diszleteiről. Aztán Julcsa aludni vitte a gyereket, az asszony pedig
lassan keztyüt húzott és könnyű, szürke porköpenyt vett föl.
– Hova készül? – kérdezte fojtott ijedtséggel a férfi.
– Járni akarok egyet a bástyán. Fájt ma a fejem.
– Egyedül?
– Egyedül.
Érezte, hogy most fájdalmat okozott és ez nem illett a programmjába. Már
meg is bánta, de mennie kellett, kellett. Egyedül akart lenni. Sötét
ruhában, igénytelenül, szegett fővel, szinte tépetten osonni az
alkonyatban, az utcákon, ahol még az imént sütött a nap, – szembe a
vízparti, esteli széllel. Egyedül lenni, valamivel elszámolni, valamit
elvégezni, kicserélni, rendet csinálni abban a világban, amely ő maga
volt. Az utcára lépett.
– Mi történt? Talán semmi, és ez éppen a rettenetes. –
Az asszony megállt egy percre, hogy fenékig üríthesse a poharat, a
gúnyos, keserűen józan, éktelenül közönséges gondolatokat, amik durva,
érdes tenyerüket végighúzták a lelke finom, remegő hamván. Neki nem az
volt az élet, ami másnak, nem a tarka ostábla, amin az emberfigurák
alkalom és ötlet szerint végigbotlanak fehér meg fekete kockán, nem
tudta őket soha józan humorral afféle kedélyes Schöberl-bútoroknak
nézni, amik szükség szerint szolgálnak más meg más célt és eszményt. Ő
valami mást akart. Uristen! Hisz annyit szenvedett és olyan sokáig, hogy
képtelen volt lemondani az igényeiről. Neki többel tartozik az élet.
Teljes hittel, töretlen illuziókkal, valami kissé kothurnuson járó,
légies, csodanagy szerelemmel. Vége! Meg volt mérgezve minden gondolata
örökre.
Az alsó rakpartra ment és a tiszta, örök hullámokat nézte. Ezek így
folynak már ki tudja, hány ezer éve és minden, ami történik, már volt
egyszer, ugyanúgy, akár csak az egyforma habok születése. Egyszer mintha
ő is állt volna már ilyen üresen, kifosztva valami alkonyatban egy
vízparton. De nem ebben az életben. Már tudja. Az ő élete egy kicsi,
pelargóniás házban folyt el, ahol pirosan égtek az örök egyforma lázak,
meddő sóhajok repkedtek és ő valami álomba ásott, beteges türelemmel
ápolta első urát; amíg a másik, a csodás dallamok embere, idegen
nagyvárosok utait járta.
Nagyvárosok. Rémülten nézett körül és érezte, hogy már a multja is be
van fertőzve. Amilyen túlzó volt a hite, önfeláldozása, boldogsága, úgy
jött felé zúgó árban, mindent betemetve ez is, a szennyes kiábrándulás.
Túlcsapott a korlátokon, lerontott, bepiszkolt mindent. Igen, a
nagyváros élete. Mostanában kezdte valamennyire közelből látni,
megsejteni és bámulni az élet e rettenetes »másik oldal«-át, amely
mellett eddig közönyösen ment el, mint a vak embert nem érdeklik a
szinek. Az élet mocskáról, ha hallott, mindig megzavarta kissé: »Hát ez
is van?« De titokban úgy sejtette, hogy mindez csak szóbeszéd; otromba
túlzás az emberállatról szóló minden adat. És most, egyszerre _hinni_
kezdte. Oh Isten! Mennyi új, polypkarú rém, mennyi suhogó, libegő,
mocskos női ruha, mennyi igérő, széles mosoly, nehéz illatok, milyen
zavaros, bűzös tengere a feledésnek, a problémákat oldó sötét, durva
mámornak. A sok lihegő, duzzadt ajak, ami felé csak nyúlni kell. Már
látta, életre kelt benne minden szó, amit valaha olvasott vagy hallott,
az ocsmány mesterkedésekről, túlhajszolt idegekről, ronda ernyedtségről,
titkos, érthetetlen bűnökről, és fölcsigázott aggyal látott, látott
mindent. Torzan mosolygó, nedves, vörös szájak törtettek vigyorogva
feléje az ezerszínű, idegen villanylámpák alatt és e meduzafők közt ott
látta azt, akit szeretett, akire ő fojtott, édes bánattal gondolt a
megszépítő messzeségből és hév, nyári éjszakákon órákig nézte merőn a
poros, fehér utat, ami a gyöngyszínű ég felhőibe veszett. Onnét jön
egyszer a kocsija állomás felől. És minden reggel előkeresett egy
rejtett, kicsi arcképet és remegve, pirulva, mint egy növendékleány,
megcsókolta a szemét.
