Későbben jót
nevettem e bolond igéreten. Maricsli pedig jót sirt. Már akkor is
divatban volt, hogy a min egyik ember nevetett, a másik sirva fakadt. Ég
és föld elmulhatik, de ez a divat bajosan fog elmulni.
Főnököm haragudott reám; nem azért, hogy Maricslit bolonditgatom, hanem
hogy ő nem bolonditgathatja. Főnököm tiszttartó létére is ember volt, s
büszke volt reá, hogy magát annak nevezhette. Az ember arra rendesen
legbüszkébb, a mi legkevesebb fáradságába került.
A viszony csendesen kezdődött, de lármásan végződött, mi rám nézve annál
kellemetlenebb volt, mert akkoriban fülfájásban szenvedtem. Örömest
betömtem volna szájukat a lármázóknak, de nem volt mivel. Egy irnok,
kivéve lelki tehetségeit, vajmi kevéssel rendelkezhetik.
Fuss! vagy fizess! Futottam – Vállajról egyenesen az alföldre. Az
alföldön magánosságot kerestem. Hol egyik helység 12 mérföldnyire esik a
másiktól, könnyü ott magánosságot találni. Az ember azonban olyan mint a
nemesis, megtalálja az embert az alföldön is.
Ez az ember egy juhászati individuum volt, ki engem mód nélkül
szeretett, s kit én módosan gyülöltem. Az ilyetén viszony, milyenben mi
voltunk, módi az alföldön. Mint módi soká nem tarthatott. Összejöttünk,
először szépen, azután csufosan, végre elváltunk diplomatice, azaz
szerencsét kivántunk egymásnak. Ő megvárta, mig felgyujtották, s vizesen
ment a felföldre, én a szó szoros értelmében szárazon hajtattam be az
ország szivébe Pestre, mely már akkor is jelentékenyen dobogott.
Pesten az élet hullámzó tengerére vetettem magamat compass nélkül, s
csak innen magyarázható, hogy későbben a való helyett a jó reménység
fokánál kötöttem ki.
Kopott ruhában léptem a nagyvárosi életbe, mégis elegans és splendid
barátim akadtak. Azt tartották, a mit Rousseau, hogy a kopott ruha alatt
legtöbbször jó sziv dobog.
Semmit sem dolgoztam. Az ember fiatal korában igen boldognak érzi magát,
ha semmit sem dolgozik. Vallásos voltam, egész bizodalmamat az égbe
vetettem. Későbben keserüen tapasztaltam, hogy az ég az izraelitákat
nálamnál jobban pártolta. Legelőször is olyan ember akart rajtam
könyörűlni, kinek magának sem volt semmije, s ki azt hitte, hogy midőn
engemet pártfogol, lekötelezi magának az emberiséget. Annyit mégis
kivitt, hogy bizonyos ideig pas des deux koplaltunk, következőleg
lelkiismeretesen vigasztalhattuk egymást.
Az olyan viszony, mit koplalás kötöz össze, gyenge, s hamar elszakad.
Elszakadtunk összekötözhetlenül. Fajunk közös gyengeségében sinlődtem
azaz tetszettem magamnak, s azt hittem, szükségképen másnak is fogok
tetszeni. Ez alapon derüs arccal néztem a jövőbe. Derüs arcomba bele
szerelmesedett az egész világ, s komoly arcu pártfogókra találtam.
Legelőször is egy tengeri fóka arcu tabularis prokátor méltatott
figyelmére, s mint patvaristát asztalhoz ültetett. Tetszettek neki
élceim, személyemmel nője volt megelégedve, én kosztját találtam
szeretetreméltónak. Castor és Pollux nem élt kellemesebb viszonyban,
mint mi hárman éltünk három hónapig egymással.
A gazda ritkán volt odahaza, én is szerettem volna kószálni, de fiatal
oldalbordája Sarolta, holmi nyalánkságokkal hon marasztalt. E házias
magamviselete annyira megtetszett főnökömnek, hogy mint solid fiatal
embert, országszerte magasztalt és ajánlgatott. Egyszer azonban olyasmit
vett észre, mit észrevenni a tabularis prokátorok sem szeretnek, –
gyengéden felemlegette szabad kosztomat, s lakásomat, s miután gorombán
lehordott volna, a lehető legdurvábban elutasitott.
