mágnásklubnak a titkármindenese. Vívómester is volt, muzsikus is, még
anyámat is ő tanította és ezen réven mindig nálunk uzsonnázott. Tréfás
jóakarattal iparkodott velem, de nem volt sok haszna. Untam a táncot és
ha csak lehetett, kibujtam alóla. A tourok úgyis szédítettek, a
csárdásban elfáradtam, hát egyszerüen és megokolás nélkül azt mondtam
»nem táncolok!« vagy őszintén kimagyaráztam, hogy »nincs hozzá kedvem!«
Nekem senki, sohasem mondta meg, hogy ez botrányos és sértő illetlenség,
de lehet, hogy más lánynak sem mondják azt úgy meg, egyenesen, hanem a
szemes és életrevaló lánynak ki kell találni, meglátni az ilyesmit. Én
nem találtam ki. Később már nem igen akadt táncosom az Alányi úr
beavatkozása nélkül, és én órákig is nyugodtan ülhettem az ablaknál,
kinézve a szürkülő nyári estébe, a szálló felhőkre. Nem is hallottam az
ütemverő kattogását és a muzsika-cincogást, rekedt vezényszókat, a
lábdobogást és a táncolók gúnyos nevetését a hátam mögött.
Csak akkor vettem észre, mikor már óriás hullámokban fellángolt
körülöttem a vak, szenvedélyes gyűlölködés. Azt hiszem, a társnőimnek
sok részük volt benne, hisz Irén megbukott háromból, – – egyszer csak a
lányok összesúgtak udvarlóikkal, a diákok fennhangon fogadkoztak, hogy
bosszút állanak és mindenki gúnyosan nézett össze a másikkal, ha
hozzájuk szóltam. Már tudtam, hogy valami készül ellenem.
Irén egyszer csak szokatlanul kedves volt hozzám, odajött az iskolában,
és tüntetve, kacagva emlegette a nagy, rendkívüli eseményt, egy buta
vizsgánál ezerszer fontosabbat, ami el fog jönni: – – egy hét csak és
meglesz a próbabál és neki már lefoglalták mindegyik táncát. Bál, bál!
visszhangozták a folyosók és a nagy, térképpel borított falak. A lányok
lázas, boldog készülődése csaknem átragadt rám is, amikor egyszerre, nem
tudom, melyik szóra, vagy mosolyra, minden világos lett előttem.
Megértettem az egész nagy szörnyüséget, ami rám várt. E könnyelmű, léha,
víg leányok serege most bosszút áll az én csunya provokáló jóságomért,
iskolás tudományomért, a diákok összeesküdtek a fiatal szivek
mérhetetlen gyűlölködésével, hogy én, én egy tapodtat sem fogok táncolni
a bálon. Borzasztó! Egyetlenegy fiú sem fog felkérni és ülni fogok egész
este, mert akkor már nem parancsol a táncmester.
Eddig nem is igen tudtam, hogy az is valami szégyen, olyas, mint a
szekunda, vagy még nagyobb. Hisz a táncórákon olyan örömmel ültem. De
most megtudtam, hogy a bál egészen más. Oda eljön anyám, a nénik és
keresztanyám is készül, aki beiratott és ott táncolni kell, kell,
szégyen vagy diadal függ a kicsi frakkok szeszélyétől.
Iszonyuan megrémültem, de otthon nem mertem szólni. Készült a ruhám is,
kicsi kék battiszt, egy darabját a multkor leltem meg, és legyező a
bájos, kedves gavottehoz, amit külön táncolt négy pár és a jó Alányi
bácsi engem is belevitt. Ámbár ezt szerettem, – e végtelenül kifejező
mozdulatokat, – éreztem, hogy nem csinálom rosszul. Alányi bácsi akkor
is mindig nálunk uzsonnázott.
Az idő pedig egyre sietett, a napok gyilkos kis szenzációi
elhalványultak, mert már csak két nap a híja és el fog következni az
életem első nagy veszélye, a szivetfacsaró, árnyékotvető nagy keserüség.
