VILÁG FOLYÁSA.
BESZÉLYEK.
IRTA
BÉRCZY KÁROLY.
ELSŐ KÖTET.
PEST, 1854.
SZÁMVALD GYULA SAJÁTJA.
(Emich Gusztáv bizománya.)
Pest, 1854. Emich Gusztáv könyvnyomdája, uri utcza 8. sz.
TARTALOM.
UTAMBÓL. 1853 1
I. EGY TISZAI GŐZÖSÖN 7
II. A JÁTÉKOS 33
III. A BARADLÁBAN 71
IV. SZILICZE. (Tündérrege) 121
ÉLETUTAK 141
UTAMBÓL.
(1853.)
Minden kornak meg vannak saját uralkodó divat eszméi, melyek kisebb
nagyobb körben forognak s nem ritkán átalános érdek és közbeszéd
tárgyaivá lesznek. Ilyenek példáúl az utóbbi évtizedből a lélekidézés,
Pepitadüh, asztaltáncz, chloroform, California, lőgyapot, rudnói pap,
rébuszok sat. – Mint divat üstökösök nehány hétig vagy hónapig
megjárják, aztán egy részük elkopik mint valamely rigolettoi dal, más
részüket a találó gunyor élczei nyilazzák agyon.
Gyermekkoromból két en vogue lévő tárgyva emlékezem. Az első: a
mopsz-faj pártolása, hizlalása és elbeczézése – a másik: uti leirások
közlése volt. Úton, útfélen, pamlagon és himzett vánkoson és ölben és
mindenfelé puczor gömbölyűre hizott mopszli volt látható s Ami vagy
Pamina gyakran több kedvezésben részesűlt s több költségbe is kerűlt,
mint sok szegényebb sorsú ember egész évi háztartása; más részt, ha
valamely iróaspirans, p. o. olyan kinek már nehány rejtettszavát vagy „a
holdhoz“ írt versét bámulta az olvasó közönség, a harmadik faluba
rándúlt: rögtön utijegyzeteket, tapasztalásokat, benyomásokat,
vázlatokat, naplót, sat. írt a „Hasznos Mulatságok“ hasábjaiba; hiven
elősorolván, hol és mit ebédelt, minő fogadóban és ágyban aludott,
miképen dőlt fel, mily szivesen fogadták itt és ott s több hasonló
tanúlságos és életbevágó dolgokat. Emlékszem egyre, melynek „folytatása“
igy kezdődőtt: „Hajnali édes álmomból a csordapásztornak ablakom alatt
megfútt kürtje ébresztett fel; felugrottam tehát ágyamból sat.“
Ezen úti-jegyzetek, benyomások sat. akkor épen úgy elszaporodtak mint a
divatos mopszok; s a méltán ostorozó gúny mindkettőt csakugyan addig is
csapkodta, mig számuk egyre fogyott s ma a dolog már ott áll, hogy a
mopszfaj tökéletesen kiveszett s egy fenmaradt példány előmutatójának
valamely dús angol különcz nem tudom hány száz font sterlinget igér; úti
naplóját pedig csak az meri közzé tenni, ki azt legalább is e hon
határain túl hordta magával.
Minthogy pedig én naplót nem viszek s múlt nyári kirándulásom sem volt
sokkal nagyobb út annál, melyet egy drezdai vagy lipcsei új házaspár a
mézes hetek alatt a „sächsische Schweicz“-ba szokott tenni: ennélfogva –
nehogy az e sorok fölötti czím valakit tévútra vezessen – e kis
előszóban megjegyzendőnek tartottam, hogy se utam leirását, se saját
viszontagságaimat, hanem oly eseményeket vázolni szándékom: melyek nekem
egy egy beszélyke vagy humoreszkkisérlet tárgyáúl szolgáltak.
Pest, aprilban, 1854.
I. EGY TISZAI GŐZÖSÖN.
A Missisippi! a Missisippi!
Kiáltott volna fel valamely amerikai, ha múlt juniusban a rendkivül
megáradt Tiszán velünk teszi az útat Szolnoktól Tokaj felé. Köröttünk
jobbra balra mérföldnyi ár, szemfárasztó örökös egyformaság, melyben
legfölebb az volt változatos, hogy – a folyam kigyózása az ártengeren
nem levén észrevehető – az óranegyed előtt jobbunk felől látott
templomtornyot óranegyed mulva már a bal oldalon találtuk.
A rekkenő hőség mindnyájunkat a födélzetre hajtott enyhülést keresni a
kis szellőben; s ez alig is volt nagyobb annál, mit egy fölrebbenő
sirály ver szárnyaival. Lenn a közös kabinban csak hatan maradtak: három
kártyázó, egy ezeket néző, egy napszámban olvasó s végre egy, ki
egészséges mély alvással volt elfoglalva.
Egyszer sem utaztam még gőzösön a nélkül, hogy egy mindig alvó és egy
mindenkivel ismerkedő egyén ne volt volna közöttünk. Most sem hiányzott
e példányok egyike is. Az imént említett alvónak csupán alakját
láthatám, mert bundaként mozdulatlanúl feküdt a kabin sötétebb hátsó
részének pamlagán s még arczát is leboritá zsebkendőjével az
alkalmatlankodó legyek ellen.
Az ismerkedő ellenben régi ismerősünk, azaz nekem és azon olvasóimnak,
kik az „egy fürdői évszak“ czimű beszélyemben bemutatott Cz.... pesti
dandyre még emlékezni kegyesek. Azóta ő engem felhatalmazott jövőre neve
első betüjét egészen kitölthetni s igy én most bátran megemlithetem,
hogy Czieraff is velünk volt a gőzösön s megjelenése első perczétől
számitott egy óra alatt az utazók mindenikével beszélt. Már az ebédnél
igyekezett magát minden módon feltünővé tenni; kalandjairól regélt
fennhangon, az ételeket gyalázta, a pinczért szidta, hatodik
szomszédnőjének szépségeket kiáltott át, élczeket csinált, melyek, nem
mintha dicsérni akarnám, de oly fejre esettek valának, hogy szívből
kellett nevetni rajtok. Egyik élcze a többi közt igen roszul sikerült. A
kabinban egy kurta lábu öreg borzeb lopózott be s az étkezők előtt szép
csöndesen leülve, áhitatos bizalommal várt egy-egy odadobott falatot.
Czieraff paprikával tömött meg egy darab kenyeret s azt megzsirozva a
szegény Figarónak vetette. Figaro egész mohósággal felkapja, de
csakhamar elkezd szörnyen tüszkölni, aztán csalódását keserves
vonitással fejezve ki, felszalad a lépcsőkön a födélzetre; s még onnan
is hallottuk lehangzani orditását s közben a hajó-kapitány boszús mély
hangú kérdését: ki merte bántani kutyáját?
Ebéd után a födélzeten folytatá Czieraff hadműködéseit, ostromállapotba
helyezvén a kit csak előkaphatott. Megkérdezte mindenkitől, honnan jő,
hova megy, mi járatban van, s viszont kérdezetlenűl ő is elmondta, hogy
puszta időtöltésből utazik, mert van módja benne s hogy még soha sem
volt ezen az unalmas Tiszán. Továbbá, hogy gróf Lanyházi és báró Endrei,
kik e vidéki falusi jószágaikon töltik a nyarat, neki különös jó
pajtásai s már régen kinozzák őt meghívásaikkal: töltene nálok néhány
hetet. De meg is látogatja őket; mindkettő oly pompás fiu, kiváltkép az
az Aladár! (Megjegyzendő, hogy Czieraff az r betüt még mindig gyülöli s
igen szépnek hiszi, ha alsó ajkát kissé bekapva, azt v-nek ejti ki.)
