A GONDOLKODÓK ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK
IRTA
KAFFKA MARGIT
BUDAPEST
AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA
1906.
Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.
TARTALOM.
A gondolkodók 1
Látogatás 18
Egy házasság 30
Diadal 52
Egy negyedóra 66
A veszedelem 76
Új tipusok 96
Korlátok 109
Egy asszony meg egy leány 117
Így beszélt az asszony 130
Még egyszer 140
A halál meséje 151
A Soha-ember 156
A gondolkodók.
Két diák, egyformán tüzes fantáziáju, egyformán eszes, gőgös és erős
mindakettő. Fiatalok, magukban állók, önmagukban bizakodók és szépek. Az
egyik fiú volt, a másik leány, – és egyszer találkoztak.
* * *
A leány most került fel Pestre. Nem ismert még az életből semmit, csak a
könyveit. Gyermekkorában olyan sokszor mondták neki: »Csúnya vagy!« –
hogy később, amikor már egyebet mondtak, nem hitte el. Szomorú dolgokat
látott kezdettől fogva és félt mindentől, ami vidám és jóleső. Az
megbosszúlja magát mindig. Csak a könyvekről tudta, hogy változatlanok,
hűségesek és megbízhatók. Még azt is szerette bennük, hogy
nagyképüsködők egy kicsit.
A fiú már sok éve tanult itt fenn, – és nemcsak a könyvekből. Győzte az
egész életet, – néha olyan szertelen rohanással és olyan elágazó utakon,
hogy az szinte betegség volt már. Szegény ördög volt és nem sokat ért rá
megpihenvén gondolkozni, – csak valami mélységes megdöbbenésre
emlékezett, amely elfogta mindig, valahányszor hatalmas küzködés árán
egyszerre elérte, amit akart, – valahol, – a kártyaasztal mellett, a
vívóteremben, asszonynál, vagy a géptervek sokrétü figurái között.
– Meg kell találniok egymást, – mondotta egy asszony, – egy nyájas,
szende fiatal asszony, aki nőtestvére volt a fiúnak. Így hát egy napos
tavaszi délelőttön találkoztak.
* * *
A fiú evezős-versenyről jött éppen, – a leány a templomban járt. Budán
valami ismeretlen kis templomban akart imádkozni, mert babonás hittel
így foganatos. Azért ment, hogy megköszönje az égnek a különös kegyét,
hogy ide is feljöhetett és sokat tanulhat majd és hogy nem lesz olyan
boldogtalan, mint a családjában a többi asszonyok, akik nagyon
szerettek, aztán férjhez mentek, – vagy akik férjhez mentek, mielőtt
szerettek volna.
– Ide fog ma jönni valaki, – mondta Iza mama, a húszesztendős, szelid,
kicsi asszony, amikor átölelte. Sokat fogtok együtt bölcselkedni, szinte
látom.
Az Iza mama szalónja még új volt, friss, virágos, fiatalos. A széles,
nyitott ablak rózsás függönyeit felduzzasztotta a tréfás tavaszi szél, –
és lenn az utcán, a puhán robogó fogatok csillogásán ujjongva, kacagva
futkosott a napfény. Iza mama egy rózsaszínű bébét mulattatott és
borzasan hempergett mellette a szőnyegen.
Így találkoztak.
A leány gyanakvó ellenszenvvel, – szinte félszegen nyujtott kezet, – a
fiú megnézte jól, tetőtől talpig – és mosolygott.
És találkoztak azontúl nagyon gyakran, véletlenül szinte mindennap.
* * *
Érdekes leány, – furcsa, – mondta az asszonyhúgának a fiú, Péter. Okos,
mint egy asszony és naiv, mint egy gyerek. Furcsa.
Nagyon eszes fiú, gondolta Magda, a leány néha, amíg otthon előkereste a
könyveit. Okos és ami fő, – nem veszedelmes. Lehet vele beszélni
affektálás nélkül. Azt hiszem, már észrevette, hogy nekem nem kell
udvarolni, mint a többieknek.
* * *
Pedig ezt még akkor nem vette észre a fiú.
– Világos, gondolta, hogy itt egy kis szerelemnek kellene jönni. Csinos,
elegáns kis flirtnek, amit okosan lehet csinálni és épp a kellő időben
befejezni. Soha nem volt ennél kinálkozóbb helyzet.
És így vélekedtek mások is. Izácska, meg a férje, meg mind a nénik, akik
odajártak uzsonnázni. Kérdezősködött a Baba is, dudolva halkan a csipkés
párnái közt, a maga nyelvén:
– Igaz-e? Hát igaz?
Magda kiemelte, az ölébe ültette, – Péter fölé hajolt és összerebbent a
hajuk.
