tanitására szólitatott fel egy főrangú háznál. Tanitványai, három ifju
lányka voltak s ezek közt Klotild, kit egykor mint apró gyermeket látott
Tiszaréten s ki mellé akkor saját testvére Klárika vétetett
játszótársúl. Nehány éven át nevelőnő volt falun mellettük, később a
nevelés tökéletesb befejezése végett Klotild egy más nagynénjéhez jött
Pestre Muraynétól; Klárika pedig úgynevezett társalkodónő vagy
házikisasszonyi minőségben Tiszaréten maradt.
Gábor a perczig, midőn tanitóként lépett Klotild nagynénje házába, az
asztalos családbelieken kivül alig beszélt életében más nővel.
Természetes volt tehát elfogultsága, midőn a három életvidor hamis
lánykával egy asztalnál foglalt helyet. Mennél inkább akará ezt s ebből
származó szögletes modorát palástolni, annál inkább előtünt az, sőt
gyakran zavarában egy balfogásból másba keverte magát. Ilyenkor bár
mélyen pirúlt arczát az előtte fekvő könyvbe süté is, alkalma volt észre
venni ama feddő vagy megrovó tekintetet, mit a komolyabb Klotild a
balfogáson mosolygó két társnőjére vetett. E védelem első alkalomkor
megnyerte neki Gábor hajlamát. Figyelmesebb lett Klotild, mint más két
tanitványa iránt s ezt, bár mily apróságokban történt is, észre kellett
vennie az illetőnek. Ez viszonfigyelmekre vezetett, mik ismét Gábort
örvendeztették meg kimondhatlanúl. Igy multak hetek, hónapok s az ifju
alig tudta, hogy a legőrjöngőbb szerelem csirázik fel eddig illetetlen
szivében, csak azt tudta, csak azt érezte, hogy mennyei üdvérzet
villanyozza fel ereit ha szemei Klotildével egy másodperczre
öszszevillannak, ha keze történetesen találkozik kezével, vagy ha csak
ruháját érinti, vagy ha mosolylyal ajkain kérdést intéz hozzá, –
ilyenkor a világot érzé önmagával egy kéjérzetben felfordulni s szólt és
felelt és nem tudta mit. Ébredése első szivdobbantó gondolata Klotild
volt s nyugtalansága fokozatosan növekedett, a mint az óra, melyben
tanitványát látandja, közeledék.
Egy alkalommal a szokott óránál nehány perczczel korábban jött s az első
magányos szobán áthaladva épen a másodiknak ajtaját volt benyitandó,
midön belülről vidor nevetés közt saját nevét hallja kihangzani.
Szoborrá fagyott s az önkénytelen hallgatózó szerepébe esett. Klotild
társnői, kik Gábor érzelmeit a nőknek saját tapintattal sejteni kezdék,
faggatóztak rokonukkal.
– Boldog Klotild! sohajtá tréfásan az egyik – ily lángolva hódoló szivet
birhatni!
– Ah, én haragszom mellőztetésünkért, mondá a másik, – ha mindjárt
féltékeny lennél is Klotildkám!
– Mily jól fog majd hangzani: Kéki nyelvtanitónő ő nagysága! jegyzé meg,
ál-páthoszszal hangoztatva a végszavakat az első.
– De azért csak nem fogsz lenézni minket? szabódék enyelgve a másik.
E szavaknál Gábor kénytelen volt benyitni, mert a külső ajtón szinte a
szobába lépett egy komorna, ki előtt mint hallgatózó nem akart tetten
kapatni. A két evődő lyánka arczain ijedségi pirt, Klotild szemeiben
könyet talált. Az óra zavarban tölt el, előadó és hallgató másfelé
gondolt, mint az előadott vagy hallott tárgyra. Végeztével s miután
Gábor távozék, az órához később megjelent gouvernante nem győzött eleget
csodálkozni mindnyájuk feltünő szórakozottságán.
Gábor előtt a köny feledhetlen maradt. Epedő vágya a rokonérzelem
elvitázhatlan jelének tartá azt, mely feltört, midőn a titkos szent
érzelem, enyelgés és guny tárgyává tétetett. Klotild viszonozza rejtett
érzelmét! Ez feledteté vele mindazon lehetlenségeket, miket egy higgadt
tekintet a jövőbe fogott volna felmutatni; ő Klotildban csak az egyszerű
szerető gyermek leányt látta s nem a főrangu dusgazdag család ivadékát,
ki tőle… De hiszen ő a jövő előtt behunyta szemeit s boldog volt a percz
ámulatában.
