parázson jár, úgy szökdösve az égető gondolatokon, gyónni kezdett.
– Semmi, semmi hír. Csak hogy az ideggyógyintézetből nem szállítják
haza, ott van most is, azt tudom csak, és hogy menthetetlen. Borzasztó
ez, Terka! Reggeltől estig ez az egy gondolat ül a fejemen, a szívemen
és másnap újból. És az ember jön-megy, bevásárol, ebédet főzet, stoppol
a gyerekeknek. Ma, amikor esteledni kezdett és én eltakartam a kezemmel
a két szemem és úgy néztem azt a belső nagy rémséget, ami a lelkemen
feküszik, akkor jött haza épp az iskolából a két gyerek. Azt hitték,
sírok, vagy fáj valamim és a karomba akaszkodtak szegények. Te! Ellöktem
őket. Leráztam, mint valami gyűlöletes terhet, amitől nincs menekvés.
Aztán megrémültem önmagamtól és hozzád futottam. Terka! Mondj valamit!
A leány végighúzta az erős, fehér ujjait az asszony kesztyűs kezén. A
szeméből látszott a saját megnyugtató, csillapító erejének a naiv hite.
Egyszerűen, csendesen mondta:
– Bárcsak már meghalt volna szegény!
Ennyi volt minden, amit mondhatott a legigazabb lelkéből és mégis az
asszony vádoló, szinte ellenséges pillantása szegződött rá köszönetül.
– Miért mondod így, te; miért mintha nem volna már semmi segítség? Hát
igazán késő, mondd?
– Hisz te tudod, Hedda, hogy késő. Miért nem hallgattál rám előbb?
Az asszony elhallgatott.
– Igaz, – mondta később, – te mostanáig biztattál, küldtél, segíteni
akartál. De hát mondd meg egyszer, azért ugy-e, te is véteknek tartottad
volna?
– Nem tudom, ezen én nem gondolkodom. Láttam, hogy boldogtalan vagy,
hogy vergődöl és azt hittem, a helyzeted az oka. Hát boldogulj,
gondoltam, menj törj össze mindent, hátha sikerül. Magamról ítéltelek
meg és arra a napra emlékeztem, amikor egyszerre hagytam el a városomat,
a pályám és a vőlegényem, aki egyszer hazudott nekem. Pedig akkor még
gyűlöltem Pestet, biztos állásom volt felsőbb iskolánál és a kelengyém
készen. De azért nem bántam meg, már csak azért sem, mert hisz
elkövettem; akkor nagyon is sok megalkuvásba került volna hozzámenni, –
később pedig éppen annyiszor lett volna jó és annyiszor rossz napom,
mint így. Hidd el, egészen mindegy. Hanem, persze, te egészen más vagy,
te szükségképp lettél boldogtalan, mert ez az állapot illik hozzád.
– Jaj, vigyázz a szavadra! Hát azt hiszed, hogy olyan ez, mint a
dologtalan asszonyok ábrándjai, hogy tán mert sok regényt olvastam és
egy időben a szindarabok is csak ilyesmivel foglalkoztak, azt hiszed,
önmagam előtt akartam érdekes lenni és azért csináltam meg a szerelmet,
hogy téged mulattassalak? Így ismersz engem?
– Nem! mondta a leány egy percig gondolkozva. Azelőtt hittem
ilyenformát? ki tud eligazodni rajtatok? Téged is zárdában neveltek és
asszonykorodban olvastad az első regényt. De azután beláttam. Egy
széplitteraturai szerelemért nem rontja el az ember úgy az életét, mint
te. Tudom, hogy őszinte vagy, de azért mégsem bírtál volna segíteni
magadon.
Az asszonynak most eszébe jutott valami.
– Terka! Kérdek egyet! Nézd, ha te valamikor, például ma este úgy
éreznéd, de erősen éreznéd, hogy kell, kell az életedhez, a sorsod
betetőzéséhez, hogy te ma, – most rögtön – elmenj valami embernek a
lakására és ott maradj reggelig. Úgy-e, megtennéd?
