az urának is még; az adósságból kilátszik a berentei földek egy csücske.
Különben a bárónak most valami nagyon elegáns, lustálkodó hivatala is
van a Sport-Clubnál.
– Milyen ember?
– Én még csak vagy kétszer láttam, akkor sem igen kegyeskedett
észrevenni. Tudod, ő olyan furcsa félmágnás, maga se tudja, hogy kikhez
tartozik, szinészek, urak és zsokék közt forgolódik és mondják, szereti
a szép asszonyokat. Különben ő soha sincs itthon ilyenkor.
– Már jönnek!
Csodálatosan kopogó, ritmustalan lépések közeledtek; a neszük olyan
volt, mint a félrevert harang szava.
– Mondom, a házvezetőnő, a sánta Liza – suttogta Klára és előre lépett
be a kitáruló ajtón.
– Terézia néni itthon van?
– Jé – sivított a madárarcú, sánta leány az előszobában. Klára
kisasszony! Tessenek begyünni! Csak magam vagyok, a méltóságának most
esti próbája is van a »Mária« miatt, aztán játszik is ma, csak
tizenegykor jön haza. Talán összetalálkoznak valahol a báró úrral és
együtt… Tetszett hallani? Az Ináncsyné szerepét is ő kapta most… Könnyű
neki!
A másik leány, a szőke, még a lépcsőházban volt és elszontyolodva
szólalt meg:
– Akkor hát ne menjünk be mégse!
Klára bizalmaskodva ölelgette meg a bicegő vén leányt.
– Lizike – mondta – ez itt a barátnőm, Lizike. Irénnek hívnák, de ő úgy
affektálja, hogy Csire és azt úgy kell írni, hogy Chyre. Most bemegyünk
és a maga vendégei leszünk.
– Pompás lesz. Még félhét sincs… Főzök teát, van fácánmaradék meg
befőtt, jó?
– Nagyon jó – mondta Klára és elgondolkozott. Aztán hirtelen megcsókolta
a kis csúnya Lizát.
– Vagy tudja mit, aranyos Lizike: most váltsa be a szavát, amit már
régen megigért. Most előszedi és megmutogatja nekünk a ruhákat, mind a
szinházi ruhákat.
– Jó, – mondta kicsit habozva a másik – hanem vigyázni kell. Tessenek! A
téli felsőt hagyják az én szobámban.
Csire már akkor elsurrant előlük és bent, a kicsi japáni szalont
nézegette apró, műértő nefelejts-szemével. A rizspapir valódi, a
porcellánok is, egy nagy kerek bronztálca gyönyörűen van metszve, de a
lakkos gyöngyházas holmi haszontalanság.
– Csire, jöjj… Siess!
Lábujjhegyen mentek át a félsötétes hálószobán, meg a másikon, ahol négy
pompás gyerek szuszogott édesen a kicsi ágyakban és meleg, gyönge
emberpárák szálltak fel a szappanosvízben megfürösztött egészséges,
csöpp testükről. Az ebédlőtől avult keleti szőnyegfüggöny zárta el a
ruhatár ajtaját.
* * *
És előkerültek sorba, mind.
A nagy szárnyas tükör elé, kicsi törökdivánra telepedtek és a fal
mellett sorba állított széles, lapos szekrényekben motozott Liza.
Először egy halovány gyöngyszínű köntöst húzott elő. Csodálatosan puha
szövet volt, bő, gyűrött kinézésű és lógó, nyitott ujjaival, mintha
félbehagyottan szabadult volna el a szabóasztaltól. A két lány
közömbösen dicsérgette.
– Micsoda? Tessék csak felpróbálni! – nevetett Liza és gyors, ügyes
mozdulattal széttárva, a Csire vállára kapcsolta a ruhát. Akkor a
halványan árnyalt redőket sugár-alakba összeszedte, előre húzva
fölcsípte kissé és a leány kezébe adta. Lizán meglátszott, hogy szinházi
öltöztető volt a jobb időkben, diadalmasan mutatott a tükörbe.
Csire, az apró szőke teremtés felkiáltott örömében. Bájos
terpsychore-modell lebegett előtte, pompás, telt formái előnyösen
megnyujtva kissé az ívbe futó vonalak hullámaiban, karcsú bokája körül
ezer selyem-fodor, mint egy nagy, világos mákvirág gyűrött, duzzadó
kelyhe, – arányos, kicsi keble alatt raffináltan naív empire
szalagcsokor.
