gondolkodni. A bűn, – az még titok. Látni akarom egyszer közelről a bűnt
– de mégis – kívülről nézve, talán valami ablakon át, mert a levegőjét
nem akarom lélekzeni. A szaga undok, alanti, – és piaci otrombaság van a
színeiben, – de a titkos értelmét érteni vágyom mégis. Talán így. Járunk
egyszer valami nagy, idegen városban, – külföldön, úgy hiszem – de akkor
neked is velem kellene jönnöd. Este van és sietünk valahová. Egyszer
csak elcsendesedik körültünk minden, – mint valami boszorkányos átok
alatt – se villamoskocsi, se hordár, se zaj a faburkolatos, ódon,
előkelő utcában, vagy igazán átkozott ez a hely? És egy gyönyörű, régi,
lilásszürke kőtemplom mögül, mintha az árkádfalak fülkéiből jöttek
volna, éjszakai asszonyok surrantak elő és sietve rebbentek szét minden
irányba. Tudom, mit akarsz mondani. A város nevét, ahol akkor voltunk és
hogy a kócos, öregedő leányok az ószerestől vagy a zálogházból szedték
magukra ruháikat és aligha vacsoráltak. De én nem ezt akarom. Abban a
furcsa csendben, a lilás félhomályban, ahol összeszűrődött a gázok
világossága a holdsugárral, ott szerettem volna bevilágítani a
legbelsőbb lelkükbe. Ott, akkor, – ugyanabban az estében és amaz órában
ők is, szegények, másnak érezték magukat, mint egyébkor, – én tudom.
A fecskék csak a szárnyuk hegyével súrolták játszva a hináros vizet, és
ők bölcs madarak. Valóban, csak játszani érdemes vele, – csak látszólag
szabad érinteni – mert olyan könnyen felkavarodik undok salakja a
mélységnek. Csak vissza, – a világosságra.
A világosság szembe jön velem és elönt, megfürdet villódzó fehérségében.
Az élet! Egyszer mindenki eljut azokhoz a pillanatokhoz, amikor a nap
alatt jár és tejszínű puha, tavaszi sugarak ragyogva köszönnek: Jó
reggelt! Most jönne a fény. Szép, derüs kicsi palotában kellene laknom,
szagos jezsament bokrok, fehér jázminok és apró pirosvirágú galagonyák
között. Gyönyörű ruhákban kellene kijönnöm a hűs reggeleken – és én
látom azokat a ruhákat. Van egy fehér, mereven komoly és tiszta, nagy
redőkkel, – egy fekete, lenge, mint az éjszaka felhői áttetsző – és
csillogó szürke-kék szövetre borul. Van ezerfodros, kacagó, üde
rózsaszín, van betegesen finom, hulló csipkékkel telepazarolt lilaszínű.
Tudok egy ezüsttel szőtt sárga brokátot, amikor a jegesmedvebőrön
pihennék álmatag, hosszú délutánokon, és látom a pompás, bíborszínű esti
ruhát, mely szorosan simul a vállamhoz, az alakomhoz és ragyogó
gyémántok kedvéért szabadon hagyja a nyakam. Igen, meg kellene próbálnom
ezt is. Csak parancsolni és gondolkozni, mint ahogy a liliomok csak
virulnak és illatoznak és nem kell járniok semmi után. Illatos, meleg
fürdőkből szállni ki reggel, – pompás lovakat hajtani, remekművű
serlegből inni egy pár csöppet, de tisztát, lángolót, – karcsú vázákból
pompás délszaki virágok illatát szívni, puha, finom, gyönyörű kelmékbe
takaródzni és két kézzel adni, osztani mindenkinek, aki kér.
Tudom, hogy fáradt lennék ezektől. Vajjon meg lehetne-e ujhodni még? A
gyönyörök teljességével, a vágyaim betöltésével elfogyna-é tőlem egészen
az élet?
