a bemenetelt sürgeté. A fáklyák meggyujtattak, a kalauzok a terhet, mely
a lajtorjából, a rögtönzendő hidak pallóiból s az ebédből állott,
egymásközt feloszták, nem kis vita nélkül ugyan, ment mindegyik inkább a
kenyeret és kulacsot akarta vinni mint a lajtorját; Berczi nagy nehezen
fölkelt édes hevertéből s vállára vette utitáskáját, – szóval mind a
tizen, a négy kalauz s a hat vállalkozó, együtt valánk, mi utóbbiak újra
kijelentve erős határozatunkat, hogy coûte que coûte Európa legnagyobb
csepegőkő barlangján e mai nap végig fogunk haladni.
Erre ugyan Szeghő a főkalauz oly scepticus mosollyal vonított vállat,
mintha a primae nonus korában valaki azt merte volna kétségbe vonni,
hogy nem az lesz az alispán kire ő szavazand s mellesleg hidegen
megjegyzé, hogy sokan indúltak már itt be hasonló erős eltökélléssel, de
az út fáradalmaitól visszarettenve úgy vélekedtek, hogy „a ki megtér az
üdvezűl“; – szerinte évek óta nem ment senki a pokolba (ez a barlang
végpontjának a neve) sőt az idén még az új-ágba sem merészkedett senki.
E szavak Ödön vetélkedő szellemét természetesen felingerlék s minden
további szó nélkül ő lépett be szövétnekével első a sötétség országába,
hova mindnyájan követtük őt, még pedig emelt fővel, miután egy Thackeray
sem volt közöttünk.
II.
Emlék utáni toll-rajzok a Baradlából. Nagytemplom. Virágos kert. Hóreb
hegye. A tó. Tündérek vára. Jupiter trónja. Prozerpína háló szobája. Az
óriás. Medea szobra. Apollo terme és Petőfi lantja. A Czerberus. A
bálvány nagy oszlopa. Ganymédes kútjai. A pokol.
Az óramutató kilenczen s a nap magasan állott már, midőn oda léptünk be,
hova ez utóbbinak sugarai még soha sem hatottak; s mire a szabad ég alá
ismét visszaértünk, erről az éjkirálynéja tekinte le reánk csillag
miriádjai közűl. Az idő éjfél körűl volt. Tizenöt órát tölténk az
alvilág siri csendében, mozdulatlan légzetében, az örök sötétségre
kárhoztatott vad tájképek s a természet szeszélyes alkotású csodaművei
közt.
Sehezerádnak kellene lennem, hogy ezeregy éji tündér regéket
mesélhessek, miknek a képzelet a Baradla rejtelmeinél alkalmasabb
szinpadot alig találhatna.
S midőn a látottakat némi rendszerbe akarom önteni: tollam elakad. Csak
arra emlékszem, hogy midőn a hegy gyomrából a holdfényes éjre kiléptem,
úgy tetszett, mintha álomból ébrednék fel, melynek nehány percz előtt
még élénken érzett változatos képei hirtelen összefolynak. Félóra múlva
már távoli emlék gyanánt, úgy feküdt mögöttem az alig múlt idő, miként
ha félszázad választana el tőle. Egyetlen, de eltörűlhetlen benyomás
maradt lelkemben, minőt az oly izgalmas lázálom szokott hátrahagyni,
melyben a beteg egy túlvilági éden mosolygó varázslatai közűl hirtelen
tátongó mélység sötét örvényeibe bukik, hol a reá meredő ezer szörnyalak
a következő perczben ismét ugyanannyi szárnyas angyalfővé változik át.