– Istenem, istenem! Én mindig azt hittem, hogy köpcös vagyok!
– Lehet, hogy az, füzőben – hagyta helyben Liza és újra a szekrénybe
nyúlt. – De ez már Klára kisasszonynak való.
Most sötétvörös lovaglóruha volt a kezében a »Szegény ifjú
történeté«-ből és Klárának le kellett vetni a ruháit, hogy magára
kapcsolja.
Valamikor vidéki szinésznő korában viselhette ezt még a báróné, mikor ő
is olyan karcsú és egyenes volt, mint most az unokahuga. Hanem a szabása
kitünő! A leány kissé hosszú nyakát magasan befödte és gyönyörüen simult
domború mellcsontjaihoz, izmos vállához, a színe pedig élénk reflexet
vetített a halványbarna arcbőrre. A rövid uszályt valami született,
kissé merev előkelőséggel csapta félre és a tükör elé állt. A szeme
csillogott, keskeny száját még jobban összeszorította és szótlanul
bámult. Aztán hirtelen szétnyitotta a kapcsokat és lehúzta a ruhát
magáról.
– Mi haszna? – mondta halkan, keserűen.
– Te még viselhetsz ilyet! – szólt Csire. – Majd ha módos orvos leszel,
egész rendszeresen csinálhatod a lovaglást.
– Egyik oláh faluból a másikba, a húszkrajcáros receptekért ott a
hazámban, ahol a javasasszonyok bölcsebbek lesznek nálam.
– Városba is kerülhetsz. Meg hátha elvesz valami nagy úr!…
– Ejh!…
Most megint Csire következett. Fehér és bő ruhát kapott, kislányosan
rövidet és merev, nehéz posztóból valót, mintha konfirmációra készülne.
Az ujjai hegyét imára kulcsolva az ajkához kellett emelni és
belemosolyogni a tükörbe. A szövet feszesen simult hozzá, majd
szétpattantak a kapcsok s az egyszerű és ártatlan növendékruha minden
rejtett formát, viruló asszonyi idomot a tombolásig érvényesített.
– Istenem! – kiáltott fel Klára – mennyire illik ez neked, az
ártatlanság fitos paródiája te! Ravasz kis majom, – csengő barack,
mosolygó alma, rejtőzködő mókás cinizmus, fehér sátánkisasszony.
– »Zárda kedves otthonom!« – dalolta Csire kacagva és apró
tánclépésekkel röppent el a tükör elől. Aztán hirtelen elszomorodott ő
is.
– Látod, te beszélsz! Gondold csak el, mi lesz én belőlem. Valamelyik
alamuszi vidéki fészekbe kerülök, ahol háztartástant és vegytant fogok
tanítni. Ott a társaságbeli lányoknak begyesen kell ülni, mint aki
nyársat nyelt; az alispánné uzsonnát ad és minden öt lányra jut egy-egy
nyájas törvényszéki jegyző vagy efféle, azt minden leány ellenőrzi és
elirigyeli az embertől és ha az ember irigységből meghódítja magának,
meg fogja bánni, mert nem volt érdemes. A mamák pedig körbeülnek, az
orrukat előretartják, de a szemükkel oldalt banzsalítnak, mint a libák,
vagy mintha a céhmester pálcája intését várnák, hogy le kell-e ülni,
vagy felállni; engem pedig valamennyi meg fog szólni és kiátkozni, mert
ülök és állok és járok, ahogy jólesik, szeretem a többinél különb
férfiakat, a ruhaszekrényem rendetlen és nem tudok főzni. Utoljára meg
fogok ijedni és olyan leszek, mint ők.
– Az, hogy te utoljára mindig megijedsz. Ha eszed volna, már régen
átmentél volna szinésznőnek.
– Tudod, a gyámom!…
– Óh… mit ad neked a gyámod?
Liza most bő, hattyúprémes bundákat szedett elő. Pompázó színű szinpadi
utánzatok voltak, amiket olyan hercegnői hanyagsággal tudott ledobni
magáról a nagy művésznő Fedorá-ban vagy Gauthier Margithban, pedig az
igazi hercegnők sohasem vennének magukra hasonlókat. De milyen hálás
takarói, milyen eszményi árulói ezek a mozdulatoknak. A két leány le se
akarta vetni őket, ha egyszer magára öltötte.
