lepni fiát. Szegény jó öreg! ezek voltak utólsó boldog perczei. Könyben
úszó szemekkel gyönyörködött az első tágas szoba pompás bútorzatában,
festményei tükrei és szőnyegeiben. Ily diszes termet még a gróf falusi
kastélyában sem látott. A jobbra nyiló szobában az íróasztal, könyvtár,
arczkép-csoportozat, heverő pamlag és dohányzó-készület férfi-lakra
mutattak, mig a bal benyiló egészen nő számára volt rendezve. Itt fogok
tehát ezentúl lakni; – mondá anyám körűltekintve – otthon is épen igy
szögletben állt ágyam s szinte feszület függött fölötte; varró asztalom
is igy az ablak mellett s az ablakban nehány virág cserepem volt, épen
mint itt; s mily ruganyos e pamlag! délutánokon itt fogok pihenni. Jer
fiam, ülj ide mellém – szólt hozzám – várjuk itt be Vinczét, hogy csak
akkor lásson meg, midőn e szobába lép. Na s látod, még is csak gazdag
ember lett belőle s gondoskodik, hogy kényelemben éljem le hátralévő
napjaimat:
Rövid óranegyed múlva a középső szoba ajtaját hevesen rántá fel egy
belépő, kiben – bár őt helyzetünkből nem láthatók – az anyai belső
ösztön fiát ismeré meg. „Ez Vincze!“ sugá nekem oly halkan, hogy
szavainál jobban hallhatám szíve dobogását.
Az érkezett sebesen járt nehányszor fel s alá a szobában, aztán hirtelen
megállott. A csendben hosszú mély fohászkodását hallók. Aztán ismét
elindúlt s pár perczig csaknem szaladó léptekkel járt körűl s ismét
megállapodott. „Meg kell lenni!“ mondá fennszóval vontatott rekedtes
hangja s rá mindjárt kettős perczegést hallottunk, minőt a fegyver
sárkányának felhuzása szokott okozni.
Anyám felkelt s a szőnyegen a benyiló küszöbéig sietett, honnan, az
átellenben függő tükörből, kisértetszerű arczot látott reá meredni,
melynek eltorzitott vonásairól az ő viruló Vincze fiára nem ismerhetett.
Pedig Vincze volt; háttal felénk a tükör előtt állott s ebből ugyanazon
pillanatban látott meg bennünket, midőn jobb kezével a pisztolyt fejének
szegezé. E kar azonban rögtön lehanyatlott; aztán hirtelen felénk
fordúlva, dülledt szemei eszmétlen bámulatával meredt reánk; végre pár
roskatag lépéssel egy karszékbe dőlt s ott lehajtott arczát mindkét
kezével elfedé.
– A szentséges Isten szerelmeért! fiam, édes fiam Vinczém, mi lelt? –
kiáltott reszketve anyám, mialatt a karszékhez sietve, az ebben ülő
előtt két térdre esett s fiának lehajtott nyakát átkarolá.
De ez nem felelt, nem mozdúlt s kifeszitett tenyerei oly szorosan,
mintha gép szoritaná, tapadtak arczához.
Anyám annál aggályosabban rimánkodott hozzá s midőn mi sem használt,
keserű sirásra fakadt, és csókjai s könnyeivel nedvesité fia kuszált
illatos fürteit s az arcz-elfedő kezeket.
– Ne több könnyet értem; szólt végre a karszékből felkelve s anyámat
magától elháritva Vincze; nem érdemlek könnyet, se részvétet, nem
érdemlem hogy fiának nevezzen; a mit érdemlek: az büntetés, gyalázat,
börtön. Ezektől akartam én menekülni – csak egy percz még – csak egy
rövid percz – s most meg volnék kimélve ez iszonyú e lélekszaggató
fájdalomtól.
Mondá ő a kiszáradt torok tompa hangján s üveges szemeit határozatlan
pontra szegezve. Arczának ritka bőrzetét hamuszín sáppadtság boritá s
minden vonása a benn viharzó kétségbeesésnek volt élő közlönye.