E fölött határozott jellemek – minő Gáboré volt, többnyire végleteken
járnak. Az erős testalkatot az idegláz hevesebb rohammal lepi meg és
igázza le, mint a gyöngét, melynél a veszély csekélyebb, az üdülés
könnyebb és sebesebb. Igy van az a szerelemmel is. Az ép szilárd lelket,
kivált ha ez, mint Gáboré, a szenvedély e neme körül annyira ismeretlen,
százszoros fokozatban járja át s hóditja meg mint a hajlékonyt, mely
könnyebben gyúl, könnyebben feled.
Igazolásaúl mondhatjuk, hogy keble lángjait napról napra nem alaptalan
képzemények, de a gyúanyagot növelő bátorítások terjeszték alig oltható
égéssé. Klotild a kihallgatott faggatást követő napoktól kezdve
nyájasabb lőn az ifju irányában mint azelőtt, szemei gyakrabban keresék
s találták meg tekintetét, ma egy sajátkezű rajzocskával ajándékozá meg,
holnap egy rózsát tűzött öltönyére s Gábor ugy érzé mintha a feltüző kéz
édes kéjjel égetné mellét melyen perczig nyugodott s mintha a gombostű
öltönyén át szivéig hatna, – majd egy lopott alkalommal a puha kéz
gyönge szoritását vélte érezni s igy tovább. Ily csábok tapasztaltabb
hódolót fogtak volna elvakitani – Gábor a szellemi kéjittasság boldog
mámorában szédelgett.
Ez időpontra esett épen, hogy a polgárnak általa oktatott s nevelt fiai
az utolsó tan-évet bevégzék. Gábor, vagy mert gondolá hogy feleslegessé
vált, vagy mert keble óriása magasabb vágyakra, merészebb jövőre
buzditá, válását jelenté a családnak. Ez általános elszomorodást idézett
elő, annál inkább, mert ismerék hajthatlan természetét a kedvencznek,
kit megszoktak fiu és testvérként tekinteni.
S az elszomorodás e fölött kettős lőn. A szülők megrémültek leányuknak,
az egy idő óta némán sejtő Teréznek e hirre erőszakosan előtörő könyein
s fuldokló zokogásán, mit rövid időn heves görcsök követtek. A leány
átszürt finom alkata s gyönge melle már azelőtt aggodalomra adának okot.
Orvos hivatott. Az orvos ismeré a családi viszonyokat, jól sejte s közlé
sejtelmeit. Az anya leányához fordult – s ez feltárta érzelemvilágát a
szerető szülőnek.
A gazdag polgár mindent elkövetett Gábor megtartására s midőn ez, a
valót nem is gyanitva, föltételéhez ragaszkodék, Teréz állapota pedig
napról napra veszélyesebb lőn, egyenesen leánya kezével kinálta őt meg,
melyet, mint mondá, már régen ezelőtt neki szánt. Gábor a gyöngéd lélek
fájérzetével, a legkimélőbb modorban utasitá vissza az ajánlatot,
hajthatlan maradt s – távozék. Szemei előtt folyvást Klotild arcza
lebegett.
Szegény Gábor! ha sejthette volna mily kegyetlen játék űzetik hivő
tapasztalatlan szivével! Hamis két tanitványának faggatózásai az első
napokban boszanták Klotildot, később – tán hogy ezektől meneküljön – a
játékba egyezett s elvállalá a viszon-érzelem ál-szerepét. Az ember és
kedélyismeretlen pajzán lánykák ezt nem tarták puszta játéknál egyébnek,
melynek minden pillanatban vége szakitható – s nagyokat kaczagtak az
elámitott szerelmes égő tekintetén, sohajain, zavartságán s ebből eredő
szögletes modorán. Nem tudták, hogy egy kebel oltárának szentségét
zúzzák és tiporják össze.
De Gábor erről nem is álmodott. Hitt, remélt és szeretett, vakon,
buzgóan, lázasan s ama földet tulszárnyaló szent áhitattal, mely égbe
emel és üdvözit.