– Nem kell nekünk még hazamenni? – kérdezte Csire.
– Hisz bejelentettem, hogy szinházba megyünk. Légy nyugodt.
– Itt vannak még csak szépek – kiáltott Lizi és új szekrényt nyitott. –
Ő méltósága e héten vette őket egy királyi hercegnő ruhatárából.
– Hogy-hogy?
– No, hát nem vesz mindent újonnan, azt nem lehet, nagyon sok kell. Ő
egy ezerforintos ruhát megvesz kétszázötvenért, ha előbb egy udvari
bálon viselték. Arra külön alkuszok vannak.
És próbálták a királyi hercegnő ócska ruháit e két lázas, életrevágyó,
kiváncsi és csodálkozó diákleány. Szinte elfulladtak a gyönyörüségben,
amint egyre nyilvánvalóbb, teljesebb, ismerősebb lett előttük a saját
szépségük, amivel olyan keveset foglalkozhattak eddig. Csak ez a titka
hát? Ezért olyan istenien lengék, raffináltan hatásosak, gyönyörüen
harmónikusak a nagy szinésznők, nagy kokottok és előkelő dámák. Most
jöjjenek és nézzék meg őket! És rejtett, névtelen keserűség szorongatta
a torkukat, amint sietve dobálták egymásra a brokátot, csipkét, selymet.
A jó Liza pedig belemelegedett a régi művészetébe: egy mozdulattal
igazított a hajviseleten, tragikusan feltornyozta, kacéran bodrozta,
vagy komolyan, szendén lesimította. Kezébe mintha visszatért volna a
régi lendület, az alkotás régi láza – boldog volt.
Most egyszerre lettek készen mind a ketten és együtt álltak a tükör elé.
Csirén halványkék pongyola volt megint és látni lehetett, hogy e bő és
lenge színes leplek alatt virul ki legszebben sajátságos alakjának
minden rejtelme. A ruha nagyon könnyű kékselyem volt, telepazarolva
pompás, elefántcsontszínű csipkével, a hajába pedig kék szalagot
csavart, görögös abroncsként átfogva a homloka körül. Klára a Stuart
Mária zöld bársonyköntösét viselte, hátul felcsapott fehér nyakfodorral,
csillogó aranydíszítéssel és sötét hajában hamis gyémántokból fűzött
rezgő diadémmal. Kezet fogtak és önfeledten bámulták önmagukat…
És akkor valahol zörrent egy ajtó, valaki bejött, akinek kulcsa van a
lakáshoz, valakinek a léptei bizonytalanul közeledtek a sötét
gyermekszobán át, az ebédlőben felcsavarták a villanyt.
– A báró! – suttogta Liza elhülve és rémülten meredtek az ajtóra mind a
hárman.
Aztán kinyílt, és egy jónövésű, kellemes arcú, negyven év körüli
úriember mosolyogva nézett végig rajtuk.
* * *
Mit volt mit tenni!? A furcsa öltözetben félig szégyenkezve, félig
jókedvüen léptek előre és Klára kezet nyujtott.
– Aá! Maga az, kisleány, a feleségem unokahúga, úgye?
– Igen… és ez a társam, Irén. Én nem tudom, hogyan mentegessük magunkat,
de…
– Fölösleges, – mondta a báró komolyan, amíg szinte mókás hódoló
tisztelettel köszöntötte Csirét. – Fölösleges! Igazán, csodálatosan
szépek mind a ketten.
– Nagyon szégyeljük magunkat, báró úr, – csilingelte a szöszke,
kékszalagos leány, – de hát ez megtörtént. Lizi nem tehet semmiről. Mi
erőltettük.
– Nem, a báró úr nem fog elárulni minket, – mondta Klára meggyőződéssel
és előkelő szépsége tudatában kiegyenesítve gyönyörű alakját, a szék
karjához támaszkodott.
– Elárulni! Még csak az kellene, Klárika. Jellemtelenség volna! Aztán
ezekre az ócska ruhákra csak különös megtisztelés, hogy maguk beléjük
öltöznek. Én pedig bocsánatot kérek, hogy megzavartam.