Oh, hogy szerettem volna nagybeteg lenni és mennyit sírtam akkoriban. A
ruhám is elkészült és a hajamból egypár fürtöcskét rövidre vágtak a
homlokomnál. Istenem! Pedig igazán jól állt nekem.
Uzsonna idejére már fel kellett öltöznöm tetőtől talpig, mert azután
anyám öltözött. És a tükörbe néztem.
Néhány kedves szalagcsokor, üde csipke fedte most először az alig
bátorkodó, fiatal vállamat, a hajam puderos volt a gavotte miatt és a
kezemen könyökig érő, magas bőrkesztyü. Ejh, csinos voltam. Az Egyetemes
Regénytárban is megesik, hogy Neville kisasszony, vagy más jókedvű angol
lányok csúf kis szörnyetegekből, csak úgy máról holnapra, formás
missekké vedlenek. De ebben van is valami. A leánygyerek egyszer csak
észrevétlenül megnyúlik, hozzánő a kezéhez-lábához, az orra
megformásodik, egyszer a tükörbe néz és megpróbálja a száját, hogy’
jobb? Frizurát csinál és gondozni kezdi a körmeit.
A tükörbe néztem és hirtelen, újra elsápadtam. Elfogott a rémület! Mi
haszna mindez, ma mégis elér a legnagyobb szégyen, nem, nem szabad
odamennem! Mit fog szólni az anyám.
Az öreg táncmester már ott volt, hogy elkisérjen minket és egyre csak az
én arcomat nézte uzsonna alatt. Mikor kiléptünk a kapun, megfogta a
kezem.
– Ejh, hát ne féljen! Csacsi! minden jól fog menni.
Mi volt ez? Sejt valamit? Oh, hogy szerettem volna elmondani neki az
egészet, hogy mitől félek és megkérni, hogy segítsen rajtam. Olyasmit
gondoltam, hogy a bál előtt a nevemben bocsánatot kérne Alányi bácsi az
ifjuságtól és a lovagiasságukhoz apellálna. Erre is kész lehettem volna
ijedtemben, de nem mertem szólni, ő pedig mosolygott.
Mikor beléptünk, újra összesúgtak a lányok és láttam a harmincruhás
Irént, a szőkét; a nyolcadosztályos Bódy Pista karján lebegett végig a
termen gúnyos szép arcával, az asszonyosan díszes lilaszínű ruhája után
kicsi úszályt hordozva, egész nagyleány módra. Most járok, járok az
utcán és szorongva keresem egy évtized mulva azt a vendéglőt, megyei
kaszinó termét, ahol akkor, mint egy kelepcébe került reszkető veréb,
szomorúan bujtam meg egy sarokban. A gavotte is megvolt, a kedves,
enyelgő ide-oda hajlongás, aztán a többiek magántáncai és azok alatt én
készséggel és remegéssel tele ültem ismét a helyemen. Milyen mérges lesz
anyám, szegény, gondoltam keserűen. Hiába volt a ruha és minden költség.
Mikor pedig az első tour zenéje rázendült, igen, egészen álomszerű az,
ami történt. A terem másik végéből mintha egyenest ide, felém közeledett
volna valaki, aztán a táncmesterrel egy másik és a cigánypódium
közeléből is egy és majdnem egyszerre mormolták el a nevüket. Habozva
álltam fel. Nem tévedek? Valaki ül a hátam megett talán, de senki!
Valami nagyon furcsát éreztem, egyszerre csak körben megfordult
körülöttem egy kicsit ez az egész kerthelyiség, az asztalok
gyertyalámpái, a gyantázó prímás és a trécselő mamák. A vér a
halántékomhoz tódult, – úgy tudom, már mosolyogtam, – de csak gépiesen
még, a következő percben pedig egyszerre egy nagyot, mélyet lélegzettem,
de talán csak a lelkemmel. Csodálatosan tiszta, diadalmas ösztönnel
megéreztem a helyzetet és már uralkodtam is rajta. Hirtelen mozdulattal
összecsaptam a legyezőm, kiegyenesedtem jó magasra és ujjongó
megkönnyebbüléssel, ragyogó, biztos mosollyal végignéztem rajtuk. Szép,
nagy diák volt mind a három, csinos, elegáns és igen, biztosan tudom,
hogy nem az itteniek közül valók. Sohase’ láttam még őket.
