leánya keze megkérésénél kényes helyzetbe s annak szinébe hozandott,
mintha engem e körűlmény határozna a lépésre. De ezt nem halasztám
tovább s egyszersmind teljes őszinteséggel átnyújtám neki atyám levelét.
Még most is látom a tanácsos arczát, a mint ez minden sor olvasásánál
komorabbra változott; visszaadván azonban az átolvasott levelet, kis
vártatva mondá, hogy ez mit sem változtat irántami nézetein s e levél
nélkűl is az lett volna válasza, mi jelenleg: mindketten fiatalok
vagyunk még s pár év múlva – mi alatt én fizetésbe léphetek – elég idő
lesz a tárgyról szólani.
Ez engem akkor megnyugtatott, bár most világos előttem, hogy e kitérő
szavakkal a kosarat már akkor fonta meg a hét gyermek apja, ki e
pénzügyi fordulat nélkűl bizonnyal mint kedves vejét ölelt volna össze
vissza.
A tiszteletbeli titkárságnak istenhozzádot mondtam s szorgalmas
hivatalnokká váltam, hogy az első valóságos fogalmazói állomást
elnyerhessem. Erre, évi jövedelmem ötszáz forintra olvadván le, most már
szükségem volt. De azért boldog valék, vagy hittem hogy az vagyok;
Hermin szeretett s ez eloszlatta azáltal felköltött aggodalmaimat, hogy
a titkár látogatásai egyre sürűbbek lettek, míg én gyérebben részesűltem
az ebédre hívatás szerencséjében; hogy lyánkámat gyakran busongva, sőt
néha kisirt szemekkel találtam s hogy a mama – nem úgy mint ezelőtt –
gondosan és ügyesen gátolta a magunkra maradást.
Mint örűltem minden alkalomnak, mely az úgynevezett „zöld“-be rándulások
alatt ajánlkozott! Ily szép napra volt egy izben kilátásom a Budapest
fölötti Dunaszigetek egyikén, hol – nagyobb s rendesen elszóródó
társaságban – egy nyári délutánt és estet s talán nehány élvezetes magán
perczet valánk töltendők. E szép nap délelőttjén azonban szomorú levelem
érkezik. Atyám halálán van. Végperczeiben látni kíván. Siessek azonnal
haza.
Alig értem rá elbucsúzni s a könnyező Hermint alig nehány perczre
láthatám. A tanácsosné lat számra kimért részvétéről biztosított,
főnökőm hidegebb volt mint ily alkalommal várhatám; – nehány reménylett
szép órától el- s haza gyászos napokra mentem; s mindezek összehatása
folytán meglehetős lehangoltkedélylyel indúltam ki késő délután Pest
utczáiról.
Fogadott szekeresem Új-Pesten etetni szándékozott, hogy aztán egész éjen
át mehessen. A városból kiérve előre küldém őt az állomásra, hol
bevárand: én gyalog a Duna partján folytattam utamat. Az alkony, a
tájkép gyönyörű volt. A városi nesz elhalt a távolban, körűlem méla
csend, a tűkör sima folyamon a nyugvó nap sugarai vetettek át bibor
dárdákat. S ott a középen a lombos, a mesés árnyú sziget! Ah hisz épen
ez vont ide! Ha átláthatnék a lombokon – s ha talán épen a titkár karján
látnám őt!? óh az a titkár! –
A szellő lebbenés egy kar-dal el-el kapott távoli hangjait hozta hozzám
a partra. A dalt több nő és férfi éneklé. Hermin kedves hangjátszinte
kiismerni véltem az elhaló dallamból s komolyan haragudtam a szellőre,
ha feszűlt figyelmemnek mit sem hozott rest szárnya. Az elkapott
töredékekből az ismert szöveget összeállíthatám – végre elcsöndesűlt a
szigeti ének s én még sokáig ott merengtem a parton várva ismétlését, de
hasztalan; csak füleimben csengett az s mindeművé, távollétem egész
ideje alatt hűn követett…
Haza szomorú napokra érkezém – atyámat gyászravatalon találtam.