Nem szabadna elfogyni. Mielőtt késő nem volna, mosolyogva kellene
elszórni magamtól mindent, mindent, ami már-már a vágytalanság küszöbéig
emelt. És elindulnék mezítláb, darócban és fedetlen, hamús fővel. Szürke
ormós falu bezárt kolostor ajtaján kopognék bebocsátást kérve. Aztán
becsapódna mögöttem a rostélykapu és ott maradnék a kisérteties
folyosók, penészes kripták, sötét cellák, tömjénes, kőrózsás szentélyek
belsejében. A templomban én gyujtogatnám a gyertyákat és halott
virágokkal teleszórnám az oltárt, én kötözném, én mosnám ki a
legundokabb sebeket, kinzó szeges övet viselnék, és kemény diszciplinát
kérnék minden nap. Az öröm kimerűl, – de azt hiszem a fájdalomban
mindennap új gyönyörüséget lehet találni. Vad, túlvilági tobzódás lehet
az, odadobni nyomorúlt féregtestünket minden gyötrelemnek, mindennek,
ami fájdalmas és rút. Ez a test nem vagyok én, elbánok vele – különb
vagyok – ez a legnagyobb, legszentebb gőg. És azt hiszem, az élet
teljessége csak úgy volna az enyim, ha ezzel végződhetne, porig
alázkodni, letiporva fetrengeni, hogy a hit rögeszméjével szabadítókép
köszönthessem a halált. Mert a halál máskép iszonyatos,
helyrehozhatatlan és kifürkészhetetlen…
Így beszélt az asszony.
Mikor pedig elhallgatott és a férfi szivarja is kialudt a félhomályos
szobában, a tűz pislogó, izzó parazsa mellett: hosszú, idegenszerű,
mintegy kifosztott némaság szállt le közéjük. Lassan húnyni kezdett a
parázs.
– Nem gyujtunk lámpát – csacsikám? – kérdezte hangosan a férfi.
Még egyszer.
Ibolyaszínű, hűvös, tavaszi este volt és az asszony fekete haját
bontogatni kezdte a szél, amelyik egyre a villamos vasút kartonfüggönyei
körül hancurozott. A villamfényes estében konflisok zakatoltak,
csengettek, fütyültek a siető járművek és a hordárok zagyva lármája,
rikkancsok üvöltése hallatszott a siváran, hétköznapian világos
körutakon. Ám a népszinházi megállónál kiszállt az asszony, hogy
mélyebben magába szívja ezt a levegőt, e mérgezett tavaszi illatokat,
amik úgy hatottak most rá, mint a fásult idegzetre egy csodaszép
növendékleány bűbájos feslettsége. Szinte belesápadt a lélegzés
gyönyörűségébe és kerekre nyitott, nagy szürke szeme villogott a prémes
gallérok közül.
Karcsú, szépjárású asszony volt, abból a vékonycsontú, elegáns fajtából,
amely teltnek, magasnak, délczegnek látszik, holott csak középnagyságú
volt és vállban előrehajolt kissé. De ahogy könnyű, hullámos lépéseivel
végigsiklott a világos falak mentén, a sápadtfényű ívlámpák alatt,
valami végtelenül kecses kis lényre, gyámoltalan, de formás és izmos
állatkára emlékeztetett, talán egy karcsú süllőhalra, amely ügyesen és
könnyedén siklik át a goromba sziklák repedései között. Néhány késett
szinházlátogató utánafordult és fiatal urak önkéntelenül az ajkukat
csücsörítették.
Nem vette észre őket és kissé lehajtott fővel, egyenletesen haladt az
Andrássy-út felé. A vidéken élő asszony mohó örömével csodálta meg ezt
az olcsó, reklámos, utczai fényességet, amivel már rég’ idő óta nincs
módja egészen betelni. Mikor pedig itt élt, akkor évekkel fiatalabb
volt, másképen látott a szeme és – véletlenül – itt játszódott le az a
kevés történés, ami volt az életében. Véletlenül akkor is ilyen
ibolyaszínű, hűvös, tavaszi esték voltak és ép így kiabált, zakatolt,
csengetett a körút. De azóta már annyiszor gondolt ama régi
tavaszestékre, hogy szinte elkoptak már és összekuszálódtak az emlékei.