Fáradt volt, fölnézett és a homályban, a hídfő oszlopánál megismerte a
férfit. A két acélszürke árnyékú szem, igen, most is szembe nézett vele.
– Féltem, hogy meghül, Ilona, most hazakisérem.
Hirtelen forró undorral szerette volna mellbe lökni, messzire
eltaszítani maga mellől: nem nézett rá és csendesen a karjába fűzte a
kezét.
* * *
És hazamentek és lepihentek a függönyös szobában, aminek ablaka a kertre
nyílott és a párkányt hulló szirmokkal peregte be minden nyári éjszaka,
immár a kései szeptemberi nyár.
Hanyatt feküdt az asszony és a drapériák rojtját számlálta. Milyen
különös! Mi különbség a tegnapi éjszaka és a ma között. Talán csak az
folytatódik és álom a nappal minden zűrzavara. Pedig nem, ő tegnap
éjszaka meg akart mondani valamit az urának, beszélni akart az
eljövendőről, a nagy titokzatos, örökké fontos valakiről, aki ma még a
Semmi, de a lehetőségek egész világa. Meg akarta szorítani csendesen,
hálásan a kezét, hogy könnyek között igérhesse meg neki a kicsi angyalt,
aki eljön hozzájuk és lészen kettejük helyett egy. Édes szenvedések,
boldog remegés, játékos gondok közelednek, a csoda, a nagy csoda. Tegnap
nem mondta el, hogy egy napig még előre örülhessen az ő örömének és ma
nem fogja elmondani neki.
Egyszerre valami egészen okos dolog jutott eszébe. Hátha az, ami
történt, valójában egy cseppet sem jelentős, csak az ő túlcsigázott
idegeiben, zavart agyában nőtt ilyen óriássá. Igen, ez mégis valószínű!
Már tudta, hogy a mostanihoz hasonló időben nem megbízható az asszonyi
itélkezés. De most józan. Most gondolkodni fog. Tehát mi történhetett?
Az ura átkarolt egy szolgálót, talán félig tréfásan, önmagának tetszelgő
léhasággal. Abban a percben nem volt »ő«, megtagadta a nimbuszt, amivel
a felesége lányos ábrándjai körülvették. De hát tehet ő erről a
nimbuszról? Ki ura a pillanatnak? Talán meg is csókolta. Ez rettenetesen
durva ízléstelenség mindenki szemében, de miért? Csak _azért_, mert
itthon történt, a házban, a szentélyben, a felesége cselédjével, igen,
az emberek így itélnék meg. Mert máskülönben csak elnéző mosollyal
szabad tudtul venni okos asszonynak az ilyet. Csak ennyi az egész? És
már megtévedt a következtetése. – Nem, így csak gondolkodni lehet, nem
érezni!
És nem jött álom a halvány selyemmel húzott spanyolfal mögé. Egyszer, –
igen, a más asszonya volt még, egyszer ő is odaadta ennek az embernek az
ajkát, egy félig szűzies, de millió vad gondolattal megterhelt kicsi
csókra, egy búcsucsókra.