Ily álom elmosódó képei gyakran évek múlva homályos sejtelemként
suhannak el mellettünk; s mi alig tudjuk, álmodtuk-e, valósággal
átéltük-e, vagy talán ezred év előtt egy más csillagzatban láttuk
azokat? – igy vagyok én baradlai emlékeimmel; idéző szómra nem
engedelmeskednek, de koronként hivatlanúl jelen meg egy kép s én sietek
azt letartó rámába foglalni:
Roppant terem; körvonalai a hat fáklya fényénél ködös homályban
mutatkoznak. A magas sziklaboltozat alá az ország nagyobb egyházainak
bármelyike elférne. A szirtfal redős komor homloka ezredévekről beszél s
a kiejtett szót boszús viszhanggal, a lövést körben járó ezerszerezett
dörgő recsegéssel löki vissza. Közepén egy óriási arányú kő oltárt
képez; körűle stalagmit szobrok állanak s ezek közt egy olyszerű, minőt
olasz városok terein a Szentháromságnak emelnek. Ezen ür neve:
nagytemplom s valóban a szószék sem hiányzik belőle, mely a szikla
oldalából kimered. Lépteink elhangzanak; a csend visszaáll s az örökös
vaksötétség és némaság fogalommal sem bir arról, hogy az őt lezáró bércz
fölött Isten ragyogó napja világol s a kék ég alatt pacsirta zengi
hangos dalát.
Sík tér, – patak folyja halk morajjal végig. A patak partjain s tovább
is mindenfelé fehér virágok nőnek ki a kőpadolatból – a képzelet
legalább reá fogja, hogy virágágyak a mészkő csepegésből támadt
csipkézett szélü alacsony kövületek s e helyet virágos kertnek nevezte
el. S im itt tovább szekérnyomok haladnak több öl hosszaságban, majd –
elvesznek és ismét előtünnek. Ez is a természet játéka-e, minek szinte
csak a képzelet ad határozottabb alakot? Nem, nem! a kettős kerékvágás
kövülete minden helyen, a fordulónál is párhuzamosan szalad;
kétségtelen, itt egykor – századok előtt szekérnek kellett járni. De
miként jött az be? más tágabb nyilása volt-e akkor a barlangnak, mely
azóta beomlott? vagy szétszedve hozták e be s itt álliták ismét össze a
jármüvet? kik, mikor, mi okból? A történet elveszett, a nép ajkán nem él
hagyomány s csak a sejtelem regél harczos időkről, tatárjárásról, midőn
a vad ellen dűhe elől ide menekűlt a környék lakossága s a szekér talán
egy nagyapát vagy beteg nőt hordozott erre… Nem Csoltó vitéz szomorú
árnya lappang e amott az üreg rejtelmes homályában?
A megváltó kinszenvedése óráiban, midőn nap és hold elsötétűlt,
Golgotának nem lehetett zordabb rémesebb arcza, mint e vadregényes
foknak, hova omlatag kőhalmazok közt fáradalmas kúszással törekedtünk
fel. Itt az elhibázott lépés életveszély. Alattunk harmincz ölnyi
mélység, melybe a barlangon átfolyó Styx és Acheron egyesűlt patakja
szikláról sziklára vad ugrásokkal zuhog le; mindenik szikla egy hegy s
szabálytalan tömegekben egymásra tornyosultan mered a sötét boltozat
felé, honnan vészterhes felhőknek látszó szirtlemezek és barna stalaktit
csapok minden pillanatban leszakadással fenyegetnek. A lenn hagyott
kalauz fáklyája homályosan pislog, mint magános csillag ködös őszi
éjjelen; őt magát törpe árny gyanánt látjuk a zuhatag partján állani. A
velünk jött kalauz mutatja a helyet, hol sok év előtt egy csontvázra
akadtak. Eltévedett, szövétneke elfogyott, sötétben, éhhel,
reménytelenűl, kétségbeesetten veszett el! Mily iszonyuak lehettek
végórái! A borzalmas emlék még körűl lengi e helyet – siessünk le Hóreb
hegyéről!
Szük alacsony sikátor, a levegő fojtott és hideg, a léhlzet elszorúl, a
szem balsejtelemmel tekint a boltozatról lefüggő kőszálakra, melyek
közűl ha csak egy leválna is, a visz-út örökre elzárva van – bujkálva
haladunk előre s im a tér a kilátás tágúl, a boltozat ismét magas lesz s
egy földalatti kis Velencze, egy – tömör sziklafalak közé csatornákba
szorúlt tó áll előttünk, melynek nyugodt mozdulatlan szine szövétnekeink
fényét s alakjainkat visszatükrözi. Itt az ó ág vége s hogy a huszonhét
év előtt felfedezett új ágba juthassunk, e csatornákon át kell
haladnunk. Ah de hol itt a Ponte Rialto? Ezt kalauzaink hozták el a
lajtorja s a padlók alakjában, mikből ingó s könnyen elcsúszható hidat
rögtönöznek. De a túlpart, hol a sziklasikátor szögletet képezve más
irányt vesz, oly keskeny, hogy csak hárman férünk el a vizből kiálló
csúcson s egymásba és a bérczfalak rovatékaiba fogózva várunk, míg a
kalauz a rögtönzött hidat a második tó medenczén áthelyezve, ezen a már
ott szélesebb partra átkelhetünk…
Ezentúl a vad tájképek a mesék csapongó képzeményeivel, minőkre a
gyermekkorunkban hallott aranyvárakról s gyémánttermekről emlékezünk,
sürűn váltakoznak. Itt még kevesebb ember járt, tehát kevesebb a
rombolás; a földből felmeredő (stalagmit) s a boltozatról lefüggő
(stalaktit) csepegő kő alakzatok épek, hófehérek s világítást nyerve
szemfényvesztőleg ragyognak.