– Azt hiszem. Ha elég erősen éreznék ilyet, – – hanem előbb megpróbálnék
teljes erőmből másra gondolni. Ha nem sikerülne, akkor mennék, – igen, –
ma este még, nehogy meggondolhassam és holnap újból kezdjem a
tépelődést. Mert hidd el, csak ez a borzasztó! Még látni is szörnyű volt
nekem téged. De te nem tehetsz erről.
– De hát mit kellett volna csinálnom? faggatta az asszony.
– Kellett volna történni valaminek. Emlékszel, már egy évig éltetek úgy,
szinházi látcsöveken át táplálva ezt a szerencsétlen érzést. Csak ott
láttátok egymást és futó látogatásokon szökdöstetek egymás elől. Akkor
lettem én bizalmasává szegénynek és hozzád vittem a vallomásait. Talán
hiba is volt, de akartam, hogy valami történjék, akkor már annyi szó
esett hiába erről és úgy rohantak fölötte a hetek, hónapok.
– Milyen boldoggá tettél akkor, Teréz, – egy estére, – soha el nem
felejtem. De másnap már kétszeres súlya volt az egésznek rajtam. Hogy ő
is szeret, hogy tőlem vár mindent, hogy csak az ujjamat kell mozdítani.
– De hát miért nekem? Minden felelősség, minden vád, minden bűntudat
rajtam legyen. Miért nem kezdte ő?
– Miért? Épp oly béna, tehetetlen a lelke mint a tied. És a nyomorékok
megadása nélkül. Csak lázongtatok mind a ketten és átkínlódott napok
után az volt a végső gondolatod úgy-e, hogy hátha a holnap majd hoz
valamit. Úgy-e?
– Igen! – mondta a másik csüggedt megadással.
– Most már néha bánom is, hogy akkor a közvetítőtök voltam.
Félreismertelek és talán csak rontottam a dolgot. Ő ábrándozna felőled
és te rajonganál érte ma is, én végighallgatnám a beszéded, te
megkönnyebbülnél és úgy folyna minden, mint most két éve. Jobb lenne.
– Nem, nem. Az mégis kellett, hogy megtudjam és az lett volna a
fordulópont. De annyi akadály…
– Ejh, – mit? Ha még tisztességtelen dologról lett volna szó, a világ
szerint. De azt akarta, hogy elválj és a felesége légy.
Keserű nevetéssel felelt az asszony.
– Akarta? Hát akkor mért nem jött, hogy elraboljon, miért nem parancsolt
vagy hivott?
– De hisz te akkor nem bátorítottad – sőt. Egyszerre hidegnek látszottál
és kerülted még azt a néhány közömbös szóváltást is.
– Mert olyan veszedelmesnek éreztem. Ha tudnád, mennyit gondolkoztam
akkor. De lásd, – az ő szülőiről is tudok, – hogy néztek volna rám? És a
két gyermekemet egy idegen, ellenséges családba vinni! És, – hisz te
adtál volna hajlékot, helyet addig, – de még az ügyvéd is, aki a
válópört megcsinálná, az is pénzbe kerül. Senkim nincs. Ha anyám volna,
vagy rokonaim, – de hát én magam álljak szembe az emberek csúf
beszédeivel! Míg a válópör folyik, – mondjuk, félesztendő, – egy ruhára
lett volna szükségem, kitől kérjek? Pfuj!
Egymásra néztek, hirtelen, ijedt megdöbbenéssel. Mintha megszakadt volna
valami, csak egy könnyű kis pókfonálka, amely eddig fenn a hétköznapiság
fölött libegtette a gondolataikat. Sokáig hallgattak és a leány, mint
rendesen szokta, ez új megvilágításban szemlélgette a lelkében az
ismerős dolgokat. Azután megszólalt kemény, akaratos szóval.
– Igen, édes Hedvigem, erről most már hiába is beszélünk. Késő. Nem is
tudok neked mást kívánni, mint hogy már eltelt volna a halála óta egy év
vagy kettő, és te odajutottál volna, hogy lehessen veled egészen más
dolgokról is beszélni. Az uradról például.
– Gonosz vagy te leány, vagy őrült? Hogy beszélhetsz ilyet?