Előrehajtott arcát, könnyes szemét, vonagló száját adta oda a sok
szomjas tilalomból és a férfi, míg halkan, imádatosan, könyörögve alig
érintette a csókjával, igen, – emlékszik, – őrült, vonagló szorítással
csaknem összetörte a két kezét, amit a magáéba fogott. Ő akkor azt
hitte, sokat, nagyon sokat adott, és egy útszéli parasztleány ugyanazt
adta neki, és talán erre sem volt kevesebb szüksége. Ez a Julcsa egészen
derék, kötelességtudó ember, ügyes és jóravaló személy. Milyen
mérhetetlenül értékes azokhoz a százakhoz képest, akik a kóborlás
éveiben pazarul osztottak neki mindent, amit ő megtagadott. Hát ilyen
otrombán egyszerű az élet? Az ember éhes, az udvari ebédek lakomáin
pedig csak finom, eszményi játéka folyik az evésnek. Pfuj!
Most már a végleteknél tartott. Azt gondolta: talán minden ajak
egyformán értékes, amíg csókolni tud. De miért nem érzik így az
asszonyok is – egy munkás, egy kocsis csókját, gyalázat!
A selyemfalon túl megmozdult a férfi.
– Alszol, Ilona?
– Azt hiszem, már aludtam!
– Nézd, asszonykám! Nézd, valamit szeretnék mondani neked. Azt hiszem,
ma félreértettél valamit. Az egész egy nagy ostobaság volt. Belátom,
hogy nagyon ízléstelen, de te okos és jó vagy és az egész nem nagy
dolog. Úgy-e nem vetted komolyan. Ha akarod…
Akadozva, kérve, röstelkedve beszélt és rekedt iszonyattal sikoltott
bele az asszony. Már felugrott volt, sápadtan, reszketve ült az ágy
szélén és kezét maga elé tartotta.
– Hallgass! Az Istenért! Egy szót sem!
Az ura hozzá akart sietni. De mikor látta, hogy vonaglik az undortól, a
gyűlölettől, láztól, haragtól, ijedten hátrált és nem merte érinteni.
* * *
Hetek következtek, amikről nincs mit beszélni. Mindennap reggeliztek és
ebédeltek, dolgoztak és társalogtak mint azelőtt, békés, szerető
hitveseknek látszottak szinte az önmaguk és egymás megtévesztéséig és
mégis, az egész világ megváltozott bennük. Pedig a kicsi, sápadt fiú
félve lovagolt a mostohaapja ölében, a szabó elhozta az őszi ruhákat és
Julcsa ügyes bevásárlásokat csinált téli zöldségből.
Ez az élet a pokol minden gyötrelmét hozta valakire, és ez a valaki a
férfi volt. Mint valami börtönben, úgy érezte magát. A tömlöc minden
fala átlátszó, puha ködből van, és csak amikor nekiront, hogy
kimeneküljön, akkor válik kemény sáncfallá. Néha, mikor ránézett erre a
komoly, nemesen nyugodt, szomorú asszonyarcra, rázni, fojtogatni, ütni
szerette volna vak gyűlölettel. Hát mit akar vele?
– Igen, beszélnünk kell egymással! – határozta el egyszer hazamenet. –
Tisztába kell jönnünk, – vagy-vagy, – ez az élet nem folyhat tovább. A
zavar, kényszer és szégyenkezés költözött be hozzánk, vége a
nyugalomnak, már nem tudok dolgozni.
– Hol van édes mama? – kérdezte a kis fiától, aki a karszék támlájából
és a függöny lelógó végéből sátort csinált magának és csendesen üldögélt
benne, mert az az ő háza volt.
– Mama ottbenn, a díványon!
Csakugyan ott feküdt, nagyon sápadtan, kuszált hajjal, valami ismeretlen
testi szenvedéstől elgyötörve. Amikor ránézett az ura, csaknem könny
szökött a szemébe. A férfi szerelmének minden nemesebb vonása, a
védelem, a gondoskodás, a becézés vágya mind feltámadt benne ebben a
percben a szegény összetört teremtés iránt. És valami homályos sejtés is
megfogta, – mi ez? – Az asszony csakugyan halványnak és gyöngének
látszott az utolsó hetekben és ő… talán félremagyarázta… talán…?