S mily bámulatos csoportozatokat rak le a folyvást működő természet
szeszélyes keze!
Megdöbbenve látunk a homályban elvesző boltozatról egy idomtalan
kőszirtet lebocsátkozni, miként ha levegőben függne. A szirt lemezeiről
csodás alakok tekintenek le. Egy tevehátú és sárkányfejü szőrny védeni
látszik a kaput, mely a hosszan elnyúló bástyázatba nyílik. A bástyákról
góth kúpok, tornyok emelkednek; egy oszlopzatos kioszkhoz lépcsők
vezetnek, túl rajta alabastrom medenczéből szökő kút sugara lövell fel;
a háttérben harczi mén ágaskodik, mig távolabb dárdák és lándzsák hegyei
villognak – s mindez mozogni pizsegni látszik, a mint a feltartott
fáklyák világa a fehér, sárga és vereslő csepegő kövekről millió és
millió csillámban verődik vissza. Ez a tündérek vára. Távoztunkkal
minden elsötétűl, mintha a tündérek csupán kedvünkért tárták volna fel
pompájokat.
Belebb haladva egy fehér domb előtt állunk meg, melynek tetejét
trónszerű alkotvány foglalja el. A bőven lefolyó csepegés a dombot egyre
növeli s az emelvényt bársonysimának látszó lemezekkel vonta be. A szék
karjairól lefüggő világos sárga csapok az arany rojtozatot, a villogó
fehér és vereskés gömbök az ékköveket, mikkel a bársony kivarrva van,
képviselik. Nem a barlang-király szokta e osztani innen parancsait a
gnómoknak, kiket jelenlétünk rejtekeikbe vissza riasztott? – A kalauz
Jupiter trónjának nevezi e helyet.
A barlang oldalába alcove szerű mélyedés nyúlik be. Előtte sugár
obeliszkek emelkednek, nehány több öl magasságban a boltozatig. Ezekről,
mint a menyezetes ágy oszlopairól függönyök simúlnak le; a redők, az
árnyalat, minden oly természetes. Ez Prozerpína hálószobája. Csendesen
lopózunk tovább, hogy fel ne költsük az alvilág uralkodójának benn
szendergő nejét.
Utunkat egy óriás állja el. Kiterjesztett karokkal fenyegetőleg áll
egyedűl a széles sötét ür közepén s kihivólag várja vakmerő jöttünket.
De nem mozdúl, tehetlen dühvel kell tűrnie végzetét s várni a varázsszó
megszűntét, mely őt e roppant idomú veres kőszoborrá bűvölé. Jaj ha a
körülötte heverő sziklatömbek egyikét felkaphatná…
Vagy talán épen az volt vétsége, hogy erejével visszaélt s ő vitte végbe
e rombolást, melyet az óriás kőszobron túlhaladva szemlélünk? Sisiphusi
szirtek torúlnak egymásra, a megoszlott patak kigyói tekervényekben
csörög el közöttük, – itt egy rablóvár omladékának körvonalai sejthetők,
amott egy svajczi vad tájkép bontakozik ki zivataros éjből; ott ismét
egy római amphitheatrum csonka tört oszlopai beszélnek egykori
nagyságról. Minden lépés, összerogyott s a boltozatról leszakadt
stalaktit szobrok közt vezet; mindenfelé romlás és pusztulás, de viszont
mindenfelé új növések, új alakulások, mikből a folytonos csepegés rövid
idő alatt ismét új csoda műveket képez.