Testvéreim az eddig egy tömegben kezelt birtok osztályát sürgeték s az
osztályozási felmérések több hetet vettek igénybe. E munkálatok közben
egy vasárnapon a közel fekvő Baradlához tettünk kirándulást s nagy
társasággal mentünk be a barlangba.
Akkor még birtam ama hangulattal, melytől – mint mondád – főképen függ
az olvasott könyv kedvező hatása; akkor még minden tárgyat az ábrándok
tarka himporában s a csalódás világitásában látta a bennem pezsgő élet.
Az atyám elvesztése fölötti fájdalom még hajlandóbbá tőn az
érzelékenységre, a távollét s egy kis adag féltékenység növelék a
lángokat; Hermin képe szűntelen szemeim előtt lebegett, a szigeti dal
szűntelen füleimben csengett – szóval, szerelmesebb valék, mint a plátói
fellengő szerelem apotheozált hőse – Lamartine Ráphaele s szivemben
nagyobb ürt éreztem, mint maga a Baradla. Ha ha ha! (nevetett fel
elbeszélőm, bár nekem úgy tetszett, mintha nevetése kissé erőltetett
volna) mint lehet ép eszű ember ily dőre!
A barlang közepe táján jártunk, midőn egy ugrásban lábam elcsuklott s én
képtelen lettem a tovább haladásra. A társaság belebb folytatta útját s
én – visszajötteig megpihenendő – egy égő gyertyával a zultán pamlagára
telepedtem, melynek közelében a bal-lépés történt.
A magas folyosó közepén lévő hosszas és felhajló szirtemelvényt, melyre
a mészszivárgás szőnyeg- és párnaszerű fehér domborulatokat rakott le,
fölibe pedig a csepegés stalaktit rojtozatú redős függönyt vont – kis
akarattal nem nehéz pamlagnak képzelni, kivált ha a kalauz előre
kikiáltja, hogy ez a zultán pamlaga. Most az egyszer azonban én
foglaltam el ő felsége helyét s ha ruganyosnak nem is, de fáradt és
sértett lábam miatt eléggé élvezetesnek találtam.
Az első érzet, mely a társaság léptei és beszéde zajának elhangzása után
ellepett – a koporsói csend, magány és elhagyottság nyomasztó érzete
volt. Gyertyám gyér világa a barna szirtfalakra óriási árnyakat rajzolt,
fejem fölött szabálytalan sziklafelhők függöttek, az itt csendes folyású
patak nesztelen suhant el mellettem, jobbra balra sötét sikátorok s
mélyedések nyultak be: megvallom, hogy akkori izgatott hangulatomban nem
lettem volna rendkivűl meglepetve, ha valamely törpe kobold vagy
gyönyörű kis gnomída tekint elő a kétes homályból hegyi birodalma
bitorlójára. S valóban már csaknem egy ily hegyrém megjelenésére adott
jelnek véltem ama sajátszerű, félig füttyentő félig csattanó hangot,
mely egyszerre közelemben megcsendűlt. Feszülten hallgatóztam több
perczig, a csattanó fütty ismételve lőn – – a boltozatról a patak vizébe
eső csepp okozá azt s a barlangi ür adá neki ama sajátszerű viszhangot.
Midőn helyzetem kissé megszokottá vált, a testi fáradtság s kimerűltség
kezdte jogait igénybe venni. Gyertyámat két kődarab közé szorítva,
lehető kényelembe helyezkedém s behúnytam szemeimet. Igen de a behúnyt
szemek sötétében nekem hetek hónapok óta mindig Hermin jelent meg s most
is százszoros bájban láttam őt. A boldog két év emlékei egyes napok,
órák, találkozások képeiben tünedeztek fel; a kis evődések, édes
kibékülések, a szigeti dal, a titkár, jövőm aggályai és reményei tarka
jelenetekben váltakoztak, mosódtak el és hullámoztak tovább, mint egy
alföldi sikság kalász tengere…
Egyszerre úgy tetszett, mintha Hermin s a gyűlölt titkár is az
eltávozott barlangi társaságban volna. Lelkemet keserűség és féltés
szállotta meg. Ő a titkár karján tovább ment, hidegen, részvétlenűl
nevetve s egyetlen sajnáló pillantás nélkűl! Ez hát a hűség – – – de ah!
vállamat egy kéz érinti, visszatekintek, Hermin apró lágy keze az, ő
hozzám hajlik s mondhatlanúl szerető hangon ezt súgja:
– Megszöktem a társaságtól s vissza siettem hozzád édes mindenem – igy
nevezlek, mert hiszen e percztől kezdve nem vagyunk-e örökre egymáséi?