Gyorsan lépett közelebb és csak egy hajszálon múlt, hogy túláradó,
gyöngéd szerelemmel elé ne térdeljen bűnbánva, esdekelve: »Aljas kutya
vagyok, kívánj akármit, büntess, gyötörj, sírj, fenyegess, de szeress,
ahogy én imádlak!«…
Mielőtt szólt volna, az asszony arcára nézett. Látta a keményen, szigorú
akarattal összeszorított szájat, dacosan lezárt szemeket, görcsösen
kapaszkodó vékony ujjait a sötét hajhullámok közt. Az asszony ébren
volt, tudta, hogy mellette áll és nem nyitotta fel szemét. Világos, el
akarja kerülni a szóváltást. A férfi pedig csendesen, lehajtott fővel
ment ki a szobából.
* * *
És megint jöttek hetek és megint nem történt semmi, vagy ami történt is,
azt nem lehetett észrevenni, mert nagyon benn, a legmélyen folytak a
napok és éjszakák gyilkos kis tragédiái. A sárga orchideák leszegték
fejüket a kertben és az ablak deres lett néha, a csendes kis fiú pedig
sokszor rajzolt ujjával a homályos, nedves üvegtáblán. Már szürke volt
az alkonyat, mikorra hazaért naponta az asszony és csendesen köszöntötte
az embert, aki a tűz mellett, a hintaszéken gunnyasztott.
– Ma elseje van! – mondta egyszer bizonytalanul a férfi.
– Igen, elseje.
– Hideg felvágottat fogok venni vacsorára és egyebet. Mert elbocsátottam
a cselédedet, úgye, nem haragszol?
– Akkor hát, majd én csinálok valami vacsorát inkább.
Mikor a tűzhelyhez ért, már belátta, hogy milyen gonosz, lelketlen
durvaság van ebben a pár szóban, a rideg, közömbös hangban. Már
idesodródott, már nem tudott »jó« lenni. Már nem értette a szivét, csak
a gőgös, konok, mindenkit megszégyenítő kötelességtudást.
A csatarendbe állított, tiszta lábasokból válogatott és csendesen
tett-vett körülöttük. Milyen rendes, tiszta volt a Julis konyhája,
különös!
Az ura lépett be, kalapban, felöltőben.
– Ilona! Ne fáradjon, kérem! Én inkább elmegyek ide valamelyik kis
korcsmába.
Az asszony bólintott és hallotta távolodni a lépéseket. Már leült, az
ölébe tette a kezét, mikor a léptek újra közeledtek. Visszajött.
– Ilona, – mondta csaknem kérlelve, – ha te is akarnál jönni,
megvárnálak. Mit csinálsz egyedül?
– Én korán fekszem ma, köszönöm! Pityut vidd el inkább.
* * *
És egyedül maradt a nagy, kietlen csendességben és a percek egymást érve
peregtek el mellette. Az asszony nagyon homályosan érezte már, hogy ezek
a látszólag nyugodtan, egyenletesen lüktető pillanatok a végső
konzekvenciáktól terhesek. Miért ma? Valahogy minden megérett, betölt,
mintha csak ezzel a mai, közömbös nappal veszett volna el menthetetlenül
mindene, amije volt, önmaga is. De azért nagyon soká elüldögélt a
konyhaablakban, nézte a kert puszta kóróit, a deres, fiatal fákat, az ég
homályos üvegszinét és a kerítésen néhány felfordított köcsögöt. Tudta,
hogy történni fog valami, akkor is, ha nem siet, nem határozza el, ha
nem is akarja. Így, ölbetett kézzel, ülve is maradhatna és mégis
elkövetkeznék ma a megoldás, biztosan, mint a vak ösztönök munkája.
És mégis, mikor már egészen besötétedett, felállt és a szobájába ment. A
kis fehér íróasztal, a kedves, percegő tollak. Igen, írni akart, levelet
írni. De mit! Igazságot? Hisz tudta, hogy amit most átél és érez, azt
szokták hivatalosan »pillanatnyi elmezavar«-nak mondani. Mosolygott is
ezen. Itt nincs okfejtés, magyarázat, semmi határozott gondolat, milyen
jó, mert ez az állapot át fogja őt segíteni valami nehézségen, ilyen
kábultan, most könnyű, – – és az a fő, hogy azutánra is minden elcsitul.