Ez itt Medea szobra. Hosszú nyak nyúlik le a boltozat hasadékából s
ormótlan főbe végződik. E fő halántékait a féltés kigyói marják, a sötét
szőrnyarcz merev vonásaiban a gyermek gyilkos anya kínjai kövűltek meg;
a tátott sárkányszáj stalaktit fogai dühben vicsorognak. Hiába meredsz
reánk kiülő szemeiddel leánya Hekatének, nincs köztünk hűtlen Jázonod!
Kristálypalotába léptünk. A magas boltozat s a falak csillám káprázatban
tündökölnek, mint az izekre tört tükör apró darabkái. Karcsu obeliszk
erdő nő ki a sima padolatból, ezüst tölcsérek ezrei függenek le a
magasból. Egy ily tölcsér a földig simúl le, hol a csepegés által a
talapzathoz forrott. Legalúl gyermekkéz ujjai átfoghatják; s arányosan
terjeszkedve, fölűl már torony szélességű. Bámulunk, hogy saját terhe
alatt össze nem rogy. Vezetőnk Apollo termének nevezi az alvilág e
muzeumát.
De., halk!… mi túlvilági hangok ezek!? – Memnon szobra szólalt-e meg,
vagy aeol hárfa húrjaiba kapkodnak oly fájdalmasan a vihar ujjai? Minő
mysticus, zilált, vad, elhaló panasz? E zűrhangokban sapphoi lágyság
Cassius lángoló honszerelmével s egy haldokló számkiüzött végbucsújával
olvad össze megkapó bánatos zenévé – – mi varázs hangszer ez itt a
hegyek mély rétegei alatt?
A talány fejtve van. A bérczfal egy kidomborúló polczáról félkörben
stalaktit csapok függenek le, párhuzamosan egymás mellett, mint egy
nőfésű fogai. A kalauz egy más stalaktit darabbal végig von a csapokon s
e kőhúrok adják ama sajátságos – a halotti csendben oly megdöbbentő
zendűletet.
– Ez Plútó orgonája; jegyzi meg cicerónénk.
– Nem, nem; kiáltunk mi – ez Petőfi lantja! Lehetne-e ennek méltóbb
helye másutt mint Apollo termében? – A vezetők örömmel igérik jövőre e
népszerű néven ismertetni a látogatókkal a baradlai hárfát.
Még egy kép – utólsó itt s utólsó a barlang hosszú folyosójában.
A mélység és magasság közötti sötét ürben eltörpülnek a sziklatorlatok
szabálytalan körrajzai. A teremtés előtti chaosz zavart rendetlensége
vagy az apocalypticus napok szomorú feloszlási előképe borong-e előttünk
a sűrű homályban? Nem az utólsó emberek fenmaradt egyike-e ama félelmes
sápadt arczú alak, kit a végpusztulás színterén nesztelen remegő
léptekkel árnyék gyanánt látunk lappangani? Szövétnek által rémesen
világított vonásairól alig ismerünk társunkra benne. A léptek zaja,
saját szavunk hangja elvesz a száz rétre szakadott patak csörtetésében,
melynek zuhogó beszédét az odú siketitő viszhangja ismételi. Az esésben
megtört vizsugarak lenn közös mederben találkoznak s a száz testvér egy
folyammá egyesűlten őrűlt elszántsággal rohan a barna sziklafalnak, mely
őt sovár kéjjel – nyeli el. Mózses varázs vesszeje egykor a szirtből
nyitott forrást Izrael szomjú népe számára, – itt ellenkezőleg a szirt
megnyílt torkába tűnik s vész el az omló zuhatag; ő tovább folytathatja
földalatti vándor-útját, nekünk zárfal a meredek magas bércztömeg.
A Czerberusból a fönebb megszakadozott patak ágain átkelve, havasok
tövében állunk. A mészkő-szivárgás sima, fehér, süppeteg réteggel vonta
be a három sziklahegy felszinét. Ezek közt a középső a legmagasabb,
legselejtesebb. A völgyület omladványai közt egy kerülettel a havas
megmászható oldalához érünk. A sikos lejtőn felkapaszkodva, a havas
félmagasságában nyugvó pontra találunk egy a hegyoldalból tálczaként
kinyúló terjedelmes szirtlemezen, melyen az alvilág legnagyobb
alkotmánya, a Bálvány nagy oszlopa áll. E két öles átmérőjű testszinű
stalaktit torony a fölöttünk tíz ölnyire függő boltozatot második
Atlaszként tartani látszik. Hol a Sámson ki az oszlopot megrázva s
megtörve, magára döntse Baradla sötét palotáját?