Ebben a percben csak azokhoz a másik életből, születésünk előttről
visszaderengő sejtelmekhez hasonlított az, amit gondolt: »Valaha láttam
ugyanezt… ugyanígy« és mielőtt világos, tiszta emlékké rögzülhetett
volna a lelkében az a néhány régmult, ártatlan kóborlás évekkel ezelőtt,
hirtelen fölvetette a fejét és daczosan, erősen belenézett a
villanylámpa fényébe.
Egy sarki kávéház előtt volt és a rács mögött, a korán kitett
borostyánok és thuják ládái árnyékában egy állig begombolkozott férfi
kavarta csodálatos régen és kitartón a feketéjét. Az asszony közelgő
lépéseire fölrezzent és merően ránézett ő is, aztán hirtelen, gépiesen,
merev mozdulattal köszönt. Az arca csak jóval azután vált meglepetté,
meg csodálkozóvá.
Viksi, persze hogy ő volt, Kóczán Viktorin.
Az asszony az első percben épp úgy bólintott, mint odahaza az útszéli
gyerkőczöknek, mintha üvegből, vagy levegőből volna az, akire rámosolyog
s túlnéz rajta. Aztán ezzel a merev félmosollyal az ajkán nyugodtan
lépett még egynéhányat, egyre távolodva a didergő thujáktól. A sarkon
egy percre megállt.
Mi történt? töprengett. Tehát még egyszer!… Ő volt az. És észrevett
engem.
Habozva, öntudatlanul fordult be egy csendesebb utczába. Tehát
csakugyan! Amire annyiszor gondolt régen, lázas haraggal vagy bánatos
szelidséggel, utóbb már közömbösen is, de mindig biztosan tudva, hogy
kell, el kell jönnie, most elkövetkezett. Most! De miért éppen ma? És
csak ennyi az egész? Nem kell-e többnek is történnie? Erre se volt már
szükség, miért is?…
Mögötte siető lépések koppantak, egyre közelebb a magános sikátorban, és
ő érezte, hogy nem fog elmenekülni előlük. Most már gyorsan, zihálva
lélegzett és a régi gyönge szorítást érezte a szive körül. Egy
pillanatra szinte fölismerte az érzést. Most következni fog valami,
valami történés jön újra feléje az eseménytelen, buta évek után. »Hol is
hagytuk el«, küzködött agya zavartan és csodálatosan idegen, hűvös
kézszorítással köszöntötte a férfit, aki éppen melléje érkezett.
– Jó estét!
Furcsa ez. »Jó estét« mondta nyugodtan és a csalódástól lehangoltan. Oh,
valahogy egészen másképpen gondolta ő ezt. Évekig számított rá, a
találkozásra, egy gyönyörű, szinpadi véletlenre, amely valami kiválóan
alkalmas időben és helyen bogozza össze a céltalan jövés-menésüket. Első
időben lázas haraggal gondolt rá és ágya szélén ülve a gerendás falusi
szobában, sokszor hangosan sziszegte bele a gyertyalángba a vádoló,
fulánkos szavakat, amiknek hallatára el kell sápadnia és biborszínbe fog
borulni a homloka. Majd úgy gondolta, nyugodt és barátságos lesz, mint a
szerelem előtti időben, majd megvető közönyt próbált megtanulni előre.