Csak kosztját sajnáltam. Vigasztalt azonban a gondolat, hogy ez nem
első, s utolsó jó kosztom lesz a világon. E merész gondolat későbben
számtalanszor szinte kétségbe ejtett. Planetám azonban nem hagyott
elveszni; az oroszlánjegy alatt születtem.
A multat feledve, a jövőről nem gondolkodva, egyedül a jelennel
bibelődve, nyitottam a szinházba. Opera volt. Meggyőződhetém, miként a
bőgésben is van müvészet, s e meggyőződés a müvészet felé forditá
eszmélkedésemet. Még azon éjszaka irtam egy poemát, melyet valamennyi
belletristicus és politicus lap visszadobott. E dobás kicsibe mult, hogy
agyon nem vert.
Vigasztalásul ismét az élethez folyamodtam, s másnap jóllaktam
salmanádlival. A milyen vastag volt a salmanádli, épen olyan vastag volt
megelégedésem. Novellát irtam, a legborzasztóbb novellát, melyben a hőst
agyon püffentik, a primadonnát agyon döfik, a lateralis és collateralis
személyeket megbélyegzik, guillotinozzák, kartácsolják, sőt még egy
almáriumot is felforgatnak. Novellámat az akkori szerkesztők
legtudományosabb, de legszegényebbike – verje meg a mindenható – kiadta.
Az nap nem ettem egyebet annál a novellánál, s a dicsőséggel tökéletesen
jóllaktam.
Ennek a szerkesztőnek köszönhetem négy évnek dicsőségét, kilenc év
dicstelenségét, és nyomoruságát.
Mint iró végtelenül magasan hordtam fejemet, egyébként meglehetősen
alant maradtam.
Első szépirodalmi művem következtében, egy vidéki vaddisznó megbámult,
két logicus pedig kalapot emelt előttem. Hizott lelkem a dicsőségtől,
testem ellenben meghurkadt.
Ezen idő alatt egy veszélyes kalandba bonyolódtam, melyből üres
erszényem rántott ki. – A városerdőbeni arenában csepüt evett, s
pántlikát okádott valami strachinoi olasz. A müvészetnek minden ágát
szerettem, még a veszettkutya-üldözést is, a miért elhatároztam, hogy a
sennort megnézem. Két font megevett csepü után, 16 rőf pántlikát
mutatott be a közönségnek. Olyan nagy volt a közönség részérőli
lelkesedés, hogy dacára egy lap általi megbizatásomnak, nem voltam képes
azt leirni. Az olasz nép már akkor is olyan szerencsés volt, hogy a
csepüevéssel is furorét csinált. Lelkesedésem közepett tekintetem egy
fehércseléd arcain akadt meg, kinek végtelenül kis feje, és végtelenül
nagy kalapja volt. Mosolygott reám; mosolyát 25%-val adtam vissza. Ismét
mosolygott 50% dukált. Már szinte félnem lehetett, hogy ilyen roppant
uzsoráskodásért becsipnek. A gyönyörü arccal biró kis fej ez undok nagy
kalapban is jól vette ki magát, s én hizelegtem magamnak, miszerint
stranierám á la Luis IV. öltözik. Pillanataink harmadszor is
találkoztak. Signor Bombino épen akkor varázsolt egy 21 hüvelyk hosszu
magasteteju kalapot kolbászszá. A kolbászt szeretem, de mégis
elragadtatásomban figyelmemre sem méltatám e barbar metamorphosist.
Megmagyarázhatlan gyönyörrel nézdeltem a kis főt, és óriás kalapot.
A signor egy spádéba ült; e mutatványban mutatta meg, hogy halhatatlan;
e mutatványnyal egyszersmind befejezte azon napi dicsőségét.
Hogy egy félöles spádé hol veszhetett el egy háromnegyedrész öles
olaszban, még a leghiresebb naturalisták, sőt antropologusok sem birták
megfejteni.