Miután e grófi és bárói összeköttetéseit mindenkivel közlé, azt hivé,
hogy ő minden tekintetben – társalgási könnyűsége, élczei, nagyúri
viszonyai s külseje által – közbámulat tárgya lőn. E külső csakugyan
vállalkozó is volt. Kerek fehér kalapját öklével szépen behorpasztá,
négyszegű szemüvegét bal szemgödrébe nyomá s a jobbal nagyokat
hunyorított. Tisztára kiborotvált álla szeretetreméltólag nyúlt ki a
magas kemény apagyilkosok közűl, melyekbe cserepcsik gyanánt feje
belebbezve volt. Bal halántékán mélyedt forradás nyúlt végig, mit ő négy
szem közt párbajban kapott seb helyének lenni állitott, de melyet édes
mamája egykor mint görvély-kórt gyógyita. Az apagyilkosok alatt
nyakkendője óriási csokrokba volt hanyagúl megkötve; téli öltönye
tömérdek zsebü zöld kabátból állott, melyről természetesen a vállon
átvetett újdonat-uj útitáska nem hiányzott. Oldalzsebében lévő órájának
a gomblyukon átfűzött lánczáról csomó jou-jou függött le s csilingelt
minden mozdulatánál. A patsuli-szag már tiz lépésnyiről dőlt róla s
egyesűlve a kezében tartott csibuk füstjével, szomszédságát rendkivül
kellemessé tevé.
Ő legalább ugy volt meggyőződve s igyekezett is ebben mindenkit
részesiteni.
Legelőször is egy Pestről Zemplinbe utazó családhoz csatlakozott,
melynek tagjai az apa és anyán kivül két kis leány s egy négy éves
fiucska voltak. Ez utóbbi módnélkül eleven gyermek lévén, a födélzeten
szüntelen fel s alá szaladgált, mindenütt nyomban követve egy reá ügyelő
15–16 éves csinos pesztonka által. Ugy látszik, hogy ez különösen
szemébe tünt a dandynek, mert azon ürügy alatt, hogy a kis Bélával
játszik, mindig a pesztonka körül forgott.
Egyszer azonban az elbeczézett fiucska, kis szemöldeit összevonva,
haragos képpel szalad szülőihez és sirankozó hangon panaszolja: hogy az
a jószagú bácsi mindig bántja a Borcsát, megcsipte arczát, meg másutt
is; a gyöngyvirágot elvette melléről, aztán meg akarta harapni a száját.
A vádlott épen az utolsó szavaknál lépett a nevető szülőkhez s az eszes
kis kópéról valamit himezve-hámozva tovább sompolygott.
A felvont ernyő alatti zöld padok egyikén – vonásairól itélve – zsidó nő
olvasott szorgalmasan; mellette tiz éves kis lány szinte könyvet tartott
kezében, de amint észrevettem, csak akkor nézett belé, ha látta, hogy
valaki reá tekint. Czieraff most ezekhez szegődött; tőle tudtam meg
később, hogy a kis lány Klopstock Messiását, az anya pedig
Monte-Christot olvassa s hogy ez utóbbi szörnyü mivelt s nem is akar
máskép, csak francziáúl beszélni; minélfogva dandym megszökött tőle.
A kormányos emelvénye alatt leteritett köpeny és úti vánkosokon néhány
fiatal ember heverészett szivarozva és beszélgetve; ezekről Czieraff,
mint bárdolatlan népről nyilatkozott. Alkalmasint lefőzték őt, midőn
körükbe tolakodott.
Nem messze ezektől két kisasszony ült, kik kisérő nélkül utaztak, de
utazhattak is, mert bizony nem voltak már gyermekek. Hallották – habár
ugy tettek, mintha oda sem hallgatnának – a fiatal embereknek gyakran
kiméletlen tréfáit s pirúlva bár, de csöndesen mégis megmosolyogták.
Mindkettő irtózatos terjedelmü harisnya kötésével töltötte idejét, s az
egyik nagyon is ismerhette az idő becsét, mert kebléből minduntalan
csésze nagyságu tompak-órát vonván elő, ezen vizsgálta a perczek s talán
másodperczek haladását. Egy véletlen azonban elárulta, hogy nem egyedűl
e gépezet a kebel lakója. A harisnyából egy kötő-tű leesvén, a dandy
épen ezért hajlott le; a tulajdonosnő azonban szinte lehajolván, a
mysticus kebelből egész tárháza omlott elő a fésüknek, hajkeféknek,
iskátuláknak és ennivalóknak, mik közt egy darab króji sajt is
találtatott. Czieraff segitett fölszedni s aztán egy házzal tovább ment.
Más csoportozatban üzlet-emberek beszéltek repczéről, gyapjuról,
gabonáról stb. Gömbölyü pofók izraelita volt közöttük a fő szóvivő,
kinek ujjain és mellén gyémántok ragyogtak, fehér ruhája azonban már sok
napi szolgálatot tanúsitott. Kővér hájas fején könnyü házisapka ült
félrebillentve, mig fényes piros arczairól izzadság szakadt. A dandy
demokratikus hajlamainak elismeréseül legyen mondva: ő itt sem tartotta
méltósága alattinak közbe szólni s a czikkek árkeletéről tudakozódva,
egyszersmind sejtetni hagyá, hogy neki is több száz mázsa vagy köböl
lesz eladó.
Volt azonban egy, kihez ismerkedőnk minden igyekezete daczára sem
férhetett: a hajó-kapitány. Becsületes, de kissé mord magyar arcza még
mordabb kifejezést öltött, valahányszor a dandy közeledett feléje.
Lehet, hogy a divatbábi negélyzett külső nem fért össze rokonszenvével;
s talán arról is értesült, ki adott Figarónak paprikás kenyeret. Pedig
mennyire szerette volna mutatni az én Czieraff barátom, hogy ő a
kapitánynyal meghitt viszonyban áll! El is szánta végre magát s egy
alkalommal a födélzeti hidon összefont karokkal álló kapitányhoz
közeledve, felkiáltott hozzá:
– Capitano! micsoda falu az ott balra?
– Kürü! felelte a kérdett s elfordúlt a kérdőtől.
A beszédet természetesen folytatni nem lehetett; a dandy tovább ment, de
óranegyed mulva, mialatt más tízzel kezde társalgást, ismét ott termett
a födeleket összekötő hid alatt s ismét felkiáltott:
– Hát az ott jobbra miféle helység, capitano?
A capitano végig nézte a kérdőt s kis szünet után boszús hangnyomatékkal
mondá:
– Kürrü! s nehány dobogó lépést menve, hangcsövén a gépfűtőkhöz intéze
pár szót.
Új óranegyed telt el s a Tisza kigyózása az imént látott helységet ismét
a baloldalon tünteté föl. A dandy ezt nem vette észre s ártatlanságában
rettenthetlenűl harmadszor is megkérdé:
– És ez itt előttünk micsoda falu, capitano?