A Bálvány nagy oszlopánál a legtisztább s leghidegebb víz gyűl a
körülötte lévő kisebb nagyobb medenczékbe. E medenczék fehér alabastrom
edényekként emelkednek ki a talapzatból s csipkés arabeszkű széleik
kékes gyöngyház bágyadt fényébe játszanak. E gyönyörű mesterművek újra
és újra tanúi annak, hogy az emberektől elhagyott helyeken a természet
keze bámulatosan remekel. A mythoszt annyira kedvelő táj-nevező
Ganymédes kútjai névvel jelölé e medenczéket.
Az oszlopot megkerűlve, széditő magasságból tekintünk szét. A merészen
felhajló boltozat elvész a szem elől; fölöttünk holdtalan gyászos éj,
melynek soha nem volt és nem lesz hajnala; alattunk tátongó öböl, az
ismeretlen mélység sötét kormával. A kalauz levilágit s mi a röpkedő
homályban az öblöt a levonúló bérczfalak között mindig keskenyebb
torkolatba futni látjuk; míg egy kéményszoros mély üreg függőleges
irányban visz a barlang vég-kamarájába, melynek neve – pokol.
Felidézett emlékem még most is e szűk torkolat fölött látja a szavakat,
miket a világ legnagyobb költője az „Inferno“ kapuja fölibe irt:
Per me si va nella cittá dolente,
Per me si va nell’ eterno dolore,
Per me si va tra la perduta gente.
Ez út visz a fájdalmak városába,
Ez út visz az örök kínszenvedésbe,
Ez út visz a kárhozott nép sorába.
III.
Világosság. Költészet és próza. Beszély a zultán pamlagáról. A
Baradla-könyv és a magyar írók.
Rajongó ifjuságom aranyálmai óta soha a napsugárt ragyogóbbnak, az eget
kékebbnek, a léget enyhébbnek, a madárdalt vidámabbnak, a virágot
illatosabbnak nem tapasztaltam, mint következő nap reggelén, midőn
szives házi gazdánk az aggtelki derék pap kertjébe lementem. Pedig alig
csak huszonnégy órát tölték a sötétség mély csendében s már is annyira
érzém a világosság, a földi nesz jótékonyságát…
Szegény Homér, gondolám, ki dúsgazdag képzeted fényes költői képeivel
népesitéd szemeid örökös sötétét! Fájdalmad édes s élved fájdalmas
lehetett óráiban az ihletett költészetnek, melynek atyja levél. Unokáid
előtt még most is fel-feltűnik az általad müvészi hüséggel festett de
nem láthatott:
„– – – – felhőtlen ég,
Mosolygó síma tengerarcz,
Élénk, verőfényes vidék –
– – – – – – – – –
Kék fátyol messze bércz fokán –
Arany hajó, mely futva szegdel
Bibor habot… – – – –“
és ismét:
„Ott kéken a Zeüsz-lakta domb!
Itt zölden a nyájas sziget:
Fölötte lomb, alatta lomb,
Árnyas berek, zengő liget, –
Hullám mosott gazdag virány
Fehér juhak s tulok sereggel –
Minő kép ez!… – – –“
Minő kép ez! sohajt fel méltó unokád, ki látja a színvegyületet, mit
neked csak a teremtő szellem ecsetelt a lezárt szemek fekete vásznára; –
s „fáj neki e rajz“ mert „enyésző népet, ki méla kedvvel múltján borong“
lát a tájképen… Nem nagyobb és szentebb-e az ő fájdalma, mint a tied
volt, melyet annak tudata enyhített, hogy van nép körűlted Graecián
„melyet felgyújts énekeddel!“
Hosszas elmerengésemből Berczi csengő szava vert fel. Beszédünk tárgya
természetesen a tegnap lőn. Hideg gúnyos észrevételei merő ellentétet
képeztek az elragadtatással, melylyel én a Baradla csodáiról emlékeztem.