– Kell, – mondta, – és újból érintette a kezét. Az az ember, az én
szegény rokonom menthetetlen, de te még visszatérhetsz az uradhoz. Az
előbb még azt hittem, egészen el van rontva, rosszul csinálva az életed.
Hátha épp szerencséd az, hogy még jó lélekkel, sértetlen becsülettel
visszatérhetsz hozzá. Az urad tudja ezt.
– Nem, – sikoltott az asszony, – megtiltom, hogy említsd. Most már
valami ideges, erős ellenszenv lett a közönyösségből, – nem hogy »nem
szeretem«, de borzadok, undorodom tőle, megvetem, amiért ennyit szó
nélkül eltűr és várja ő is, hogy »hátha?« Megmondhatnád neki, hogy soha,
sohasem.
– Minden utad hozzá vezet most már, – hajtotta a leány erős, szuggeráló
szóval.
– Nem! hisz ő az, aki tönkretett.
– Megszeretett, elvett, – ennyi az egész.
– Megkívánt, bírni akart, megszerzett, – ennyi az egész. Tudta, hogy
semmim sincs és tizenkilenc éves vagyok. Leánykoromban nem ismertem
szerelmet, azért nem is volt a választásom szabad, – nem is választás –
hisz mindössze ez az egy ember volt számbavehető azok közt, akik
életfogytig vállalták volna az élelmem és ruházkodásom, így van rendén.
– És mégis, ha most mindjárt nem is, később lassankint, vissza kell
térned hozzá.
– Érts meg, az lehetetlen. Én most – a szó erősebb értelmét véve – nem
vagyok senkié. Nem tudom, érthetsz-e? Minden gondolatom, az egész lelkem
ott van mindig ő nála – évek óta – mióta csak ismerem. Csak akkor nem
gondolok rá, ha éppen nem lehet. Az uram házában vagyok és gondoskodom
róla, amennyire tőlem telik. Egyebet ne várjon!
A leány homlokára kicsi redő rajzolódott.
– Az előbb mondtál valamit, Hedvig. A ruhádról. Tudom, hogy csúnya
dolog, de kell, hogy most beszéljünk róla. Nézd, odaát az ibolyákat se
adom ingyen. Milyen jól öltözködöl te; a cipőd kifogástalan, a kalapod
is remek és mondd, hány kesztyű kell neked egy évben? Ezekben a ruhákban
tetszettél meg a szegény fiúnak, pedig az urad vette.
– Pfuj! És te most azt hiszed, Terka, hogy igazságos vagy? Hát tehetek
én róla, hogy így van elrendezve és nem vagyok független a pénzétől? Ki
tanított engem, hogy a magam ura legyek? Azt hiszed, olyan okos voltam
én menyasszonykoromban, mint te a huszonnégy éveddel? De hisz most
reggeltől estig dolgozom, keresem a munkát, a buta, együgyű, lélekölő
munkát és hát, Istenem, ha elmennék tőle és házvezetőnőt kellene
tartania, sokkal több pénzébe kerülne és mégsem gondozná úgy a
gyermekeit.
– A gyermekeit?
– Tudom, az enyémek is, oh, nagyon is jól tudom. Ha ők nem volnának
Terka, ezt – _kell_, hogy elhidd – csak ők tartottak vissza. Ne hidd,
hogy becses nekem valami egyéb. Hisz öltözködni valahogy kell és hogy
jól, az talán ösztönszerű. Úgy csinálom, mint az alvajárók, mint a
járást vagy lélekzést. De hisz nekem úgy sem kell az ő pénzéből semmi,
hisz ami az éhség ellen kell, az olyan kevés.
– A gyerekek! – ismételte kérlelhetetlenül a leány.
– Igen, hát a gyerekek. Ez a legnagyobb bűne. Akartam én, hogy engem ő
hozzá ilyen kapocs fűzzön? Tudod, akkor alighogy kijöttem az intézetből,
nem gondolkoztam én ilyeneken, de tudom, hogy nem kívántam anya lenni.
Nem is értem rá még kívánni és kénytelen tudatlanul az lettem.