– Mondtam márr hogy Khürrü! dörgé le határozott boszusággal a mord
kapitány s hozzá tevé: mit jár annyit nyakamra az úr? ott lenn a
konduktor.
Az ostrom e szerint határozottan vissza levén verve, Czieraff
tanácsosnak hitte felhagyni a rohamok ismétlésével s ezeket inkább oly
pont felé irányozni, honnan nem félhetett a kapitányéhoz hasonló erélyes
tüzeléstől.
E pontot éles látásu szeme, melyen t. i. üveg nem volt, hamar
feltalálta. A nő-kabin tikkasztó hőségét többé nem tűrhetve, ifju nőke
jött onnan a födélzetre s a gőzöst övedző padok egyikén helyet foglalt.
Szelid szép arczában nemcsak semmi kihivó nem volt, sőt bátortalan
tekintete, melyyel a hátrahagyott hullámokra meredett, arra látszott
mutatni, hogy nem ohajt társaságot. A dandy azonban rögtön mellé
telepedett, még pedig akként, hogy szinte elzárta utját a tovább
vonulhatástól. Megszólitá őt s feleletét sem várva bemutatá neki
valamennyi szép tulajdonságát.
– Szegény asszonyka, mondá súgva nőm – arczáról olvasom, mennyire
szeretne ezen izetlenségektől menekülni!
De nem menekülhetett. Egy óránál tovább tartott a – hogy keményebb
kifejezéssel ne éljek – makacs ostrom.
Este felé végre Tisza-Bő elé értünk, hol gőzösünk a parthidhoz
csatlakozott. Nehányan kiszálltak, nehány új érkezett, kiknek
láthatására az utasok nagy része a gőzös bejárása előtt csoportba gyűlt.
Az alkalmat felhasználva ide sietett az asszonyka is s utána Czieraff,
ki, mint láttam, karját ajánlá, de ez vissza lőn utasítva.
Az újan érkezettek közt volt gróf Lanyházy Aladár (ugyanaz, ki
Czieraffot meghivásaival kínozza, neki jó pajtása s oly pompás fiu)
nejével és nővérével. Amint azonban a föllépőket a dandy megpillantotta,
egyszerre, mintha elsülyedt volna, eltűnt a födélzetről. Láttam, mint
rohant le hanyat-homlok a lépcsőzeten a köz kabinba.
A gőzös tovább indult; a gróf külön kabint nyittatott maga és családja
számára; az asszonyka félve tekintett körül és szinte könnyebben
lélekzett, midőn a dandyt nem látta közelében.
– Bocsássanak meg önök nyiltságomért, szólt hozzánk vagy inkább karomon
csüggő nőmhöz: már épen önök védelme alá akartam menekülni némi
tolakodások elől. Soha többé egyedűl nem utazom.
Nőm szívesen elfogadá a mivelt modorú hölgy társaságát s a folytatott
beszélgetésben, mely ismeretlenek között természetesen csak általános
tárgyu lehetett, elmondák egymásnak utjok czélját.
Ő Szolnokról jött anyjától s Tisza-Fürednél fog kiszállani, honnan saját
lovain megy haza férjéhez, ki sürgetős mezei munkák miatt nem jöhetett
érte. Azt hivé, hogy e kis utat szobaleánya kiséretében is megteheti;
többé azonban férje nélkül nem mozdul ki hazulról.
– Mi gömöri és zemplini rokonaink látogatására indultunk; de út közben,
jegyzé meg nőm; férjem egyik régi jó barátját is szándékozik
meglátogatni s ez okból Rofnál kiszállunk.
Ezen általános, de női közlékenység által érdekessé tett tárgyakról
folytatott beszélgetésünket különös jelenet szakitá meg. A köz kabin
felső tornáczának ajtajából borzas fő bukkant elő. Egyik arcza sötét
piros, a másik halavány, mindkét szeme álomtól ragadozó s a
világossággal küzdő volt.
– Közel vagyunk-e már Tisza-Bőhöz? e szavakkal csipte el az arra menő
konduktort.
– Itt van előttünk; lőn a válasz. Csak hogy már egyszer elhagytuk.
– Elhagytuk!? hogy hagytuk el?
– Hát ugy, hogy a ki ott ki akart szállni, az kiszállt.
– Tyühű! hisz én is ki akartam szállni! miért nem jelentették?
– Bocsánat, én kétszer is bekiáltottam a kajütbe jó fennhangon, hogy:
Tisza-Bő! mondá a konduktor; s úgy is volt; de az elkésett úr jó izűt
aludván, föl sem ébredt mind addig, mig az Aladár pajtása elől leszökő
dandy, a kabin sötétes hátsó részében egy kiteritett zsebkendőre nem
ült, mely alatt azonban az általa észre nem vett alvónak orra, szeme,
szája, szóval, egész arcza rejlett. Erre mindketten ijedten ugrottak
fel, rövid, de egy részről heves szóváltás keletkezett, melyet a dandy
alázatos bocsánatkéréssel végezett be, a szerencsés álmu úr pedig
feljött megtudni, közel vagyunk-e már Tisza-Bőhöz? – Minthogy azonban
ezen állomást elhagytuk, kénytelen volt velünk jönni Rofig s ő nyugodtan
meg is adta magát sorsának, elfoglalta előbbi fekhelyét s folytatta
megszakasztott álmát.
– Egyébiránt – jegyzé meg valaki a födélzeten, hol az esemény felett
nevettünk – ez nem először történt most vele. Egy ízben Gönyőnél akart
kiszállani, de elaludván az állomást, Pozsonyig ment föl, honnan másnap
a gőzössel visszajött ugyan, de Gönyő mellett ismét Morpheus úr tartá őt
izmos karjai közt egész Komáromig s igy történt, hogy csak harmadnap
érkezhetett meg az igéret földére.
A dandy nem mutatkozott többé a felső társaságban; hihetőleg meg akarta
magától tagadni az örömet, hogy ott jó pajtásával Aladárral találkozzék.
Csak akkor láttuk őt viszont, midőn a közelgő éj s keletkezett szél a
köz kabinba éji tanyát keresni leszorított. Erre azonban roszak voltak a
kilátások. Fekvésről szó sem lehetett oly sokan valánk; legfölebb
ülheténk szorosan egymás mellett. Czieraff hamis szemhunyoritással súgá
nekem, hogy ő mindamellett jó fekhelyre teend szert; felséges módot tud
hozzá; csak vigyázzak majd rá.
Elhelyhezkedtünk nagy nehezen; nehány fiatal ember a hajó csúcsában
asztal körül kártyázott; az elkésett úr morogva panaszkodott, hogy az
ember a gőzhajókon ki sem alhatja magát; az említett gömbölyű izraelita
kényelmesen levetkőzve hálóköntöst öltött s fejébe háló-sapkát húzott;
mellette Czieraff barátom ült, nem messze tőlök én.
– Ah mily szerencse, hogy nem nagyobb a viz, külömben az ablakon jönne
be! jegyzé meg naivul a dandy, hallván, mily közel az ablak alatt
mosódnak el a hullámok. Az őszintén gondolt mondatot némelyek élcz
gyanánt nevették meg; a kártyásoknál az elfogott ultimo zajt ütött;
aztán lassanként elcsöndesedett a zsibongás.