És újra, máskor, szelid és bánatos akart lenni, mint a föláldozott élet,
de legtöbbször úgy képzelte, hogy nagy sereg ember közt fognak
találkozni és ő kacérkodni fog másokkal, mindenkivel, őrülten, keserűen,
– – hadd lássa. Később elfakultak e gerinctelen, kusza álmok és olyan
régen nem is gondolt már vele, úgy megszokta az életét, amit élnie
kellett, most pedig itt van mellette az illatos, lázas estében és ő
fanyarul, tünődve köszönti: »Jó estét!«
Aztán mind a ketten ostoba közhelyeken törték a fejüket.
– Régen láttam – mondta a férfi. – Hallottam, hogy férjhez ment, úgy-e,
már három éve?
– Igen! És maga házas, tudom.
– Négy éve – mondta a férfi és hirtelen megbánta az ügyetlenségét. – Hol
is laknak?
– Most csak itt, Promontoron. Itt patikát vett az uram. Sokszor járok be
ide.
Ezt a kijelentést az asszony bánta meg. Még egy pár ügyetlenséget
mondtak egymásnak, aztán elhallgattak mind a ketten.
A lépéseik csodálatosan egyforma hosszúak voltak most is, mint régen.
Valami szögleten újra befordultak és a férfi hirtelen feléje fordult. A
hangja közömbösen udvarias akart lenni.
– Most meséljen az uráról, Viktorin.
– Nagyon jó ember! – felelt az asszony nyugtalanul. – Van egy fiam is.
– Nekem, a feleségemnek nincs. Semmi sincs.
– Még mindig betegeskedik a felesége?
– Mindig, szegényke! – és néma kedvetlenséggel szegte le a fejét. Újra
hallgattak.
– Viktorin! – kezdte megint a férfi – úgy-e annak már hét esztendeje…
– Nyolcz.
– Istenem! Akkor futkostam állás után, emlékszik? Nagyon kellett a
kenyér, Viktorin.
Az asszony megértette ebben a könyörgő mentegetést, gyöngén mosolygott.
– Így van az jól.
A férfi nem felelt. Hallgatva mentek újra, de most már lüktetett,
lappangott valami a hallgatásban.
– Hol járt azóta? – erőlködött a férfi. Hova ment akkor, mindjárt?
– A plébános bátyámhoz, falura. Ez a pesti nagynéném is elment nyaralni
valahova, nekem is mennem kellett.
– Én nagyon beteg voltam akkor.
– Tudom.
– Aztán feljött ápolni az asszonynővérem és sok józan bölcseséget
prédikált nekem. Még lázas voltam, úgy emlékszem. Azért nem hittem,
amiket magáról meséltek Viktorin, azután se hittem. De hát olyan nagyon
kellett akkor a kenyér.
– Tudom – mondta sietve az asszony és még a lépteit is meggyorsította
önkéntelen, hogy többet ne halljon. Hisz mindent tudott. Ismerte az
államtitkár sovány, szőke leányát, aki, úgy mondják, egyszerűen megkérte
magának ezt az embert. Mindenki tudta, hogy hivatal jár a leánnyal, sőt
pénzről is meséltek. Hogy gyűlölte ő akkor ezt a világosszemű,
szívósakaratú teremtést, akinek a szerelme egy hüllő türelmével viselte
el a megaláztatásokat, míg ő itt volt, a szép, a diadalmas vetélytárs;
és lám, amit akart, mégis kibőjtölte magának. Csodálatos, hogy most
valami testvéri részvétet érzett iránta. Most beteg és boldogtalan.
– Most itthon van a felesége?
– Délre kellett mennie.
– Miért nincs vele?
– Hisz dolgom van.
– Úgy?
