reformruhák újszerű testtartásával, – szinte a térdükig görnyesztve
szép, gondosan fésült fejüket. Erzsébet volt az egyik, barna, telt és
viruló, akinek pompásan állott a fekete, nyakig begombolt és diszítetlen
köntöse, a másik Sára, a kígyómozgású szép zsidó leány. Ez másik oldalt
ült és átnyúlva az asztalon, az orvosnövendék szakértelmével fogta át és
a nő ízlésével méregette a Bózsi fekete harisnyás, gyönyörű bokáját,
amely fesztelenül nyúlt ki a piros fodrok közül. Most ő beszélt – Bózsi!
– Lássátok, – mondta – igazán nem irigylem őket. A szegény leányokat,
akik semmi egyebek se – csakhogy épen »leányok«. Ez szép, poétikus, de
nagyon szomorú állapot lehet, úgy például holmi szerelmi csalódások
idején. Mi akkor előkeressük megint a jegyzeteinket, egy kicsit
elbolondítjuk, körülbástyázzuk magunkat, amíg elmúlnak a válságos idők.
De gondoljátok el, – azok a szegények, – a szalonjuk nippjeit törülgetik
olyankor, meg csipkebetétet horgolnak.
– Honnan hoztál ma ennyi bölcseséget? – kérdezte Erzsébet.
– A nagynénémnél volt zsúr – –
– És ott volt a nagynéném unokaöccse, – ingerkedett a másik.
– Hagyd el. Úgy megsirattam ma egy leányt, egy egészen idegen leányt. Az
unokatestvérem beszélt róla. Ez a hóbortos nagy fiú évek óta küzködik
érte idefenn és most egyszerre rájött, hogy nem szereti, mégsem szereti.
És megszakít vele minden érintkezést. Pedig annyit beszéltem a lelkére,
igazán minden ékesszólásommal, – ennyire csak a magam dolga szokott
érdekelni. Úgy szeretném megsimogatni azt a leányt.
– Te, – mondta Mária és aggódva simogatta a Bózsi haját, – én azt
hiszem, gonosz az a fiú.
– Semmiképen – csattant fel az – nem gonosz. Kicsit dekadens
gondolkozású lehet, léha modorú, hóbortos (és mind halkabban,
gondolkodóbban mondta), de hát mit tehet róla? Ő sohasem hazudott. Amit
mondott _annak_, igazán mondta _akkor_. Mit tehet róla, hogy elmúlt.
Aztán meg (és Mária kezébe temette bolondos szép kis fejét), aztán meg,
ma neki, holnap nekem.
– Régen tudom, hogy szereted, – mormogta Erzsébet, – ő is szeret. Csak
azt nem tudom, mit okoskodtok. Ő végzett ember, neked vagyonod van és
nem való vagy ide. Asszonynak való vagy, párnás, kicsi fészekbe, szép
holmik közé – és hogy becézzenek.
– Eh, – semmi – nem igaz! Mi ketten, tudod, sohasem érdekelhetjük
egymást _úgy_. Nem ébresztünk egymásban illuziót, az együttlétünk csupa
gúny, sivárság és filozofálás. Ha néha, lámpagyujtás előtt, –
becsületesek és egyszerűek vagyunk egy kicsit, már úgy fél mindegyik a
másiknak a csúf, cinikus kacagásától, hogy igyekszik megelőzni a másikat
– előbb kacagni. Úgy hajszoljuk egymást a profanizálásba, – pedig ez
rossz. És a szerelmet is megtárgyaltuk már, – orvosi, társadalmi,
nevelési, meg minden szempontból. Pfuj!
Csend volt. Csak Mária susogta halkan: kis bolond, – bolondom!
– Nevetséges vagy! – vélte aztán Erzsébet. Lássátok, ezért mondom én,
hogy egészségtelen, kifacsart lelkek vagyunk. Dolgozóméhek, akikben
visszafejlődött a köpű királynőjének a fajbeli nemessége. A Bózsi
helyén, lám, akármelyik falumbeli csirke-kisasszony okosabban csinálta
volna a dolgát.
– És te? – kérdezte tőle Sára.
– Mit… én?
– Miért nem mentél férjhez ahhoz az okosképű kis professzorhoz, aki a
nyáron akart?