Tenni, hatni, emelkedni akart, hogy vágya pályadiját megérdemelje s erőt
érze magában. Egy akkori hires lapban névtelenül megjelent közérdekü
czikkek s közben egy fontos kérdést fejtegető röpirat általános
figyelmet sőt izgalmat okozának. Virágos elragadó irmodor, merészség a
gondolatokban, ügyes felfogása a viszonyoknak, mathematicai
következetesség az észlelésben, erő és tisztaság a kivitelben jellemzék
az iratokat s a nagy tömeg magát a szerkesztőt gyanitá irójuknak.
Kevesen tudták, hogy ezek egy ifju ember sok évi alapos tanulmányának
első combinátiói s hogy ezen ifju jelentéktelen neve – Kéki Gábor.
Az uj kör s a csirájából gyorsan emelkedő hirnév segélék kifejteni lelke
ruganyosságát, bátrabbá, elfogulatlanabbá alkoták át s az ez által
változott viselet, modor, külső, előnyére szolgált. Klotild az egy éven
át űzött játék után komolyabban kezde gondolkodni, kénytelen lőn
belátni, hogy ily odaadó, becsületes, forró szivveli bábuzás: vétek;
megbánta tettét s ki ismeri a női sziv rejtelmeit és ki tudja, mi
történik? – ha egy uj szereplő nem lép közbe a kis dráma szinpadára.
Ez uj szereplő Gábor életének örökös átka, rosz szelleme volt.
Egy napon a rendes szivdobogással ment rendes déli órájára. Az első
szobában a komorna utját állta s nem akarta tovább bocsátani, mert, mint
mondá, látogató van benn. Gábor lelkét névtelen fájérzet – talán
elősejtelem nyilalta át. Kérdé a látogató nevét – a komorna nem tudta. E
pillanatban nyilik az ajtó, melynél állottak s ő be- a bennlévők
kilátnak.
– Ah Kéki úr, szól kilejtve tanitványainak egyike, – ma nem vehetünk
leczkét, majd holnap – –
– Pardieu, hiszen ez volt ispánunk fia s egykori iskolatársam; mondá
Klotildnak, kivel épen beszélgete, egy magas, gyönyörü s tetőtől talpig
választékos divatöltözékű fiatal ember s a leánytól Gábor felé
közeledék.
– Na s domine Kéki, hány hét a világ? ismer-e még? mit csinál? hallom
hogy újságiró, – kérdé, Gábor vállára ütve s ama nagyúri kicsinlő
modorral, mely kérdez, anélkül hogy feleletet várna, Muray Kálmán. – Be
irigylem szép tanitványait, folytatá egy lélekzetben, – tudja mit,
amice, lépjünk szerződésre, én majd átveszem az órákat, maga pedig húzza
a fizetést, Mi? na s mit mondanak erre kedves cousine-jeim?
– Most az egyszer csak Kéki úr mellett maradunk, válaszolá enyelgve az
egyik – ő azonban megbocsátand, ha ma felmentjük sulyos hivatásától – –
S ezzel a vidám kis társaság, mielőtt Gábor szóhoz juthatott volna,
elfordulva tőle folytatá megszakitott beszélgetését, melynek fonalát
leginkább a pár évi külföldi utjából tegnap visszaérkezett Kálmán vivé
játszi könnyüséggel.
Gábor, szivében a mellőztetés, gerjedő féltékenység és rangkülönbség
keserü érzetével távozék. Elszenderült gyülölete újra felébredt Kálmán
ellen, kitől az életben mindig csak megaláztatást kelle szenvednie.
Álmatlan éj után jelent meg másnap az órára. Ez feszült komolysággal
folyt le. Klotildet ovatosabbnak, visszavonóbbnak találta mint ezelőtt.
A még csak tegnapelőtti üdvérzet helyett pokoli kín lepte el látásakor.