Aztán szólni kezdtem nyugodt biztonsággal, mint bármelyik ünnepelt
leány. Az egyiknek karjára tettem a kezem, a többivel kacérkodtam és
mondtam bocsánatkérőn:
– Ugy-e, nem haragszanak? De ő egy lépéssel előbb volt itt. Úgy-e?
– Ha megengedi, – a következőt!
– Igen!
A táncból visszaintettem a legyezőmmel. Kitől tanultam egyszerre meg ezt
a diszkréten könnyed, kacér mozdulatot? Kiváltotta a perc, a helyzet, a
szívdobogásom, remegő diadalom, amit még elronthatnék, az elkeseredett,
dacos, erős akaratom.
És a tánc? Hisz jókedvű, izgatott, mámoros voltam ama perc óta és hát
abba csak bele kell jönni. Már várták a második tourt, aztán a
harmadikat és akkor újra kezdődött. Csak a harmadiktól jutott eszembe
megkérdezni:
– Tulajdonképp honnét kerültek maguk ide?
A szomszéd város nevét említette. A táncmesterünk felváltva tanít ott és
itt a hét három-három napján és az itteni próbabálra áthozta a
legválogatottabb növendékeit. Tehát Alányi bácsi ajánlott a figyelmükbe
és nem is mutatta be őket másnak kívülem.
Ennyi hát az ő érdeme volt, talán az uzsonnáké. De a három gyerekfiú
azután se’ azért se’ keresett fel mást, versenyt mulattattak a
vacsoránál is, a következő táncok alatt is, ejh, hisz régen volt, hát én
tudom, hogy csakugyan kedves voltam akkor. Hisz minden leány tud bájos
lenni. Tüzelt a dac, mámorított a dicsőség, replikáztam, bonyolítottam,
leköteleztem és zavarba hoztam őket, olyan taktikával, mint akármelyik
egészen kész bálkisasszony. Éjfél előtt aztán megállt előttem Bódy
Pista, az itteni diákság donhuánja. Egypár enyelgő csípősséget mondtam
neki a »nem egészen jóízlésű hajszá«-ról, a »gavallériátlan
eljárás«-ról, de mosolyogtam rá, amíg mentegetődzött. Aztán meg volt
törve a jég. Most már volt táncosom a helybeliektől is bőven.
Én nem tudom már, hova lett, mivé lett azóta az a három ifjú ember, a
nevüket is elfelejtettem, a nyomukat, az emléküket is hasztalan keresem
a hajnalodó kicsi városban. Nemsokára megindul velem a vonat és elvisz
újra, mint elvitt azután nemsokára, az életbe, a kénytelen sürgölődésbe
és messzire vitte őket is bizonnyal. Pedig szeretnék találkozni velük és
meleg barátsággal kezet szorítani, amiért megcsinálták az első-utolsó
bálom hangulatát és öntudatossá érlelték bennem egy kissé az embert és
az asszonyt. Alapjában talán gyerekség, az életem legkedvesebb
csacsisága volt az, de én mégis érzem, hogy nélküle egész másmilyen
volnék most, mint így vagyok. Vajjon milyen volnék akkor?
Egy negyedóra.
Történik: a tanárképző-iskola épületében, egy nagyobb vidéki városban.
A folyosón hegyesbajuszú, fiatal tanárnövendék szíves buzgalommal
kalauzolt végig egy 15–16 éves, zavart és félős gyerekleányt. Aztán
kitárta neki a nagy, szárnyas ajtót.
_A tanuló:_ Ez a fogadószoba, kisasszony. A nagyságos igazgató úr benn
van a következő szobában, de mindjárt kijön, csak méltóztasson itt
várni.