– Az más! Nem akarom ráfogni, hogy a Mariska húgom miatt egészen, – de
azért is. A kis leánynak első szerelme – és boldoggá teszi, – olyan
szerény kis gazdasszony. A nyáron még én is tudtam volna olyan lenni, –
de ahhoz másforma ember kellene mégis, – hogy a kedvéért. És most már, –
nem is tudnánk mi többé úgy, derülten tenni-venni a mázas csuprok és
bádogsütők közt, eseménytelen napokon át.
És Sára mondta:
– Megmérgez minket ez az élet, a sok elmélet, a betü. Hidd el, hogy épp
úgy vadásszuk az élet finomságait, sürített és izgalmas gyönyörűségeket,
mint ez az egész bolond nagy város ott kinn. Csak épp hogy mi a
könyveinkből, a mesterségünkből, idézzük fel. Hisz látom, ti együtt
éltek a világirodalom valamennyi hősével meg hősnőjével, – mindent a
magatok külön szemével néztek – és ez árt. Ez a szegény Fánni
hideglelést kap minden komolyabb esetnél a klinikán és én nem alszom
éjszakákon át, ha egy kicsit szokatlanul viselik magukat azok az
átkozott, parányi férgek a zselatinon.
– És – a fiúkollegáid nem így vannak?
– Ah, – dehogy. Pompás gyerekek azok. Látnád, hogy átdőzsölt éjszakák
után micsoda éber nyugalommal dolgoznak a boncoló-asztalnál és milyen
biztos, erős a kezük. Mit ér a mienk finomsága, – tudod-é, hogy még
ügyesebbek se vagyunk?
Mária szólt közbe, komolyan, feddőn:
– Nekünk pedig mégsem szabad így beszélni, érted! Belefogtunk, mert jobb
választásunk nem volt – és úgy-e visszatérés nincs. Már
hozzáformálódtunk ehhez az élethez és nem kár értünk. Leányból van elég;
és így talán valami hasznára is lehetünk valakinek. És mi volnánk a
kezdet, az úttörő gárda, holmi reakció még korán volna és nem
egészséges. Mi nem térhetünk vissza, – Bózsi talán –
– Semmi áron kis anyó! Lásd, most szorgalmas vagyok. Az éjjel fenn
olvastam, állva, az előszoba lámpája alatt. Úgy füstölt – és a
szobaleánynak egy bársonyövet adtam, amiért el nem oltotta. Schillerről
való kritikákat olvastam. »Es siedet, und brauset, und zischt« – és a
vízvezeték csapját nem bírtam elzárni jól. Micsoda nedves hangulat és
hogy fáztam! Szegény Tamás! Úgy – csipkebattisztban.
– Jaj Istenem, – Istenkém, de mikor ott volt a nagy kendőm a szögön!
A szögletből hangzott ez az éles, sivalkodó panasz. Ott, a kályha
melletti zugban, amit egy ócska köténnyel elfüggönyözött könyvespolc
segítségével rekesztett magának, ott székelt Fánni, a sárga Fánni, a jó,
az élhetetlen, – az orvosnövendék Fánni. A kis ketrecében – ép olyan
komikus, mint ő maga, – a többiek közt is mindig egyedül volt. Az
íróasztalát a falnak fordította, a kendőjét, – mert örökké fázott, – a
két fülére is felhúzta, aztán se látva, se hallva körmölt napokon,
estéken át, – mert ahhoz lelkiismeretes volt, – hogy titokban, éjszaka
fennmaradjon. Néha órákhosszáig úgy tanult, beszorított füllel,
félhangon mormogva, mint a gyerekek. A csenevész kis alakját most valami
óriás-bő ujjú, zöld bársony ruha tette ünepélyesen éktelenné. »Szegény
egyetlen nénémé volt« – szokta mondani sokszor. A két karjára könyökig
érő ujjvédőt húzott, – hogy írásközben a ruha ne kopjék, – úgy
szöszmötölt ott, – mint valami boszorkánykonyhában, – egy borszeszlámpa
kék lángja körül.
– Mit csinálsz, Fánni? – kérdezték.
– Látod, hogy herbateát! Ha akarod…
– Kell az ördögnek, – idegeskedett Bózsi, – inkább nagyon kérnélek, hogy
itt az orrunk alatt ne rontsd a levegőt az ilyesmivel.
– De kérlek, – tudod, – ez már sok!