Anyám erőszakosan reszketett mint egy lázbeteg s szólani törekedett, de
csak ez egyetlen szót birta kiejteni: „Fiam – –“
– Nem vagyok én fia – vágott ez közbe keserű daczczal – én a szégyen a
bűn fia vagyok, ki becsületemet, anyámat, szerelmemet áldoztam fel egy
átkos szenvedélynek s most – most – már meghalni sincs bátorságom; tevé
hozzá csüggedten s kimerűlve a karszékbe vissza roskadott.
Pár percznyi feszűlt csend következék, mely alatt mindhárman
szobor-mozdulatlanok valánk. – Anyám szólni nem biró remegő ajkakkal s
összekulcsolt újjakkal állott fia előtt; bennem harag és szánalom
küzdött; Vincze mint egy halott, kinek szemei nyitva maradtak, mereven
űlt s bámúlt maga elébe.
– Ha! – jőnek már – értem jőnek! riadott fel egyszerre ültéből s mintha
rém üldözné, egy ablak-mélyedésbe menekült, hol a függöny zsinórba
kapaszkodva térdei összevaczogtak, – ne hagyjanak – mondják hogy
ártatlan vagyok – zárják be az ajtót!
Azt hivém, hogy e látszó ok nélküli összefüggetlen beszéd és viselet
örjöngési roham első jelensége, de csakhamar meggyőződtem, hogy izgatott
idegzete érzékeit fokozá fel s ő jóval elébb hallá meg a több lépés
zaját, mely a lépcsőkön felfelé s az ajtóhoz mindinkább közeledett.
Öntudata pedig megsúgta neki, kik lehetnek az érkezők.
Egy biztos lépett be, két megye-hajdu kiséretében.
– Szomorú kötelességet kell teljesitenem, – szólt az első – s ön
megkimélend az okok elősorolásától, melyekért önt foglyomúl kell
kijelentenem.
– De ezt én nem engedem meg; ő az én fiam, s nem gonosztévő! sikoltá
végerélyével anyám s Vinczét testével fedezve, a biztosnak útját állta.
– Rendkivül sajnálom – viszonzá ez – hogy a törvény parancsa az anyai
leggyöngédebb érzéssel ütközik össze; de az elsőnek engedelmeskednem
kell. Uram! szólt Vinczéhez – ne nyújtsa hosszabbra e fájdalmas
helyzetet.
Vincze – ki, mint láttuk, egy perczig talán el volt határozva magát az
élettől megfosztani – e percz multával a kétségbeesésből fokonként a
megtörődés érzékenyebb hangulatába esett s most keserves zokogással
borúlt anyja nyakába. A hosszas szoros ölelkezést a biztos kegyelettel
nézte.
Kibontakozott végre öcsém az anyai karokból s miután kezet szorítva
engem is megcsókolt, szónélkül az ajtó felé ment. A hajdúk követték.
Anyám arczának minden izma vonaglott; a mint a távozó után meredt.
– Fiam! Vinczém! mi soha sem látjuk többé egymást! kiáltá utána; egy
másodperczig ingadozott s aztán összerogyva, lelketlenűl terűlt végig a
padló szőnyegén.
De ezt már Vincze nem látta; csak a börtönben hallotta meg, hogy anyja
életének szélhüdés vetett hirtelen véget.
Utóbbi éveinek eseményei rövidre vonhatók össze. Ügyvéd főnöke szigorú
becsületes ember s azoknak volt egyike, kiket az élet könyörtelenné
tesz. Valaha sok nyomort szenvedett s mert jelen vagyonosságát kizárólag
saját szorgalmának köszönheté, azt hitte hogy ezt másnak is igy kell
megérdemelni. Ily elv által vezérelve, hidegen tudta nézni, ha Vincze
igen csekély havi dijért éjnapon át dolgozik; de titkon örűlt az ifju
igyekezetének, napról napra több figyelem és bizalomra méltatá s a segéd
asztalának rendes vendége lévén, elnézte a közte és egyetlen leánya közt
fejlődő ártatlan viszonyt, sőt egynapon egyenes nyiltsággal ki is
jelenté neki, hogy észrevette s nem ellenzi azt, de minthogy leánya még
nem férjhez való, más részt Vincze társadalmi állása sincs még
megalapitva, pár évig – mely a hajlam s egyszersmind a jellemnek is
leend próba ideje – a sűrűbb érintkezést megszakítaniok kell.