Sietni kell, míg tart ez a könnyű, furcsa zavar. Letette a tollat és a
halántékát fáradt mosollyal hajtotta a kicsi forgópisztoly csöve fölé. A
ház üres volt, senki sem hallott semmit. És csendesen, – egyenkint,
szinte melódiás csepegéssel esett a padlóra egyik piros vércsepp a másik
után. Egy kései légy zümmögött buta mámorban az összetapadt vértől
nedves hajcsomóba keveredve.
Kinn az előszobában támadt először nesz. Apró lábak futása, halk
gyereklihegés, a kicsi fiú nagyon örült, hogy ő most huncut volt és
előreszaladt apától. Aztán elszomorodott, hogy az ajtó csukva, – és
egyformán, halkan, türelmesen döngetni kezdte.
– Mama! Nyisd ki hát, mama!
Diadal.
Oh, milyen régen, milyen zavaros messzeségből érzem most az időt, mikor
utoljára itt jártam; alig lehettem több tizennégy évesnél. Most, hogy
ilyen sietve, rohanva nekieredtem az életnek, bolond forgataga kidobott
egy percre. Egy késlekedő vonat akaratlan ittmarasztott nehány órán át,
és a csendes, opálos hajnalszürkületben végigbarangolom a
szülővárosomat.
Egymásra ismerünk. A nagytemplom szögletén két kézzel szorítom le a
kalapom, mert belekapaszkodik a szél, a zabolátlan, vad, össze-vissza
alföldi szél, épp úgy, mint régen, mikor iskolás koromban itt
befordultam. Keresem az akkori lépteim nyomát, de hányszor szétfujhatta
azóta! Hogy megtépázott néha, a táskám, a szétesett irkalapokat hogy’
dobálta a piarista-klastrom falához, míg a lányok, a társnőim kacagva
néztek a túlsó oldalon. Emlékszem, gyűlöletesek voltak, kárörvendők és
gúnyosak, az asszony minden gonosz maliciája a másik asszony iránt benn
volt e tornablúzos, kurtaszoknyás kicsi felsőbbleányokban. Nem
szerettek, mert egyeseket kaptam és kitüntető aranyérmet a vizsgán, de
mégis mind köribém sereglettek, amikor betértem odaát a Kisvíz-utcába,
Matolcsi szatócshoz. Meg kell néznem, ott van-e még az a kicsi bolt,
ahol egy krajcárért a csodálatos formájú nagy cukrokat árulták: átlátszó
tyúkokat, piros elefántot, pólyásbabát, krumplicukrot… Haj!
Krumplicukor, szappancukor, töltött csokoládé, ti első érzéki vágy,
korrupció, társadalmi tekintély a furcsa iskolai szövetkezésekben. A
vigyázó nem írt fel a fekete táblára és a szomszédom horgolt nekem három
sort egy szem cukorért. Tíz éves lehettem akkor és az iskolánk, oh, a
helyén valami emeletes vendéglő épült azóta.
Tíz éves voltam és nemrég kerültem haza nagyon betegesen egy távoli
apácakolostorból, ahol már három évet töltöttem volt akkor; három évet
fejlődés nélkül, elkényszeredve, látomásos, beteg gyerekfantáziával és
gyönge, kicsi testtel. Ott sohasem láthattam eleven, sárga napsütést,
mezei virágot, vagy csak egy élő, igazi kutyát sem. Azért lehettem én
egészen más, mint a többi gyerek.
A Megye-utca házai ezek. Az első, álmosan mosolygó napsugár
szembekacagja mind a régi, zsalus ablakokat, a rokoni portákat, ahol
annyiszor jártam, majd sunyi, szélestornácú kis svábházakat túlról, és
néhány takaros, iparkodó kis vadonatúj polgári lakást. Már halad a
város; »Gőzfürdő« látom aranybetükkel írva és »Városi tornaterem«, de a
szögletben zöld hársfalombok között még ott szégyenkezik a keresztanyám
ócska, meglippent kis sárga háza. Nagy csendesség van itt még és a régi,
bezárkózott ismerős tanyák ugyanazt álmodják, tudom, amit én, hogy a
régi embereik pihegnek a hunytszemű ablakok mögött és a régi alakomban
járok közöttük, mint jártam egy tucat esztendeje.
