sáncárkokban és a romok málló kövei közt madárdal hangzott. A
várudvarban, a csonka szégyenoszlop tetején is volt egy fecskefészek,
mert a kis madaraknak nagyon megtetszett az a széles, rozsdás vaskarika,
amihez a rabokat láncolták hajdan.
A kulcslyukon néztem be és körülöttem egy sereg apró, kenderszőke
buksifej tolongott, aranyosan csillogott-villogott a tavaszi napfényben.
Ökölnyi svábbogarak voltak, nehány Liszka, Agnet, Póli, Léni, Hanz meg
Szep, – a mi udvartartásunk – az enyim és a Marikáé, mert mindenhova
jobbágyi hűséggel követtek minket, a »két plébános-kisasszonyok«-at.
Szinte látom őket most is, amint köribém húzódnak, mert a legnagyobb
voltam és legbölcsebb és a bizalmas, komoly, aggódó kis buta képüket
hozzám emelik.
– Ugy-e, ott lakik valami?
– Lakik, – felelem igaz meggyőződéssel.
– Hát nem jön elő onnét?
– Nem, – az nem jön ki onnét – soha.
– Soha, – heisst er – soha.
Rájuk néztem. Azt hiszem, nem értették ezt a szót; egy kicsit
gondolkoztam rajta.
– Soha! Igen, úgy hívják, az a neve. Soha-ember a neve.
És újra a kulcslyukhoz toltam az arcom. Huh! lebbent felém a hűvös,
penészes lehellete, és valami pókhálós, furcsa árnyékot láttam elsuhanni
a pince falán. Ijedten kaptam el a fejem.
– Gyerekek, – mondtam súgva – innét most hamar el kell menni nekünk. A
Soha-ember nem szereti, ha itt hangosan beszélnek és amiért a nevét
hallotta, most haragszik. Majd holnap kibékítjük.
– Haragszik! – suttogta rémülten valamennyi Liszka, Agnet, Hanz meg
Szep.
És a könnyű pici gyereklábak nesztelenül iramodtak le a domboldal puha
füvén, egész az országútig. De még ott is valami nyomott, feszengő
hallgatás fojtogatott mindenkit, talán mert én is hallgatva és töprengve
ballagtam előre. A fordulónál magamhoz hívtam őket. Suttogva beszéltem:
– Ide hallgassatok! Most csinálunk valamit, hogy a Soha-ember ne
haragudjék, mert az nagy baj volna. Azt kell csinálni, amit én mondok.
– Mit?
– Holnap reggel mindenki hozzon el hazulról valamit, amit tud. Egy darab
kenyér is jó, vagy bábruha, vagy piros papiros, vagy olyan gyertyadarab,
amilyet az anyátok gyujt rorátén. Ami van. Mind odamegyünk hozzá és neki
adjuk, akkor nem haragszik.
– Jó lesz, – mondták lelkesedve – mint minden új játékon, amit én
találtam ki.
Ott voltak másnap mind és szorongva, megilletődve, hang nélkül adták elő
a zsákmányukat. Nekem egy fél kiflim volt a kávétól, Marikának egy kis
gombolyag rózsaszínű fejtő; volt aki szalonnabőrt hozott, Hanz egy
nyúllábat és Léni egy kék üvegmécsesnek a törött fülét. Az volt a
legszebb. A Marika babakocsijába rakattam mindent, sok ibolyavirág közé
és gajdolva húztuk fel az egészet a pincegádorig. Ott én megálltam a
kulcslyukkal szembe. Belenéztem soká, mélyen, szuggesztív, rejtelmeket
fürkésző nézéssel, aztán lassan a tömeg felé fordultam.
– Guggoljatok le mind és hajtsátok le a fejeteket!
Megtörtént. Akkor az áldozati tárgyakat egyenkint a kezembe fogtam és
mélyen lehajolva becsusztattam a vasajtó alatti nyíláson. – A várpince
lépcsőfokai fel voltak szedve talán, vagy jóval a küszöb alatt lehetett
az első lépcső, tudj’ az ég, hogyan, de a fél kifli nagyot koppanva
eltűnt. Utána a nyúlláb, az üvegcserép és a többi. Ujból kifelé
fordultam.