A példásan udvarias idegen ember diszkrét, természetes hangján beszélt,
de a pillantása valami finom, elégedett gourmandériával nyugodott a két
egymástól annyira előnyösen különböző női alak jellegzetes vonalain.
– Hanem mi most már sietünk is innét, nehogy meglepjen a néni.
– Sőt! – mondta a báró jókedvű szivélyességgel. – Meg fogják várni a
nénit, aztán ő a kocsiján majd beküldi magukat abba a leánykasba, vagy
mi a neve.
– De igazán sietni kell nekünk.
– Szó sincs róla. Most kilenc óra és egyedül úgy se mehetnek…
foglaljanak csak szépen helyet.
– Hát jó, de felvesszük a rendes ruhát.
– Majd ráérnek, maradjanak így még! – kiáltott önkéntelen élénkséggel a
férfi, aztán hirtelen hozzátette:
– Nem maradok itthon sokáig, de egy teát megihatnánk együtt. Féltízkor
úgyis el kell mennem, akkor aztán nem zavarom többé.
Leültek egy kis pipereasztal köré, a háziúr megigazította a vörös
lámpaernyőt, Liza pedig a tea után nézett.
Egyedül maradtak és amíg a székükben hátradőltek, mindegyik ugyanazzal a
gondolattal foglalkozott. A szituáció különlegessége izgatta őket kissé,
bár a férfi természetes udvariassága, szinte rokoni szivélyessége élét
vette a dolognak. De mégis együtt voltak, rejtett szobába elzárkózva,
furcsa, szinpadi öltözetben, ők, a két naív és csak elméletben kitanult
intézeti leány és egy csaknem idegen, csinos és előkelő férfi. Csirének
eszébe jutott, hogy a kiséretlen szinházbamenés ehhez képest kismiska.
A háziúr kezdett szóhoz, amíg felszolgálták a teát és a hideg sültet.
Abban a leereszkedően tiszteletteljes, hűs és közömbös hangnemben
kezdte, amellyel az ő osztályában meg szokták különböztetni a polgári
nőket a rangjukbeliektől és a társaságon kívül levőktől, akikkel
bizalmaskodni lehet. Idővel – ki tudja miért – egyre jobban megoldódott
köztük e feszes és alakoskodó társalgás.
– Tehát maguk doktorok lesznek? – kérdezte. – Maga is, kis Csitri, vagy
hogy mondja?
– Én tanár leszek!
– Pfü, tanár! Pápaszemmel és ikes igékkel. Hihetetlen!
– Ha közben valaki feleségül venne, nem ragaszkodnám az ikes igékhez –
felelt merészen Csire, miközben Liza épp kiment a tálcával.
– Nagyszerű – nevetett a férfi. – Nem is hiszi, mennyire stílszerű ez a
felelet az egész megjelenéséhez, még ehhez a ruhához is!
– Ugyan!
– Egészben tökéletesen stílszerű maga most. Mint egy bájos és együgyü
gyermekmese, amelynek rejtett és célzatos értelme van a nagyok számára.
Vallja be, hogy öntudatosan kereste ki magának ezt a ruhát.
– Felpróbáltunk bizony vagy huszat – vallotta be Csire elpirosodva.
– Azt hiszem, mindkettőjüknek ez illik legjobban, amit viselnek. Klára
sokkalta királynőbb, mint a szegény királynő lehetett és az ember
irigykedve gondol a szerencsés lordra… És olyan sötét hajban mennyire
erős a csehüvegek ragyogása. Különös…
– Mi a különös? – kérdezte Klára.
– Arra gondoltam, hogy azok az asszonyok, akik hivatásszerűen viselnek
gyémántot és csipkét, többnyire fáradtak, egyhangúak és érdektelenek
benne. Miért?
– Mert nekik az megszokott, és már nem szerez örömet – bölcselkedett
naívul Csire.
Ilyen együgyü beszédek folytak, amíg Liza egy sültet és süteményt tett
az asztalra. Akkor a bárónak eszébe jutott valami.
– Nézze kérem, – fordult a házvezetőnőhez egyszerű természetességgel –
ehhez később valami hideg innivaló is jó lenne. A jégszekrényben még
lesz néhány Heydsick Monopol, hozhatna nekünk egyet!