Valami csodálatos bágyadt elégedetlenség fogta el az asszonyt. Isten
tudja! Ha tegnap valaki bejelenti neki ezt a találkozást, még
szívdobogva készült volna rá, mint a nagy eseményekre szokás. Hisz olyan
üres, nyugodalmas volt az élete máskülönben. De okvetlen készülnie
kellett volna rá. Összeszedni a hangulatait, mint más a toilettejét,
átvirrasztani egy éjszakát legalább is, előszedni néhány elrejtett, fakó
írást, száraz virágot, arcképet, ha ugyan megvan még… De most úgy érezte
magát, mint egy rossz dráma szereplői az első felvonás után. Már
tisztában volt, hogy el fog romolni ez az este, kelletlenül és szomorúan
fog elmúlni és ezután már igazán nem fog maradni semmi.
Ismét a férfi szólalt meg. Komoly volt, az arczán a jóságnak azzal a
régi, megejtő vonásával, ami olyan hatásosan elkülönbözött a rendes,
gúnyos modorától.
– Viksi, egy dolgot akarok még kérdezni, ezzel tartozik nekem. Nagyon
kérem, könyörgöm, mondja meg, mit gondolt felőlem, amikor a házasságom
hirét vette? De nem szépítve, szószerint mondja el.
Az asszony megérezte, hogy neki most éppen ilyesvalami kellett. Egy
percre fölvillant a szürke, mélységes szeme, és a porcellánosan fehér
madonnaarca most szinte gonosz kifejezésű volt.
– Sok mindent gondoltam – mondta őszinte pillantással. – Igazában nem is
vártam egyebet. Maga volt a büszke szegénység arisztokratája, a dacos
rajongó és vad impresszionista, az örök viaskodó volt, az igazság kóbor
lovagja…
– Úgy, úgy! Aki a napnál ebédelt.
– Ennek így kellett történnie, egy csöppet sem lepett meg. A nővére
azonban udvariasabb lehetett volna, miért rágalmazott engem azután is.
– Viktorin! Esküszöm, hogy semmit sem tudtam róla akkor. Mikor a bátyád
figyelmeztetett, kész voltam nekimenni a világnak. De hát én is
nyomorult helyzetben voltam akkor.
– Nem szabad, hogy így _beszéljen!_ – mondta az asszony és keményen
hangsúlyozta az udvarias megszólítást.
– Igaza van. Bocsásson meg.
– A sorsunkat nem szabad bántani. Nekem meg nem ártott a szóbeszéd, hisz
látja, férjhez mentem.
– Igen, hát az hogy történt, Viksi? Sohase’ hittem…
– Egész egyszerűen. Akkor nyáron is a papbácsinál voltam és a
segédjegyző, az ispán meg a patikus volt körültem. De nemcsak emiatt
mentem a patikushoz. Nemcsak a másik kettő miatt, sok más embernél is
különbnek láttam.
– Itt Pesten is sokan udvaroltak magának a néni zsurjain.
– Azok közül egy sem kért meg. Nagyon hóbortosan viselkedtem akkor. De
falun megint rendes lány lettem és az uram nem is járt velem nagyon
rosszúl. Nagyon szép a kis fiam, már két esztendős, most a legkedvesebb.
Valami furcsa, ideges erőlködéssel emlegette újra meg újra a fiát. Mint
aki vértezni akarja magát, egyre csak arról beszélt és eközben
természetes, nyugodt és egyszerű falusi asszonynak akart látszani.
Nehezen ment.
– Tudja, Viksi, mire gondolok – szólt közbe a férfi, aki szórakozottan
hallgatta. Most a nagynénje lakása jár az eszemben. S oh, milyen
világosan látom egyszerre a kis zöld kanapét, a varrógépet az
ablakfülkében, ahol először, tudja?… Én azt a szobát szerettem, nem a
szalont, hanem azt, az almahéjszagut, ahol olyan kerek, falusias óra
ketyegett. – A csigalábú asztal egyre mondta: »Terülök-terülök!« mint a
mesében, a régi, sevresi findzsák meg nevettek és bólingattak a
pohárszéken. Úgy szeretnék még egyszer odamenni, igen-igen, menjünk oda,
most mindjárt.
Valami volt ez a régi hangból és az asszony csalfa, tavaszi mámorban
hunyta le egy percre a szemét.