Természetellenes lehet ez, de őszinte vagyok. Azt a sok minden
nyomoruságot, ami azzal jár, talán zugolódás nélkül viselem, ha az élet
várt volna addig, míg magamtól is kívánom, hogy gyermekem legyen.
– Elkövetkezett volna bizonnyal. Hisz te jó anya vagy, Hedvig. Miért
beszélsz így?
– Igen, attól a perctől kezdve, hogy a kis lányom él. Ez más dolog,
hasonlít a csodához. Egy pillanat megváltoztatott, te tudod, hogy most
imádom mind a kettőt.
– Igen, ezt nem értem éppen. Hisz második gyermeked is van.
– Hát ezt nem értheted egészen. Akkor még el tudta hitetni velem az
uram, hogy portékája vagyok és az ő akarata olyan, mint valami
természeti törvény. Megdönthetetlen. De te azt nem tudod, a kis fiam
arcán milyen rajongó babonával kerestem az ő vonásait, a másik emberéit,
aki a kezem sem szoríthatta meg, csak az arcképét néztem örökké azokban
az időkben és egyre rágondoltam. És most, több vagyok a gyermekeimnek,
mint anyjuk, hisz mindent feláldoztam nekik, – őt is. Az én boldogságom,
az nem számít, hanem az ő élete, most meg fog halni.
– Hátha családi betegség volt és úgyis kitört volna?
– De mielőtt csak egyszer is boldog lehetett volna. Hisz te tudod, hogy
éveken át ez az egy dolog gyötörte, mint engem és míg felém vonta minden
isteni és földi erő, távol maradt. Micsoda lelki feszültség lehetett az!
Lehetséges volna, hogy nem ettől bomlott meg?…
– Megint hallgattak soká. Ottkinn, az üzletben a vidámarcú néni
harmatozta, permetezte az elkeseredetten pompázó téli virágokat, a
fujtató zaja, a parányi vízcseppek zizegése újra meg újra áthallatszott.
Terka, a virágosbolt úrnője szólalt meg előbb.
– Legjobb lenne, mindenképp a legjobb most már, ha gyorsan bevégezné
szegény. Ha úgyis menthetetlen. Miért haldokoljon még évekig is talán?
Majd azután telnek a napok, hosszú idők, lassan elkezdesz ébredezni,
minden tompul idővel és olyan természetes, hogy közeledni fogsz a
gyermekeid apjához. Ez legalább valami megoldás.
– Nem lehet. Inkább meghalni.
– De egészséges vagy mégis, élni fogsz, mondjuk harminc vagy negyven
esztendeig még. Milyen nagyon kevés ahhoz képest ez a két és fél
esztendő, amióta meg van háborítva az életed, ha még viseled is a
nyomást egy ideig. Évtizedek fognak jönni, amikor egyéb lesz a gondod: a
fiad jövője, a lányod házassága, az urad betegsége, a magadé, fogsz te
még mosolyogni is ezen.
Alig vette észre, hogy az asszony sírni kezdett, – előbb halkan, kicsi
rándulásokkal, – végre hosszú, mélyről fakadó nagy zokogással. A leány
hagyta. Felállt halk, megkönnyebbült sóhajjal és végigjárta egy párszor
a kis szobát. Aztán megállt előtte.
– Vagy hát, próbáljunk még valamit. Ha késő is, talán nyugodtabb leszel,
hogy mégis tettünk valamit. Én bemegyek hozzá a szanatóriumba, a
nagyanyámmal. Őt ismerik, tudják, hogy közel rokonai vagyunk,
beengednek. Tudom, hogy bizonyos órákat kivéve eszénél van, – beszélni
fogok vele. Megmondom, hogy csak gyógyuljon meg, minden úgy lesz, ahogy
ő akarja, elváltok, hozzámégy, csak gyógyuljon meg. A doktor urak már
sokszor tévedtek és ki tudja, a heves lelki rázkódás nem fordítja-e jóra
a baját. Ártani nem árthat, – elmegyek.