Vincze félreérté és sima visszautasitásnak vette főnöke őszinte szavait
s indulatos lelke elkeseredett. De feltette magában, hogy az eltávolitás
által mindkét részről csak szenvedélyesebbé vált viszonynyal épen nem
hágy fel; s hogy rövid idő alatt oly állást vív ki magának minden áron,
melyben az előtte számitónak látszó atya jóváhagyását is kinyerje.
A czél, a szándék dicséretes volt, de a roszúl választott eszközök
tévútra vitték őt. Egyike volt ő ama temérdeknek, kik jó körülmények
közt s kisértet nélkül az erény utján haladnak, de kik a sikamlós pályán
azonnal elcsúsznak.
Az ügyvéd leányával, az őt hévvel viszonszerető Marival ezentúl csak
estélyeken és társas körökben találkozhatott; de a találkozások, kimért
tartalmú erszényéhez képest igen költségesek voltak. Emellett hiúsága az
öltözék és külső csinban nem akart hátra maradni s kiadásainak összege
először is ezáltal lőn túlterhelve.
Más részt az ügyvéd segédkedés nagyon soványan jövedelmezett s csiga
haladású pályának látszott előtte. Úgy hitte, hogy míg önállóságra
vergődhetik, azalatt Marit atyja régen férjhez adta. Terveken
tépelődött, mint lehetne gyorsabb úton vagyont s szerencsét alapitani?
Egy szerencsétlen esten, midőn Marit láthatni reménye nem volt, egy
ismerőséhez vetődött, hol kártyajáték folyt. Eleinte mint közönyös néző
később szórakozásúl mint játszó vett részt a mulatságban, mely kis
összegeken kezdve, nagyokon – s Vinczére nézve jó sikerrel végződött.
Haza téret eszébe jutottak a hallott példák oly emberekről, kik kártyán
egykor nagy összeget nyertek s ez lőn későbbi vagyonuk és jólétük
alapja.
Ezen est óta rendes tagja, sőt annyira rabja lett a játszó körnek, hogy
a reménylett találkozás helyein Mari gyakran hasztalan várt reá. A játék
változó szerencsével folyt – s ezen év volt az, melyben anyjához
intézett pénzkérő levelei mindinkább sürűdtek.
A megbánás sok keserű óráját élte át, midőn gyakran utólsó fillérét is
elveszté s öntudata azzal vádolá, hogy jó anyját nélkülözésekre
kényszeriti. De a megbánás s a jó szándék csak az üres erszény
korszakaira szorítkozott; mihelyt alkalma nyílt, feledte a múltat, a
jövőben reményei biztos teljesülését látta – s a játékasztalhoz sietett.
Még pedig nem többé a régi ismerősök körébe, hanem ezek egyikével egy
zárt szobába, hol minden éjjel nagyban folyt a játék s hol nyerni vagy
veszteni ezreket lehetett. Ő eleinte nyert; sokat; annyit, hogy szerény
szobácskáját tágasb lakkal cserélheté fel s ezt kényelmesen bútorozhatá.
Azt hivé, szerencséje meg van alapítva s ennek ezentúl igy kell folyni.
De, mint rendesen szokott, fordúlt a koczka: s egyetlen éjen minden
nyereményét, kész pénzben, szerzett ékszerekben s bútorokban elveszté.
Szenvedélye s a viszszanyerési vágy annyira ragadta őt, hogy egy –
főnöke által behajtás végett reá bizott teljes biztosságú váltót a
nyerők egyikénél elzálogosított. Ezen összeget is elveszté s következő
nap szép butorzatu lakásából fogadói szobába kellett vonúlnia. Innen
irta anyjának a kétségbeesett levelet a két ezer forintért, mely neki az
elzálogositott s behajtandó váltó visszaszerzésére kellett. A pénz
megjött, hamarább mint reméllé, de elég későn ügyvédi jövőjére nézve,
mert a már régebben gyanakvó főnök nyomára jött segéde kártya-éjeinek s
a váltó elzálogitásának. Rögtön s kérlelhetlen szigorral elbocsátá
oldala mellől a hűtlent s megtiltá neki többé leányára gondolni is.
