tudás lőn életszomja, ezzel hitt és remélt a születési rang és gazdagság
fölött előnyt nyerhetni. Az egyetemi könyvtár nyitva állt előtte s ő
minden rendelkezése alatti idejét itt tölté. E mellett az ingyen
tanitott rajzolás- és nyelvekben kitűnő előmenetet tőn s midőn nem
egyszer virasztó gyertyáját hajnali fény homályositá el, azon öntudat
adott uj erőt lankadó tagjaiba: hogy többet tud saját emberségéből, mint
menynyit fizetett mesterek tölthettek az urfiak agyába.
Igy mult el a törődés s tanulás fáradalmas éve, s végeztével Gábor, ki
eddig az alsóbb osztályokban a jelesek közt mindig első volt s e helyet
mint kétségentúl őt illetőt, követelnie természetesnek vélte: tapasztalá
hogy hátravettetett s helyét Muray Kálmán foglalta el, Kálmán, kiről
meggyőződése mondá, hogy tudás dolgában nem érdemes saruja sziját
megoldani.
A gyermek természettől feltörekvő lelkének sérelme keserű könyekben tört
ki s midőn ezek lecsillapúltak, titkos harag maradt ott a rang- és
vagyonaristocratia ellen, melynek ő eddigi mellőztetését tulajdonitá.
Kálmán ugyan elég szivélyesen hivta őt meg a szünidőnek szokás szerint
Tisza-réten töltésére, de Gábor, bár a meghivást nyiltan vissza nem
utasitotta, azt el sem is fogadta. Érzé, hogy érdekeik s éltük útjai
különböző irányuak s büszke lelke mitől sem rettegett ugy, mint a
megaláztatástól. Haza ment nagyatyjához s komor lőn és magába zárkozott.
Az öreg, még a múlt századnak egyszerű vallásos embere, nem volt
kedélyéhez mért társaság s a gyermekifju lelki fensőbbsége rövid időn
feltünő lőn. Minden szeretete testvérében Klárikában központosúlt; ez
volt az emberek közt az egyetlen lény, kihez vonzalmat, ragaszkodást
érezett.
Anyját még testvére születésekor veszté el; atyjának szerencsétlen
halála pedig jól tálált ok volt, melyet a Muray-család vagy is inkább az
aristocratia elleni boszús indulatának czimeűl felhasználjon, mint ez
már fönebbi párbeszédéből öreg atyjával észrevehető lőn.
Most is ily eszmékkel eltelve haladott előre a harmatos gyepen s szemei
nem látták a körűle terjedő nyári hajnal és természet szépségeit.
Szavait, mikkel az úri kastélyba lépend, méregette, hogy ezek kelleten
túl alázatosakká ne törpüljenek; végig nézegette aggodalmasan szegényes
öltözékét s félt az ellentéttől, mely a kastélybeli úri alakok és saját
viseltes durva ruházata között feltünő leend s ezt a harmat és úti
portól megkimélendő, lehúzott saruit s gondosan összehajtott felöltőjét
kezében vitte.
Már látszott messziről a tiszaréti csillagos templom-torony s a kastélyt
környező sugár nyárfacsoportozat, mely közül a reggeli napsugár fel fel
csillámlott az úri lak rézfödelén.
Elláthatlan sikról kóbor folyam kanyarog le, legnagyobb az e honban
születők és elhalók közt; a folyam, melyről a dal azt mondja, hogy „a ki
vizét issza, vágy annak a szive vissza“; a szőke folyam, melyről a
közmondás azt tartja, hogy „a ki belőle nem ivott nem magyar az.“
Kigyózó s örökös nagy S betű alakú útját törpére vágott s medrébe néző
fűzfák jelelik; fölötte egy egy sirály vagy halász-madár csap el, vagy a
szomszéd kiöntés nádasából felrebbent vadlúdcsalád repűli át.
Felülről álmos-renyhén úsznak alá szállitótalpak, gazdájok deszka
viskója alá búvik a naphőség elől, vagy fürödni tér az apály csekély
vizébe, a sima fövényű partra s a viz folyását csak a kormányrúd iránya
jeleli, oly lassú csendes az.