Ez igy ment három napon át, a negyediken kis levelkét kapott a
gonvernante-tól, mely havi diját s a tudósitást tartalmazta, hogy
tanitványai hálás köszönetet mondanak a tőle nyert ismeretekért s
fáradozásait továbbá nem veendik igénybe.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
X. megye tisztujitás küszöbén állott. Az ellenzék az ujdonatuj 1844-ki
törvényt, mely a nem nemeseknek is adott hivatalviselési képességet,
első akarta foganatba venni. Az eddig példátlan eljárásban azonban
ovatosnak s arra kelle tekintettel lennie, hogy a hivatalra kijelölendő
nemnemes, mind becsületessége mind szellemi tehetségeire nézve kifogáson
felűli legyen. Nehányan, az e körbeni czikkei által elismerő
közbecsülést nyert Kéki Gábort inditványozák s az ifju meghivaték
Pestről a megyei főügyvédségre, mely itt szinte választás alá esett.
Gábor, ki magát ekkor még mindig szeretve s ügyét csupán jelentéktelen
állása miatt hátravetve hitte, pályát látván nyilni maga előtt, mely
nagyratörő álmaiban talán czéljához vezetőnek mutatkozék – elfogadá a
meghivást, megjelent a megyei székvárosban s az ellenzék által a
főügyvédségre jelölteték ki.
A kisebbségben lévő másik fehértollas párt azonban, melynek –
közbenvetőleg mondva Muray Kálmán volt alispáni jelöltje, ügyesen
használá fel az ellen-izgatásokra ajánlkozó alkalmat. A csattogón
felhordott okok, hogy egy nemnemesnek hivatalra alkalmazása a nemesi
szabadságon sérelmet, a nemesi jogokon csorbát ejt, hogy ez a nemes
atyafiak mellőzése sőt meggyalázása volna, mélyen hatottak a
szüzvállasakra s dicséretükre mondhatjuk, hogy több egyént, kiről a
szabad evés ivás és tiz pengős diurnum igérete különben lepattogott, az
ily okokkal rátukmált indignatio téritett meg az ellen tábornak. Az
áttérés óráról órára nőtt.
Gábor ezen izgatásokról mit sem tudott, mert a kortes-tanyákba nem
vegyüle, mások pedig a kényes természetű ügyről gyöngédségből hallgattak
előtte. – A nagy nap elő estéjén legjobb remények közt beszélgetett
szállásán nehány elvbarátjával, kik közt M.... ügyvéd is volt, a
jog-egyenlőségről, melyet a múlt országgyülés oly erélyesen
kezdeményezett. A pezsgő zajgó utczákról czigányzene, rekedt dana,
éltetések, vad kurjongatások hangzottak.
Gyertyagyujtás idejében a czigányzene, daloló ujongató csapat által
követve közeledék Gábor ablakához s megállapodék alatta. A zene
elhallgatott s egy kortes-vezér szólni akart. Gábor a vélt
megtiszteltetésre kinyitá ablakát.
A tömeg nehány bor- és lármától rekedt „halljuk“-a után a kortes-vezér
harsány hangja e rythmust szavalá:
Nagypénteki bőjteles,
Nem kell nekünk nemnemes;
Hogy ha fejére áll is,
Nem lesz Kéki fiscális.
A rythmust a tömeg orditó bruhahája s irtózatos macskazene követte s a
rögtön betett ablak üvegét nehány záptojás zúzta be.
– Igy érti és magyarázza tehát önök népe a dicső jogegyenlőséget? –
mondá a méltatlanúl sértett, sápadt arczú ifju, vendégeihez, kik az
egészet Muray Kálmán izgatására s csak egy kis rész otrombaságára
igyekeztek tolni s nem sokára a feszültté lett helyzetből egyenkint
távoztak.
Gábor daczolni akart a sértő demonstratiókkal, bizton hivé, hogy idővel
legyőzendi a nemesi előitéletek hydrafejét s hogy épen azoknak, kik
imént leorditozák őt, szeretetét, becsülését vivandja ki.
Éjfél előtt, ily eszmék közt feküdni készült, midőn az épen együttülő
ellenzéki conferentiákból hozzá küldött négy tag lépett be ajtaján. A
küldöttség sok szép, hizelgő, kimélő szóárba burkolva adta elő küldetése
czélját, mely röviden nem volt egyéb, mint Gábort a jelöltségrőli
önkénytes lemondásra sajnálkozva felkérni, miután a nemtelen izgatások
következtében oly szakadás előre látható, mely az egész ellenzék bukását
fogná kétségkivül okozni.