A szegény leány ezáltal többet szenvedett mint a játék polyp karjai
által lefoglalt s szerelmére ritkán gondoló Vincze. Megszűnt
ügyvédkedni; határozottan kalandor játékossá lőn; a szerencse újra
kedvezett neki, többet nyert mint valaha s ekkor erősen feltette
magában, hogy végképen lemond a játékról s múltja tévedéseit jóvá tenni
iparkodik. Anyja számára kényelmes szobát rendezett, magához hívta meg s
a jövőről fényes képeket kezdett alkotni, annálinkább, mert Mari nem
csökkenő sőt lángolóbb viszonszerelméről meggyőződni alkalma volt.
De a sátán nem bocsátja ki körmei közűl martalékát. Nehány nap múlva
Vincze ismét a játék szobába lépett. Csak nézni jött ide, gondolá. Aztán
egy kis összegecskét akart koczkáztatni s ha ezt elveszti, többet semmi
esetre sem. A csekélységet azonban egy második és harmadik követte, mit
aztán visszanyerni ohajtott. De a szerencsétlenség makacs és állandó
maradt – s másfél órai heves játék után egy fillér nem volt birtokában.
Költsönt kért – ezt megtagadták. Indulatosan rúgta ki maga alól a széket
s elrohant. Pénz kellett neki minden áron – bizonyosnak látszott előtte
a vesztettnek visszanyerése. Egykori főnöke szállására sietett, kiről
tudta hogy több nap óta Bécsben időz. Elébb azonban egy pisztolyt dugott
zsebébe. Esti tizenegy órakor a szobaleány által hivatta ki Marit; a
házi asszony szerepét vivö nagynéne már aludt.
– Pénzre van szükségem; mondá gyors suttogással – sokra és rögtön; ön
teljesítheti kérésemet; ha szeret teljesitendi is, mert ha nem, ajtaja
küszöbén lövöm magam főbe. Jól tudom, hogy ön atyja Bécsben van s hogy
szekrénye kulcsait a nagynénére bízta: e szekrényből ön számomra két
ezer forintot kölcsönözhet holnapig. Megteszi-e? Mari! életem függ
válaszától, megteszi-e?
Szegény Mari e távolról sem álmodott helyzetben lázbetegként reszketett.
– Igen, de atyám – – hebegé.
– Holnap este jő meg; én holnap reggel visszaadom a pénzt utólsó darabig
hasonló minőségben s ő mit sem fog sejteni. –
– Nem tehetem – nem tehetem! zokogá a leányka.
Vincze minden szó nélkül saját fejének irányzá a csövet.
– Megálljon – –! sipegé a szorongatott egy elfojtott sikoltással s
megragadta a felemelt kart.
Vincze jól játszá szerepét, mert félóra múlva tárczájába tevé a két ezer
forintot. Új félóra múlva e tárczában ismét egyetlen árva bankjegy sem
maradt. Mind elveszté.
Lángoló fővel rohant haza szállására. Tollat s egy tiszta váltót vett
elő; négy ezer forint összeget irt reá s alája elfogadó gyanánt egy
hiteles kalmár nevét, kinek aláirását egykor tréfából tanúlmányozta. A
váltót a játék asztalról félértékben zálogúl elvállalták. E pénz
szerencsét látszott hozni; Vincze merészen elszántan játszott s nyert,
folyvást nyert, egész reggelig midőn a hajnal a gyertyák világát már már
feleslegessé tette – s nem volt ereje a játékot abban hagyni. A
kártyajárás ismét fordúlt; a mily határozott volt elébbi szerencséje,
oly őrülten vesztett most – vesztett sokat – mindent –
Kimerűlten, szaggatott lélekkel s a legközelebbi jövő előtt bensőleg
reszketve, maga sem tudta mint vetődött haza; útjában, az éjjel
váratlanúl megérkezett M. ügyvéddel s a kalmárral, kinek aláirását
meghamisitá találkozott, eszméi végkép össze zavarodtak s csak annyit
tudott, hogy meg akar halni, meg kell halnia.
Most már komolyan, fejének szögezé a pisztolyt s a tűkörből e végső
pillanatban látta meg háta mögött anyját és testvérét – –
A többit tudjuk.
A börtön magányában a bűntudat s az eltévesztett pálya keserű
szemrehányásai kisérték őt.