Hogy is jártam akkor? Valami csudálatosan szomorú ügyetlenség lehetett a
lépéseimben is, éreztem, és nem tehettem róla. A könyvestáskát mélyen
lelógattam és gondozatlan, nagy cipőimben egyre megbotlottam az
egyenetlen utcai kövekben, a földet néztem és elfelejtettem köszönni a
néniknek. Mert nagy és komoly töprengések ülték meg kicsiny agyamat.
Világtörténelmet kezdtünk tanulni akkor, és éjenkint nedves homlokkal,
lázas aggodalommal gondoltam rá, nem vagyok-e istentelen, ha »görög
vallás«-ról olvasok és a tévelygő, hitetlen pogányok dicséretét
hallgatom a tanár úrtól. Mikor a tanár úr maga is eretnek, és az
egyiptusiak kétezer évig imádták a napot és az Isten nem sujtotta őket
kénköves esővel, sem szörnyű nagy építésüket a babiloni nyelvzavarral.
Igen, a kolostorból akkor csak nemrég kerültem ki a szabad levegőre.
Az utcán néha láttam a rokon néniket, amint egy-egy zsalu mögül
könnyezve néztek rám és hallottam a sóhajtást: »Mit szólna szegény apja,
ha látná?« Ó szegény nem láthatta már az ő szemefényét, kinn aludt egy
aranybetüs kőemlék aljában, a temető rácsos kapuja mellett. Amikor
meghalt, elküldtek engem, mikor pedig hazakerültem, már volt új apám,
meg két aranyos, pici testvérkém.
De igazán nem ők voltak az okai, ha szomorú, félszeg, ügyefogyott gyerek
voltam. Hogy valamennyire fölösleges vagyok, azt csak a buta kis
ösztönöm sejtette egy kicsit, de otthon azért nem bántott senki. Habár
az édesapám idejében egyre a nyakamon ült is a bonne, most azért
szívesen futkostam a boltba riskását hozni, óvóba kísértem a kicsinyeket
és szegény mesterleányokkal, a nagynénéim viselt ruháiban jártam az
iskolába. Észre se’ vettem. De meggyengült kis szemem egyre hunyorgattam
a világosságtól és egy ásító kutyától rémülve szaladtam el, mert »rám
tátotta a száját«.
Lehet, hogy nem is egészen a kolostor műve volt ez, hanem velem
született. Tizenkét éves koromban még nem ismertem az órát és a
harangszót nem különböztettem meg a toronyóraütéstől, sem a hatost a
húszkrajcárostól, de a középkori céhek és lovagok rendjéről írt
feladványom »feltünést keltett« és az osztályfőnököm valósággal
ünnepelt. – – Akkor határozta el nálunk a családi tanács, hogy akármi
áron, tanulnom kell; a negyedikből majd fölvesznek az ötödik
gimnáziumba, tanulni és kenyeret keresni, mert csunyának indulok és úgy
sem fog senki feleségül venni. Akkor egy csöppet sem zavart ez.
Nem zavart később sem, amikor az álmaim elkezdődtek. Kívül csupa
tragikomikus esetlenség volt az egész gyerek, aki voltam, de a bensőm
tele erős elméleti fogékonysággal és nagy, merész, gyönyörködő
fantáziával. Az első álmom, még régebben, tudom, egy beszélni és járni
tudó játékbaba volt. Akkor még játszottam, de mindig csak egyedül. Majd
vonatvezető voltam a kertbe halmozott épületfa-rakáson, majd
várkisasszony a padfeljárón, ahol törött állványból, rossz
vasalópokrócból meg egy zsámolyból rendeztem be szobát. Mindig főszemély
voltam és főcselekvő, az utasok, jobbágyok, udvari dámák pedig csupa
láthatatlan levegőalak, azt gondolták, azt akarták, amit én, és milyen
jól lehetett bánni ezekkel!