Lassan előrefordult és ránézett a többire, a szemében azzal a stereotip
mártirtekintettel, ami (Bózsi mondta) – a boldogságos szűz Máriát is
kihozná a béketűrésből. Ilyenkor mind, ezek az alapjában jó és eszes
teremtések valahogy belső szükségből kegyetlenek és gyerekesen
szeszélyesek voltak ezzel a lelki nyomorékkal, – és nem tehettek róla.
Pedig ez a szegény lélek igazán jó volt, csak tolerancia, béketűrés
nélkül való, – afféle erőszakos, provokáló és megbotránkozó jóság, –
azonkívül a végletekig nevetséges.
– Hát tudod, – ez sok, – mondta még egyszer. Ti egész estéken nem
hagytok tanulni, éjszaka is fecsegtek és nekem ennyi sem szabad. Ha
tudná szegény, egyetlen, jó nénikém.
A Bózsi hegyes ujjacskái belemarkoltak a Mária kezébe, az ajka
reszketett a türelmetlenségtől, mint egy fiatal, ideges leánytigris, úgy
szökött fel:
– Fánni! Utálatos vagy! A szemed akkorára mereszted, mint egy kávésbögre
és olyan pókhálósan nézel. Hát mi bajod? Jaj, – te hüllő! Vajjon nincs
úszóhártya az ujjadon?
– Most hallgasson Bózsi! – parancsolt rá Mária és a cicaleány azonnal
engedelmeskedett. Mária komolyan haragudni kezdett, amikor magázta őt.
– Igazán, – mondogatták halkan a filozopterek (furcsa, hogy itt ezek a
külömbek) – jobban kellene bánni szegénnyel.
Ezt már sokszor elhatározták ők együtt. Ez a Fánni árvaleány volt,
szegény és törekvő. Tele volt valami csodatevő, szívós energiával,
elpusztíthatatlan önbizalommal. _Valami_ akart lenni, és fölnevelni a
kis öccsét. Ez az a dolog, – mondta néha Mária, – amiért mégis ő a
legboldogabb mindnyájunk közt. Ő tudja, miért él és nem fogják el ilyen
modern kétségek.
Bózsival az elfojtott harag még felboríttatott egy széket, – a
csodafinom lábacskájával tette, – valamelyik mosolyogva nyúlt érte,
aztán csend lett. A teafőző sistergett, zümmögött és mintha valami
ismerős hétköznapi nesz hangzanék, – tollpercegés. Bózsi hátrarezzent:
– Ki ír most is? Ah, már itthon van, Lóna?
– A kis fehér boszorkány! Észre se vettük.
Mindenki arrafelé fordult, ahol, az ablakfülkében, az írása fölé hajolt
a másik remetelány, Lóna.
Szép, stílszerű kicsi íróasztalnál, amit a préseltbőr-karosszékével
együtt hazulról hozott, csupa igazán szép és összeválogatott apróságok
közt ült Lóna. Finom, érdekes arca volt, és olyan színű, mint a valódi
csipkék a lila-posztó pongyoláján. A könyv is, amit a kezében tartott,
lilaszínű volt, rajt ezüst betükkel a cím: »Memoire«. Valamivel odébb a
motto: »Nem éget már a köny, csupán ragyog.« – Ebbe írt most is lázas
gyorsasággal, közben néha, olyanformán, mint Duse szokta, a tenyerét
kifelé fordítva, simított végig a szemén. Lehet, hogy csakugyan könyet
morzsolt el, de ha nem is úgy volt, _ő maga_ hitte bizonnyal és ez elég.
– Bernátéknál volt ma, Lóna? kérdezték.
– Igen! – felelte halkan és tovább lapozott, – de látszott rajta, hogy
fog még beszélni, – és hallgatva várták mindannyian.
Hallgatag megegyezésből egyikünk sem tegezte. Ez a finom, leheletszerű
leány tele a test arisztokráciájának tudásával s valami fejedelemnői
szerénységgel, amely vitás ügyekben mindig elhallgatta a véleményét, –
és a jó ügy védelme helyett ez előkelő passzivitást választotta, – mégis
csak imponált nekik. – Bolond dolog, – szokta volt mondani Bózsi, – de
olyan következetesen pózol. A hajához éjszakára is hozzákötötte az
idegen tincset lila szalaggal, és ezért minden este hamarább ment a
többinél a közös hálóterembe. Mindegyik tudta ezt, de úgy voltak vele,
mint a férfiak szoktak ilyen esetekben. Hálásan vették, hogy valaki
annyit fáradt az illuzióikért.