– Én öltem meg anyámat! mondá önmagának, számtalanszor ismételve s halk
szóval, mintha, ez önváddal a marczangoló lelkiismeretet akarná
csillapítani. Sirni nem tudott többé.
Másfél évet töltött elzártan s néha hetekig sem szólt egyetlen szót.
Legfölebb számokat idézett, miként ha pénzösszegek vagy kártyatételekkel
foglalkoznék. Látogatásim alkalmával – mondá elbeszélőnk – gyakran
panaszkodott, hogy a kártya mellett töltött napok és éjek feszűltsége
száműzhetlenűl tapad lelkéhez s bár mint törekszik is egyébre gondolni,
eszméi öntudatlanúl visszatérnek a főtárgyra; egész napokon át játszik
gondolatban, sőt még nyugtalan álmainak sincsenek egyéb változatú képei.
E lélekfárasztó egyhangúság lassanként rögeszmévé változott. Másfél év
múlva a fegyenczből kórházi beteg lőn. A kórházból kissé javúlva, oly
állapotban kerűlt ki, minőben önök őt jelenleg találták…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Másnap hajnalán, mely a múlt esti zivatar után fris ragyogássol derűlt
fel, mialatt kocsisunk fogott, a ház melletti kertben tevék egy
fordulatot. A reggeli csendben már messziről szaggatott beszélgetést
hallottam. Közeledve, elfedő bokrok mögűl Vinczét pillantottam meg. Egy
kerti kőasztalnál ült egyedűl; szennyes kártyáit keverte és osztotta s
mintha négyen öten játszanának, beszélt képzelt játéktársaival s felelt
önmagának.
III. A BARADLÁBAN.
I.
Társaságunk. Egy kis topographia és elmélkedés. A Baradla-tető. Salto
mortale. Petőfi utánzói. A boldog Leptodyrus. Bemegyünk.
„– – – – a negyed-órányira fekvő faluból rövid gyalog-ösvényen érve a
barlang-száj elébe, várnunk kell a szekérre, mely a fáklyákat,
lajtorját, híd-padlókat s expeditiónk egyéb kellékeit, nem feledve ki
ezek közűl a barlangban elköltendö ebédet, hozza a hosszabb szekér-uton.
Társaságunk eközben kissé megszakadoz.
Két entomolog társunk a környezet szikláit és bokrait veszi figyelmes
szemle alá s gombostűzi fel irgalmatlanúl vagy veti borszesz-palaczába a
talált rovarokat, még pedig – talán azon elvből indúlva ki, hogy „Deus
maximus in minimis“ – annál diadalmasb örömmel, mentűl piczinyebb az
áldozat; Ödön a barlang térképét teríti ki egy kőlemezre s
tanulmányozza, merre viend a rögös pálya; Berczi szokott laza
tétlenségével végig hever egy gyepesebb helyen s a derűlt szép
augusztusi ég, melyre oly ájtatosan mered fel tudja miről álmodozik; az
aggtelki derék lelkész, e valóságos ötszáz mester, ki az óra
hajszál-rugóktól a szövő-székig mindenhez ért, nyers ágakból kézi
gyertyatartókat rögtönöz, mik majd a sötétség országában szolgálatot
tegyenek; a kalauzok szíverősitőt reggeliznek egy kotyogó kulacsból; én
pedig egy emeltebb helyről e csoportozat rajzát s – olvasóim
engedelmével – a következő topographiai rövid vázlatot jegyzem
könyvembe.
Gömör délkeleti határszéleiről Tornán keresztűl Abaújba hosszas alakú
mészhegyek lánczolata nyúlik. E hegyek nyugati oldala itt ott ritkás
tölgyerdővel vagy bozóttal van bevonva, teteje azonban s a déli napnak
kitett része oly kopár, hogy a sziklás alapot alig egy ujjnyira fedő
sovány földben még az ördögborda és szamárkenyér is nyomorú tengéletre
van kárhoztatva.
E hegylánczolat ama fennsíkon veszi kezdetét, melyre a még Gömörben
fekvő Aggtelek helységet épiték csekély igényű telepítői. A falu fölött
közvetlenűl e mészképletű hegyek egyike vonúl keletnek Józsafő felé;
gerinczén visz át a kassai út s midőn itt az utas meglepetve hallja,
hogy a lódobogást és szekérzörgést a szirtes talap helyenként
pinczeszerűleg viszhangozza, a vidéken jártas a talányt azzal fejti meg,
hogy a szekér most a Baradla fölött halad, mely a hegy roppant ürében
egy mérföldnél hosszabb vonalú.