Az asszony szinte dermedten állt előtte. Prémgallérja kámzsáját feltűrte
volt már és a sötét szőrme erős, hatásos árnyékkal emelte ki halvány,
érdekes fejét, kerekrenyílt szemét, szépformájú, fehér állát. Időbe
került, míg megértette, elhitte, amit hallott, ám a másik percben
rémült, ideges rezzenéssel nyult a kilincshez, mintha visszatartani
akarná.
– Ne menj, – Terka, – nem akarom. Ma mindjárt, – ilyen hirtelen? Hisz az
nem lehet! Nem érne semmit, – hisz ő meghal, nincs mentség, – és az
egész úgy sem sikerülhetne. Ha meggyógyulhatna is, – az nem lehet, hogy
én boldog lehessek, – a két gyerek miatt is egyre búsulnék, – aztán
mennyi beszéd! És az ő családja! Ha meggyógyulna, én szivesen szenvednék
tovább, – hisz nem lehet már sok hátra. De azért ne menj most, – félek,
– ha felizgatnók és rosszabbul lenne! Nem lehet!
Reszkető, lázas idegességgel siklott bele a símára bélelt finom
köpenyébe; kisírt szeme már száraz volt, de a szája még remegett, amikor
köszönt. Az ajtóból visszahajolt és halkan, szinte magának vagy egy
távollevő valakinek suttogta kérő, engesztelő, biztató, küzködő szóval:
– Hiszen, – holnapig gondolkozom ezen. Talán jó lesz úgy, ahogy mondod,
Terka. Holnap.
Így beszélt az asszony…
Menni vágyom – csak mindig menni – de te azt nem értheted.
Hogy hova, – édes Istenem, – azt most még nem tudom és nem is akarom
tudni, – de semmi olyan helyre, ahova te elvihetnél engem. Ne is
gondolkozz! Mire behoznák a bőröndöket, mire megcsinálnád a tervet és a
költségvetést, akkorra már el is menne a kedvem. Megtárgyalnák a
szomszédok és a cselédség, – nem, ahogy én szeretném, úgy nem
történhetik soha – igazán soha.
De ha egyszer nekieredhetném a világnak, csak úgy, ahogy vagyok, tíz
perc múlva az állomásnál lenni, málhák és búcsúzások nélkül és hogy
senkise kérdezze: miért? Aztán vinne, vinne a vasút és én még mindig nem
tudnám, hol fogok megállapodni. Érezném, hogy a szárnyaim nincsenek
ólomból, könnyű, szabad, erős volnék és világosan látnám, hogy mit kell
tennem.
Talán a városokba mennék. Széles, gázfényes utcákon futnék
keresztül-kasul, nedves aszfalton, párás, babonás, gyilkos levegőben.
Most este van és ott a lázasan sárga, boszorkányos ívlámpák alatt
ismeretlen arcok tünnek elő és újra elmerülnek, mint kusza árnyékok.
Koldusok, gesztenyesütők, rikkancsok, hordárok, nagy eleven szinházak
körül zajos, várakozásteli élet – ezt kivánom. Egy csöpp akarok lenni
valamelyik hullám hátán, emelődni, esni, – a mélységből újra a felszínre
erőlködni, – tükrözni a fényt.
Szinházak, – tapsok. Félálomban olyan sokszor hallom, amint felviharzik,
egyre szélesül, tombol és újra elhal körültem a sokezer, százezer apró
hang, diadalmas hangja a sikernek. Én nem tudom, de úgy álmodom néha,
mintha csillogón, gyönyörűn, húnyt szemmel és mámorosan én állanék
közöttük a millió lámpa fényében, és a tömegek ujjongó pillantása úgy
hullna rám, úgy férkőzne a testembe, mint hajszálfinom, édes, puha
nyilak zápora. És én fellélekzem és beszívom a csodálkozás illatát,
attól nőni kezdek még – még magasabbra.
Lehet, hogy tengerekre is mennék. Napsugáros, idegen szigeteket
keresnék, piperés márványpalotákkal, amik léhán kacagnak elő az olajfák
mögül. Megkeresném a felhőtlen, tiszta kék eget. Vagy háborgó, zavaros,
északi vizek felé, amelyek partján a Balder-templom üszkei látszanak és
Fritjhof karcsú hajója fölött a sólyom repes. A hótiszta királyleány
könyeit szeretném elsírni, amíg valami rég halott, ezüsthajú Brág dala
harsogna a szélben. Az kellene, hogy élesen, erősen az arcomba süvítsen
a szél.