A partokon jobbra balra, egész odáig hol a föld az éggel borúl össze,
tarlók, kaszálók, gyep, ujan szántott földek terülnek el; itt ott
látható egy egy karcsú kútágas, vagy vakolatlan csárda, a körülötte
elhintett s hónapok óta söpretlen szalma alommal, melyen fürge verebek
csiripelnek.
A faluból jókor munkára indúlt parasztok túzokcsapatot vernek fel,
melynek fehér begyü bajszos egyénei nehány lépést szaladnak előre, mig
szárnyra vergődve, eleinte nehézkesen, aztán mindig biztosabban szállnak
arra, hol semmi magasabb pontot nem látnak s mindig kisebbé válva, végre
a léggel összefolynak.
Az ekés parasztok azonban közelednek.
– Jó nap’ isten földi! szólitá meg Gábor az elsőt – hova lesznek?
– Hát csak repcze alá forgatni tartunk, volt a válasz.
– Ki emberei?
– Muray Miklós ő nagyságaé, szólt ez, végig mérve a kérdőt, hát ki máséi
volnánk?
– S e földek itt?
– Mind övé ha még annyi volna is, – dejszen uracskám, jó darabra ellátni
innen, de nem oly messze, hol nem a mi urunknak teremne ez istenáldott
föld.
Gábor keserű hangulatának ez ismét igen alkalmas tárgy volt, hogy
borongó eszméit abból tovább szője. Mi igazság, gondolá magában, adhat
egynek annyit, mennyi százaknak volna elég, hogy véres verejték helyett
nyugodt elégedettséggel egyék kenyerüket? mi joggal hajthatók dologra
ezeren nehányak kényelmeért? s ki állithatná viszont azt, hogy az alkotó
természet e nehány kiváltságosnak ereibe nemesb folyadékú vért öntött,
testeiket finomabb agyagból gyúrta, agyukat magasztosb velővel tölté
meg, mint azokét, kik e test és vér javáért izzadva törődnek? – A régi
Spartára gondolt, törvényeire, szokásaira, intézvényeire s csak az nem
jutott talán eszébe, hogy e dicső köztársaságnak rabszolgái is voltak.
Eszméit – a sik téreken messziről elhallatszó lódobogás s vidám
szóváltás hangjai verték el. Hátra tekintett s nehány száz lépésnyi
távolban három úri lovagot látott, ugyanannyi lovász által kisérve,
sebes lépésben utána közeledni.
A nap már jó magasan volt, a lég ködtelen tiszta s ő a lovagok
egyikében, kiknek lehajtott angol csizmáikat s vadász öltönyüket jól
kivehette, Kálmánt vélte megismerni. A más kettő társai lehettek s
hihetőleg reggeli agarászatról, vagy sétalovaglásból tértek vissza.
Még nehány percz s utól érnék, felismernék őt, ki fáradtan, izzadtan,
porosan, saru és felöltöny nélkül, külsejére nézve a lovászinasok
bármelyikével sem állhatná ki a hasonlitást. Ő gyalog, azok paripán –
igy nem akart előttük megjelenni.
Habozni nem volt ideje. A kastély messzire kinyúló kertje s parkja
jobbra terűlt el az országút mellett, hirtelen letért ő erről s átszökve
a kerités árkán s élősövényén, a tövér fű s fák közé sietett, elveszni
az úton közeledők látása elől. –
Hőség és fáradság miatt lihegve, megpihenni egy fa alá ült, hol
egyszersmind dúlt öltözékét is rendbe hozza. A körtefának egy sárguló
gyümölcscsel terhelt ága oly barátságosan hajlott le kiszáradt ajkaihoz,
hogy a természet e nyájas kinálását epedő szomja vissza nem utasithatá.
Leszakitá a zamatos gyümölcsök egyikét s a legjobb lelkiismerettel és
étvágygyal fogott izleléséhez.
Alig teheté ezt azonban, midőn hátulról egy vasmarok által nyakon
kapatva, e szavak dördültek füleibe: Megvagy végre gaz tolvaj, no hiszen
majd kapsz te a körtéhez mogyorót is!