Kimenetkor mindent elkövettem, hogy stranierámhoz közel maradjak, s szem
elől ne téveszszem. Hasztalan volt e gondos elővigyázat, ő jobban
vigyázott reám, mint én reá. Az előcsarnokban találkoztunk; egy
részérőli sokat igérő mosoly nyiltan elárulta, hogy e találkozásra
számitott.
Nagyvárosiasságomat kitüntetendő, tartózkodás nélkűl megszólitottam.
Minek köszönhetem a rendkivüli szerencsét, hogy nagysám figyelmére
méltatott?
Ön végtelenül hasonlit szeretett testvéremhez Güntherhez, ki hadnagy, s
most az Ichthyophagok ellen harcol Gedrosiában.
Bárminek köszönhetem is azt, de én e délutánt soha sem fogom feledni.
Alkalmat nyujtok önnek, hogy sohase kellessen arról gondolkodnia.
Szivesen elfogadom önt szállásomon.
Meghajtottam magamat; kevéssel azután karomba csimpalkadott, s a
legélénkebb társalgás közepett gyalogoltunk a tehén-utcába, hol egy
alacsony, de tiszta épületben mutatta ki szállását.
Szobái egyszerüen, de tisztán és izletesen voltak butorozva.
Szereti ön az aludt tejet? e kérdéssel nyitotta meg a kevés időre bezárt
társalgást.
Mi alszik, mindent szeretek!
Egy nagy guta tál helyeztetett elibünk. Kissé tejfelesebbnek ohajtottam
volna, de nyilatkoznom nem lehetett. „Nagyon is természetes leányka“
gondolám magamban, s tetszett az ozsonna.
Egy hónapon keresztül mindennap aludttejeztünk. Bizonyos tekintetben
biztositva voltam tehát, s költségvetéseimben nagy törléseket tehettem.
Megtörtént azonban, a mit nem vártam. Bizonyos nap délutánján az
aludttejezés alatt, egy hosszu tót szolgáló magánál még hosszabb
contóval jelent meg a kisasszony előtt, s a hónap folytában felfalt
aludtejért 5 pftot követelt. A kisasszony bizalmas tekintetet vetett
felém, s miután a szolgáló várakozásra utasitatott volna, négyszemközt
igy kezdé beszédét:
Restellem az egész dolgot. Tantom épen reggel küldi havi járandóságomat,
legyen szives barátom, reggeli 8 óráig 5 ftot kölcsönözni.
Én sokkal jobban resteltem a dolgot, s az öt pengőt, azaz tárcámnak
egész tartalmát markába nyomtam.
Még két hétig mindennap aludtejeztünk, de az öt forintról egyetlen árva
szócskával sem emlékezett. Nehogy ismét restelleni való dolgok
jelentkezzenek, elmaradtam tőle, s szállásától. Jóllaktam nemcsak
aludtejével, hanem vele is.
Később is gyakrabban eszembe jutott a biztositott aludttej, de a
straneriát végképen feledtem.
Az aludttej-epocha alatt megismerkedtem egy baromorvossal is, ki hideg
vizzel gyógyitott, s kit e merény miatt baromorvos társai rettenetesen
üldöztek. – Hiába mutogatta és bizonyitgatta a szerencsétlen furulyás,
hogy az embernek és baromnak csaknem egyforma természete van, hiába
gyógyitgatott a legnagyobb sikerrel, elannyira hogy még embertársai is
hozzá folyamodtak, ellenei annyival dühösebben üldözték, sőt egy
orvostársa szemtől szemébe ugy nyilatkozott: miszerint nem baromorvos,
hanem barom – orvos.
E megsértésből párbaj keletkezett. A segédi szereppel én tiszteltetém
meg, s előre örültem, hogy valahára orvost is láthatok meghalni, s hogy
egy orvossal kevesebb lesz a világon.
A kikötés szerint hajnalban kellett vivniok, fedetlen fővel.
Pontban öt órakor megjelentünk társammal, a sértő orvos segédjével.
Nyolc óráig várakoztunk, sem sértett, sem sértő nem mutatkozott.
Később tudtuk meg, hogy félelmökben mindketten megszöktek, az ég kegyére
bizván beteg embereiket, s beteg barmaikat.