És Bernáték? A háziúr, – Józsi bácsi, – távoli rokona Lónának, a
felesége révén. Olyan negyvenesbe járó ember lehetett, családapa és
akadémiai tag. Írói körökben pénzügyi notabilitásnak tartották, a
banknál pedig, amelynek igazgatója volt, jeles politikai írónak. Az
asszonyok imádták mind, – Lóna legkivált, – és egyszer, a tárlaton
kiállított képét ibolyacsokrokkal tűzték körül a kollégium leányai. A
Lóna kedvéért.
A »Memoire«-ok róla, – neki szólnak. Minden ciklusnál hagyva egy-egy
pontosan kimért iniciále-hely, – ott keskeny, lila zsinórral lekötve
holmi préselt gazok, – az _ő_ levele: »Kis halovány barátnőm!«, a
felesége haja – meg a többi. És története mindnek. Ezt sétaközben kapta,
ezt otthon, a nyaraló kertjében. Mert ez a tartózkodó leány, aki soha
egyikünket sem csókolta meg, csodálatosan bőbeszédű tudott lenni, ha
erről volt szó. Önmagát gyönyörködtette ilyenkor ez a csodálatos,
atelier-fantázia, aminek az egész élet csak »művészi beállítás«-ok sora
volt. Jelenet a lépcsőházban, jelenet a kandallónál, lila-ködös
hangulatok, esetek, amikről ép azért lehet ennyit beszélni, mert nem
történtek meg.
S az egész lila regényben – mondta egyszer Erzsébet – az a legzöldebb,
hogy mi végighallgatjuk, és tetszik nekünk.
Tetszett nekik, és áhitattal hallgatták. Mert szép, érdekes volt
ilyenkor ez a leány, – a rejtelmes, fehér boszorkány, – és a varázsát
elismerték azok is, akik hátmögött kinevették. A hangja puhaságában, a
mozdulatai szépségében volt talán az egész hatalma. Bózsi már sokszor
felvetette a kérdést, hogy vélekednék erről a leányról, – ha úgy
ismerné, mint ők, – valami férfiember.
Most befejezte az írását Lóna, és lassan az arcához emelve párnaképen a
két kezét, odasímult a karosszék támlájához.
– Vége, mindennek vége, – tördelte.
Csend lett és mindenki várta, hogy folytassa. A Fánni teája is elkészült
és ő két kézre fogva a bögrét, – odavitte Lónához.
– Láttam, hogy sápadt, – azért főztem. Ez mindenre jó. Szegény nénikém.
Harsogó, kíméletlen kacagás tört ki mindenfelől.
– Pompás, nagyszerű! Ez a hölgy három hónapja orvosjelölt.
Mind nevettek, – egészségesen, szívből, – csak Lóna mosolyán látszott,
mintha sajnálná, hogy megzavarták.
A napos tanítónő jött be.
– Ah, hölgyeim! Már itthon? De, úgy-e, már kértem önöket sokszor, hogy a
vacsorához halcsontos derekakban jőjjenek. – És itt mintha valaki
cigarettázott volna.
Sovány, sipító hangú, ráncosarcú vén leány volt, ijesztő, szomorú képe a
jövőnek.
Korlátok.
Odaát a nagyszalonban a mamák vitáztak egy híres szép asszony válópörén,
akit a háziúr valami gyanus buzgalommal vett a pártfogásába. Itt künn, a
lányoknál, – meg az ebédlőben is, összevissza csapatokban ácsorogtak
azok a fiatal népek, akik vagy három évadja farsangoltak már együtt és
az egymás vagyoni, meg egyéb körülményeivel, – csodálatos, – még mindig
nincsenek egészen tisztában.
A házikisasszony, a csúnya kis Bánó Ila egykedvű arccal gunnyasztott a
huszártiszt-kérője mellett, a szögletben, a pálmák alatt pedig három
csillogó szemű tacskólány dobálta kacagva a fényképeket. Feltünően
csinálták, de jól állt nekik, hogy az egész ártatlan manőver Bódog
Sándornak volt szánva, – egy nagyon kellemesnek látszó, szőke
uriembernek, aki a zongorának támaszkodott volt és egyre Wildtnét nézte.