_A leány_ (barnahajú, csinosnak igérkező, sugárnövésű, de azért teljes,
mint egy fiatal búzaszár. Egyedül. Egy nagy, mélytámlájú karosszékre ül,
de csak a legszélére, onnét lesked szét a szobában és csaknem szavakkal
gondolkodik): Milyen szép íróasztal, csupa simaság, egyenesség. Itt
szokott dolgozni. Sok dolga lehet, – mégis, két ilyen nagy intézet!
Nálunk ugyan minden írást az internátusbeli őnagysága csinál, de azért
mégis. Most tanít is. Nagy jövője van neki, a nagyságos úrnak; a többi
öreg papok mondták Pali bátyámnak, hogy ez hamar püspök lesz. Olyan
gavalléros, szabadelvű püspök, – olyan is kell! Furcsa ember, furcsa
szeme van, szinte szúró és mégse rossz, én nem félek a vizsgán se a
szemétől, pedig szigorú, de azt mondják, társaságban és otthon
ennivalóan kedves. Nem is félek. Sok finomság van benne, azért hívják
itt szalonkígyónak. Valami kígyós van rajta, de nagyon jószívű, mindenki
mondja. És nem is kell nekem valami nagy dolog tőle. Milyen jó ez a nagy
ottomán! És fenn a kályhán az a szobor, Diana, gipszből. Hol is van az
eredeti torzo, – Louvre, – nem, Vatikán! Pedig tanultuk. Csak a félkeze
van meg a nyilakkal. Sikerül a dolgom, Diana istennő?
_Diana_ mélyen hallgat. A benyíló ajtaja felcsattan és az ajtóban
megjelenik a nagyságos főtisztelendő igazgató, címzetes kanonok, pápai
kamarás, stb. Magas, nagyon szikár alak, keskeny, szinte aszkétás arc és
ajak és nagyon eleven, mélyennéző világoskék szempár. A kora negyventől
hatvanig, pontosan meg nem határozható, hosszú mutatóujján nagy
pecsétgyűrü, derekán lilaszínű cingulus.
_Az igazgató_ (a finom kenetesség hangján, miközben mindkét kezét
nyujtja a belépő felé): Aá, egy kis leányvendég! Hát mi ujság maguknál?
Tessék beljebb kerülni. (A belső szobába vezeti.)
_A leány:_ A városi felsőbb leányiskolából jöttem, – az internátusból, –
nagyságos úr!
_Az igazgató_ (jókedvűen): Azt látom a kalapján, csak maguk viselnek
most ilyen kis kereket. Ide üljön, kisleány, az öreg divánra, ne féljen,
nincs ott tükör. A felől férjhez mehet!
_A leány:_ Oh!… (Megint szétlesked a szobában. Meglátja a nagyságos úr
ágyán a gyönyörű kézi-hímzésű terítőt, az imazsámolyt és a
dohányzóasztalt tiszafaberakással.)
_Az igazgató_ (tapintatosan az ellenkező oldalon ül le, egy karosszékbe,
szemben a leánnyal): No most már elmondjuk szépen, hogy mit akarunk,
nemde, kisleány?
_A leány_ (magában mosolyog, mert eszébe jutott, hogy egy mértanórán
éppen hetvenkétszer mondta a nagyságos úr ezt a szót »nemde?« Ők
megszámolták. Aztán elkomolyodik): Kéréssel jöttem, nagyságos igazgató
úr! Nagyon szépen kérem, legyen olyan kegyes és írja alá nekem ide, hogy
érdemes vagyok-e stipendiumra. Azért folyamodtam. Itt az igazgatónő
őnagysága kártyája. (Átadja. Magában): Csakhogy már elmondtam. Túl
vagyok rajta!
_Az igazgató_ (átnyúl az asztalon az írásokért. A kezük nem ér össze):
Ahá, látom. Hát elintézzük, persze, persze! Lássuk csak! A neve Bognár,
ugy-e?
_A leány:_ Bognár Mariska, kérem.