Szerinte én költői szemüvegen tekintém a tárgyakat; holott az egésznek
varázsa csupán a környező sötétségben áll, melyben a játszi képzet
teremt magának nem létező meséket. Egyetlen – a barlangot megvilágositó
napsugár e varázst eloszlatná s mi bámulnánk, mit tudtunk ez össze
vissza hányt tömegen bámulni. Fájdalom, tevé hozzá, hogy így vagyunk az
életben mindennel; minden csak addig szép mig legfölebb félhomály
burkolja; az ismeretlenért lelkesűlünk s a megismerttől legjobb esetben
közönyösen fordulunk el. S e valóság, e kiábrándulás az élet átka.
– Melyet te inkább magadra erőltetsz, jegyzém meg én, mint valóban
érzesz. A természet, a társadalom olyan mint minden könyv: hatása
leginkább a kedélyhangulattól függ, melyben azt olvassuk – –
– Igaz, csakhogy ha a könyvet ama meggyőződéssel vesszük kezünkbe, hogy
a mi szép benne az nem való, s a mi való az nem szép: az itélet előre
kimondva van. A szépség, mondják, nem a tárgyakon de a néző szemeiben
rejlik. Mi egyéb ez csalódásnál? S ha az életben leginkább ez boldogit,
miért, hogy most túl a harminczon jó izűt nevetünk a húsz év
csalódásain?
– Nevetünk talán blazirozott barátom – de nem ohajtjuk-e vissza?
– Tévedünk, ha ezt teszszük. A kedély nyugalma az izgalmak s
kiábrándulás árán eléggé drágán lőn megvásárolva, miért kezdenők újra a
vásárt, ha tudjuk, hogy a vevő, az élet, nem adja meg a mit igér? Én
részemről örömest lemondok a költői szemüvegről, melylyel egykor a
világot s a – Baradlát tekintém.
– Talán szinte csalódásaid e korába esik ama epízódja életednek, melynek
elmondását tegnap a zultán pamlagánál igérted?
– Tökéletesen. Halld ezt is egy bizonyitéka gyanánt ama hitemnek, hogy
az élet mindig kineveti az érzelemvilágot s hol a próza a költőivel, az
anyag a szellemmel jő összeütközésbe, mindig az elsőbb a győztes.
– Tíz év előtt; kezdé történetét Berczi a kerti méhesben, hol szivarra
gyújtánk s kellőleg elhelyezkedénk, ő beszélői én hallgatói minőségbe –
tíz év előtt Budán a kormányszéknél tiszteletbeli hivatalt viseltem. Két
testvérem a megyét szolgálta, a harmadik a gazdaságot vitte atyám
mellett, ki azt kivánta, hogy én, a legifjabb, e pályán alapítsam meg
jövőmet. Mennyire igyekezett ennek a húsz éves tiszteletbeli fogalmazó
megfelelni, arról az öreg tanácsos tehetne legjobb tanúságot, ki
mindannyiszor megfeddett, a hányszor csak a bureauban megjelentem s ez
körülbelől minden két hétben egyszer történt meg. Saját házánál azonban
igen szives volt irántam; s ha ő maga hivatalos munkálatimról hallgatott
is, de tanácsosné ő nagysága annál nagyobb dicsérettel volt kegyes
emlékezni a divatlapokban megjelent verseimről.
– Hogyan? te verseket is írtál, te, hős lovagja a prózának? szakitám
félbe az elbeszélőt.
– Álnév alatt; melyről szokás szerint az egész világ, értem a lap nehány
száz olvasóját, jól tudta ki rejlik alatta. Húsz éves voltam akkor s ki
nem írt húsz éves korában verseket? Aztán a tanácsosnak szép szőke
leánya volt; s az angyalarcz és kebelharcz, a rózsaszáj és szívem fáj, a
kék szemek és kegyetlenek, az égi kéj és bánat éj oly készen csengettek
egymásra. Pedig őszintén és dicsekedés nélkűl bevallva legkisebb okom
sem volt akár a túláradó érzelmű Hermin ábrándos kék szemeit
kegyetlenséggel, akár saját sorsomat a bánat-éj gyászával vádolni, mert
a tanácsosné sürűn hivott meg ebédre, a tanácsos arról kezdett beszélni,
hogy pár év múlva tiszteletbeli titkárságért kellend folyamodnom; Hermin
pedig a tőlem kapott virágokat egy napig keblén viselve a hervadókat
gondosan bepréselte. Szeretném tudni mi sorsra jutott később
füvész-könyvi gyüjteménye?