Az álmodozások este voltak lefekvéskor, naponta tovább fűztem,
kidolgoztam őket és eltartott hónapokig is ugyanaz. Később egyszer,
emlékszem, képzeletben én voltam az aranyhajú viasz Afrodite, akit a
cédulaház megett a plasztikumban mutattak vásárkor, mikor nyertem is egy
kék cserépvázát és az én ágyam körül is bámuló tömeg hullámzott. Ezt már
a szerelem álma követte. – – –
Még csak itt, a kis kaszinósikátoron szaladok át és beérek a mi
utcánkba, a Könyök-utcába, ahol akkor laktunk. Meglelem-é a házat, az
öreg postamester nagy, verandás kőházát, ahol egy csöpp udvariszoba
merész és forró, ideges, képtelen és gyönyörű látomásokkal borult fölém.
Szerelem! Valami nagyon eltitkolt fájdalmas és különös helyzetet
gondoltam ki és megcsináltam a képzelt regényem minden részletét: a
hőst, – az ismeretlent, – – és mindez oly őrületesen szép volt. Bolond
dolog és nagyon szégyenlem magam, de most érzem, hogy újra tudnám
kezdeni az egészet, lángoló önfeláldozással körülvenni az erős és
megalázkodó, gonosz és végtelenül finom jellemet, az egész
paradicsomkerti bűvöletet, akivel soha, soha nem találkoztam. Ejh, ezt
nem is lehet elmondani! –
Jó hogy idáig jutottam. A ház még a régi, csak a haederalomb fakult meg
a lugas körül és a mostani lakója nem tartja olyan tisztán, mint az én
anyám. A valóság színében lám fakóbb és jelentéktelen ócska ház ez is.
Igen! Jó volna újrakezdeni mind a régi álmakat, de csak úgy, ha a
valóság nem szólna közbe!
Tizennégy éves voltam, amikor beleszólott és fölrezzentett valami kicsi
történéssel, ami nélkül, érzem, egészen, egészen másforma volnék én,
mint amilyen most vagyok. Vajjon milyen volnék, – vajjon örökre
elveszett az a forma?
Tizennégy éves voltam és a keresztanyám kisütötte, hogy valamiképp
»ügyesednem« kell. Alányi úr, a táncmester, épp akkor toborzott a mi
városunkban és engem, névnapi ajándékul beiratott a keresztanyám.
Nagyon kelletlenül fogadtam és dühös voltam, amikor először felmentünk.
Nagy dolog az. Két órán keresztül füzőben és szűk cipőben lépegetni,
botorkálni, mikor a vizsga közel, otthon sok a lecke, én úgyis csunya
vagyok, azt mindenki mondja, és az álmaim szomorú hőséhez, a
képzeletbelihez e nyirottfejű, izzadtkezű kamaszok úgy sem illettek.
Volt egypár jóarcú diák is köztük, és boldogan keringőzött velük egyre a
szőke Irén, a főfő iskolai ellenségem, aki háromból bukott, de úgy
mondja, harminckét ruhája van. Mulattak, vihogtak, szemfüleskedtek mind,
én pedig idegenül és szorongva álltam köztük, és elkábított a
meglepődés, hogy a társnőim a kamatszámításon és lovagrendeken túl egy
más életet is éltek, előttem ijesztően ismeretlen, vidám, kacagó, léha
életet, barangoltak iskola után, ismerkedtek a fiukkal, _tény_eket, apró
viszonyokat éltek át és szédítően, csodálatosan »megügyesedtek«. Mennyi
apró pletyka, mennyi titkos szójárás, amiről nem tudtam eddig. A
leckeórán megszoktam az elsőség büszke érzését, de itt – hogy mertem
idejönni? Az ő birodalmuk ez és bosszút fognak állani rajtam. Irén
gúnyos, fölényes jóakarattal utasított néha jó hangosan; – oh, milyen
titokban csináltam én az ő dolgozatait, én pedig erőlködtem és számoltam
a lépéseket, – mikor lesz vége! Ha nőválasztó volt, egy világért sem
mertem odamenni valamelyik fiúhoz és kotilliont tűzni, szégyeltem és
behunytam a szemem, ha a táncmester kézenfogva odavitt egyhez.