Egy novellát penderitettem a poltronok emlékére e cim alatt:
„Párbaj egy barom, s rendes orvos között.“
Novellám rendkivüli hatást gyakorolt, kivált a magasabb körökben,
mindent adtak, csak azt nem, a mi kellett volna, honoráriumot. A
szerkesztő kinyilatkoztatta, miszerint nagy ember lesz belőlem, s
meghítt ebédre.
Délután öt forintot kértem tőle szórakozásra, de nem adott, azt
állitván: miszerint még igen sokat kell irnom és tanulnom, hogy mint
középszerű iró is felléphessek.
E nyilatkozat végképen elriasztott az irodalomtól, s a khemiára
(vegytan) adtam magamat. A vegytan tanulmányozása mellett legkönnyebb
éhen meghalni, a nélkül hogy az ember kivánt sikerhez juthatna. A
vegytantól a bölcsészeti tanulmányokhoz szegődtem. A bölcseleti
tanulmányok és koplalás együtt járnak, s igy attól is szöknöm kellett.
Az ipar és mesterségek nyujtanak életbiztositékot és kényelmet.
Oly mesterséget kivántam választani, mely tisztán magyar embereket, és
csupa szép leányokat tartalmaz.
Csizmadiává lettem Nagykárolyban. A legterjedelmesebb osztályba
kebeleztetém be magamat, Nagykárolyban tömérdek csizmadia van, de
okosabb egy sem volt nálamnál. Mint inas, céhmesteri titoknokká
neveztetém, s én vittem és vezettem a céhgyülési jegyzőkönyveket.
Titoknokságom kezdetén már annyira birtam főnököm bizalmát, miszerint
tanácsomra egy praesidialist adna ki, mely szóról szóra igy hangzott:
Minden társulat főnökének jogában állván, oly rendeleteket bocsátani
közre, melyek által a társulat haladása, előmenete, felvirágzása,
boldogulhatása biztosittatik, rendelem a mint következik:
1-ször. Minden néven nevezendő csizmadia magyar zsinoros dolmányban,
csizmábahuzott magyar nadrágban, nem különben kerek kalapban fog járni.
2-szor. A céhmester nádbotot használ, a többiek intra et extra gremium
somfa-, vagy különös engedély mellett, tölgyfabotot.
3-szor. Gubát csak a városon kivül szabad hordani.
4-szer. Kivánatos, hogy csizmadia csak csizmadiacsaládból házasodjék.
5-ször. A csizmadia-táncestélyek csárdással kezdődnek és csárdással
végződnek. Sebesebben forgatni csak a 18 éven aluli leányokat szabad.
6-szor. Mindenki annyi süteményt visz a táncestélybe, mennyit egy ember
elbir.
7-szer. A hétfő – blauer Montag helyett – „Heverdel hétfő“nek fog
cimeztetni.
8-szor. Kivánatos, hogy a céh-ülésekben kevesebb bor fogyasztassék, s
többet tanácskozzanak.
9-szer. Tapasztaltatott, hogy több csizmadiának szánt gyermekek Gyula,
Aurél, Koriolan, Edgard, Evalin, s Jenő nevekre kereszteltetnek. Őseink
s elődeink József, János István, György, Sándornak kereszteltették
gyermekeiket, pedig erősebb csizmákat varrtak, mint mi varrunk;
maradjunk e becsületes magyar nevek mellett.
10-szer. Ünnepnapokon pedertessenek ki a bajuszok.
11-szer. Mennyiben lehet, nélkülözzük a schuszterek szokásaikat.
12-szer. Igyekezzék mindenki rámás csizmákat késziteni.
E rendelet nagy applausussal fogadtatott, én 24 inast praetereáltam, s
kineveztetém legénynek, megtartva titoknoki állásomat, s napról napra
több kitüntetésekkel jutalmaztatám.
A céhmester leányostól belém szeretett.
Ágnes későbben nőm lett, s jelenben mint igen boldog csizmadiamester,
ajánlom szolgálatomat s tehetségeimet a a nagyérdemü közünségnek.
Lakásom van az Árokparton numeró 2224.
Dolgozom rámával és ráma nélkül.
Egypár uj csizma 6 váltó forint, a fejelés 3 forint, a talpalás 1 forint
40 krajcár.
A jövő héten érkeznek meg fontostalpaim.