Mielőtt az e szavakat követő jelenet előadásába kezdenénk, előre kell
bocsátanunk, hogy a kert tulajdonosa Muray Miklós szenvedélyes
gyümölcstenyésztő volt. Külföldön s leginkább német tartományokban
jártakor tapasztalva, hogy ott az utólsó földmives kertje is a legszebb
legnemesebb gyümölcsfajokkal bővelkedik, mig nálunk s legkivált minden
egyéb terménynyel áldott alföldünkön a legsilányabb gyümölcsök kerülnek
úri asztalokra. – Nagy gond- és költséggel hozatta meg a legkitünőbb
fajak ágait, sőt a kellő földet is hozzájok s értelmes kertész által
növeltette, ápoltatta becses oltványait. Az első gyümölcs nagyobb
örömére volt, mint ha a búza tizenöt magot adott s mig ezzel ha a
gazdatiszt kezén pocsékra ment is, nem sokat gondolt, amazt féltékeny
gonddal őriztette.
Történt, hogy ez év épen igen kedvező volt a gyümölcsre s hogy a
falubeli paraszt ifjuság ezt igen izletesnek találva, túltette magát a
különbségen, hogy az nem az ő szorgalma eredménye s túltette magát
egyszersmind nem ritkán a kert keritésén is.
Muray Miklós úr rég volt oly indulatban, mint mikor kisült, hogy kedves
gyümölcseit lopják. A kertészen kivül egy külön csőszt is állitott ki
őrül, s midőn e csősz daczára is fogyott a gyümölcs java, ezt is
gyanúsitá s már mogyoróval is fenyegeté.
Pedig a csősz becsületes ember volt, csakhogy a gyümölcsösi dilettansok
szemesebbek voltak nála. Nehány nap óta azonban éjnap lesben állt s a
mogyorótúli félelme buzgóságának Gábor lön áldozata, ennek, kit holmi
vándorlegénynek nézett, kellvén mások büneiért meglakolni.
Örvendve, hogy végre valakit tetten kapott, s őt a boszús úr elé
állithatja, lopózott a mit sem gyanitó ifju háta megé s keményen
nyakszirten ragadva, igéré az ura által neki szánt mogyorót.
– Ki a gaz tolvaj? pattant fel dühösen Gábor, egy pillanatra
kiszabadúlva a csősz fojtó újjai közűl, de a következőben már ismét
karon szorittatva általuk, mik e rég lesett zsákmányt semmi kincsért sem
voltak hajlandók elbocsátani.
– Ki a körtét, almát lopja; csak előre szép szerivel nagyságos urunk
elébe, nojszen majd lesz hadd el hadd!
Gábor előtt a kép, Murayék elé tolvajként vezettetni, a borzalom minden
szineivel egy másodpercz alatt kiszinezve állott. Határozottan
vonakodott a csőszszel menni, ellenben ennek szándéka is, rabját
diadalmenettel bevinni, szinte határozott volt. Küzdésre, ölre került a
dolog, minek az lőn eredménye, hogy az izmos vállas csősz a legyömrözött
ifju kezeit vékony kötéllel hátra s midőn még igy sem akart menni, őt
egészen a kérdéses körtefához kötözé, maga pedig jelentést tenni a
kastélyba ment, melyet innen a park s gyümölcs fái fedtek el.
A lekötött ifju kedélyállapotának festésébe nem merünk bocsátkozni.
Kínos elegye volt ez a harag, düh, fájdalom s a legközelebbi jövőtőli
rettegésnek, mi száz halálnál iszonyúbb kétségbeeséssé összefolyva
keringett lázas rohamokkal vérében, keblében, agyában; vonásai
eltorzúltak, szerte zilált fürtei alól nehéz izzadság-cseppek gördűltek
le, orra a küzdés alatt kapott ütéstől feldagadt s az ebből eredő vér
összevegyült a kékült ajkain felhabzó tajtékkal. – Kötelékét igyekezett
eltépni, de ez mélyen vágódva keze csuklójába, nem tágúlt. Végre
kimerülten, azon ágak hűs lombozata közé rejté arczát, melyek az imént
oly barátságosan kinálták gyümölcscsel.