Gábor elfojtá a lelkében felküzdő keserű ironiát, nyugodtan jelenté a
küldöttségnek, hogy lemond s hogy rögtön elutaz.
Kora hajnalban már szekeren ült, de a nemes atyafiak ma még korábban
keltek vagy is inkább le sem feküdtek s egy tanyán, mely mellett a
szekérnek el kellett haladnia, észrevették a távozót, kinek lemondása
már köztudomásu volt. Gábor a tanyára tekintve, Muray Kálmánt pillantá
meg, ki épen egy nyakban lévő cortes urambátyámmal ölelkezett.
E perczben a tegnap esteli harsány torok, utána rikkantá a rögtönzött
rythmust:
Kéki uram rúgja a port,
Igyunk erre egy itcze bort.
A pór kocsis ösztönszerűleg vágott nyuzga lovai közé, a szekér
kidöczögött a városból, honnan a cortestanyák vadzaja a mezők hajnali
csendébe messze kihallatszott.
Gábor nagyatyját ment meglátogatni, kihez rég látott testvérét akarta
rövid időre kihozatni. Klárikát azonban a tisztujitási vendégektől
pezsgő tiszaréti kastélyból, hol a felügyelés teendői épen most voltak
legsürübbek, nem akarták elbocsátani.
Fásultabb kedélylyel mint valaha tért vissza Pestre s utjában hallá,
hogy a tisztújitáson az ellenzék kevés szavazattal, de – győzött.
Pár hóval ez esemény után Gábor leverő tudósitást vőn. Testvére Klárika,
kitől már hosszabb idő óta nem kapott egy sor levelet, hirtelen s
egyszerre eltünt Tiszarétről, hol annyi éven át általánosan szeretve és
tisztelve vitte a felügyelő házikisasszony szerepét. Hova ment? mi okból
távozott? ezt nem emlité a Muraynéhoz intézett búcsuzó s hálás köszönet
közt bocsánatért esdő néhány sorában. Minden, mit Gábor a helyszinén
tett utánkémlésekből kitudhata, annyiból állott, hogy egy pór fuvaros
szállitá őt egy éjen a közeli székvárosba, mely a pesti gyorskocsi
utjába esik. A gyorskocsizási intézetnél tett tudakolások eredménye,
mely szerint a szekér X. mezővárosban csakugyan vett fel s épen a
kérdéses napon egy utazó nőt, megerősité őt hitében, hogy testvére
Pestre jött, bár rögtöni távozása oka s az, hogy őt Pesten fel nem
kereste, mindig megfoghatlan maradt. Igaz, hogy szállását rövid idő
előtt változtatá, de hiszen – mint emlékezék – erről is értesité
Klárikát.
A fővárosban minden lehetőt elkövetett az eltűntnek nyomába vezető fonál
föllelésére; hónapokon át tudakozódott, kémlelt, kutatott – sikertelen.
Mintha a föld nyelte volna el, vagy a tenger mélye rejtené az
elveszettet. Fájdalmát a bizonytalanság, a védetlen sorsa fölötti
aggodalom s az eredménytelen keresések napról napra élesebbé ingerlék. Ő
Klárikát, mint egyetlen védője a világon, csaknem atyai önzetlen, mély,
vérségi hajlammal kedvelé, s fájdalma e szeretettel volt arányos.
Tiszarétrőli távozására csak egyetlen okot gyanithata, de e gyanú oly
szörnyű volt, hogy nem mert neki szavakat adni, mert érzé, hogy
megszilárdulásával a boszúérzet rettentő szélsőségre vezethetné.
Egyéb körülményei sem voltak olyszerűek, hogy bennök s általok
szórakozásra találjon. – A polgár, kinek lánya folyvást szenvedő
állapotban lézengett, bezárta ajtaját előtte, mint hálátlan s kegyeire
érdemetlen önző előtt. Pedig Isten látta lelkét, mennyire nem volt az s
mennyire fájt neki az önkénytelenűl adott és vett seb.