– Azok vagyunk örökre, elválaszthatlanúl; mondám én elragadtatva s
túlvilági üdváradattal karolva át karcsú derekát.
– Itt fogunk élni, folytatá ő; mindenható szerelmünkben boldogan, távol
az emberek és világ vásári zajától – –
– S e nekünk teremtett menyországot soha sem hagyjuk el többé! tevém én
hozzá.
– Soha! sipegé ő hozzám simúlva; ne rabolja el boldogságunk egyetlen
perczét is hivatlan tanú s a mi szivünk világában ezred év is csak egy
percz.
Karöltve indulánk el megtekinteni új birodalmunkat. Lehelletének illata,
karjának gyöngéd súlya villanyos meleget önte el ereimbe. De én feledém
az anyagot, felfokozott szellemem halhatlannak tudta magát s az idő,
tér, halál eszméje fehér lappá vált hitemben.
Mit mondott ő, mit beszéltem én – nem emlékezem, csak azt tudom, mit
éreztem: az örökké valóság élvét egy rövid perczben. Körűlünk minden oly
fényes oly ragyogó volt s mi egy aranyutczából a másikba andalogtunk a
túláradó kéjmámor öntudatlanságában – –
Hirtelen sötétedni kezdett, meredek szélén állottuk meg, fejünk fölött
egy denevér csapott el; ösztönszerűleg összerezzenénk.
– Hova jutottunk? ismeri ön e helyet? – kérdé megváltoztatott hangon
Hermín s imént fénykörben sugárzó arcza sápataggá lőn.
– Nem s azért térjünk ragyogó termeinkbe vissza; feleltem én nem minden
aggály nélkűl.
De a ragyogó termek eltűntek, mindenfelé sötét sikátorok ágaztak szét s
mennél inkább kerestük a kivezető utat, annál mélyebben bonyolodtunk a
tömkelegbe.
Az idő tér és halál eszméje, az örökkévalóság és halhatlanság nehány
percz előtti érzetét egy csapással összezúzta a meggyőződésnél, hogy
eltévedtünk, hogy örökre, reménytelenűl ide vagyunk zárva.
Hermin könyekre fakadt, keserű szemrehányásokkal illetett, hogy én
vezettem őt ez iszonyú sírba; a kétségbeesés szokatlan vad szavakat
adott reszkető fehér ajkaira s eltorzitá elébbi szelíd szép vonásait.
Én megsemmisűlten, szó és mozdulat nélkűl meredtem nehány lépésnyiről a
szétomlott fürtei közt kuszáló Erynnisre…
Ekkor távolról egy dal hallszott – férfi hang énekelé – oly ismerős, a
szigeti dallam volt az; mindinkább közeledett s a megmentés reményét
hozta. Végre belépett a sikátorba egy szövétnekkel kezében – a titkár.
Hermin örömsikoltva szökött melléje, karjába fogózott s mintha nem is
létezném, figyelmére egy szavára sem méltatva, ment kifelé a
szabaditóval, ki reám egy kárörvendő gúnyos pillantást vetett.
Lábaim a szirt talapba gyökereztek – ujjamat sem valék képes mozditani.
Lépteik elhangzottak, a világosság elveszett, körűlem koromsötét éj
terjedett, Hermin vetélytársammal boldog leend s nekem itt egyedűl,
elhagyatva, nyomorún kell vesznem… Az örökkévalóság kinjait egy rövid
perczben szenvedtem át – agyam szédűlt, a föld lesülyedt alattam és –
Felébredék. Annyi bizonyos volt, hogy körűlem koromsötét éj terjedett (a
két kődarab közé helyezett gyertya hihetőleg egy mozdulatom által eldőlt
s kialudt) de hogy én és Hermin, Hermin és a titkár, a menyország, az
eltévedés, a dal, az elhagyatás és az itt veszés – hogy mindez álom
volt-e vagy valóság, iszonyú rémes valóság? ezt az első perczben s
mindaddig nem tudtam meghatározni, mig az elébbi csattanó fűtty az
elsőbbről nem győzött meg.