Örökkévalóságnak tetsző óranegyed után lépteket hallott közeledni;
Kálmán jött két barátjával, kik, épen midőn az udvaron lovaikról
szállanának le, hallották meg a kertcsősztől az esetet s a tény
színhelyére siettek.
Gáborban megfagyott az elébb lázongó vér, midőn a vig beszéd hangjairól
a jövőkre ismert s csüggeteg fejét még inkább elforditá.
Végre a három úrfi mögötte állt s a csősz ezektől tiszteletteljes
távolban.
– Na s ficzkó, jó-e a körte? kérdé nevetve Kálmán, aztán nézz már
egyszer ránk is, ne csak mindig a tiltott gyümölcs közé!
E tréfás szavait lovagostorának egy rövid suhintásával kiséré. A
csapásra Gábor vállai közt átfutó éles fájdalmat, lelkében őrjöngő
dühkitörést érze. Arczát hirtelen sértőjére forditá s ez hátra hökkent
ennek e pillanatban valóban sátáni kifejezésétől.
Szólani akart volna, de sebesen reszkető ajkait nem birta elhagyni a
visszafúló hang, szemeinek villáma megtört a két nagy könyben, mely
forrását elhagyva sárgás barázdákat mosott vonagló ábrázatán.
– Az Istenért! hiszen ez – Kéki Gábor! kiáltott fel a kétkedés nehány
másodpercze után Kálmán, – hallja kend csősz, kend országos gazember,
mit mivelt itt kend? oldja, vágja el tüstént e köteleket – –
A csősz, bámulva és dünnyögve, hogy kötelessége teljesitéseért
gazembernek neveztetik, szabaditá el foglyát.
– Hogy történhetett ez – vagy te vagy-e az valóban, szólj Gábor?!
folytatá ezalatt az elébbi.
– Igen – én vagyok, felelé ez hangját visszanyerni kezdve, látogatni
jöttem s ily fogadásra, ily vendégszeretetre találtam!
– Ez csak e vén zsivány hibája, ostobasága, igyekezék a vádló szavakat
engesztelni Kálmán, na de hiszen majd meglakol érte. Most, jer, jerbe a
kastélyba, pihenj meg, öltözz át, jóvá teendünk mindent!
Gábor keserűen rázta fejét. –
– Mindent? szólt halkan, – nem lehet. E szegény embernek itt, ki mint
sejtem, csak parancs szerint tette a mit tőn s most lakolással
fenyegettetik, megbocsátok; de a lovagostor vágása –
– Nem tudta, kire száll, arczczal el valál fordúlva, gyaníthattam-e – –
– Mindegy; alakomról látható volt, hogy ember vagyok, kit csak azért,
mert ruhája kopott s külseje nyomorú, a gazdagnak nincs joga barommá
alacsonyitani. Ember és barom nem egy fedél alá valók. Isten velünk!
Mondá s gyorsan megfordúlva elsietett s nem ügyelve Kálmán tartóztató
szavaira, átkelt a kert keritésén, ki a gyepre, az országútra, hol a
tikkasztó hőség daczára addig ment, mig haza érve, az atyai ház küszöbén
léhl és erőfogyottan roskadott össze.
Kálmán, a történtek fölött kissé megilletődve s inkább boszankodva, ment
vissza a kastélyba két barátjával, kiknek elménczkedése s víg
megjegyzéseik között csakhamar visszanyerte jó kedvét s még a sértett
fél nem messze lehetett, midőn ő sajnálattal bár, de mégis nevetgélve
mondá el benn a jelenetet.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Két nappal később délczeg négyes fogatú hintó állott meg az öreg Kéki
egyszerű háza előtt s az uracs-kocsis a valódinak adva át a gyeplőt,
leugrott a bakról, kisegiteni a benn ülőket.
Először is, hat évű kis lánykát emelt le, ki piperés fehér ruhájában s
gömbölyü piros arczaival szerfölött hasonlitott az oltárok mellett
látható angyalszoborkákhoz. Aztán éltesb hölgynek nyujtá kezeit, és
karját s mindhárman a lak udvarába lépve nyájasan köszönték az öreget,
ki levett kalappal jött ki a váratlan magas látogatók elé s nem győzé
elégszer ismételni, mily nagy szerencsének tartja ő a nagyságos asszonyt
és úrfit szegény hajlékában tisztelhetni s mennyire fogja a hon nem levő
Gábor e szerencse elmulasztását sajnálni.