Gőzösünk kerekének moraja s a haboknak a hajó oldalához csapkodása oly
egyhangú volt, hogy az ülő helyzet minden kényelmetlensége mellett is
elnyomó félálom kezdett jönni szemeimre. Ebből nemsokára sajátszerü
hangok ébresztének föl, melyeknek eredetét első perczre nem tudtam
megfejteni.
– Krrrr – hau! hangzék nem messze tőlem.
– Mí az? mi bhaja van az úrnak? kérdé rögtön a hálósapkás gömbölyű
egyéniség.
– Krrrrrr – hau hau, ham! ismétlé az elébbi, kiben Czieraffot már arról
is megismertem, hogy a sok r-ret nagyon v-szerüleg recsegtette.
– Az isthenért! mi lelthe az urat? vagy talán álmodik? iszonykodék
szomszédja.
– Kilencz év előtt veszett kutya havapott meg; nem jól évzem magam –
krrrr – ham! ismétlé ez harmadszor is s egyúttal a hálóköntös felé
kapkodott.
Ennek tulajdonosa azonban nem vette tréfára a dolgot, rémülten
felszedközött s veszedelmes szomszédja mellől el- a lépcsőzeten fel- s a
födélzetre kirohant, mint csak birt. A megüresült helyen a dandy végig
nyújtózva, ezt sugta felém:
– Ugy-e, hogy jó gondolat volt!
– Eredeti! feleltem én, bár már régen ismertem az anekdotát, mit ő
jelenleg csak alkalmazott.
Nem sokáig élvezhette azonban élcze hatását, mert alig telt el öt percz
s a megfutamodott fél kiséretében a hajó-kapitány lépett a kajütbe,
kijelentvén, hogy közbátorsági rendszabályoknál fogva oly egyén, kin a
düh kitörő félben van, perczig sem maradhat tovább a hajón, annál
kevésbbé ennyi utas között; minélfogva az illető beteg rögtön hagyja el
a kajütöt, első alkalommal partra fogván tétetni.
Hasztalan szabadkozott a mi dandynk, hogy az egész csak tréfa volt,
hogy, ha tetszik, vizsgálják meg őt tetőtől talpig s nem találandnak
rajta legkisebb marás-nyomot: a kapitány, kinek különben is foga volt
reá, kérlelhetlen maradt, és Czieraff úr kénytelen volt a csellel
kivívott fekhelyet elhagyni, s az időt, további rendelkezésig, a
födélzeten tölteni.
Pedig ez nem volt a legkellemesebb idötöltés. A szél felhőket vert össze
s aztán elállt, cserében a felhőkből permetezett alá apró de sürű eső.
Az éj egyre sötétebb lőn, a gőzös csak lassan haladhatott előre. A
kormányoson kivül csak az egyetlen dandy volt a födélzeten s járt felalá
nagy léptekkel, gondolván, hogy igy kevesbbé ázik meg, mintha egy
helyben ül. Sokáig hallottuk lenn gyors léptei döngését.
Tiz és tizenegy óra közt éjfél előtt a kapitány dörgő hangja szólalt meg
oda fenn s hallatszott le hozzánk az éji csendben.
– János, Péter! ti vagytok a legerősebb ficzkók, szólt ez valószinűleg
pár matrózhoz; mihelyest jelt adok, ragadjátok meg s dobjátok a vízbe.
– Jól van, kapitány úr; de ba nem birunk vele, elhívhatjuk-e Hanzit is?
– Segithet ő is. Csak készen álljatok; tíz percz alatt egészen sötét
lesz, ha igy borúl; akkor aztán a jeladásra egy lökéssel a Tisza fenekén
legyen. Értitek?
– Meglesz irgalom nélkül, kapitány úr; feleltek jó kedvvel a matrózok.
Nekünk lenn a hátunk borsózott ezen iszonyú parancs és készületek
hallatára. Némelyek s köztök a gömbölyü izraelita, azt hivék, hogy a
dandyn valósággal kitört a dühkór s ez az egyetlen mód szabadulni tőle;
mások a kapitányt vádolák gyilkos kegyetlenséggel s álliták, hogy itt
közbe kellene járni a tett meggátlására, de azért senki sem mozdult; míg
nehányan sokkal nagyobb képtelenségnek tartottuk az egészet, mintsem
tréfa vagy ijesztésnél egyéb lehessen.
Egyszerre azonban a gőzös kerekének forgása elállt; a kapitány szócsövén
át jelt adott, mire oly locscsanás következék, mint minőt nagyobb
testnek vizbe-dobása szokott eléidézni. Hajónk megállt s perczig ugy
tetszett, mintha visszafelé mennénk.
Sokan kezeiket összecsapva és szörnyüséget emlegetve ugráltak fel
megtudni a történteket, midőn egy tapasztaltabb utas ekként nyugtatá meg
a kedélyeket:
– Maradjanak az urak, nincs semmi baj; a sötétség miatt tovább nem
mehetvén, a kapitány vízbe dobatta – a horgonyt. Ez az egész.
És lőn nagy nevetés, aztán fokonkint elcsöndesült minden; a nagyobb
részt elnyomta az álom, kik pedig ébren maradtak, hallhaták ama velőrázó
horkolást, melyet hálósapkás útitársunk kövér torkának fűrészmalmával
elkövetett.
A gőzösön töltött júniusi éjeknek azon egyetlen jó tulajdonuk van, hogy
rövidek. Éjfél után két órakor hajónk ismét elindult, három után
hajnalodni kezdett s négykor már fenn voltam a födélzeten, tanúja a nap
keltének, mely a Tisza távoli árjából látszott szakadozott felhők közől
kiemelkedni. A léget az éji eső felfrisité, a redőtlen sima folyam piros
hajnalhasadást tükrözte vissza, míg két oldalt hosszasan levonuló két
habfodor, olyforma, minőt a viz szinére hosszában fektetett kötél
okozna, a vízmeder rendes széleit jelölé, melyeken túl a végtelen ár
ömlik el.
A gyönyörű reggel kárpótolta a nyugtalan éjet. Hat óra tájban mindenki
talpon volt már, kivéve a Tisza-Bőnél elkésett urat, ki az éjen át hely
szűke miatt csak keveset alhatván, helyre akarta hozni az
elmulasztottakat s a megürült pamlagon talán eldorádói gőzös
kényelmeiről álmodott.
Fenn és lenn reggelihez tétettek készületek s a köz beszéd a dandy mult
éji esetéről folyt. Maga a hős azonban nagy meglepetésünkre sehol sem
volt látható. Az ifjak egyike a második helyet is összekereste, minden
zugot felkutatott, de a dandyt sehol sem találta. A kormányos szerint
partra senki sem szállítatott. Hova lett tehát? Voltak, kivált a nők
között, kik komolyan aggódni kezdtek, hát ha csakugyan ő volt az éji
locscsanás alkalmával lemerűlt áldozat!