A sötétben e végzetszerű álom fölött tépelődve, félszázadnak tetszett,
mig a visszatérő társaság közelgését hallva, újra feléltem.
Hat héttel később visszatértem Budára; a szigeti dal még mindig
füleimben csengett s lelkemben ott volt a barlangi álom árnyrajza.
Megérkezésem első órájában tanácsosékhoz siettem. Az ebédlőben senki sem
volt, a mellék szobában Hermin éneklé igen sok érzés és kifejezéssel a –
szigeti dalt. Balsejtelemmel léptem be. Hermin kissé elhalványúlt
látásomra s alig talált egy szavacskát. Balsejtelmem nőttön nőtt – jobb
szerettem volna ha inkább elpirúl s halkan felsikolt. Alig üdvözölhetém,
midőn a tanácsosné is beevezett. Mint régi jó ismerőst nagy zajjal és
örömmel fogadott s örömében csaknem megölelt. Tudakozódott mint
létemről, szegény atyám végóráiról, testvéreimről, utazásomról,
szivélyesen, részvéttel, kezemet megcsókolt ujjai közt tartva s
felelethez alig engedve jutni. Balsejtelmeim oszlani kezdtek.
– A többi közt, kérdé, bizonnyal hallotta már édes B… hogy lányom
menyasszony?
Szerettem volna kérdeni, bár jól tudtam hogy ki – a boldog vőlegény, ha
egyetlen betűt is birok kiejteni.
– Épen mához egy hétre * * * titkárral lépend az oltárhoz. Reméllem,
hogy mint házunk jó barátja eljövend az esküvőre?
A tanácsos házának jó barátja azonban másnap beadta hivatalróli
lemondását s harmadnap a bureau-asztaltól az eke szarvához sietett.
Eddig van történetem. A próza nem csak az álomban de a valóságban is
győzött a költészeten; s te azt kivánod hogy a Baradlában még költői
képeket lássak? Ismétlem s hidd el, hogy ez is csak olyan mint az élet,
addig szép, míg a csalódás félhomálya burkolja. Szivaraink kiégtek,
menjünk fel!
Fenn többi társainkat a Baradla-könyv körűl találtuk, melybe a barlang
látogatói 1834 óta neveiket jegyzék. Mily kevés ismert névre találtunk
itt! S mig egy egy Montmorency, Paget, Ashburne s számtalan más angol,
franczia, szász, porosz, olasz sat. utazó neve ötlött szemembe, lapokon
át alig akadtam elvétve egy magyar tudós, müvész vagy író nevére, pedig
– mint állíttatik – a ki csak húsz év óta megfordúlt a Baradlában, az
mind feljegyezte ott létét az emlék könyvbe.
Ez, a mai nap már kérlelhetlenné vált Berczinek új kikelésre nyújtott
alkalmat.
– A magyar irónál, szólt ő kissé magasra vont szemöldekkel, a
leglényegesb hiányok egyike az, hogy keveset utaz és forog a világban s
e miatt látköre szűk, tapasztalása korlátolt, benyomásai egyoldalúak. S
igy a helyett, hogy a teljes emberéletbe markolna és onnan venne ismert,
hű egészséges alakokat, kénytelen a szoba négy fala közé szorúlt
elméletből elvonni okoskodásait, vagy a phantasiát bocsátani gyakran
túlcsapongó szárnyakra. A túlnyomó többség nem csak a külföldet nem, de
saját honát sem ismeri s az életből csak annyit tud, a mennyit abból
városa utczáin vagy faluja csendében mindennap lát.