– Mondjátok utánam hangosan, amit mondok. De úgy maradjatok, guggolva;
Marika vegyen a kezébe egy csomó ibolyát és azalatt üssön rá vele a
kilincsre, annyiszor, a hányat szólunk.
Most előmondtam nekik.
– Dodoláma! Baburéka! Antoméda! Helgorába!
A hívek utánam rebegték illő áhítattal, aztán ünnepélyesen szorongva,
megilletődve, mély benyomásokkal hagytuk el a szent helyet.
Így lettem én egy mélységesen miszteriózus, erkölcsben pogányul
egyszerű, szertartásaiban fantasztikusan merész új vallás papnője. Én
mutattam be mindig az áldozatokat, krumplicukrot, bábruhát, döglött
verebet, aztán a kulcslyukhoz nyomtam a fülem, – a nép álmélkodó
suttogása közben szívtam fel a kinyilatkoztatást és közöltem velük.
Itélkeztem, büntettem és jutalmaztam az Ő nevében, legendaköröket
engedtem képződni köréje és papi rendet válogattam magam mellé. Marika,
a testvérem segédkezett leginkább és mindig Hanz, a hosszú,
ábrándosszemű suhanc tolta az áldozati kocsit.
Ámde, és erre egészen világosan emlékszem, egyáltalában nem voltam én
csaló és hovatovább még kevésbbé, mint az első percben. A
természetfölötti gondolata megrázta, elkábította, megtermékenyítette az
én kicsi valómat is; hittem, talán még erősebb lángolással, mint a
többiek. A hitem szuggesztív erejével hatottam, jóhiszemű, kegyes, igaz
apostol voltam én.
Eleinte nagyon jó hatással volt ránk az új kultusz, – és otthon nem
győztek eléggé csudálkozni.
– Marika! – szóltam fel a szilvafára. – Maga megint teleeszi magát zöld
gyümölcscsel. Ha beteg lesz, akkor más fog a küszöbnél állni a virággal.
Vagy:
– Szep! már elszakítottad az új pruszlikot. Mocskos vagy, azt a
Soha-ember egy csöppet sem szereti.
De lassankint túlságosan beleéltük magunkat a dologba, legkivált én
magam. A parasztgyerekek maguk közt csak úgy verekedtek, firkáltak a
falakra, szedték a madárfészket, mint azelőtt, de én benne éltem a
miszteriumokban, amiket a semmiből életre hoztam és éreztem, hogy
túlnőnek rajtam. Minden gondolatomban, játékomban, rettegésemben ott
szerepelt nyomasztó, félelmes hatalmával ez a láthatatlan
szellemszülött, beköltözött a kicsi agyvelőmbe és megdöbbentett annak
bizonyosságával, hogy létezik. Most már nyugtalan voltam és az egyre
erősödő kicsi szektával rettegve jártam a csodabarlangjához. Már akkor
borzasztóan féltem tőle, a semmiből felrázott természetfelettiségtől.
Bizonyosan tudtam, hogy egyszer meg fog jelenni nekem és igazán
meglátom. Álmomban gyakran láttam már és mert mindent neki
tulajdonítottunk, ami érthetetlen és csodás, tudtuk, hogy az álmoknak is
ura ő. Ő ura a szeszélyes sorsnak, mert ma kikapunk egy letépett gombért
és holnap újra leszakad a gomb, de észre sem veszik. Féltem tőle. De
persze, nem tudtam volna én semmiképpen érthető szóval kifejezni azt,
ami bántott, egyre ködösebb, szörnyűbb nyomással feküdt a lelkemen.
A nyár is elmúlt és csatakos, felleges napok, fehérderes hajnalok
jöttek. Már alig lehetett kijárni a pincéhez, aztán Szep a hordásnál az
apja mellett dolgozott, Liszka pesztonka lett a jegyzőéknél, Marika
köhögött és ágyban feküdt egy hétig. Homályosan éreztem, hogy ez valami
átmeneti válságos idő lesz és a kicsi zsámolyszékemen estig is elültem
mozdulás nélkül, nézve a szürkés eget meg a fekete sarat odakünn. És
egyre gyötrődtem, tépelődtem.
– Fáj neked valami? – kérdezte Marika szürkületkor.