Hogy olvasóimat Czieraff barátunk sorsa iránt tovább függőben ne
tartsam, elmondom, hogy őt a mult éjen csakugyan víziszony lepte meg,
mit benne a kapitány erélyes intézkedése idézett elé. Egészen ártatlan
volt-e a kapitány s a pár matróz a tréfában, vagy pedig a parancs ugy
volt intézve, hogy azt a horgonyon kivűl más élő lényre is lehessen
érteni? mai napig sem tudtam elhatározni; annyi azonban bizonyos, hogy
Czieraff azt kizárólag saját személyére kiadottnak hivén, képzeletet
meghaladó rémület és iszony fogta el a sötét eszmétől, hogy „mihelyest
besötétedik, három izmos matróz által irgalom nélkül a Tisza fenekére
vettessék.“
Fogai és térdei összevaczogtak félelmében; de mégis megemberelte magát s
a matrózok egyikének sok pénzt igért, ha valami csellel megmenti vagy
elbujtatja őt. A matróz vállalkozott s a dandyt, előre lefizetett husz
ezüst forintért, a matróz-karám egyik függő ágyának pakróczai közé rejté
el. A helyzet nem volt ugyan kényelmes, de annál rondább és népesebb,
mert a menekvő csakhamar minden oldalról kezdé érezni, mily jó volna
most egy fél-meszely persiai féregvesztő por! Pedig, kivált eleinte,
fülig kellett takaróznia, nehogy kutatás esetére fölfedeztessék; a szűk
sötét karám fojtott legében csurgott róla a veriték, szive gőz-gép
gyanánt dolgozott s e közben a locscsanást sem hallotta, mely talán
enyhített volna méltó aggodalmain.
Ez volt tehát ama felséges mód, melylyel ő jó fekhelyre tett szert. Az
éj egyébiránt nem barátja az embereknek; a reggel új reményt és
bátorságot csöpögtetett belé, de ez valóban csöpenként is tért vissza,
mert hősünk csak akkor mert fektéből mozdulni, midőn meghallá, hogy a
rofi állomáshoz közeledünk.
Rofnál kikötve, gőzösi ismerősinktöl bucsuzánk s különösen a szelid szép
nőcskétől, kivel nőm legtöbbet s legörömestebb társalgott. A partról még
egyszer visszatekintve, egy alakot láttunk a második helyi utasok
tömegéböl kibontakozni s egy kezében börönddel a másikban úti-táskával
kifelé törekedni. Alig, hogy épen ráért, mert kilépte után a padlók
rögtön bevonattak s a gőzös tovább indult. A dúlt vonásu poros, borzas
alak Czieraff barátom volt, hirtelen megjelenése az utasok közt
általános vidámságot idézett elé, mit még inkább növelni látszott ama
körülmény, hogy a Tisza-Bőnél elkésett nagy alvó ismét keservesen nézett
a födélzetről az elhagyott part felé.
Rof környékén töltött két kedves nap után Lajos barátomhoz rándultam, ki
Rof és Tiszafüred közötti falusi jószágán szenvedélyes gazda s év óta
boldog férj. Első gondja volt nejét nekünk s minket nejének bemutatni.
– Ah, mily derék, hiszen mi már ismerjük egymást! szólt csaknem
egyszerre s meglepve a két nő.
– A növeldéből talán? kérdé Lajos.
– Nem oly régen; ezelőtt két nappal a gőzösön utaztunk együtt; mondá
férjének a szelid szép nőcske.
II. A JÁTÉKOS.
Gömör jó országutai egyikén haladott szekerünk, még pedig az elibe
fogott négy pej daczára meglehetős csendesen. A júliusi nap sugarai velő
száritólag tűztek le a felhőtlen égből; s mi, t. i. Móricz barátom és
én, ezek ellen felvont ernyő alá menekűlve, felváltva tartók az
életbiztosító intézetet. Fedetlen kocsisunk azonban s a lihegő négy pej
csak akkor jutott némi enyhüléshez, midőn egy egy hegyoldal árnyas
mélyületében vezetett utunk.
Estig szellő sem lebbent s az út melletti cser és tölgyfák porlepett
levelei ép oly mozdulatlanok valának, mint a tájképek festett lombjai.
Hat és hét óra között nyugatról óriási felhő-várak tornyosultak s mely
szegélyeiket megaranyozá, elnyelék a torkukba siető napot. E pillanatban
tikkasztó forró szellet suhant el fölöttünk; a lombok, mint a lázbeteg a
roham jöttén, megrázkodtak, az eget fakó szinű párázat borítá el s az
imént oly fényes de hirtelen elsötétült felleg-bástyázatokból haragos
villámok czikáztak elő.
– Mehessőnk hogy helyre _eerjő_nk; szólt lovai közé csapkodva a barkó
Esván, – me_r_ nagy _ee_gi _háboraó_ lesz ebbe_ől_!
De már késő volt. A városka, hova szándékozánk, még jó órányira, az
_eegi háboraó_ ellenben már igen közel állt előttünk s telegrafi
gyorsasággal közeledett felénk.
Móricz barátom még diák korából, midőn Lőcsére ezen az uton járt
iskolába, emlékezett egy utszéli korcsmára, melyhez, úgymond, már nem
lehetünk messze. Csak oda érhessünk, van ott az udvarban állás; jó
menhely, mig a fergeteg elvonúl.
Alig mondá ki s már is láttuk az igért menhelyet fa csoportozat közűl
kifejérleni. De itt is volt az ideje, mert a dörgés perczről perczre
közelebb hangzott, a sötét felhő-tábor fejeink fölött terjeszkedett ki,
a forgó szél a felkavart úti port szemeink közé csapkodta s egy hatalmas
dördülés után gyér de nagy cseppeket éreztünk arczainkra hullani. A
perczben, midön az állás alá hajtattunk, hosszú recsegések között
megindúlt a zuhogó zápor s körűlünk, bár még csak hétre járt az óra,
egészen beéjjeledett.
Félóra múlva szűnni kezdett az omló zuhatag, de azért az eső sürűn
hullott alá s mi elhatároztuk, hogy ma nem megyünk tovább. A konyhából
barátságos tűz világolt elénkbe a sötétben; oda szaladtunk át esernyő
alatt, meghagyván elébb Esvánnak, hogy etessen itasson annak rendi
szerint, magának pedig kérjen vacsorát.
A konyha előtti pitarban sajátszerü egyéniség jött elénk, kit mi első
pillanatra valamely piperkőcz pinczérnek voltunk nézni kénytelenek. Régi
szabású, kopott és zsírfoltos öltönyei daczára meglátszott rajta, hogy
azokat némi gonddal illesztgeti magára. Mind a tíz újja, még a két
hüvelyk is, gyürükkel rakva; mellényén vastag óra-láncz, kissé szennyes
ingelőjén ragyogó nagy melltű, mely ha gyémánt, ezreket ér; de a mely a
többi ékszerrel együtt csak ál s rézbe foglalt hitvány üvegdarab volt.
– Lesz-e szoba és egy kis harapni való? kérdém tőle, készen a cseh vagy
morva kiejtésű válaszra.
– Lesz minden; felelt ő édes mosoly közt tiszta magyarsággal, – csak
tessék e szobába lépni, bátyám is mindjárt megjő.
S ezzel egy – a pitarból oldalt nyiló szoba ajtaját tárva fel, ezen
utánunk ő is belépett s azonnal gyertya gyújtáshoz fogott.
A megvilágitott szoba igen lakályos s épen nem olyan volt, minőt útszéli
fogadókban szoktunk találni Pamlag, falóra, pár régi olajba festett
mellkép, posztóval leterített asztal s ezen friss virággal tölt edény
tanúsiták, hogy nem úgynevezett vendég-szobában vagyunk. A benyilóban
kís gyermek aludt ágyacskája párnái közt.