Az érdekesen fésült, szép, délceg asszony a kályha melletti sarokban
csak akkor vette észre ezt a kitartó pillantást, mikor a ház asszonya a
pohárszék felé indult és ő magára maradt. Akkor pedig egy öntudatos és
egyszerű mosollyal a közelébe intette Bódog Sándort.
A meghajlásuk gúnyos pedanteriájában, vagy a szemük kutató mosolyában
felvillant egy percre valami bizarr meghatottság, – talán az
Anyégin-idill modernül furcsa parodiája – és ott kisértett továbbra is
köztük, amíg – könyvekről és emberekről beszélve, – rajtaérték egymást
valami ismerős megjegyzésen. Ah, ugyanezt már mondtuk együtt, egyszer,
ilyenformán. Közben asztalkát kaptak, meg süteményt a teához és a kis
Ila a csúnya lányok szomorú tapintatosságával odábbterelte a társaságot.
Szinte magukra maradtak. És akkor erőt vett az asszonyon az ő régi
betegsége, a feltétlen és szükségtelen nyiltság valami szilaj vágya, ami
időnkint bolondságokra késztette. Azt mondta valamire:
– Az akkor volt, mikor én két álló hétig ész nélkül szerelmes voltam
magába.
Az örök emberi hiúságon kívül az íróember objektiv érdeklődése is élt
Bódog Sándorban minden asszonyi megnyilatkozással szemben. Ép olyan
kiméletlen tudott lenni a végighallgatásban, mint az asszony az ő
rohamos őszinteségében. És most összetalálkoztak a pillanataik.
– Tudja, – kezdte az asszony – hogy három évvel ezelőtt, huszonkétéves
koromban kerültem Budapestre. A szegény apa halála volt az oka, akkor
anyagilag is olyan nagy változás állt be a családunkban, hogy
kenyérkereset után kellett néznem. Az első szerelmen persze túl voltam.
Azon, amelyik sok virágcsokorral, éjjeli zenével, francia négyesekkel
jár és jelentős kézcsókokban éri el a tetőpontját. A hirtelen jött
szerencsétlenségem volt a gátja és az könnyítette meg a feledést. Magam
akartam egészen új életet, – és mert most olyan rengeteg sok tanítónő
van – és mert tehetségem lett volna valami, – a sziniiskolába
iratkoztam. Az édesanyám felkisért ide és a vagyonos fővárosi rokonok
sírva igérték neki, hogy gondjuk lesz rám. Így történt, hogy a szabad
időmet egészen társaságban tölthettem és az estéim a közelmultat
mímelték szomorúan. Itt, a Bánóék zsúrján találkoztam először magával.
– Akkor ellenszenvesnek talált, – mondta is.
– Kényelmetlen volt nekem, hogy több esze van, mint a többieknek, de már
akkor is különbnek tartottam mindannyinál. Abban a korban már nem jön
lopva, észrevétlenül a szerelem, sőt minden valamirevaló új ismerősnél
eszünkbe jut: »Milyen lehetne szeretni ezt az embert?« Az itélésem
válaszolt akkor, – de maga alig foglalkozott velem. Ritkán láttam, sok
dolgom volt és hónapokig alig gondoltam rá. Szinte furcsa volt, mikor
egyszer – nagysokára – a Belvárosból jövet, a Vas-utca sarkán hozzám
szegődött.
– Honnan? – kérdezte.
– Leckéről.
– Milyen leckéről?
Most is előttem van a meglepett arca, mikor megmondtam, hogy szinésznő
leszek. Azután elmeséltem, hogy egy özvegy sótisztnénél lakom, aki jó
asszony, de ritkán látom, mert egész nap tanulok és szeretek egyedül
lenni. Meséltem a furcsa kis diák-szobámról, – valahogy magamnak is
tetszett akkor ez az élet, – maga kiváncsi lett, én pedig felhivtam.
Emlékszik arra?
– Hogyne! Mikor fölértünk, én jöttem zavarba. Valami indiszkrét
ostobaságot kérdeztem a szobájáról és maga még ügyetlenebbül füllentett.
– Tudom, de utóbb megszoktam a dolgot. Maga gyakran ellátogatott, –
decemberben már kedélyes jóbarátok voltunk, az egész világról
beszéltettük egymást a hosszú estéken át. Aztán, – egész természetesnek
találtam, mikor egyszer minden ok nélkül megfogta a kezem.
Valami kacajfélét lihegett és egy percre megállt az asszony. Aztán
folytatta:
– Egy hét múlva már szerettem.