– Istenem, uram! – suttogta halkan – csak épp véletlenül ezt – és a
halvány bőre még áttetszőbb lett egy pillanatra.
Ráleltek a régi utakra és mámorosan, szinte öntudatlanul lebegve járták
őket keresztül-kasul. A Dunaparton erős szélroham jött szembe velük.
– A gallérját, Viksi, föl kell hajtani.
Az asszony gépies engedelmességgel gyürte föl a puha prémet és
mosolygott. Így mentek soká, együtt, mint régen.
Csak mikor a csendes, előkelő belvárosi utczába értek, a keskeny
átjáróba, ahol a néni lakott, akkor néztek egymásra hirtelen,
megrettenve, csodálkozón.
A néni lakása, az öt elsőemeleti ablak világosságban úszott, a villamos
lámpafény kisugárzott a nyitott erkélyajtón is, megvilágította a tömött,
szürke kőkorlátot. Felülről zongoraszó hallatszott és néhány karcsú
árnyék járt-kelt a libbenő függönyök megett.
– Hát még most is fogad a néni? – csodálkozott a férfi.
– Újra négy húga nőtt fel – magyarázta suttogva az asszony.
Csendesen, elszomorodva ballagtak a kapuig. A férfi szorongva kérdezte:
– Nem megyünk föl, úgy-e?
Már a küszöbön voltak és valami szomorú józanság most már egészen
hatalmába kerítette az asszonyt.
– Én fölmegyek, Gábor – mondta most a keresztnevén szólítva őt – de maga
ne jöjjön fel. Tudom, így nem is lehetne, de később se jöjjön, átöltözve
sem. Lássa, elfelejtettem mondani az előbb, a néni egészen új bútorokat
szerzett megint és az almaszagú kis szobából is szalont csináltak most.
Lányszalont, mert a mostani húgai közt gazdag lányok is vannak.
Általában nagyon megváltozott a néni, én is megváltoztam, maga is. Jobb
lesz…
– Mikor jön megint Pestre?
– Nem tudom, éppenséggel nem tudom.
– Viktorin! Nem lehet!
– De. Az jobb lesz úgy, Gábor. Én már olyan jól megszoktam az életet, én
már nem is tudnám máskép, nem is bírnám.
– Mi lett belőlünk, Viksi.
– Jobb így. Azért jó, hogy találkoztunk… Az is jó, hogy minden így
történt, úgyis elromlott volna lassankint minden, ami valaha szép volt.
Isten vele, Gábor, kivánom, hogy hamar egészséges legyen a felesége.
Gyorsan megfordult és sietve iramlott föl a lépcsőn. Még látni lehetett
a puha, finom köntöse egy-egy redőjét és egyszer megcsillant a hófehér
arcbőre is a lépcsőház lámpája mellett. Aztán sietve csengetett be a
kivilágított lakásba.
A halál meséje.
A gálya, melynek kormányosa nincs, megindult a nesztelenül sikló, fekete
vizen. Magányosan pihent rajt’ a Lélek.
Az első pillanatokban még érezni vélte a hullámok kigyós csuszamlását, –
és szerette volna megkérdezni tőlük, vajjon virágosak-e a Lethe vizének
partjai, – és ott, a messze tünedező sziklarémek ormóin fészkel-e madár?
Ám csak valami fáradt sivatag-fenyért látott azokon túl, ahonnét távoli
viharok zúgása hallszik és lassan foszladozva vándorolnak elő a
tépettszárnyú fellegek. Közelébe jönnek, sűrün sereglenek, összefogódzva
lengik körül, – és halkan a Lélek szemére simulnak.
Mert ezek az opálszínű, vándorló fellegárnyak az elhagyott élet
küldöttei. És habár most egy szempillantásra megnyilnék előtte a
Végtelenség, – a titkok örökforrása, – ő nem nézhet belé miattuk. Csak
az imbolygó ködalakokat látja.