A fogadós saját laka, gondolám, s ennek is elég csinos és kényelmes. Már
épen tudakolni akartam, hol leend számunkra a nyughely, midőn a
pinczérnek nézett egyén, előbbi édes hangján társalgást kezde:
– Önök talán Pestről jönnek?
– Nem egyenesen; feleltem én kis vártatva, s figyelmesebben tekintve a
kérdőre. Ez arcz kifejezése meglepett. Öreg volt az, de nem évek száma
által. Halvány dúlt vonásain valamely szenvedély hagyhatta pusztitó
nyomait s idő előtt megérlelé elfonnyasztá azokat, miként a gyümölcs
elaszva hull le, melyet a darázs megszúrt. A szenvedő arczczal azonban
kirivó ellentétben állt a negélyzett modor, melyel ő kemény inggallérok
közé szorúlt fejét mozditá, tömött fürteit borzolá s gyűrűs újjait
csillogtatá.
– Óh én is sok évet töltöttem Pesten, folytatá nagy szófolyékonysággal,
– sok víg évet; visszavágyom most is, de bátyám nem bocsát; ah! pedig
csak ott van az élet. Szeret ön makaózni? tevé hozzá, rám függesztve
tekintetét, mely bár nyájas de élesen átható volt.
Mielőtt e különös kérdésre felelhettem, vagy a vélt pinczér szokatlan
viseletét magamnak megfejthettem volna, az ajtó nyílt s társaságunk egy
ifju nővel szaporodott, ki beléptekor szemeivel valakit keresni
látszott.
– Vincze! szólt, lassu-szelid hangon a feltalálthoz s szavát egy
szemrehányó pillantással kiséré, mit ez rögtön megértett, mert, mint az
állatsereglet tulajdonosának szavára a puszták vadja, meghunyászkodva
sompolygott ki a szobából.
– Bocsássanak meg, folytatá hozzánk fordúlva, ha, míg férjem megjő,
kellő alkalmazásra nem találnak. Itt van ő a szomszéd gazdasági
épületben s talán várni akar mig az eső eláll – de rögtön érte küldök. –
S ezzel kifordúlt.
– Csinos menyecske a korcsmárosné, jegyzé meg Móricz – de hát az a
másík, az a bohó Vincze ki és mi lehet?
– Hihetőleg a ház rokona; találgattam én; – ki a pinczéri teendőket
végzi s a rokonsági czímen sokat megenged magának a vendégek irányában
is.
Oly halkan, hogy bejöttét észre sem vettük, ismét előttünk termett a
szóban forgó. Alkalmasint csak a nő távoztát leste, hogy újra
belopózhassék.
– Játszunk egy kicsit, szólt megnyerni akaró mosollyal, mialatt egy
játék igen szennyes és avult kártyát vont elő zsebéből; – majd én bankot
adok. E gyűrűk itt a bank; az urak tetszés szerint tehetnek.
– Nem értünk hozzá; felelt Móricz s bámuló szemeit az asztalra tett
nehány garas értékű gyűrűkről rám emelé.
– Óh a makaó igen könnyű játék; biztatott ő vidoran bennünket – mindjárt
megtanulják önök, csak ide figyeljenek. Minden szem tizen és huszon alól
vagy fölűl számol: a kinél több van, az a nyertes. A kilencz szem nagy,
a nyolcz kis makaó s felmutatva azonnal nyer. Például: a bankadó két két
kártyát oszt – s ekkor jártas gyors kézzel osztani kezdett – egyszerre
vagy külön, aztán – –
Úgy látszik, szegény Vinczére nézve a mai nap nem volt a siker napja,
mert a leghevesebb osztás és magyarázás között ismét félbe lőn szakítva
a házi gazda megjelenése által. Sebesen összesöpörte ekkor gyűrűit és
kártyáit s szó nélkül, ijedten távozott a szobából.
– Habár csak a véletlennek köszönhetem jelenlétüket – kezdé az érkezett
– legyenek szivesen látott vendégeim.
– Móricz! mi tévuton járunk; szóltam én felelet helyett barátomhoz, első
pillanatra meggyőződvén, hogy házi gazdánk nem korcsmáros s mi fogadó
helyett valamely magánlakba tértünk. Móricz azonban merően szegezve reá
szemeit e kérdést intézte hozzá:
– Nem Feldner az ön neve s tizenöt év előtt nem Lőcsén járt-e ön
iskolába?
A kérdezett mindkettőre igen-nel felelt.
– S emlékezik-e még ön – folytatá barátom – ama tanuló társára, ki az
iskolai padon szomszédja s a kis diáki csinokban mindig hű pajtása volt?
– Tökéletesen, mondá mosolyogva Feldner; – az én egykori tanúló társam
arczemléke azonban jobb mint az enyém, ki csak e figyelmeztetés után
ismerek reá.
Szivélyes kézrázás után a tévedés megfejtéséré kerűlt a dolog. Móricz
jól emlékezett hogy e lak egykor fogadó volt, de a tő szomszédságában
lévő ezer holdnyi gazdasággal együtt gróf S. birtokába kerűlvén, ez
kasznár-lakká változtatta át s czélszerűbb helyre más fogadót épített.
Feldner, az uradalmi kasznár, örömét nyilvánitá a fölött, hogy a
változás nem tudása minket vendégeivé tőn.
– Én már a juh-akolból hazajövet értesűltem e tévedésről – végzé szavait
– mert kocsisomat nagy pörben találtam az önökével, ki természetesen
fogadói jogait akarta igénybe venni. Már elintéztem köztük az ügyet; –
tevé hozzá megnyugtatólag, midőn rendet teendő ki akartam tekinteni.
A beszéd a hajdani iskolai évekről a gazdaságra s egyéb általános
tárgyakra fordúlt. Eközben vacsorát hoztak, de sem a kasznárné sem
Vincze nem jelentek meg. Pedig ez utóbbinak egyénisége lélektani
szempontokból engem rendkivűl érdekelt; szerettem volna róla bővebben
hallani, de iránta kérdést tenni gyöngédségből nem lehetett. Étkezés
után perczre magunkra maradva, használtam az alkalmat felkérni Móriczot,
vezetné mint régibb ismerős Vinczére a beszédet.
– Önnek úgy emlékezem egy ifjabb testvére is volt Lőcsén? kérdé ő később
szivarfüst között házi gazdánktól.
– Volt, az az van még most is; válaszolt ez hirtelen elkomolyodva. – Ama
szerencsétlen, ki haza jöttemkor önöket itt kártyáival untatá; mondá
ismét kis szünet után.
– Szenvedélyes játékos talán? kérdém én.
– Volt; mint általában róla beszélve csak úgy lehet szólani hogy – volt.
Elméjében van megháborodva. Nem tényleges őrült ugyan, mert eszméiben
többnyire megvan a logicai rend, sőt egyre másra használni is lehet: de
gyászos múltjának emlékét sötét daguerre-kép gyanánt viseli lelkén s ez
neki ama kiirthatlan rögeszmét tükrözi vissza, hogy ő még mindig ama
gavallér, világfi és vig czimbora, ki egykor Pest utczáin, társas
köreiben s játék asztalainál hősködött.
– Érdekes lehet története! – jegyzém meg a beállott s kissé feszűlt
csendben.