A tiszta hó még nem olvadt el a nagy hegyek vidékén, – most, amíg tart,
szeretnék odamenni. Milyenek most az elhagyott nyaralók, befagyott
vizek, a magányos, néma parkok? Mit álmodnak a fenyves hegyoldalok,
amiket senki sem zaklat, mit művelnek a falvak és a parasztok, akik most
nincsenek a világforgalom számára kipécézve? El kellene mennem
mindenüvé, ahová általában nem szoktak és belétekinteni minden
rejtelembe.
Nincs igazad – nem a szerelmet, az új szerelmeket akarom. Néha gondolok
ahoz hasonlót is és el tudom képzelni a halk csókokat, futó perceket és
valami szent némaságú, titokzatos nászt. A lámaisten papnőinek
menyasszonypárnái azok, amelyek után a koporsó következik. Fojtottan
szomorúnak, észbontóan önfeledtnek, álomszerűen rövidnek és viharosan
tisztának gondolom a szerelem végső, tragikus teljesülését. De vannak-e
ott künn, a szabad levegőn csodálatos emberek?
Emberek, – sok, sok idegen ember, – az van, és én idegenül akarom látni
őket. Hozzám nem férkőzhetnek, nem akarom ismerni, csak szembe jönnek és
senkisem tudja, hogy kik ők és hova mennek éjszakára. De amíg járnak és
nyüzsögnek a sűrüségben, a zegzugos utakon – ügyeket intéznek és
bonyolítnak és az ügyeiktől a világ boldogulása függ – a kenyér, az
élet, a születés, a gépek, a gyilkolások, a föld és a csillagok. Valami
különös sietést, cselekvést gondolok, olyan életet, amiben minden
szónak, minden mozdulatnak végzetes jelentősége van.
Fáradt lennék akkor és behúnynám a szemem. Akkor újra meg kellene
találnom azt a nagy, hínáros zöld tavat, ahol már jártam egyszer. Magas
hegyoldalak fenyűi tükröznek a mozdulatlan, sima vízben, a szandolin
orra halkan locsogtatja a lenge hullámokat és elvisz messze, messze,
halottian csendes vidékekre, ahol puhalombú égerfák lehajtják és
megfürösztik lombjukat a partnál. A fenékről karcsúlevelű vizi zsurlók
nőnek fel némán, gyűlöletesen, szívós akarattal és köztük a víz szinén
gonosz, sárga-zöld békalencse úszik, torlódik. Akkor alkonyat volt,
borus, felleges volt az ég és az erdős lejtőn már vörhenyes foltok. A
hinár fölött millió apró szúnyog duruzsolt és a fecskék raja nyugtalanul
repesett köztük szerteszét, nyilas szárnyuk hegye néha érintette a
vizet. Valaki mögöttem ült az evezővel és beszélt a tó utolsó
halottairól: két leány, akik fehér ruhában indultak el a szomszéd
faluból áldozócsütörtök reggelén, hogy magukhoz vegyék az urat; a
gyónócéduláról ismertek rá a hullájukra. Először elszorúlt a szívem és
félni kezdtem ott, azután azt gondoltam: mindegy! – és attól kezdve
olyan nyugalmat éreztem, olyan végtelenül teljes békességet a lelkem
fenekéig, amilyent soha addig az életemben. Szeretnék még egyszer úgy
pihenni.
És azután? Azután halkan és pihenten hagyni el a halál révjét és újra
menni. Most újra szeretője lenni az életnek, előcsalogatni őt a
mozdulatlan kövekből és a szakadékokból, a földanya mohos sebei közül.