Muray Miklósné kegyes leereszkedő asszonyság volt s örömestebb állott
szóba jobbágyaival, kikkel fensőbbségét éreztethette, mint mágnásokkal,
kiknél egy hajszálnyival sem akart alább állani. E részben tökéletesen
magaévá tevé férje gondolkozását. Ez, régi családi nevénél fényesebbet
nem ismert e honban s egyike volt azoknak, kik magukat a nemesi renden
felülemelni ohajtva, a polgári osztályt lenézik, a mágnásokat gyülölik.
Ennél sajátszerűbb, gőgösebb születési aristocratiát a középkori
Spanyolország sem mutathat fel.
Muray Miklósné e fölött kissé előitéletes hölgy is volt s különösen hitt
ama megtorló fátumban, minek képviselőjeűl a régi pogányok saját
Nemesisnek nevezett istennel birtak. Igy már akkor, midőn ispánjuk a
túzok-vadászaton férje által történetesen meglövetett, kezdett ő tartani
valami osztóigazság kezétől s ezt megengesztelendő birta reá férjét az
árvák részére szánt kétszáz forint évi díj fizetésére. Most ismét e
meglőtt ispán fia általuk ily kegyetlen bánásmódban részesűlvén,
félelmei felujultak s a bajt jóváteendő oly szándékkal jött, hogy a
sértett ifjut házához vegye és saját fiával együtt neveltesse.
Nem tudjuk, minő eredménye lett volna rábeszélő tehetségének s ha az
ohajtott (min kételkedünk), mily fordulatot veendett Gábor élete? annyi
azonban bizonyos, hogy midőn ez este haza vetődött s a látogatás és az
ajánlatról értesült, haragtól pirúló arczokkal s oly szavakkal
utasította vissza, hogy készebb éhen halni, mint Kálmán inasává, mivé őt
tenni szándékoznak, törpülni. Nem lehetett vele e tárgyról szólani.
Azt azonban, hogy a nagyságos asszony Klárika neveltetése gondjait
elvállalja, rövid meggondolás után nem ellenzé, mert, Muray Miklósnénak
az eleven szép kis leány szerfölött megtetszvén, ezt is magához kivánta
s ajánlá, hogy miután árva rokon-húga a hat évű Klotildnak különben is
nevelőnőt tart a háznál, Klárika majd ettől tanúlhat.
Ezek után faggatni kezdé az öreg Kéki unokáját a két nap előtti
eseményekről, miket ennek büszkesége senki, még öreg atyja előtt sem
vallott volna ki s miket az öreg először csak Muraynétól hallván
mellesleg és sajnálkozólag említtetni, a nagyságos asszonyt pedig
kérdezgetni nem mervén, tisztán mindeddig nem tudott.
Gábor a főbb vonásokat elhallgatva adta elő a gyümölcsösi epizódot s az
öreg sokkal kevésbé volt emberismerő, hogysem e lángba borúlt arcz
zavartsága- s vonaglásából sejthette volna, hogy az elmondottakon kívül
még egyéb is történt.
Az egyszerű ház szokott csendét azonban Klárika ujongó ugráló öröme
fölélénkité. A kis lány fejecskéjében rajzottak az új változatos jövő
reményei, hol majd játszótársnéja, szép ruhái, könyvei, képei leendnek s
a nagyságos asszony igérete szerint, idővel zongorázni is tanuland;
Gábor pedig szorgalmazá hugának minden szükséges ruhákkali ellátását,
nehogy koldusként kerüljön az úri házhoz. –
Ilyszerű készületek közt folytak a napok; hét hét után mult s Muraynétól
még mindig semmi hir sem jött. Klárika arczát minden este a csalt
várakozás borúja lepte el, annálinkább, mert Gábor hajlandó volt hinni,
hogy az egész igéret feledésbe ment, vagy megbánták. – E hitében
naponként erősödve, ő maga is letett a lesben állásról, mert feledők
mondani, hogy Kálmánnal vagy szülőivel minden áron akarva kerűlni a
találkozást, egy ideig folytonosan figyelt minden szekérzörrenésre,
nehogy véletlenűl hon lepessék.