Az üres hegy csonka homloka, az úgynevezett Baradla-tető, nyugatra néz.
Mintha természet fölötti hatalom egyetlen csapással szelte volna le a
domborulatot, egyenesen mered itt fel huszonhét ölnyi magasba a homorú
sziklafal. Méltó sírköve lehetne ez, az egykor olympust ostromlott
gígászok egyikének. Rovatékaiból, mely a bércz sima lemezén nem talált
átölelhető istápot – kúszó növényzet csügg alá kétségbe esett karokkal;
míg egy egy vadvirág-bokor, melynek földét és magvát szélvihar hordta a
kis repedésbe, biztonsága önérzetében büszkén mosolyog le a magasból;
tudja, hogy hozzá csak szárnyakon juthatni, de hiszen a lepke nem
kalandoz ily messzire a föld szinétől, a vércsefaj pedig, mely a
szomszéd odúkban ütötte fel tanyáját, nem ellensége az egyszerű kék vagy
sárga virágnak.
A sziklafal egyetlen hasadéka a barlang egyetlen nyilása. E Baradla-száj
hat láb magas s így emelt fővel mehet be rajta mindenki, ki mint
Thackeray egy ölnél magasabbra nem nőtt. Oly keskeny azonban a nyilás,
hogy a szirthomlokzat roppant arányában elvesz s alig észrevehető.
Előtte sziklatömbek hevernek, miket vagy még az elemek utólsó forradalma
tett mostani helyére, vagy a lesülyedt domborulat maradványaiként tart
itt a mozdulatlanság, mit egyébiránt, a barlang eredetének történetével
együtt, kutatni a geogenia híveinek hagyok fen.
Én, a beszélyiró, természetesen csak a hagyományos népmondák és regékre
tartok hajtó vadászatot, melyeket hosszú téli estéken a nagyapa mesél
térdén ülő unokáinak a Baradla csodáiról, rejtelmeiről, tündér lakóiról.
Már benn a faluban kezdém tudakozásaimat. Hasztalan! Nincs egyetlen
emlék, hagyományos adat a múltból, nincs egy feljegyzett esemény vagy
rege a harczias századokból, minőt a Rajna partjain, Schweiczban,
Németországban minden lépten hallani kénytelen az utas. – Itt mindenki
legfölebb csak azt tudja elmondani, hogy a barlang új-ága huszonhét év
előtt fedeztetett fel, hogy az ó-ágban kerékvágások kövületei láthatók,
miből gyanítható, hogy az egykor lak- vagy menhelyűl szolgált; hogy e
gyanitásban megerősit az embercsont halmaz, mely a denevér-ágban ma is
látható; s a kalauz intésűl még azt adja hozzá, hogy vezető nélkül
bemenni nem tanácsos, mert az ember úgy eltévedhet a szerte ágazó
sikátorok közt, hogy soha többé ki nem talál; példa erre egy angol, ki
több év előtt egyedűl ment be a barlangba és soha többé ki nem jött,
csak nehány év múlva akadtak történetesen szétmállott ruhái közt csont
maradványaira. sat.
Ennyiből vagy hasonlókból áll az egész barlangi mythosz. – Képzelő
tehetsége s népköltészete szegény-e a magyarnak, vagy a mindennapi élet
komor valóságával küzdve ábrándképekre nem hajlandó-e, vagy nem
viseltetett soha kegyelettel múltja története s hagyományai iránt s
feledésbe engedé menni az őskor eseményeit, regéit?“
E kérdéseket jegyeztem a sikertelen keresett népmondák számára készített
lapokra s látván a várt szekér megérkeztét, a gyülekező társasághoz
siettem. Ez – Berczi kivételével, ki még mindig a gyepen henyélkedett –
a fő kalauz Szeghő I. Lajos uram körűl csoportosúlt s ennek előadását
hallgatá.
– S mindkettőnek vége volt? kérdé, épen oda érkeztemkor, Ödön.