A leány habozni látszott egy percig, aztán engedelmeskedett és kevés
vártatva elpukkant a közelükben egy felnyitott pezsgősüveg dugója. Az
egész pedig olyan könnyedén és kevés szóval történt, hogy a két vendég
nem ért rá ellenkezni. Halkan kocintottak és belekóstoltak a pohárba.
Liza megint nem volt sehol.
Az erősen befűtött, kellemes szobában, a jól vacsorált és szépen
öltözött emberek közt, intim, vörösfényű lámpa körül pedig lassan, egyre
villódzóbb, játszi sugarakban remegni kezdtek az esti órák finom
ingerei. A férfi behunyta félig a szemét és csinos, halovány arcát
oldalt fordítva, a Csire szőke haját, gömbölyü karját nézte.
– Most meséljenek valamit az intézetről. Mit csinálnak ottbenn ilyenkor?
– Hány óra most?
– Azonnal!… Féltíz!… Hát én már úgyis elkéstem. Tehát mit csinál
ilyenkor az a nagy kas leány? Talán már szépeket álmodnak?
– Kilenckor csengetnek lefekvésre, de sohasem alszunk tizenegynél előbb.
Némelyik mamlasz még éjszaka is tanul, legtöbben trécselünk a
vízvezetéknél, a hajunkkal bajlódunk, sokszor zongorázik valamelyik és
táncra kelünk a mosdóasztal körül. Vagy kinézünk az ablakon a
Stefánia-útra.
– Mit néznek a Stefánia-úton?
Csire elhallgatott és Klára finom, kaján mosollyal nézett rá. Aztán
elfogulatlanul beszélt helyette.
– Éjszakai asszonyokat nézünk, hogy mennyit fázlódnak ott kinn szegények
és a férfiak milyen durván ellökdösik őket.
A háziúr leplezetlenül elcsodálkozott.
– Lássa, kicsi orvosnövendék, – szólt szinte mohón – ez nagyon érdekes
dolog. Én még sohasem beszéltem erről magukforma, hivatásbeli nőkkel és
sokszor gondoltam rá: hogy’ vélekedhetik egy felvilágosodott és mégis
tiszta asszonyszemély a bűnről.
– Nagy _b_-vel írja ezt a bűnt? Ha nem volna rájuk szükség, nem
ácsorognának ott szegények. Mi testvéri vonzalommal szánjuk őket.
Csirének különben egyéb gondolatai is támadnak ilyenkor.
– De Klára! – szégyenkezett Csire.
– Például a multkor ledobott a Stefánia-útra egy gombostűt – folytatta a
másik merészen.
– Klára!…
A báró kacagva nézte a szőke leány zavarát és egyre sürgette.
– Csak mondja, Klárika. Miért dobta le a gombostűt?
– Azt mondta, hogy akinek a fejére esik, persze férfinak, ahhoz ő
lekiált, hogy jöjjön fel és vigye el őt és szeresse őt…
– Az nem is úgy volt, Klára – nevetett félig sértődötten a másik. –
Először is csak tréfáltam veletek, másodszor – hát igen – az ember néha
egészen elsavanyodik odabenn. Folyton csak könyvek és lányok, irigy
csukák, az utoljára is nem természetes. Huszonkét esztendős korában egy
lánynak sem szabadna tanulni.
– Igazsága van – hagyta helyben a férfi. – Szavamra mondom, sohasem
ismertem még ilyen okos és kedves leányokat. És milyen szépek!
Újra töltött és kocintottak.
Egy percre szinte megdöbbenve konstatálták magukban, hogy a pezsgőztetés
nem tartozik éppen a vendéglátás köteles udvariasságaihoz. De ebben a
különös idegzett hangulatban a megtévesztett itéletük hamar megbékült
vele. Most már csak a nyelvük hegyével szopogatták az italt, de a
tudatuk köré valami finom, kissé ingó, rózsaszínű fátyol szövődött –
oktalan, könnyű örömből és a biztonságuk hitében jóleső izgalomból.
És kocintottak újra meg újra.