– Mintha valami régi, ezüstzománcú hárfa pengése hallatszanék messziről,
ismeretlen csodatájak felől, – ám a végtelen harmóniába még ismerős,
földi akkordok zörrennek bele, – olyanok, mint egy-egy eleven, piros
színfolt. A Lélek felismeri őket.
– Ez pohárcsengés volt, – ez lánykacagás. – Így csak a megbántott
asszony panaszolkodása rezeg, – és így hangzik az emberi inség szava.
És ime, – egyszerre valamennyit elhallgattatja egy magános, tiszta,
szomorú kiáltás, mely egyetlen élő szív mélységeiből fakadt és egyenes
úton követte a távozót. A Lélek felismerte.
– Te vagy, anyám, – te szomorú!
És az anyaszívből egy forró, eleven sugár szállott, – ködön át, felhőn
át, – egyenesen feléje. Utólérte:
– Híd vagy-e te, hogy visszamehetnék rajtad, – mondotta végtelen
szomorúsággal a Lélek és visszahanyatlott a sötét hullámok színére.
Körülte mind sűrübb lett a köd. Ám egy helyen – közel-e vagy távol? –
talán aranyszínűre bágyad a gomolygó szürkeség. Vagy olyan az, mint a
májusoltárok bátortalan dicsfénye? És átrezdül a Lélek, amint a jelenés
szárnya legyint felé, amint felsurran az ismeretlen, csillagos
magasokba. Ő volt! A soha el nem ért, – a meg sem illetett, – akinek
talán csak halvány képe-mása volt egy földi leány, – s az igazit a Lélek
elpazarolt álmai teremtették meg.
– Az első szerelem vagy! – mondotta.
És akkor jöttek egymásután a többiek. Kék és rózsaszín sugárkévék, –
csillogó szivárványoszlopok, – permetező, kacagó emlékei elillant
perceknek, röpke gyönyöröknek. Majd fátyolos árnyak, amiket hosszú
sóhajok suhognak körül. Egymásután jönnek elő roskadozón, halványan, –
uszálykép vonszolva maguk után tönkretett életüket. A Lélek feljajdul:
– Az üldözöttek ők, – akiket hitegettem és elűztem.
És mind a könnyek, amik valaha ő miatta ömöltek, – most végigperegtek
rajta és sajtoló fájdalommal égettek millió láthatatlan sebet. A Lélek
könyörgött:
– Hol a feledés? Mért nem jő, hogy elborítna engem? Az imént volt-e,
vagy sok ezer éve annak, hogy búcsúzva átöleltem ama híd karfáját. Még
mindig _én_ vagyok _én_, – aki átöleltem és elhagytam az éjszakában egy
hídfő oszlopát, – mert nyugalmat akartam és feledést, amíg a
messziségből felém integetett a csillagszemű város.
És még egyszer, – utoljára, – feltünt előtte a nagy parti város képe, –
amint akkor látta az utolsó éjszakán. Aztán előtüntek a márványos
paloták, az oszlopsoros kapuk, – szőnyeges termek és redős ablakok
pajzán világossága. És körülszárnyalták még egyszer az ifjuság sejtelmei
és illatai, – a lét sűrüsége és a mesterséges titkok varázsa.
– Hol vagyok ezekben én? kérdezte a Lélek.
És akkor jöttek az ő szülöttei. Eszmék, amelyek belőle fogantak,
rythmusok, amiket ő lélegzett ki, formák, amiket saját képére alkotott
meg. Érezte a mult forradalmait, – a teremtés kínját és gyönyörét, – a
cselekvés viharának szegélyét.