– Mindenesetre szomorú. Elmondhatom. Ön beszélyiró; használja fel ha
tetszik; lesznek kik tanulságot meríthetnek belőle.
Mondá Feldner s a következő történetet beszélte el.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Atyám, gróf S. gazdatisztje, korán halt el s alig annyi vagyont hagyott
maga után, melynek kamatjaiból özvegye takarékosan megélhessen s Vincze
öcsém neveltetése költségeit fedezhesse. Én épen a gymnáziumi éveket
végzém akkor s kis gyermek korom óta gazdasági pályára lévén szánva,
rögtön mint irnok léptem a gróf egy uradalmába.
Miattam eszerint nem kellett aggódnia anyámnak s eleinte Vinczeért is
keveset. Kisebb városokban végezve iskolai éveit, a reá forditott
költség nem kerűlt különös erő megfeszitésbe s e fölött anyánk örömest
is tett érette mindent, mert a szép fiú kedvencze volt s korán fejlödő
sebes észtehetségeiért az ismerős kör által már első gyermeksége óta
lángésznek tartaték. Atyám is gyönyörködött a csakugyan tűzlelkű fiúban;
s midőn a szűnnapokra haza jöttünk, öcsém mint első a jelesek közt, én
pedig az igen is középszerűek egyike, nem egyszer mondá nejének: –
meglásd anyjuk, e fiúból egykor még nagy ember lesz. Most is emlékezem,
mennyire fájt nekem a mellőztetés s alárendeltségem érzete.
Vincze tehát folytatta tanúlmányait s mint tanuló derekasan meg is
felelt a benne helyezett várakozásnak. Anyám öröme s büszkesége nőttön
nőtt, midőn szerető szemeivel e reményeiben nagyra menendő fián függött.
A szomszéd mezővárosban volt kis háza és kertje, hol csendesen
megvonúlva élt az áldott jó nő s hol a takarékosság, tisztaság és rend
mintaképe gyanánt említteték. A ház kivűl belől mindig oly tiszta volt
mint a mosott pohár, a két szobácska padlóját túlgondosan minden két
hétben suroltatá; a harmadik, melyben csak Vincze lakott a szűnnapok
alatt, minden reggel kiszellőzteték: abrosznak ágyi ruhának hófehérnek s
minden bútordarabnak a maga helyén kellett lennie; a konyha edényei
ragyogtak, az udvar söpört, a kertecske rendes, virág és zöldségdús s
kedves tekintetű vala; sőt szegény anyám tisztaság szeretete annyira
ment, hogy még a háziállatok is macskája és tehenei, fehérek voltak.
Azért említem e részleteket, hogy kitűnjék, mily szükséges volt mindez
szegény anyámnak arra, hogy évek óta megszokott házi körzetében
elégedettnek érezze magát. Okos kiszámitása s gazdálkodási rendszere
által oda vitte a dolgot, hogy az alaptőke minden csekélysége daczára
nem csak szükséget nem szenvedett, sőt a jólét bizonyos kényelmei
mellett, az első években kis megtakaritott összegecskét is tehetett
félre öregebb napjaira.
E kis évi felesleget azonban csakhamar igénybe vette a magasabb iskoláit
járó Vincze, kinek ruházat és egyéb apró költségekre most már több
kellett, mint a kisebb tanévekben. De édes anyánk nem sajnálta tőle a
pénzt, sőt gyönyörtelljes büszkeséggel tekintett a gavallér jogászra,
midőn ez a szűnnapokra haza kerűlve, kétségtelenűl a város legszebb
ifjának tartaték. Efölött – gondolá – nem sokára majd maga keresi meg
kenyerét, addig is kötelességem minden lehetőt megtenni érette.
Említenem se kell, hogy én, az igénytelen falusi irnok, öcsémmel semmi
tekintetben sem mérkőzhettem s szükségeim is igen csekélyek lévén,
szinte természetesnek találtam, hogy – mig Vincze százakba kerűlt – én
évenkint alig kapok nehány forintot.
Következett a megyei törvénygyakorlati év s ez, miután drága szállás és
élelmi bért fizetni nem kelle, kevesebbet vitt ki, mint az elébbiek.
Jurátusnak a kir személynök oldala mellé vetetvén fel Vincze, az irodai
jövedelem nem csak szükségeit fedezé, de képessé tette őt mind magát
órával, aranylánczal, melltűvel s más apróbb czikkekkel ellátni, mind
pedig, törvényszünetekre haza jövet, anyánknak ajándékokat hozni. A
szegény asszony egész anyai önteltséggel mutatta be ismerőseinek selyem
ruháját, melynek kelméjét kedves fia hozta neki s nem győzte dicsérni a
Pestről hozott milly gyertyák szelíd nyugodt világát, minőkből tizenkét
fonttal Vincze fia lepte őt meg sat.
Nem soká tartott azonban az öröm, hogy Vincze ezentúl már saját
keresményéből is megél. De hiszen akkor ezen öröm nem is volt egészen
tiszta, mert a szerető anya szivét szinte bántotta a gondolat, hogy fia
többé nem szorúl segélyére. S így – midőn Vincze az ügyvédi vizsgálat
után Pesten mint ügyvéd szándékozott megtelepedni – anyánk egész
elégűlten látta el őt minden szükségessel. Kiszámitották mennyi fog a
kezdő pályán az első években kelleni s az összeg a csekély jövedelemből
némi megszorításokkal épen csak hogy kitelt. A távozó, kinek zsebébe a
jó öreg ezenfelül még nehány megzsugorgatott aranykát is dugott, nagy
remények s ama biztató kilátások közt hagyta oda a szülői házat, hogy
két három év múlva, mint nevesebb pesti ügyvéd, majd ő fogja anyját
minden lehető kényelemmel elárasztani.
De ezen idő soha sem következett be. – Vincze első évi levelei,
helyzetét mint épen nem irigylendőt festék. M. roppant gyakorlatú ügyvéd
mellett mint segéd temérdeket dolgozott s igen csekély fizetést húzott.
„Na de ez már igy van, minden kezdet nehéz – irta – főnököm is igy
kezdte pályáját huszonöt év előtt s most három háza van Pesten.“ – A
levelek azonban egyre panaszosabbakká váltak s nem győztek a pesti élet
drágasága és sokféle szükségeiről eleget beszélni. Az év végével kitünt,
hogy Vincze nehány száz előlegezett forinttal többet költött, mint
számítva volt; anyánk a tőkéhez volt nyúlni kénytelen s bár ezen
érzékeny csorba esett ő – fija jövőjének előmozdításaért szivesen
mondott le némely megszokott kényelemről.
Második évben fokonkint sürűbben jöttek a pénzkérő levelek. „Nem
vonhatja ki magát a társaságokból – úgymond – s különben is egy
ügyvédnek ismerkednie s a világban forognia kell, hogy boldogúljon. De
erre pénz kivántatik.“ Majd a jogtudományi könyvek kerültek sokba; majd
ismét nem maradhatott tovább az eddig lakott szük szobában, hanem
nagyobb szállást kellett fogadnia s ennek bútorzata igen költséges. De
mikor ez is elkerülhetlen; mert a szegény környezetű ügyvédet szegényűl
fizetik s ő már ma-holnap saját szárnyára fog kelni, és így tovább;
minek röviden az lőn következése, hogy szegény anyám tőkéinek nagyobb
részét felszedte s annyira összevonta magát, hogy elébbi meglehetős
kényelmű helyzete már nagyon nélkülözővé kezdett válni.