– A mi barátságunk még nagyon rövid, – mondotta csillogó szemmel a férfi
– de az igazi rokonszenvnek nem is kellenek évek. Ha valamikor szükségük
lesz egy őszinte jó barátra, igérjék meg, hogy eszükbe jutok és hozzám
fordulnak. Igérik? Adjanak rá kezet!
Odaadták mind a ketten és a férfi sima, hizelkedő ajkát hosszasan
rányomta mind a kettőre, miközben erős és forró lélegzetet fújt rájuk.
Aztán a kezébe vette a fehér és a barna kacsót.
– Érdekesek! – mondta tünődve. – Az egyik kemény, gömbölyű, erősfogású
kis magyarmenyecskekéz, – az embernek a kakastejjel, varjúvajjal
kalácssütés jut róla az eszébe – a másik barna, hosszú ujjú, lazán ízelt
és finom. A körmük egyformán rózsaszínű, csakhogy nagyon csunyán
vagdalják. És itt… tintás. Jeé!…
Ijedten kapták el mind a ketten, pedig csak az egyik volt tintás.
A férfi megint nevetett, aztán hirtelen megcsendítette a poharát.
– Kedves kicsi barátnőim, Klára és Csire, most a barátságunkra iszom.
Hátha mégegyszer összesodródunk az életben, úgy mint most.
Két ragyogó leányszempár tüze biztatóan villant bele az övébe.
– Az egészségetekre iszom – súgta hirtelen, majdnem bájosan kérkedő
merészséggel.
Ez a pohár a második üvegből volt már.
– Téged hogy hívnak, báró? – kérdezte Csire, önmagát erőltetve a
hazardjátékra, miközben csodálkozva evickélt a józanság és a mámor
határán.
– Józsi vagyok.
– Szervusz Józsi, Jóska!
Halkan, egy cseppet sem közönségesen, félig csúfondáros
engedékenységgel, de mégis úgy mondták: te, Józsi.
És ebben a válságos percben, mikor a jelenet még mindig finom és
espritvel teljes beállítása, a véletlen játékos szellemessége még nem
jutott el a köznapi duhajkodás határához, még egészen idejekorán és
alkalomszerűleg, mint deus ex machina – szólalt meg az előszoba
csengője.
– A feleségem! – szólt a báró megdöbbenve és hirtelen felállt.
Csak egy pillanatig tartott a zavar. Egy pillanat alatt átlátta a
helyzet furcsaságát, félreérthető vagy érthetetlen voltát, végignézett
az asztalkán, az üres üvegeken, széthányt ruhákon és a leányok szinpadi
öltözetén. El is mosolyodott, rémült, könyörgő arcuk láttára.
– Semmi baj – mondta. – Én megyek elébe, maguk zárják be belülről
kulccsal a ruhatárt, a villanyt le, ott az az ajtó a Liza szobájába
visz, majd nála átöltözhetnek. Adieu!
Menet még visszamosolygott, félig gúnyosan, félig szégyenkezve,
bocsánatkérően vagy hálásan…
* * *
Kinn csípős téli levegő áradt az arcukba, amikor a hóhányók apró
kupacait kerülgetve siettek a villamos állomása felé. Csire szólalt meg,
nagyon sokára.
– Furcsa! Azt mondta, hogy be fogjuk várni a nénit. És mégis el kellett
szökni előle. Miért?
– Megint magyarázatot akarsz olyasmire, amit magad sokkal jobban meg
tudsz magyarázni – felelt a másik csaknem rosszkedvűen. – Különben, azt
hiszem, meg lehetsz az estéddel elégedve. Tojástáncot jártál a szokatlan
és illetlen dolgok fölött.
– De vajjon érintettük-e a veszedelmest – töprengett Csire és
elgondolkozva bámult a villamoskocsi fehér lámpájára.
Új tipusok.
Hatan voltak már itthon, – az egyetemre járó leányok rögtönözött kis
kollégiumának a növendékei. Kimenő napjuk volt s ilyenkor a nagyváros
legkülönbözőbb társaságaiban töltötték a decemberi estét, – hogy
diszkrét pletykákkal, futtában elkapdosott benyomásokkal, irodalmi
hírekkel, vagy kulisszatitkokkal megterhelve kerüljenek össze megint. És
míg itt a megkésett vacsorához hivó csengetyűszóra várnak, –
megbeszélik, feldolgozzák a lelkükben, kiszinesítik a fantáziájukban azt
a sokrétű, zavaros képét egy nyüzsgő, konglomerát életnek, – nézvén azt
a vidékről felszármazottak naiv megbotránkozásával, az elzárt élet
kiváncsiságával, vagy eszes és finom asszonyi lelkek biztos itéletével,
de mindig úgy, hogy egy kicsikét _föléje_ képzelték magukat mindezeknek,
pedig csak, – egyelőre: _kívül_ estek rajtuk.