Nem mintha e mindennapi élet nem nyújtana legalkalmasb tárgyakat a
tollnak: de az egyhanguság és megszokás közt elzsibbadt szemlélő erő
előtt nem tűnnek fel egyes vonások, jellegek, helyzetek, mikből
változatosb lét surlódásai s összehasonlitások talán fénypontokat
alkothatnának. Valamely philosoph egykor azt állítá, hogy a földnek a
nap körűli forgása roppant zajt okoz, mit azonban mi – e folytonos és
mindig egyenlő zajban születvén – észre sem vehetünk. Én – végzé
speechét szigorú barátom; ezt mindössze csak hasonlatúl akarom
felhasználni s hiszem hogy ez esetben a hasonlat sokkal kézzel foghatóbb
mint az eredeti állítás.
IV. SZILICZE.
(Tündérrege.)
Honalapító Árpád a vérrel szerzett új hazában táborjárást tartott s a
kijelölt határpontokon a földbe leszúrt dárda azt jelenté: ne bántsd a
magyart!
E tábortjáró csapatok egyike forró nyári nap estéjén Sajóvölgyében a
martos folyó partján ütötte fel tanyáját s mig az öregebbek Bors az öreg
vezér körűl gyülekeztek, az ifju hősek kisebb csoportozatokban a közel
lefolyt harczias idők eseményeiről beszélgettek harmatosúló illatos
füvön a csillagos ég alatt.
A leventék zajos vidám sorából Kelemér nem csak feltűnő delisége, de
búskomoly hallgatagsága által is kivált. Első volt ő a csatákban, de
utólsó az áldomásoknál, hol többi társai a harcz torát vígan ülték meg.
A szűzeknek érte hasztalan epedő serege „bús dalia“ néven ismeré őt.
Komolyságának oka következő volt. Születésekor a legöregebb táltos, egy
köztiszteletben álló galambősz agg, azt jóslá fölötte, hogy ha csak fel
nem találja ama hajadont „kit nem apa nemzett s kit még halandó szeme
nem látott“ szivét a legbájosabb hölgy sem fogja szerelemre indíthatni.
De hogy e választott merre és hol legyen feltalálható, ez több volt,
mint a mennyit a táltos a jövőben olvashatott.
E jós-szó súlyát Kelemér csak ifjuvá serdültekor kezdé érezni, akkor,
midőn a szerelem szüksége keblében felcsirázott s e titkos benső
ösztönnek megfelelő lényt találni képes nem vala. S lehetett-e legkisebb
reménye is párjáúl oly szűzre akadhatni „kit nem apa nemzett, kit
halandó szeme még nem látott?“ Egyéni bátorságán kivűl e végzete fölötti
kétségbeesés vitte őt a csaták legelszántabb rohamába s ugyanez tette őt
búskomolylyá ott, hol mások víg kedv zajának éltek.
Most is e hideg közönyösségbe sülyedve szótlanúl hevert a rögtönzött
gyeptanyán s alig ügyelt a körűlte zsibongó élénk szófolyamra, míg
figyelmét egy vidékbeli púpos félszemű törpe öreg sajátszerű előadása
nem kötötte le. A púpos ember a körbe gyűlt vitézeknek helybeli
szokásokról, életmódról, eseményekről érdekes dolgokat beszélt s
különösen e szavai ébreszték fel Kelemért néma elmerengéséből:
– „Őrizkedjetek ó hős lovagok, szólt a púpos, a Borzova körűli hegységet
hold töltekor éjféli időben megközeliteni. E hegyek egyikének teteje
mély katlanná van behorpadva s lenn a tágas mélyületben egy iszonyú öblű
barlang előtt legforróbb nyárban óriási jégcsapok függenek, valamint a
bejárás is alól felűl jéggel van bevonva. Nehány lépésnyire be lehet a
jég-csarnokba menni, de aztán meredeken s zugosan hajlik le a síkos út,
melyen lemenni akarni annyi volna mint bizonyos halál torkába rohanni. –
Ha a hold telik, éjfél tájban megragadó bűvös dal hallszik a
mélyületből. Ki ezen távolból lágyszelíden hangzó éneket hallja,
legottan legyőzhetlen szender által nyomatik el s álmában a gyönyörű
énekesnőt látja. Ámde hajnalban felébredve, soha többé álom nem jő
szemeire s a leglángolóbb szerelem és kínos álmatlanság közt rövid időn
halálra kell epednie. S azért őrizkedjetek ó leventék a borzovai hegyek
vadjainak üldözésétől, hogy az átok alá vett hely közelébe ne
tévedjetek!“
A hallgatók egy része az egész jégbarlangot, éneket és álmatlanságot
mesének vette; a másik rész ármányt s titkolózási érdeket vélt alatta
rejleni; voltak kik némi hitelt adtak a púpos szavainak, de nem törődtek
tovább a hallottakkal; csak Kelemér tépelődött nyugtalanúl s ébren egész
éjjel a láthatlan énekesnő által felgyújtani szokott szerelem
eszméjével.