Emlékezned kell, úgy hiszem, velem voltál akkor. Már sütött a hold és
valami úton voltunk; mellette jobbra-balra kerülve bujdosott a patak. De
ahol jártunk, oszlopokra emelt facsatorna magasan tartotta a vizet az
igazi meder fölött, hogy majd egyszerre lezuhanjon és malmot hajtson a
völgyben. A hold sütött. A gerendák tetején és fenn a vályúban is kusza,
vékonyszálú hegyi fű nőtt ki és közte a régi, mohos deszkák résein
egyre, csak egyre permetezett, csobogott le a magasra kényszerített víz,
a szikrázó, erőltetett harmat és egyre mosta a hegyfal tövét. Ott
pompás, zöld moha nőtt és a meder sekély vizében buja nagy lapulevelek,
a hold pedig besütött közéjük. Befogtam gyöngén a fülem és a korláthoz
álltam. Akkor a víz örökös zuhogása mindinkább muzsika, finom, dallamos
zenehang lett nekem és látni kezdtem.
Láttam, hogy a csendben, a holdfényben karcsú leányok lépnek ki a hegy
falából, minden két oszlop közül kijő egy és halkan köszöntik egymást:
jóestét, jóestét! Nem hasonlítanak a forrás egyszerű, telt, simaarcú,
üde és merevköntösű szelleméhez ott fenn, sem a vízesés kuszálthajú
asszonyához, akinek örvényes villiszeme halálos veszedelmeket hoz és a
fehér fátyola összebogozva ránt a halálba. Ezek itt félig a mesterség
gyermekei már, van rajtuk valami csodásan szép és mégis nyugtalanító
szabályosság, de hogy miben, azt nem lehet megmondani. Stilizáltak, –
igen, ez, – így láttam őket. A járásuk üteme végtelenül pontos, amint
halkan, pocsogva indulnak a hegyfal íves kőárkádja felé. Ott megállnak,
szótlanul, körben, arccal fordulva a keskeny barlangszáda iránt.
Denevéralakú, repeső, furcsa szörnyek már előbb nyomon követték őket,
szolgai igyekezettel iramodva le a mészkőfal apró nyílásaiból. Most jön
még egy, – a legnagyobb, aki a barlangszáj fölött gubbasztott, – látom a
mozdulatait, amint leszálltában a sziklatest alakját veszi fel, – amint
széttárja barna, szárnyas köntösét, hogy ellapulhasson egy homorú
oldalon, – aztán összekapja az inas hártyákat és vékony vonallá simult
testtel kúszik le az alsó fülkék boltíve alá. – Oh, milyen világosan
emlékszem! – Most ott vannak mind, az emberkéz mérgezte hegyi élet ártó
szellemei, a természet újabb keletű és korccsá lett csodalényei.
Mozdulatlanul várnak, amíg rájuk pereg a mesterséges harmat a
hegyszülte, ősi moha közül. Várnak. Talán a szűk, sötét és titkos
barlangmélyből kijön közéjük a nagy szellem, a hegyek őse, akihez ember
még nem férkőzött soha, akinek tekintetére ők is megremegnek. Láttam –
vagy éreztem, igen – hogy a két konfirmációs leány is köztük van.
Ne nevess ki! Te bizonnyal nem láttál semmit ezekből, mert én bennem – a
lelkemben mentek végbe a csodák. Akkor még tudtam látni és hallani, amit
más nem tudott – azóta elveszett belőlem az is. De én még vissza tudnám
szerezni – újra megtanulnám a titkok nyelvét – csak oda kellene állnom a
kapuk elé és lesni. Talán én megláttam volna a hegyek szellemét, ha te
el nem szólítasz onnét. Mert már éhes voltál.
És tudod-e még, hogy mikor átalmentünk a falun, a holdas estében
nesztelenül jött szembe velünk gyalogos násznép és halkan csevegve
haladtak el a kocsink mellett. Talán jobbmódú parasztok, – a menyasszony
karcsú, fehér és szépjárású volt, fehér cipőben, hosszú fátyolával
könnyen lépdelt a poros úton és mosolygott – mind mosolyogtak. Hova
mennek ezek, – gondoltam hirtelen – micsoda ismeretlen, torzalakú
rémségek, tikkadt hétköznapok vagy holdfényes titkok felé. Látod, látod,
úgy szeretnék még egyszer én is titkok felé haladni – remegve állni a
fátyolos istenkép előtt, – és nem tudni róla, hogy a fátyol mögött nincs
semmi.