_Az igazgató:_ Várjon csak! Rokona az a Bognár, nemde, aki itt főtitkár
a biztosítónál?
_A leány:_ Az a nagybátyám.
_Az igazgató:_ A Pali, ismerem jól, az derék fiú. Most házasodik, nemde?
_A leány:_ Igen, megházasodik és én épp azért szeretném az ösztöndíjat.
Eddig ő taníttatott engem. Aztán itt már a hatodikba járok, jövőre el
kell valahova mennem tovább tanulni.
_Az igazgató_ (tüntető jóakarattal, amíg kedvtelve nézegeti a leányt):
Persze, tovább tanulni, tanulni! Egyebet sem tudnak ezek a kis leányok,
míg egész bele nem sápadnak, beleöregszenek. Okvetlenül _kell_ az, hogy
maga pályára menjen?
_A leány_ (egyszerűen): Kell! Nincsenek szüleim. (Mosolyogva felnéz rá):
Aztán meg, nekem igazán nem árt.
_Az igazgató_ (nevet és felhúzza a szemöldökét): Azt látom. Hát persze,
persze! A magam részéről a legszívesebben segítek. Várjunk csak, hisz én
emlékszem magára. A harmadik padban ült, középütt, és magácska volt az,
aki üdvözlőbeszédet mondott a névnapomon, most féléve, nemde?
_A leány_ (szerény mosollyal): Én voltam.
_Az igazgató_ (töprengve): Igen, igen! Az nagyon szép beszéd volt. A
Röntgen-sugarak is benne voltak, nemde?
_A leány:_ Igen!
_Az igazgató:_ Hogyha az ember lelkébe is bevilágítnának, a maguk
lelkében csak tanítványi hálát lehetne látni.
_A leány:_ És szeretetet… (ijedten elvörösödik).
_Az igazgató_ (nagyon jókedvűen nézi a zavart gyereket): Haháá! Tehát
szeretetet. No várjon, Mariska, most kérdezek valamit, de egészen
őszintén feleljen. Most én nem vagyok az igazgató úr! Mondja kérem,
úgy-e, az ember sohasem lehet szeretetreméltó, ha a kathedrán ül? Úgy-e,
nagyon kiállhatatlan minden tanár?
_A leány_ (nekibátorodva, hangosan): No azt nem mondhatnám. Különösen az
igazgató úr!… Azelőtt mind utáltuk a mértant, bizony, most mindenki
örül, hogy az igazgató úr helyettesíti a Kérészyt, Kérészy tanár urat.
_Az igazgató_ (akin mindjobban meglátszik, hogy ma egyébként is különös
jó hangulatban van): No, ez derék, derék! Erre a vallomásra iszunk
egyet, egy kis jó narancslikőrt. Magam csinálom. Most inni fog az egész
hatodik osztály nevében… (A szép könyvszekrény csukott oldalából kicsi
poharakat emel ki, tálcát, tiszta terítővel, üveg, mellette sütemények.)
_A leány_ (magában): Milyen kedves hozzám, igazán nagyon kedves. Majd
fogok mesélni a leányoknak.
_Az igazgató_ (miután mindent elkészített, leül, most már közelebb a
leányhoz, a diván melletti karosszékbe): Így, most koccintsunk! (Tölt.)
_A leány_ (óvatosan bizalmaskodva): Kinek az egészségére?
_Az igazgató_ (nevet): A Kérészy tanár úrért, hogy minél hamarabb
meggyógyuljon és folytassa a mértant. (Isznak.)
_A leány:_ Oó! Hiszen felőlünk meggyógyulhat, de még ezidén jobb volna
üdülni neki. De persze, mi terhére vagyunk a nagyságos úrnak!
_Az igazgató:_ Dehogy is! Korán is volna, még csak két órán próbáltam
magukat, kis leányok. Sokkal jobbak, figyelmesebbek a fiúknál. Aztán
maga, maga valódi kis tehetség, Mariska.