Egy délután, szokott helyén a kertre nyiló ablaknál Tacitusába elmerűlve
űlt, midőn Klárika örömsikoltására még elég ideje maradt az alacsony
ablakon ugy kiugrani, hogy a percz múlva belépő Muraytól e szökés észre
ne vétessék. A kertet elhagyva, kibarangolt a rétek- és tarlókra, s csak
akkor tért vissza, midőn a Tiszarét felé haladó hintót a távol
országuton megpillantá.
A szobába lépve, szemei kis hugát keresték s csak nagy apját találták
fel, ki szalma karszékében ülve a czifra fokosnyelen vésett.
– Klárikát elvitték, szólt mély rezgésű baritonja; s neked izenik, hogy
mielébb látogasd meg testvéredet.
Gábor szót sem felelt, hanem régi helyét elfoglalva, szemeiből válni nem
akaró pár könyűn át nézett a régi bőr kötésű könyv lapjaira.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Tíz év múlva.
1845 év telén a Lipót-város lakói előtt feltünő volt egy új ház harmadik
emeleti ablaka, melyből rendesen csak későn éjfél után enyészett el a
sötét utczára leszolgáló világ. Az estélyek és tánczvigalmak látogatói,
midőn szemeiket hazatéret önkénytelenűl magára vonta a homályos sorból
kiváló világitott négy szög, perczig töprenkedve kérdék magukban,
szorgalom vagy bánat, vagy beteg ágya melletti mécs viraszt-e mögötte? –
Nehány lépéssel tovább azonban feledték, mint ez természetes a nagy
városokban, hol annyi a virasztó bánat, és életemésztő szorgalom, mit a
nagy tömegnek csak parányi része ismer. Kinek is volna kedve, ha reá
érne is, mások inségével vagy bújával törődni?
Ellenben azt igen jól tudták e városrész lakói, hogy ugyan-e ház egész
első emeleti osztályát, melynek belrendezésén heteken át annyi kéz
foglalkozott, Muray Kálmán lakja, – mert ki a fényes készületeket, a
párisi Gobelin-gyárból érkező szőnyegeket, a mahagoni fájú dús
butorzatot, a bécsi hintókat, az angol faj-lovakat, az óriási tükröket
és herculánumi disz-edényeket, vagy ama naponkint szállitott fényüzési
czikkek egyikét történetesen meglátta, melyeknek roppant árát a reájok
eső első pillanat megmondá, természetes érdekeltséggel kérdezé: kinek
élvezeteűl van e pompa-körzet szánva? s nem volt nehéz megtudnia, hogy
mindezeket Muray Kálmán ur hozatja nem csupán saját, hanem menyasszonya
kedveért is, kit, mint rövid időn nejét, a ragyogó kényelem minden
ismert nemével ohajt elárasztani s boldogitani.
A mindennapi élet ama tragicus oldala, hogy alig örűlhet egy, másnak
könye nélkül, leggyakoribb ott, hol a polgárisulás áldása vagy átka
tömérdek egyént szorit egy aránylag szűk térre épűlt kőhalomba. E
tragicus szempont jelenleg is összefüggő érdekkel vezet fel az első
emeleti sybarita lakosztályból a harmadik emelet szük szobájába.
Gábort találjuk itt egy januári estén. Tíz év múlva is azonnal rá
ismerünk. A korán s határozottan fejlődött vonásokat az évek-folyása
csak edzheti, de kifejezésükön alig változtat. Igy látjuk ezt Gáboron is
– tíz vagy több évvel idősb gyermeknek mondanók őt. Ugyanazon magas
fehér homlok, melyen az eszmélet ránczai meghonosúltak; a
cseresznye-feketeségű szemeknek bizonyos pontra meredő erős tekintete a
régi, csakhogy e szemek most mélyebben vannak gödreikbe esve, s a zárt
szájszélekkel összehangzólag a lélek határozottságára és – szenvedésére
mutatnak, melyet a sovány sáppadt arczra erőtetett apathicus nyugalom s
a rendetlen tövér hajzat kora őszülése meg nem hazudtol, sőt tanusit az
összevont szemhéjak és ajkak körül elterjedő ama reszketegség, mit
keserű mosolynak is alig mernénk nevezni s mely rajtuk néha néha – a
mint az eszmék felhői lelkületén átvonúlnak, tudtán kivül s hatásra nem
számitva felküzd.