– Lehetetlen, – töprengett Bódog Sándor. – Egy hét múlva ép olyan
nyugodt és derűs volt.
– Igen! De ha nem jött, amikorra igérte, lüktetett a halántékom és kínos
nyugtalanság szorongatta a torkomat, – mint az elfojtott sírás szokta.
Az szörnyű, mikor maguk várakoztatnak egy asszonyt. Az élet minden
gyötrelme összegyűl azokban a percekben és ha van túlvilági igazság, az
örök élet nem elég rá, hogy magukon azért bosszút vegyen.
– Ámen!
– Ejh! Szóval, az őrült idő volt. Istenkáromló, pogány imádkozások estek
akkoriban a szerviták templomában, a kis Mária-oltárnál, akihez a Szent
Antal divatja ellenére is hűséges maradtam. Asszonynak jobban el lehet
mondani olyanokat.
– Milyeneket?
– Ezt: Asszonyom! Ez az egy ember van a világon, akiért élni és jónak
lenni érdemes. Add nekem és majd meglátod, mennyi nagy, magasztos
őrültségre leszek képes miatta. Csúf, önző imádság volt, most már tudom.
Én is, mint annyi más, valami kizárólagos nagy boldogságért ostromoltam
az eget.
– És aztán?
– Aztán, mint aki meséket álmodik, olyan természetesnek és igaznak
találtam mindent. Azt is, hogy ha társaságban találkoztunk, maga megint
alig nézett rám. Szinte hálás voltam ezért és semmire nem gondoltam.
– Hátha egyszer – – – például megcsókoltam volna, – kérdezte gondolkodva
a férfi.
– Ez kérdőjel maradjon. Szóval a második héten történt, hogy maga egy
érthetetlen dolgot követett el.
– Megmondtam, hogy nem veszem feleségül.
– Máig sem tudom, ügyetlenség, becsület, különcködés vagy durvaság
volt-e az magától.
– Egyik sem! Egyszerűen csak hóbortos és kiváncsi voltam, és akkor
nagyon szépnek, nagyon kedvesnek találtam magát. Veszedelemben voltam és
el akartam hárítani. Megért?
– Lehet! De lássa, jobban kellett volna ismernie. A hajlamaim és a
nevelésem miatt sem lehettem egészen »századvégi leány«. És még a
tipikusan azok sem flörtelnek valami, hogy is mondjam, morális alap
nélkül.
– Szóval, akkor kiábrándult.
– Még nem! Akkor este furcsákat gondoltam. Valahogy nem éreztem
világosan, mennyire vagyok felelős a tetteimért. A társaságra gondoltam
és az emberekre, akik az élet korlátait jelentették eddig nekem. Eszembe
jutott, hogy akik a városunkban jól mulattak tavaly nálunk, az idén
másnál mulatnak. A vőlegényem, aki megtiltotta nekem a csipkeáttört
blúzokat, – másnak udvarol és az édesanyja pletykáz rólam. Azt
gondoltam: Az élet kizárt engem a korlátai közül és én nem tartozom neki
semmivel.
– Nem foroghatott nagy veszedelemben, amíg ilyen világosan gondolkodott.
– Még gondolkoztam. De azért nem tudom, – – – ha maga akkor másnap is,
harmadnap is eljött volna hozzám.
– Akkor volt az a nagy tagosítási pör a délvidéken.
– Furcsa, hogy maguk a pöreikkel bajlódnak olyankor. Csak a negyedik
napon tudtam meg, hogy elutazott. Itt, Bánóéknál voltunk. Az Ili képes
levelezőlapjai közt leltem meg az írását. – »Zimonyból kézcsókját küldi
hűséges jó embere, Bódog.« – Régen nem fájt úgy valami, mint az az
ostoba kártya. Pedig a szegény Ilára – igazán – nem lehettem féltékeny.
– Magára sokszor gondoltam az úton.
– És nem írt egy sort. Ne, ne próbálja ezt megmagyarázni! – No igen!
Azon a kicsi kanapén ott egy őszhajú néni ült, annak bemutattak. Özvegy
Bódog Sándorné volt.
– Az édesanyám!
– Abban az imádatos tiszteletben, amivel a szerelmesünk édesanyjára
szoktunk nézni, volt valami szégyenkezés is. Legelőször vettem magamon
észre ilyesmit.