_A leány:_ No, a mértanban…
_Az igazgató:_ Hát nem a mértanban. A fogalmazásban. Az irodalom tanára
el van ragadtatva magától és mindenütt emlegeti. Én is megnéztem az
utolsó dolgozatát, Mikesről, nemde? A bevezetés gyönyörű, pedig az
iskolai dolgozat volt.
_A leány:_ Jé! Hogy emlékszik a nagyságos úr!
_Az igazgató:_ Meglehetősen tudok emlékezni. Például magukat ritkán
látom, de el tudnám sorolni mindnyájuknak a nevét, úgy ahogy sorba ülnek
a padokban.
_A leány_ (bátor és kissé kötekedő mosollyal): Hát ki ül a második pad
szélén, a kályha felől?
_Az igazgató:_ A szélén, várjunk! Egy jóképű szőke leány, olyan nagy
koszorúba van a haja, szép, magastermetű, Appel Melanie, nemde?
_A leány:_ Nagyszerű! Úgy-e, ő okos leány, igazgató úr?
_Az igazgató:_ Hogy okos-e, nem tudom éppen, de olyan öntudatos,
értelmes nézése van. Szimpatikus leány, nemde?
_A leány:_ Jaj, ezt megmondom neki, – – hogy fog örülni! Jaj, – de
mennyire fog örülni neki a Melanie!
_Az igazgató_ (előrehajol, érdeklődve): Hát mért fog örülni annak?
_A leány_ (újra pirosan): Azt nem mondom meg, az csak olyan gyerekség.
Az iskolában – –
_Az igazgató_ (még jobban föléhajlik és a diván karjára könyököl): No
nézze meg az ember! (mosolyog.) Nekik titkaik vannak. Ez forradalom!
Majd erősebb eszközökhöz nyúlok! (Keskeny állát huzogatja a kezével és
kitartóan, erősen nézi a leányt.)
_A leány:_ Jaj Istenem! Hát az semmi! Csakhogy ezelőtt Appel Mela is
utálta a mértant, most pedig csupa egyesekre felel és egyebet se tanul.
Az úgy van – – nálunk mindenkinek megvan a maga – – kedves tantárgya – –
–
_Az igazgató_ (egyre mosolyog és merőn néz rá, szinte fogva tartja a
tekintetével): Hát magácskának, persze az irodalom!
_A leány_ (elfogódva): Igen, de – – nem _úgy!_ –
_Az igazgató_ (felkacag): Hogy?
_A leány:_ Nem tudom – –
_Az igazgató_ (a két ujjával egyszerre átfogja a leány karját és erősen
tartja): Nos, nos! Meg kell magyarázni!
_A leány_ (nem mer mozdulni, nagyon zavartan): Csak úgy, hogy én nem
sütöm ki a hajam magyar órára, sem a legszebb bluzt nem veszem fel.
_Az igazgató:_ Melanie fölveszi?
_A leány:_ Föl, a mértanhoz. És titokban olyan hideg vasba csavarja a
haját, mert sütni tilos az internátusban, a szőke leányok azt majd mind
csinálják.
_Az igazgató_ (egyre erősen fogja a karját): Csak a szőkék? Ez baj!
Tehát a maga haja sütetlen marad?
_A leány_ (érezni kezdi, hogy a karja átmelegszik): Oh, az magától is
borzas! (Mint egy megbűvölt madárka, zavartan, sebesen csicsereg): Én
nem igen göndörítem. Csak egyszer soppal csináltam meg, az önképzőköri
ülésre, mikor szavaltam. Akkor Tóth Margit nagyon lebírált, de az
igazgató úr megsajnált és azt mondta, hogy a bírálat hibás és megdicsért
engem. Pedig igazán nem tudok szavalni, csak beugrattak. Gyönge a
hangom.