Mellén összefont karokkal néz ki s le az átelleni házon levő lámpára,
melynek fénye a körüle terjengő ködhomályt gyengén szűri át; majd végig
simitva homlokán, mintha a benn rajzó eszméket akarná elriasztani, sebes
léptekkel jár fel s alá a keskeny mély szobában, – de az eszmék oly
tolakodók, oly elutasithatlanok, úgy égetik a velőt! Asztalához egy
székre ül s lekönyökölve, kezét izzó homloka- és szemeire szoritja s a
feledés vagy eszméletlenség azon országába szeretne sülyedni, hol az
agyban nincs gondolat s a szivben nem él érzemény. Hasztalan! a
szenvedések emléke oly beszédes, a letarolt jövő oly kietlen néma, hogy
az üldözött léleknek nincs menekvési útja s midőn amannak kínzó ördögei
elől futni akarna, ennek jut kihalt világába, hol az élve eltemetettre a
kétségbeesés őrültsége vár. –
Boldog, ki a zúzott kedély ily hangulatát nem érti, mert az életben nem
voltak perczei, melyeknek mindegyike száz halállal ér fel. – Gábor lelki
láza azonban ily jellemű s magyarázatául szükség a közelebb multba
röviden visszapillantanunk.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Gábor lelkébe a gyermekkori első fájdalmas benyomások maradandó
árny-rajzot vetettek. Félékeny és zárkozott s épen azért bizalmatlan és
hideg maradt a nagy tömeg előtt. Igen kevésnek nyilt meg s ezek közűl
ismét kevés tudta felfogni és méltányolni a mély, magasztos s minden
szép, nagy és dicsőért hőn lángoló jellemet. Legtöbben vadnak, némelyek
különcznek, a legjobbak rajongónak tarták. A világ vásári érdek-népe
ritkán érti az elvek szigorú emberét.
Legboldogabb napjai ama polgári család körében folytak el, melyben
gyermekből ifjuvá növekedék. Mint tanuló jött ő még házához a Ferencz
külvárosi asztalosnak, kinek két fiát szállás- és élelemért oktatá.
Pontossága, becsületessége, ügyessége annyira megkedvelteték őt a
háziakkal, hogy pár év múlva a család tagjaként tekinteték. Az asztalos,
értelmes ipar által évről évre jobb létre s Pest gazdagabb polgárai
sorába emelkedék. Két fián kivül volt még egy – a fiúknál ifjabb lánya
is. Teréz, ki mióta emlékezni tudott, Gábort szüléi s testvérei által
mindig az erény, értelem s minden szép és jó mintájaként hallá
emlittetni, testvérinek látszó ragaszkodással csüggött az ifjun. S e
bizalmas ragaszkodást a hosszú megszokás szemeivel még akkor is
testvérinek tarthatá mindenki, midőn a tizenötödik évét meghaladott
hajadon szivének dobogása megszűnt gyermeki nyugalmu lenni. Azok közt,
kik ezt gyanithaták, Gábor volt az utolsó, bár sem a szülők sem más, sőt
talán maga Teréz sem sejté, hogy tanitója iránti érzülete több mint
puszta baráti vonzalom, hogy az – gyökeret vert szenvedély.
A nap, midőn a titok zárja felpattant, bekövetkezék.
Közben meg kell emlitenünk, hogy Gábor az alku szerinti élelem és
szálláson kivűl, mit sem akart elfogadni házi urától ama szivesség-jelek
közül, mikkel ez őt túlhalmozni kivánta. Mit kiérdemelt elvevé, de félt
a lekötelezettség eszméjétől. Órákat adott inkább más házaknál s e
jövedelemmel fedezé egyéb szűkségeit.