Klotildot ritkán láthatá, de soha sem mulasztott el egy erre nyiló
alkalmat. Ily napon ha nem boldogabb, legalább nyugodtabb volt. Kezdé
belátni, hogy indulata őrültség, de nem birta, nem akarta kitépni
szivéből, hol az mindig erősebb gyökereket vert. Érzé, hogy csak ez
egyensúlyozza életvágyát, mely a neki czéltalanná vált létpályán,
reménytelenűl bár, fennmaradt. Vagy tán még sem reménytelenűl, mert
hiszen az igy szerető lélek előtt a pont, melyhez lét-föltételét köté,
soha sincs a lehetlenség elérhetlen távolában s ha a kedvezőtlen való
fényes, mint a nap, behúnyja szemeit a vakító sugarak előtt.
E fölött még mindig hivé hogy szerettetik s kivánt-e ő ennél többet?
Féltékenységét is alaptalannak kezdé belátni; Muray Kálmán, az alispáni
jelöltségben megbukván, pár hóval késöbb Pestre jött lakni, és sokkal
gyérebb látogató volt Klotild nagynénje házában, sem hogy hódoló
vetélytársat láthatott volna benne.
Igy múlt el nyolcz hónál több a tisztújitás óta. Egy reggelen Gábor
arról értesült, hogy a háznak, melynek ő egy harmadik emeleti szobáját
lakta, egész első emeleti osztályát Muray Kálmán bérlette ki. Másnap a
fecsegő házmester már azt is tudta, hogy Muray ő nagysága nőt hozand a
pompás uj lakásba s harmadnap a házmesteren kivűl az egész város
beszélte, hogy e boldog nő a szép Klotild leend.
Gábort villámcsapásként érte e hir.
Mint annak, a ki kedves betegét menthetlenűl elveszendőnek tudja s mégis
ha a gyászos percz bekövetkezék és az ajk néma, a szem fénytelen, a kéz
hideg lőn – fájdalma nem sejtett fokozatban tör ki; ébredt fel Gábor
egész kétségbeesése és gyülölete; amaz a vélt hütlenség vagy kényszer,
de mindenesetre Klotild elvesztése fölött; ez Kálmán ellen, ki élete
utjait mindig és mindenütt oly feledhetlenűl érzékeny vonalokkal
czikázta át.
A menyegző napja azonban kitüzetett, közeledék s Gábort már csak egy éj
választá el amattól, melyen a gondolataiban is imádni alig mert hölgyet,
leggyülöltebb ellensége fogja méltatlan keblére ölelni – –
Ez éjen találjuk őt – a fönebbiek szerint – szobájában; ezen események
vetnek világot kedélyvilágára; e multak elűzhetlen rémképei tolongják őt
körül s mint forgószélben elsodorva viszik őt egy közel jövő felé, hol
számára sőtét ür tátong, melynek örvényébe lerohanni vágy, hogy ott
eszmélni, érezni, szenvedni feledjen…..
Kopognak ajtaján – egy ifju orvos, ismerője lép be. Alig ismernek
egymásra. Ez, mert alig bir erővel ónsúlyú eszméletét öszpontositani; az
érkező, mert a zilált hajzat alatti lángoló dúlt vonások, egészen
különbözők Gábor arcza szokott nyugalmu kifejezésétől.
– Beteg ön? kérdi az orvos, – vagy talán – tudja már?
Gábor nem is gondolva, hogy egyébről, mint a végzetszerű holnapról
lehessen szó, a kérdőre meredve, fejével lassu igent int.
– S nem siet ön haldokló testvéréhez? folytatja ez kiméletlenűl.
– Testvéremhez? Klárika – haldoklik? szentséges isten és büntető
hatalma, – hol van ő? – riadott kinos elmerültségéből hirtelen
felrezzenve az ifju.
– A Rókus-kórházban. Jőjjön azonnal velem – a szerencsétlen nő látni
ohajtja önt – holnap már ezt nem tehetné; – tevé hozzá tompán a
látogató.
Gábor rögtön s további szó nélkűl öltözék. Mentek s gyorsan áthaladva a
hólepett utczákon, nehány percz múlva a kerepesi út komor külsejű
szomorú házába s ebben egy beteg nő ágya elé léptek, kinek haldokló
pirtól kigyúlt arczán gyenge örömjel sugárzott fel az érkezők látására.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Klárika történetét, melyet ő, az orvos távozta után, kifogyó léhlzetével
csak röviden mondhatott el testvérének, szinte csak főbb vonásaiban
adjuk.