Egy fiatal úr, a maga jóbarátja, a kettejük viselt dolgaival mulattatta
a nénit. Egyszer – mondta – gyerekes jókedvükben odatévedtek valami
hivatalszolgáknak vagy miknek a báljára, maga leült egy gyönyörű kis
fekete leány mellé, kifogástalanul udvarolt és fagylaltot hozatott a
mamának. Néhány fricskalány kórusban csipogta:
– Nagyszerű! Mikor Bódog inkognitó mulat.
Hanem az öreg Bódogné elkomolyodott:
– Ki fog kapni ezért az a rossz fiú. Hátha komolyan vett valamit az a
szegény kis leány és most ábrándozik felőle és búsul utána. Az ilyen
leányok nem értik meg azt: inkognitó!
Szédelegve néztem rá. Persze! Az ilyen leányok.
Itt volt a hazamenés ideje és mert Bánó bácsi nem kisérhetett haza,
rábíztak a maga édesanyjára. Ő vitt el a kocsiján hazáig. – – –
Másnap feljött a testvérbátyám, a szolgabiró. Elintézte a dolgaimat,
bemutatkozott a szobaasszonyomnál és megkérte, hogy ezentúl együtt
étkezzem vele és legyen gondja rám. Aztán családi dolgokról beszélt és
mire nagy későn magamra hagyott, valahogy nyugodtnak és könnyűnek
éreztem magam. Nevessen ki, de akkor a párnáimból is valami jóleső
hűvösség áradt a fejemre. Azt hiszem az, amit az uram az ő törvényszéki
nyelvén így hiv: az »Egyetemes Törvényszerűség«. Visszafogadott engem.
Másnap a bátyám hozta el hozzám Wildt Jánost, a régi iskolatársát. A
háziasszonyom nappalijában fogadtam akkor is, aztán is mindig. A megholt
feleségéről beszélt, meg a két szép fiúgyerekéről, akik anya nélkül
vannak. Komoly volt, tiszteletteljes és mindjárt kezdetben eléggé
szimpatikus. Mindig szalonkabátban jött az esteli látogatások pontos
idején és a kemény gallérján látszott, hogy hivatal után frissen
cserélte.
A többit azután tudja.
Egy asszony meg egy leány.
Alkonyatkor jött az asszony, sietve suhogva, mély lélegzetet vett a
virágillattól terhes kicsi boltban. Valahol a kassza mögött egy nagy
legyezőpálma síma leveleit mosogatta a leány, Terka. Fehér pongyolás,
telt alakja könnyedén, puha léptekkel osont elő a homályból, a merev,
sötét levelek alól. Két kezét nyujtotta a vendége elé, aztán megölelte.
– Jóestét asszonykám! Milyen jó télszagot hoztál az utcáról. A
prémeidből jön.
Ittben csakugyan sűrü, mesterségesen tropikus volt a levegő, és a
virágok úrnője is könnyű, sokráncú battisztköntösben járt, kelt a
szőnyegen.
A benyílóba mentek és nyitva hagyták az ajtót, bár az üzletben egy
csipkefejkötős öregasszony is maradt és diszkrétül, hallgatagon
szolgálta ki a szinház előtti közönséget, ibolyavásárlókat, estélyre
hivatalos urakat. Ah, ez a bolt melletti kicsiny zug épp olyan
csodálatosan könnyű, telt és világos volt, mint az egész leány. Nem volt
benn semmi rejtelem, semmi elfojtott hangja valami titkos búbánatnak,
erőltetett jókedvnek.
– Itt nálad nem ideges az ember. Az egész szoba csupa kedves csodálkozás
azon, hogy mért nem lehet mind a nagyképű talányokat, titkokat,
egyszerűen, csak úgy kitálalni.
Ezt egyszer – régen még – Hedvig asszony mondta, amíg mosolyogva nézte
az egyszerű, kerek öntöttvas mosdóasztalt, amit nagy virágú perkálszövet
borított talpig, de milyen árulóan, milyen redőtlenül.
Most szemben ültek a kék zseniliadiványon és Terka az asszony arcát
fürkészte, aggódó, komoly pillantással, mint orvos a betegét. Sápadt
volt és mintha újból megtaposta volna a gyötrődés, görcsös merevség ült
a keskeny száj körül. A leány megfogta a kezét.
– Mi lelt? Valami történt?
– Oh, dehogy! Hisz ha történt volna!