Következő nap pihenés és áldomás napja volt s a „bús dalia“ a vigadók
sorából ellopózva, tegzével és gerelyével az erdős hegyeknek vette
útját. Az éjen át határozattá ért benne a szándék meghallgatni a bűvös
dalt s aztán meghalni, ha kell, de legalább – rövid ideig bár és
birhatlanért – átérezni a szerelem üdvét, kínját.
A lombkoronás csererdők magányában a púpos jött elébe, ki a táborból
tegnap észrevétlenűl veszett el. Kelemér rendkivűl megörűlt a
találkozásnak s kérte a törpét, jelölné ki neki a borzovai hegység
barlangjához vezető legrövidebb utat.
– S ismered-e ifju magyar hős az általad keresett hely veszélyeit? kérdé
félszemével hunyorítva a púpos.
– Hallottam tegnapi előadásodat s el vagyok határozva! felelte a dalia
oly szilárd hangon, hogy a púpos minden további szót feleslegesnek
tartva, vezetőűl ajánlkozott. Ritkán járt erdei ösvényeken, hol a soha
meg nem riasztott őzike is bátor szemekkel bámult reájok, haladva: mint
a nap nyugodni szállt s keleten a hold telő arcza merűlt fel, egy magas
hegy tetejére értek. A hegytető lapos kopár sík volt, hol zöldet csak a
földből kinőtt nagyobb kövek mohain látott a szem.
– Közel vagyunk leventém, szólt itt az egész úton hallgatag törpe
kalauz, – közelebb, mint vélnéd. Csak nehány lépést még – így – s most
tekints le!
Borzasztó meredek szélén állottak. Lenn a tágas mélyületet köröskörűl
egyenesen felnyúló tömör sziklafal foglalta be. A völgy sürű vad fákkal
volt ellepve melyeknek sötét zöld lombjai – bár legkisebb szellő sem
lengett – bánatosan suttogtak. A letekintők arczára alúlról hives
légvonal tolúlt.
– E vad elzárt völgyben van a jégbarlang, melyről tegnap beszéltem. Ha
áll határozatod s közelébe jutni ohajtasz, elvezetlek az egyetlen
lejáráshoz.
Kelemér szó nélkül követte vezetőjét a helyig hol a rézsút lenyúló
szirten, bokrokba s ág-bogakba fogózva lebocsátkozni lehetett. A púpos
itt kissé gúnyos hangon sok szerencsét kivánt az ifju hősnek s hirtelen
eltávozott; a szerelmet kereső ifju pedig rettenthetlenűl kezdé meg a
vakmerő utat.
Fokonkint, a mint leebb jutott, hidegebb lőn körűlte a lég; bár ő a
szellet hűs legyintését csak izzó arczain érezé, sőt még jótékonyan
hatott az reá a benső titkos tűz ellen, mely ereiben elömlött s mely
megóvta őt a téli dermeteg befolyás ellen, midőn a csodás barlang
torkolata előtt állott meg.
A púpos előadása eddig szóról szóra valósúlt. A falegyenes barna
szirthomlokzatba sok öl magas és roppant széles torkolat nyílt, melyben
kékes ködpárázat röpkedett. A félkörben lehajló boltozatról óriási
jégcsapok függöttek, mint megannyi hegyével lefordított torony. A
homályos csarnokból fagyos légzet csapott fel; s midőn Kelemér a sima
jégpadlón nehány lépést tőn, benézett ama meredeken lefutó jégsikátorba,
mely az egy arasszal tovább haladót örökre, menthetlenűl elnyeli.