Napjai, a Muray-háznál derűlten és nyugodtan folytak mindaddig, mig
Kálmán külföldi utjából visszaérkezett. Keveset igényelt s ez,
alárendelt szerepe súlyát érezni nem engedé.
Kálmán visszatértével azonban minden megváltozott. A szülői által
bálványozott fiú volt ur a háznál, hol mindenki kedvében járni
igyekezett. Ő azonban ez általános kedvezést szivesen cserélte volna fel
Klárika egyetlen – fölébredt vágyainak megfelelő pillantásaért. Ez
azonban nem jutott részeűl. A leány jól tudta, hogy, ha érezne is
viszonhajlamot, oltár előtti frigyre gondolni képtelenség – egyéb
viszonynak pedig eszméjétől is visszaborzadott. Az urfi hiuságát e
visszautasitás módnélkül boszantá s föltette magában, hogy az európai
salonokban tett hóditásai dicsőségét, e falusi egyszerüség nem
homályositandja el.
A dolog végre annyira ment, hogy Klárika, az anyához kényszerült
biztonságaért folyamodni. Ez igérte fia megfeddését s ezt a legbeczézőbb
modorban meg is tevé. Kálmán hizelegve eltréfálta, eltagadta az ügyet s
merész ostromait tovább folytatá. Klárika ismételt panaszát Murayné
kedvetlenűl vette s képzelődő hiu teremtésnek nevezé őt.
A védetlen leány ezentúl némán tűrt, sirt és szenvedett. Egy éjen,
szokott imája után alig szenderült el, midőn ajkaira tapadó forró csók
ébreszté fel első álmából. Az irtózat kétségbeesésével szökött fel és
siklott ki az őt ölelni vágyó karokból s egy másodpercz alatt a
felszakasztott ablak párkányzatán állt, leugorni készülve, ha Kálmán
rögtön nem távozik.
A korlátlan szenvedély és sértett hiuság által egyiránt zaklatott ifju –
ki minden áron czélhoz jutni akarva, már több óra előtt Klárika első
emeleti elkülönzött szobájába záratá magát s ott elrejtőzött – most
szintoly korlátlan düh-kitöréssel távozott, elébb azonban ünnepélyesen
megesküvék, hogy bármint védje magát, bárhová buvjék e földön előle,
mindaddig nem szünend meg üldözni őt, mig elébb vagy utóbb áldozatává
nem teendi.
Klárikát szemérem és ildomosság inté hallgatni az esetről. – Másnap
azonnal visszamenni kivánt nagyatyjához, de Murayné, ki fölötte mint
örökbe fogadottja fölött, némi jogokat igényelt, nem bocsátá.
Testvérének Gábornak irt ekkor titkon s kérte gondoskodnék számára
Pesten helyről, hol mint nevelő- felügyelő- vagy társalgónő alkalmazást
nyerhessen.
Nem sokára két levele érkezék; az első Gábor rövid válasza s ajánlata
volt elfogadni a társalgónői helyet, melyre a másik levélben egy tisztes
özvegy asszonyság hivta meg illő föltételek alatt. E levélben fel volt
jegyezve az utcza, ház-szám, emelet, ajtó, hova Pestre feljövet
fordulnia kell.
Nem habozott soká, könyek közt irt Muraynéhoz nehány búcsuzó sort,
melynek okát ez jól értheté, aztán egy estve a pórfuvarossal
észrevétlenül a székvárosba s innen gyorskocsin Pestre utazott.
Első dolga volt testvérét fölkeresni – ez nem rég költözött el
szállásáról, senki sem tudta hova. A neki egészen ismeretlen városra
éjhomály kezdett leszállani s ő legjobbnak vélte azonnal értekezni az
ajánlott hely iránt s hihetőleg azt mindjárt el is foglalni. Egy
bérkocsi a király-utcza végére a kijelölt számu ház elé vitte.
Az asszonyságban, ki, mint mondá, már várva várta őt, a legszivélyesbb,
legelőzékenyebb nőt találta. Ez biztositá őt, hogy saját leányaként
fogja tekinteni, hogy nem leend panaszra oka, hogy testvérét itt akár
naponkint fogja láthatni sat.