_Az igazgató:_ No, ahhoz nem is kell kiabálni. Maga a szívhez tud
szólni. Gyönyörű beszédhangja van, halk, behízelgő, ezer modulációt, az
egész kedélyvilágát kifejezi. Milyen szép az, mondja csak a »Velszi
bárdok«-ból: »Ah, lágyan kél…«
_A leány_ (valami különös zsibbadtsággal dől a szék karjára, elfogódva,
lágyan, szinte remegőn): »Haj, lágyan kél az esti szél Milfjord öböl
felé, szüzek siralma, özvegyek panasza…«
_Az igazgató_ (piros homlokkal): Nos? (A másik kezével a diván háta
felől a leány derekához ér, a leány hátrahanyatlik kissé): Nos? Maga kis
boszorkány. Kedves kicsi boszorkány! (Arcával a haját érinti.)
_A leány_ (magában): Ez nagy dolog, tudom. Ilyen még egyikkel sem
történt! Talán nem is mondom el egy leánynak sem. Fel kellene ugorni, de
nem lehet! Aztán még van idő! Hisz ez még nem baj, ennyi még nem baj! –
–
(Kívülről zaj hallatszik és a növendékifjú hangja, aki a külső szobába
bevezet valakit): Tessék, tessék! A nagyságos úr odabent van!
_Az igazgató_ (még egyszer görcsösen megszorítja a leány karját, aztán
elengedi. Halkan, fojtott indulattal): Várjon meg itt, csak várjon, majd
visszajövök! (Ki akar menni az első szobába, az új vendég elé).
(Késő. Egy termetes, kövérarcú asszonyság tágít be az ajtón. Bámész
arcot csinál. A szeme ki van sírva, a hangja vontatott, éneklő.)
_A termetes asszony:_ Nagyságos igazgató úr! A fiam dolgában jöttem,
annak a rossz fiúnak. Szegény özvegy asszony…
_Az igazgató_ (erőt vesz magán, elrejti kedvetlenségét, sápadtan és
stereotip mosollyal nyujt kezet a vendégnek. Azalatt a kis leány feláll,
hirtelen elsimítja a haját, gyűrött ruhaujját és vörösen, ziháló
lélekzettel kifelé indul. Az igazgató hellyel kinálja az újonjöttet,
aztán pár lépést tesz a kis leány után. Szárazon és jó hangosan): Tehát
az ügye rendben van, nemde, kisasszony? Az írásait holnap átküldöm a
directrice-nek, a legjobb ajánlatot írom rá. Isten önnel! Üdvözlöm a
bácsit, Pali bácsit!
_A csonka Diana_ (az átsuhanó leányhoz): Szaladj, siess, siess! (Int a
nyilakkal.)
_A napos tanulóifjú_ (miközben kaput nyit, ránéz a lihegő, arcából
kikelt leányra és a bajuszkája alatt fiatalos maliciával gúnyosan
mosolyog).
A veszedelem.
A lakás külső csengettyüje röviden, alig érintve zizzent, aztán megint
előkelő, komoly csönd támadt a szőnyeges lépcsőházban. Az ajtó előtt két
fiatal, sietségtől pirosas leány mosolygott egymásra és amíg várakoztak,
a lihegésük párája fényes ködként surrant el a villanylámpa íve előtt.
Az egyik fekete volt, nyulánk, szabályos arcú, vékonyszájú, a mozgása
szögletesen bájos, olyan sajátságosan tiszta és különös szépség; mint
egy fiú, egy gyönyörű római puer. A másik szőke és kicsiny, fitos,
csufondáros képű, asszonymód kerek csípőkkel, gömbölyű, parasztosan
kemény, apró kézzel. A ravasz csöpp szájában tejfehér riskásafogak
villogtak és a hangja gyöngén csilingelt, amikor látszólag szorongva
megszólalt.
– Te Klára! De nem fognak engem kidobni innét?
– Csacsi! – hangzott a válasz röviden és komolyan. – Szeretném, ha nem
affektálnál.
A barna leány később mégis hozzátette:
– Te a társnőm vagy és velem jösz a nagynénémhez, ő pedig jól tudja,
hogy az internátusból csak párosával engedik ki az embert, ha a kedves
rokonai nem jönnek érte.