Annyi bizonyos, hogy a ház minden tagjának kegyeiben állék – s Hermin
hat ifjabb testvére, különösen az apróbbak, látogatásim alkalmával
szóhoz sem engedtek jutni, míg valamennyi zsebemet a benn található
czukrocskák végett ki nem kutatták. Ezeket tehát a czukor nyerte meg s a
papa és mama kegyeltjévé is aligha személyes tulajdonaim tettek, mint
inkább ama körülmény, hogy ha nem is első de utólsó sem voltam ama
partie-sorozatban, melyet tanácsosné ő nagysága a házasulandó ifjak
neveiből, a vagyon és jövő légmerője szerint készített. Mi Hermint
illeti, ő mindig engedelmes jó leány volt s mamája szavát szentirásként
fogadta.
Mondanom se kell, hogy e megjegyzések későbbi keltűek. Kinek jutott
volna eszébe akkor, a bástyai sétány illatos ákáczai alatt, a város
legünnepeltebb szépével karján, egyébre mint a percz boldogságára
gondolni? S ez valóban annyira el is foglalt, hogy állandóvá kötésére
nem is eszméltek az édes jelennek élő ábrándjaim s én két évi hódolat
alatt nem csak a szülék előtt nem nyilatkoztam, de a köztem és Hermin
közt lévő érzelmekről is eddig csak szemeink és kezeink találkozása
beszélt. Kellett-e nekem több, mint e fellengő üdv bizonyossága?
Nem így a tanácsosék; ők a jövőre is szerettek gondolni. Hermin, bár még
csak tizennyolcz éves, hét testvér közt volt a legidősb; s én az apa és
anya méltó aggodalmait most már természeteseknek találom. Akkor elég
bárgyú voltam meg nem érteni a czélzatokat, mig egy döntő ok nem lőn a
mérlegbe vetve – egy vetélytárs alakjában.
E vetélytárs egy kanczellariai fogalmazóból helytartósági titkárrá
nevezett fiatal ember volt, kit megérkezése első hetében módnélkűl szép
és szeretetre méltónak kiáltott ki a budai közvélemény. Magam is annak
tartám őt a perczig, melyben Herminnek kezdett udvarolni s csak ekkor
láttam, hogy biz ő inkább szikár mint karcsú, vonásai inkább kiéltek
mint finomak, szemei kifejezéstelenek, hangja kellemetlen, modora
köznapi, egész lénye kiállhatlan s megfoghatlanná vált előttem, mit
találnak és kapnak rajta tanácsosék?
Számításuk nem csalt; én féltékeny lettem s az első magán találkozást
felhasználtam Herminnel a jövőről komolyan szólani. Válasz helyett a
nagy kék szemekben a boldogság könnyei ragyogtak s a szegény lányka
talán nyakamba is borúl, ha kis öccsei a mellék szobából át nem
szaladoznak. Súgva mondá, hogy a titkár már beszélt is nőszülési
szándéka iránt szüléivel, kik azonban határozott választ nem adtak neki
s igen csodálkoznak mély hallgatásomon.
Nem maradt tehát egyéb hátra, mint a tanácsostól megkérni Hermin kezét.
Öt hat nap múlt el, mig erre kedvező alkalom nyílt s eközben egy
hazúlról érkezett levél jelenem s jövőmben nagy változást idézett elő.
Atyám írta, hogy egy vesztett jogper következtében birtoka felétől esik
el, s e fölött több egymásra következő rosz év, bukott szeszgyári
vállalat s az ősi adósságok felhalmozódása birtok viszonyait annyira
megrongálta, hogy eddigi jövedelmének nyolczadrészére kell szoritkoznia,
ha a csődöt kikerűlni akarja, mit máskülönben – bátyám az alispánságból
kimaradván – semmi sem lesz képes feltartóztatni. S igy most nekem is
választanom kell a kettő közűl: vagy eddigi évi budgetemet
nyolczadrészre leszállítani, vagy ha ezt nem tehetem – falura
hazavonúlni.