– Nem fáj.
– Hát mi bajod?
– Félek.
– Mitől? – kérdezte kerek szemekkel és már ő is félt.
– Én nem tudom, Marika, mondtam fogvacogva és mozdulni sem mertem. Én
nem tudom, de mindig azt hiszem nappal is, hogy álmodok. Most is azt
gondolom, hogy te nem is vagy az igazi Marika, aki az én testvérem. Te
csak álomból vagy, mert én álmodlak. Én most alszom a párnámon és a
rablók is megölhetnek, mert éjszaka van és én nem tudok felébredni. Te
sem vagy Marika, mert az igazi Marika most a fiókágyban alszik mellettem
és…
– Én nem alszok, én igazi vagyok, – visította szegény és elhúzódott
ösztönszerüleg. Mikor pedig utánakaptam, hogy megfogjam, igazi-e, rémült
kiáltással szaladni kezdett tőlem, én meg utána, a sötét tornácon át,
anyához.
Anya már lámpánál ült és foltozott. Mint két őrült, úgy rohantunk az
ölébe és nagyon sok szó meg simogatás kellett, míg halk szepegésbe fúlt
a görcsös sírásunk. Marika még az anya öléből is riadtan pislogott rám a
nagy, kerek szemével. Bejött a bácsi is, az anya testvére, mosolygós,
piros papbácsi, az is megtudta a dolgunkat.
– Micsoda fantázia, töprengett pöfékelve, milyen erős fantázia! Hisz így
keletkeztek az eretnek szekták! Te kis égetnivaló boszorka, te!
De azért mosolygott és pipált. Anya is mosolygott és hát ki okosabb,
mint az édesanyánk. Aznap »koppasztást« rendezett lefekvés előtt a nagy,
mázas fürdőkádban. A meleg, szappanhabos vizet, oh, be szerettük este,
az ő puha kezét a kicsi testünkön, a lubickolást, amihez eleve víg,
kacagós hangulatot csinált anyuka, utána puha, tiszta ágy, okos beszéd,
imádkoztatás nyugodt, komoly fennszóval, – – és anyuka itt benn marad,
amíg elalszunk.
Hanem azért valami homályos borongásképp velünk maradt még a
rejtelmesnek árnyéka egy darab ideig. Elmondom azt is, hogy tűnt el
végképp.
Advent előtti vasárnap volt és mifelénk ilyenkor is szoktak valami
ricsajt rendezni a falusi népek, olyan farsang-farka formájút. A bőjt
előtt még egyszer fánkot sütnek, mézesmálét esznek, táncolnak, vigadnak
a cselédszobában. Úgy volt aznap is. Anya és a bácsi elnéző jóakarattal
tűrték a komédiát. Egyszer csak berohan lelkendezve, kacarászva a Mári
szolgáló és ránk kiált.
– Tessen kigyünni, kezit csókolom, ott van a Soha-ember az udvaron. A
maguk embere, kisasszonykák, nézzék meg hamar.
Már akkoriban az egész cselédház ismerte és vihogta a csodaember
legendáit.
Megütközve néztem Marikára, ő meg félénken pislogott vissza. Egy idő óta
már nem emlegettük egymásnak a Soha-embert. De anya jószívűen mosolygott
a bolond Márinak és felcihelődött a bácsi is pipástul, hát mi is
kimentünk a Mári kezét fogva.
A tornác végében, az istállók és cselédházak felől hallatszott a jókedvű
lárma, vihancolás. Egy óriási tök üres héja volt ott egy nagy póznára
feltűzve. Orrot, szemet, fület vágtak ki rajta, aztán kibélelték piros
hártyapapírral és gyertyát gyujtottak a közepébe. Furcsa volt, groteszk,
vigyorgó, buta és hétköznapi. A cselédség lármázott, vicogott körülte, a
férfiak a fehérnéphez nyúlkáltak és együgyüségeket szóltak a vigyorgó
tökfilkó felé. A Soha-ember!
Egymásra néztünk Marikával és mi is nevettünk, – közönségesen, bambán,
cselédesen és az jól esett.
Azon a napon megszűnt létezni és kisérteni a mi hatalmaskodó szellemünk.
Nevettünk és többet sohase beszéltünk róla.