Egy ily sürgető levél érkeztekor pár napra épen hon valék. Vinczének
háromszáz forint kellett, még pedig rögtön, A pénzt semmi egyéb uton nem
lehetett kiegésziteni, mintha édes anyám utolsó tehenét eladja. Csákót,
a régi, szelid, megszokott állatot annyira kedvelte anyám, hogy csak
keservesen birta magát eladására határozni. Bő tejéből naponkint
eladhatott s ezenkivűl még jó tejsürű is maradt kávéjához, mit
szenvedélyesen szeretett s mi fő napi táplálékát tevé. És most a szegény
öreg Csákónak mészáros kezeire kellett kerülni, mert csak az volt
hajlandó árát készpénzzel azonnal kifizetni. Midön az alku után az új
tulajdonos érte jött, anyám szive bánatosan elszorúlt s a belső szobába
ment, hogy kedves tehene örökre eltávozását ne is lássa. De oda is
behallotta az elvezetett s talán vesztét érző állat bőgését s erre nem
tarthatta vissza kitörő könnyeit. Magam is elérzékenyűltem, s a Vincze
által igért jobb jövővel igyekeztem őt vigasztalni. Ez nem vétette el
hatását; letörlé könnyeit a jó öreg, kissé megkönnyűlt s még engem is
kedves jószivű fijának nevezett. De aztán igen igen gyakran találtam őt
könnyes vagy kisirt szemekkel.
A harmadik év meglehetős csendesen folyt le. Vincze nem kért többé
pénzt, irta, hogy dolgai jobban kezdenek folyni s rövid időn
visszafizetendi a kapott összegeket. Sőt egyszer meg is lepte
látogatásával anyánkat, ki nem csodálhatta eléggé azt a finom fehérneműt
és temérdek selyem és bársony holmit, melylyel fia uti böröndje tömve
volt. Hát még az a sok gyűrű, brilliant melltű és aranygombú bot s
általában az az úri külső, mely szinte tiszteletet parancsolt! Az egész
városka bámulta őt mint valami felsőbb lényt s az ott lakó kir.
tanácsosné – mint mondták – kizárólag az ő kedveért rendezett egy
estélyt. Ki volt e diadal felett boldogabb szegény jó anyámnál? minden
ember örvendezését jelenté neki, hogy ily nagyramenendő derék ifjut
nevezhet fiának s ő teljesen megnyúgodott a Vincze által személyesen is
ismételt igéretekben, hogy pár hó múlva magához veendi őt Pestre s élete
fogytáig gondtalan kényelmes helyzetet biztosít neki.
A pár hó s utána más három elmúlt, de Vincze nem hallatott magáról
semmit. Pestről jöttek beszélték, hogy látták őt, de ő szándékosan vagy
szórakozottságból kerűlte a találkozást. Kik megakarták látogatni,
egyszer sem találták hon. Hihetőleg igen el van a sok munkával foglalva
s ez okból talán el is tagadta hon létét.
A negyedik év kezdetén 184* február havában, következő tartalmú levél
érkezett tőle: „A kétségbeesés örvényszéléről irom e sorokat. Ha édes
Anyám – az egyetlen ki e világon őszintén szeret – segélyével nem tart
vissza, menthetlenűl lebukom. Egy vállalatom – melynek taglalásába itt
hosszu volna bocsátkoznom – okvetlenűl tönkre megy, ha két hét alatt új
tőkével nem tarthatom fel erejét; ezen új tőkével növelve azonban
százszorosan fog kamatozni s rövid időn gazdag emberré teend. E
vállalattól függ – ne kérdje miként – becsületem életem. S ha ezekről
van szó, kihez fordúlhatok méltóbban, mint kitől ez utóbbit birom?
Röviden: nekem két hét alatt két ezer pengő forintra van szükségem s ha
e határidő alatt az összeg nincs kezeimnél, véget kell vetnem s én véget
vetendek életemnek. A kérdés csak ez: fiától akar-e inkább édes anyám
örökre megválni vagy házától, mely tudtomra két ezernél többet megér. A
helybeli zsidó orvos szívesen megad annyit érte s reménylem abba is
beegyezend, hogy édes anyám a megszokott lakot bérben tartsa egy ideig,
mig majd – talán pár hét múlva – hozzám költözendik Pestre. Ez esetben
úgy is el kellene azt adni. Tudósitson kérem rögtön elhatározásáról mely
egyszersmind arról is fog határozni, hogy a legjobb anyának köszönje e
másodszor is életét – vagy hogy ez életnek golyóval vessen véget fia
Vincze.“
E szívtelen s a kegyetlenségig hideg és fenyegető sorok olvasásához csak
akkor jutottam, midőn már késő volt s anyám a házat – utólsó vagyonát
csakugyan eladta. Én e lépéstől őt minden áron vissza fogtam volna
tartani, mert, ha időközben nem hallottam volna is, hogy öcsém
szenvedélyesen és nagyban űzi a szerencse játékokat, egyszerű
természetes eszem azonnal belátta, hogy a levélben felhozott s
százszoros kamatot igérő vállalat nem egyéb szemfényvesztő hazudságnál s
hogy az öngyilkossággali fenyegetés egy romlott szív részvétet alig
érdemlő vég-fogása.
De mint mondám már késő volt; anyám több álmatlan kinos éj lelki
hányódásai után a házat a zsidóorvosnak eladta s én már mint bérben
lakót találtam őt ama szobácskában, mely azelőtt Vincze szünnapi laka
volt. Az annyira szeretett kávéról is végkép le kellett mondania s az
anyagi nélkülözések a lélek bújával egyesülten nehány hét alatt több
évvel öregiték és gyengiték őt meg. Egy gondolat tartá őt fenn: hogy ezt
mind fiáért teszi kit ezáltal a haláltól mentett meg. Midőn saját
érdekében némi bár kiméletes szemrehányásokat tevék neki, keserűen kelt
ki ellenem, hogy testvérem halálát hidegen lettem volna képes szemlélni.
Diadala tökéletes volt pár hét múlva, midőn örömsugárzó arczczal jött
elémbe Vincze levelével, melyben ez uti költségűl száz ezüst forintot
küld neki s meghívja őt Pestre magához, hol egy szobát egészen az ő
számára rendezett el. Hallgattam, de egy ösztönszerű érzet súgta, hogy e
jövő nem oly rózsaszinű, minőnek előtte látszik.
Főnökömtől engedelmet nyerve Pestre kisértem anyámat. Egy marcziusi
napon délelőtti tiz óra tájban érkeztünk meg a nekünk egészen idegen
nagy városba. A pályafőtől bérkocsis vitt a bálvány utcza 9-dik számú
házához, melynek első emeletén volt Vincze szállása. Nem találtuk hon.
Már két éjjel nem aludt szállásán – mondá egy cseléd – de meghagyta,
hogy ha várt vendégei megérkeznének, egész kényelemmel foglalják el
szobáit. Múlt éjjel – folytatá az öreg szolga, miközben az ajtót
felzárva minket ezen bevezetett – nehány perczre haza jött, irt valamit,
aztán ismét sietve eltávozott. Igen sok és fontos ügyei lehetnek. Csak
várjunk kissé, úgy hiszi, mindjárt itthon lesz.