– Fáradt vagyok! lihegte a Lélek. – – –
Most valami könnyü, tompa zúgás jött felé, – enyhe, csillapító nesz,
amit aranyszárnyú lepkeparipák ezüst patkói okoznának, amint repülve
végigszántják a ködöt. Összeomlott minden, – az álmok, az emlékképek. –
A lélek már nem is érezte, vet-é vajjon hullámot körülte a nagy, fekete
folyam.
– Most jön a Semmi! – gondolta.
Még egyszer kitágult, szétterjedt látása előtt minden. Egy nagy,
sugárban fürdő tavaszi mezőt látott, – a delelő nap csillámos foltjait
szétszórva a virágos gyepen. A virágok közt színes lapdát kerget lihegve
egy fényesszemű fiúgyerek.
Egy idegen gyerek! Már nem ismert önmagára és nem ismerte meg a
virágokat, a verőfényt és a lapdát. – Kié ez a rétség? ötlött fel egy
homályos félgondolat. – És ama fehérszínű kastély kié lehet?
Idő és távolság eloszlott már akkor, – és elmúltak nékie mind az élet
többi szépséges szemfényvesztései, – a dolgok össszetartozása és a képek
színe. Mint a tépett gyöngysor, úgy bomlott szét először minden, aztán
szétpárázott a semmiségbe. Már gondolata nem volt, – csak valami érzése;
alig egy sóhajnyi.
– Beh jó így! – – – – – –
És a lét legutolsó rezdüléseképen a Lélek önmagába tekintett. És ott a
legmélyen, – sohasem ismert rejtelmek helyén most valami vajudó,
felcsukló remegés született. Elébb halkan, mint az elékivánkozó
virágrügy, – aztán mind erősebben, – tombolva. Forró, vad örvények
zuhatagja volt, mely szakadozón, hatalmasan tört felszínre az utolsó
pillanatban. Kiszállottak belőle, és amikor elhagyták élettelen rom
gyanánt, üresen maradt utánuk a Lélek. – – Mert ők voltak a leigázottak,
– a láncon tartott rabszolgák. Ők a korán elölt érzések, halvaszületett
eszmék és tárgytalan vágyakozások. És mind, a bennfelejtett, elevenen
eltemetett zokogás és mind az álmok, amiket felriasztva
félbeszakítottak, a dalok, amik szóhoz nem jutottak. Azok a dolgok, amik
soha nem történtek meg, noha megtörténendők voltak, és mind a szárnyas
igék, – amik nem hangzottak el. Most felszabadult, formát lelt
valamennyi. Éltek. – – –
– Hol van a Lélek? Merre? kérdezték.
A Lélek pedig akkor már nem volt sehol. Nem pihent többé a gályán és nem
ringott a fekete hullámokon. _Egy_ volt velük. _Egy_ a homályos, puha
köddel és a folyam sötéten csúszó, egyenletes hullámaival.
A ravatal körül ekkor gyujtogatták a viaszgyertyákat.
A Soha-ember.
Megesik néha még mostanában is, hogy álmodom felőle. Ilyenkor épp olyan
homályosan, olyan szorongó lélekzettel látok, mint nyolcesztendős
koromban. A rejtelmes félsötétet látom, rézsutos ívben elhajló, mély
pincetorok homályát, amit csak nagyon halványan szürkített meg egy
hasadékon át az alulról beszüremlő pici napfény.
A kulcslyukon kellett benézni. Egy örökké elzárt és legendásan mély üreg
volt az a várdomb oldalába ásva, nyirkos penészszag és ijesztő, barlangi
hüvösség áradt belőle a réteges terméskőfalak közül. De legföljebb ha
egy méternyire lehetett benn látni valamit, – ott is csak semmit és üres
pincefalat. Azt mesélték, hogy az uraság bora van lenn és a kulcs a
kasznárnál, – de az nem volt igaz. Nagyon mélynek mondták; egyszer
lementek néhányan a faluból és egy órányira is jártak benne, de a
közepén valami elfujta a fáklyákat és visszaszaladtak. Ennyit tudtam
akkor a várpincéről.