– Klára! – okvetetlenkedett a másik – nézd, talán ne is kérnénk most
szinházjegyet. Olyan furcsa az…
– No hallod! Hát ez mi? Nem te örültél legjobban a szinháznak. Azt
mondtad, hogy ma valami különösnek és érdekesnek kell történni veled.
– Igen, olyan furcsát érzek egész nap. Valami nagyon merész és bolond
dolgot szeretnék csinálni, valahogy tojástáncot járni az olyasmik
fölött, amik »nem szokás«-ok és »nem szabad«-ok, de azért szép és
diszkrét, előkelő táncot. Csak közelébe jutni a veszedelmesnek, de nem
érinteni…
– Őrült filozopter – mennyit beszél! Látszik, hogy sohase voltál a
tüzoltó-utcai hullaházban és nem láttad a nagy húsosfazekakat, amikben
összegubbaszkodott vénasszonyokat főz egy csúf, ripacsos szolga. A pince
tele van a szapulás gőzével és az ember lába megcsúszik a kiloccsant
agyvelőkben.
– Jaj, te, csodálom, hogy még ember vagy!
– Még csak leszek! No, hát kérünk a nénitől szinházjegyet! Ne búsulj, a
művésznőknek ingyen jár az és úgyis a házitanítót meg a frizért
boldogítja vele. Aztán elmegyünk ketten, kísérő nélkül a szinházba, már
ez magában is elég különös. És visszajövet gyalog megyünk, éjszaka lesz,
senki sem fogja tudni, hogy mifélék vagyunk, bejárunk sok utcát… Az
igazgatónőnek jelentettem, hogy a rokonok fognak gardirozni.
– Talán ma látunk valamit abból, hogy milyen ez a város éjszaka. Jaj,
úgy szeretnék valahová bemenni, de úgy, hogy minket ne vegyen észre
senki, ne szóljanak hozzánk és mi csak nézzünk.
– Fiam, azt nem lehetne megcsinálni; hidd el, besározódnék az ember egy
kicsit. És te finnyás vagy. Aztán meg én se tudom, hogy mikép kezdenénk
hozzá az ilyesmihez.
– Hát csak menjünk a szinházba. De Terézia néninek mondd meg, hogy…
– Hogyisne mondanám! Hogy a kollégám szerelmes belé, mert látta a »Kék
tiará«-ban játszani és most eljött, hogy piros pongyolában is kezet
csókoljon neki. Akkor bizonyosan kidobna mind a kettőnket. Biztosítlak,
hogy a néni egy kicsit sem modern és émelyeg a gyomra minden sapphói
megnyilatkozástól.
– Jaaj, Klára! – szörnyűködött a kicsi.
– Nohát! Hanem ezek tán alusznak mind!
Most ő nyomta meg a csengőt, keményen, tartósan és az egészen úgy szólt
a keze alatt, mint ahogy általában a csengők szoktak. Újra halk
tereferébe kezdtek.
– Talán nincs is itthon! – mondta a szőke.
– Hát az bizony baj volna… Akkor fuccs a szinház. Mert azt el is
felejtettem mondani, hogy nekem csak nyolcvan krajcár pénzem van.
– Nekem annyi sincs. Akkor visszamegyünk az internátusba, legalább nem
lesz semmi bajunk. Hátha megtudnák és kidobnának.
– Örökké attól a kidobástól szepegsz. Akkor is megélnénk… Járnánk a
menzába enni és órákat adnánk.
– Tudom is én, talán nem is mernénk úgy élni… Nem hallasz semmit?
– Az ördögbe, a házvezetőnő akkor is itthon van. Újra csengetünk!
– Házvezetőnőt is tartanak?
– Kell. A néni ura, a szegény báró, csak nem dajkálhatja a négy kicsit.
– Hány cseléd van azonkívül?
– Az inassal három. Egy kicsit lomposan megy náluk minden és az lop, aki
akar. Te is lopj fényképet majd, azt úgyis ingyen csinálják Terézia
néninek. Majd lopok neked a »Kék tiará«-ból.
– Mennyi fizetése van őméltóságának?