A völgykatlan perczről perczre sötétebbé vált s míg fenn a bércztetőn a
bucsúzó nap végsugarai ragyogtak, lenn már éji homály terjengett az
egymásra hajló s összeölelkező ágú fagyalfák vad sűrüjében. Egyszerre
azonban bágyadt ezüst világosság ömlött el a sudarakon – a nap uralmát a
teli hold vette át s bánatos arczával mélán tekinte le a barlang előtti
vén iharfa alá telepűlt leventére.
Ez, soha nem tapasztalt feszülésben érzé tág mellét elszorúlni, mi
félelem épen nem, de ama közönyös nyugalom se volt, mely eddig ezen ércz
mell alatti szivet soha szokottnál sebesebben dobogni nem engedé.
Sejtelme mondá, hogy végzetszerű sorsa megfejtéséhez áll most közel – s
ki maradhatna ilyenkor nyugodt?
Midőn a hold az ég gyér csillagú boltján oly magasra lépett, hogy a
völgykatlanba függőlegesen tekintene le s itt a fák sudarai árnyat sem
vetnének: Kelemér egy távoli mondhatlan édes hangot halla megcsendűlni s
elmaradó léhlzettel erőszakosan lüktető szivére szoritá kezét. E dal
elhaló rezgése oly tündéri volt, mintha a hold ezüsthúrokká vált
sugárain játszanék a szellő; oly andalitó oly megkapó folyamú, hogy
mennél közelebbről hangzott, annál szédítőbben hatott az érzékekre s
midőn végre határozott pontként a jégbarlang mélyéből származása
kétségtelenné lőn, a bűvös kéjmámorban ringatózó ifju szemeit lankadtan
lehúnyá, ámúlt feje kezéről lehanyatlott s eszméletét vesztve mély
álomba merűlt…
Világos nappal volt mire felébredt; előtte pedig a púpos állott, hosszú
karjait mellén keresztbe fonva s még gúnyosabb kifejezéssel csúf
vonásain, mint midőn távozék.
– Na s mint elégitett ki az álomlátás daliám? kérdé gonoszúl hunyorítva
félszemével.
– Ő az! ő az! kiáltá, inkább az álomeszméket folytatólag mint a törpének
felelve Kelemér – ő az, „a nem apától nemzett, a soha nem látott“ a
legdicsőbb, legbájosabb szűz, ki szívemet lángoló, elhamvasztó, őrült
szerelemre birta!
– Ezt mondta még eddig mindegyik, kinek álmában a kis boszorkány
megjelent; jegyzé meg vigyorogva a púpos – s miután egyenkint valamennyi
ohajtá birni őt, úgy hiszem te sem lész roszabb a többinél?
– Igen, birnom kell őt, mondá hévvel s elragadtatva az eddig érzéketlen
s most egyszerre túláradó szerelmű levente, – de hajh! tevé hozzá szép
fejét búsan lecsüggesztve, hol, mikor és mikép találhatom fel?
– Erről majd később szólunk; most jer elébb s tudd meg tőlem ki és mint
jutott ide a bájos tündér, ki egész lényedet oly hatalmasan megigézte.
Aztán nyilatkozz, el akarod-e fogadni a hozzá vezető eszközöket azon az
áron, melyet ezért én kivánandok?
– S tehetnéd-e ezt? hatalmadban állana e mód? kérdé kétkedőleg az ifju s
feltekinte a törpére – de ez nem volt többé látható, helyette egy
bozontos hajú és szakállu óriásra esett bámuló nézelete.
– Válaszom ez; szólt az átváltozott – nevem Baradla, a természet titkai
bűvészetem előtt tárva vannak. Jer, kövess! – s ezzel kézen fogva a
leventét, szélsebesen vitte őt magával lakába, mely egy hegy roppant
ürege volt s ma is Baradla név alatt ismeretes.