– Azonnal. Egy szikra élet sem maradt egyikben is. Mit gondol uram,
huszonhét öl magasból e szirtre hanyatt homlok lezuhanni nem tréfaság!
magyarázta tovább a kalauz.
– Ah! gondolám – igazságtalan valék a rege meddőségre nézve; ez
bizonynyal vége egy helybeli mesének, melynek elejét nem hallhatám. Épen
ezt akartam már kérdeni, midőn Ödön közbe szólt:
– S mi történt aztán a hullákkal?
– Az egyiket elástuk; a másikat megnyúztuk, megsütöttük és megettük!
felelte Szeghő.
– Megették? ez lehetlen!? kérdém én nagy szemeket meresztve.
– Sőt igen s mondhatom, életemben sem ettem jobb ízű sűltet; erősité az
elébbi.
– Nem értem; mikor s valóban történt-e ez? kik voltak a lezuhant
szerencsétlenek?
– Kik? hát egy nyúl meg egy kopó. A kopó a nyulat fenn a hegyháton üzőbe
vette s erre a Baradlatető felé kergeté. Úgy hiszem, hogy valamint a
nyúl nem, úgy utána a kopó sem jószántából ugrott le a nyaktörő
meredekről.
Megvallom, e perczben inkább szerettem volna, ha nehány század előtt egy
boldogtalan szerelmes pár p. o. a büszke várur leánya az elűzött
apróddal követi el a kétségbeesési tényt s halhatlanitja szomorú
történetével e helyet; mint pedig, hogy e nyúl-kopó tragoediával lőn
feszűlt várakozásom kiábrándítva.
E tragoedia azonban a közfigyelmet s mindnyájunk tekintetét a magas
sziklatető felé irányzá.
– Sokkal nagyobb az, mint sem az ember hinné; jegyzé meg a lelkész, – a
szem csal, mert gyors pillanata sokkal könnyebben csúszik fel, mintha az
arányt egyéb tárgyal p. o. kővel mérjük. A barlang tömérdek látogatója
kisérté már meg, követ dobni fel a tetőre s annyi közűl csak egyetlen
egynek sikerűlt ez.
– S ki volt ez? kérdék egyszerre többen.
– 1844 év május havában – Petőfi Sándor; felelte a lelkész.
E nevet hallva Ödön barátom még egyszer a csúcsra tekintett, aztán a
földre, hol alkalmas követ keresgélt. Vetélkedő szelleme másodiknak
lenni ösztönzé őt. Neki gyürkőzött, kellő távolságba s állásba
helyezkedék, pár lépést tőn előre, teljes erejéből vetette fel a követ s
ez – a magaslat fele útjából szárnyszeggetten hullott vissza.
A vállalkozó arcza az erőfeszítés vagy talán a bukás miatt kissé
kipirúlt.
– Soh’se resteld a dolgot Ödönkém; biztatá őt szokott gúnyos modorával
Berczi a gyepről, – nem egy magad ülsz a szégyenpadon. Sokan kisértették
ezt már meg – verssel s csufabbúl jártak.
– Rosz volt a kő, mentegetőzék Ödön.
– Szerénységed dicsérendő, folytatá Berczi; mert amazok nem akarják ily
őszintén bevallani, hogy – rosz volt a vers. Egyébiránt erő – erő kell
oda barátom, ha ez hiányzik, nem fogsz verset csinálni – akarám mondani
követ találni, mely jó legyen!
E közben, entomolog társaink jutalmat tűzve ki a kalauzoknak a
barlangban találandó Leptodyrus-ra, e csodabogárnak, mely eddig csak az
adelsbergi barlangban találtatik, alakját, külsejét sat. magyarázgaták.
– E rovar, mondák, arról nevezetes, hogy örökös sötétség levén hazája, a
neki anélkül is szükségtelen szemek nélkül jő létre s látó tehetség
nélkül keresi meg mindennapi kenyerét.
– Ó bámulandó keze az alkotó természetnek, sohajték én fel, – mily
igazságos vagy te, midőn lényeidet a felesleg érzékektől megkiméled; s
mennyire igazságosabb volnál még, ha egy igen nagy részét ama rovaroknak
is, melyeknek a természettanban ember a neve, hasonló sorsban
részesitenéd, vagy legalább fogak és gyomor nélkül szerveznéd fel a
földi pálya megfutására!