A tintafoltos nappaliban, amelyik egyuttal tanulószoba és a fizikai
kisérletek helye is volt, – poros lexikonok, törött fülű lombikok és egy
ócska sálakba göngyölt, kedélyes, öreg csontváz társaságában, – sokszor
támadtak furcsa, mély és mégis harmóniátlan ötletek s szintúgy mély és
harmóniátlan életről és a cigarettfüstös, parfümillatos légbe röppenve,
– mintha küzködve lebegnének, szikrázva pattannának szét ezek a tépett
és szomorú leány-gondolatok, – amikor annyi igyekezet ellenére is
finomak maradtak – és szubjektivek, – mint az egész asszonyi élet.
Hatan voltak csak együtt azok közül, akiket az ország minden részéből
elsőknek hajtottak fel a szükség, a nagyravágyás, a tehetség vagy a
boldogtalanság, – tanulni, tanulni. Ezek, húsz-huszonöt évesek
mindannyian – még nem a rendes úton, holmi tantervek szabványos
létrafokain át jutottak fel ide, hanem hirtelen elhatározással,
rendszertelen vagy hézagos tudással, de öngyilkos türelmetlenséggel
akarva mindent, mindent az új eszménynek szentelni. Amint így, – hanyag
és kissé affektáltan festői pózokban ültek, heverésztek az asztalok,
padok tetején, minden közös és különös sajátosságuk szinte látszóan
fölöttük lebegett. A jellegzetesség nimbusa külön, ez érett és kedves
fők felett.
Bózsi ült középen, a csodaszőke baba-lány, – azaz: piros
empire-ruhájában, mint egy százfodrú, tömzsi mákvirág hempergett inkább
a poros asztalon és a Mária ölébe hajtotta bóbitás fejét. Mária mellette
ült. Komoly arcú, nádszálegyenes leány volt, – vagy három évvel idősebb
nála. Ezek ketten még a kolostor-iskolából ismerték egymást. Akkor
fejlődött köztük az a furcsa, hihetetlen és mégis meglevő viszony, amire
mind visszaemlékezhetnek a fiatal asszonyok, – boldog kismamák, – akik
hamarosan főkötő alá kerültek a kolostori nevelés után. Félig fanatikus
áhitat, félig a titokzatos sejtése, az eszményítés vágya és az érzelmek
szomjúsága e hazulról elkerült gyerekszívekben, – ki tudja, melyik szüli
e szokást, – de igaz és általános, az élet fő mozgató eleme a
leányinternátusok belső, vízcsepp-világában. Abból áll, hogy minden
kisleány »ideál«-t választ magának az apácajelöltek vagy a nagyobb
növendékek közül és környezi a lovagapród rajongásával, a jövendő
szerelmes asszony önfeláldozásával, de alig merve megközelíteni, ha csak
egy szóváltással is. Az ideálok pedig »keményszívűek és hidegek«, de
azért egy profán vállveregetéssel, reális pajtáskodás szavával a
világért sem szüntetnék meg ezt az imádatos tiszteletet. Ez már –
tisztán asszonyi hajlam.
Így »imádta« akkoriban a szőke Bózsi a komoly Máriát. Aztán elkerültek
messze, haza, vagyonos szüleikhez és amúgy eladó-lány módjára báloztak
végig néhány farsangot. A tanuláshoz – egymásról mit se tudva – egy
időben foghattak újra hozzá, mikor Mária visszaküldte a gyűrüt a második
vőlegényének, Bózsinak pedig elhaltak a szülei s a gyámjához – szomorú,
rideg, pusztai házba – semmi kedve nem volt költözködni. Itt azután
találkoztak és hangosan kacagva ölelgették meg egymást. Azóta Mária
valami komoly, anyai gyöngédséggel őrködik a szeszélyes, makacs cica
fölött.