Világos, hogy így kellett volna folytatniok, hogy végezhessék valami
enyhe könypermeteggel, leánycsalódás borús kis álmával, ahogy szokás.
Most mindjárt el kellett volna pirulni a leánynak fülig.
Nem pirult el. Felállt, elsimította a haját és míg a tükörbe nézett, azt
mondta: Ohó! Azért sem!
Péter elnézte a hűvösszemű, délceg leányt és olyan érzéssel, amiben
csodálkozó öröm is volt, mondotta magában:
– Hátha ez más! Ha nem olyan, mint a többi?
* * *
És mégis, – csupa szokásból talán, a rendes módszerét próbálgatta. Egyet
a sablónok közül, amiket ő maga únt már legjobban.
– Ez leány, – nobilis, jó, – tehát nagy gyönyörüsége telhetik a
térítő-missziókban.
És szörnyű elvetemültségeket fogott magára. De mennyire csodálkozott és
gyönyörködött, amikor nem látott a leányon meglepetést, elszörnyűködést.
Magda bólintott, szó nélkül, megegyezően, mintha mindez így volna
rendén. Asszonyokról beszélt és minden egyébről. A leány megint
bólintott; egyszerűen, nyugodtan, mint aki mindent megért.
Ez tettetés volt pedig. Hisz csupa ujságokat hallott, vagy egész
másképen sejtette az ilyen dolgokat azelőtt. De érettnek, tudatosnak
akart látszani és rövid idő mulva ilyen is lett. Utóbb már maga is
mondott véleményt kétes jelentésű dolgokról, de közben úgy kikerülve a
maga nyakig begombolt, feketeruhás alakját, hogy így csinálva, szinte
kacérságszámba ment a dolog. A másik ilyenkor vigyázva túlozta az
udvariasságot, mert _közönségesen_ nem így _szokták_. Rendszerint
tiszteletlenséggel válaszolnak az ilyenekre a férfiak.
* * *
Nem szeretem, – gondolta egy este a férfi, – de nem bánnám, ha mindig
itt járna-kelne a szobámban a puha lépéseivel, ha egyedül vagyok. Nem
izgat, nem nyugtalanít, – világos, – csak szeretném, ha mindig itt
teremne, mikor valami mondanivalóm van. Szembeülve velem összekulcsolná
a fehér kezét és hallgatna; mert olyan szépen tud hallgatni, kérdezni az
okos szemével. A közelében új, érdekes gondolataim támadnak.
Most már igazán nincs mitől félni, – gondolta a leány is, – Iza most
tévedett. Mi sohasem leszünk szerelmesek. Ah, ehhez már nagyon is jól
ismerjük egymást.
* * *
Volt úgy, hogy az utcán is találkoztak. Ha fáradtan, cél nélkül
bódorgott a leány, – honnét, honnét nem – egyszer csak előtte terem a
fiú. »Most jön velem, – viszem!«
A leány megy utána, – elnéző, gúnyos kis mosollyal. »Ha szabódnám, azt
hinné, jelent valamit.« És mennek furcsa, kanyargós utcákon, a leány azt
hiszi, már eltévedtek. Ezen bolond, gyerekes jókedvük támad, – és
kacagva érnek egyszer csak az Iza lakása elé. Ott a fiú sarkon fordul és
hirtelen magárahagyja a leányt. Egy félóra mulva mégis visszakerül.
– Hol járt?
– Sehol! Haza akartam menni, de itt mégis jobb.
Márciusidő van még és korán elfeküszik az alkony. Izát olyankor az
anyósa oktatja odaát, – ő rájuk a Baba vigyáz a rózsavirágos, pici
szobában.
* * *
Mégis szomorúak, fájósak voltak soká az ilyen alkonyatok. Egymás mellett
ültek az ablaknál, de a leány kinézett az utcára, az ormótlan, nagy
bérházakra, amiknek cirádái közt megül a köd.
– Nem értem! – tört ki a férfi. – Nem tudom, mit akar az életével
voltaképen. Azt hiszi, – mert olyan magasra helyezkedik az
önhittségében, mint egy kőbálvány, – hogy igazán megkövesül majd? – Jön
az élet forró, eleven hulláma és halomra dönti az elméleteit. Ne higyje,
hogy megállhat ellene. Az elsőnek hiszi magát az Istenkisértők között? –
Dehogy! Megpróbálták százezeren már és rajtavesztett mind. Hogy fogok
nevetni rajt’ – amikor mégis nagyon szerelmes lesz.
– Nem fogná megtudni senki!
– Nézze! Tegyük fel, hogy végigcsinálná az életét így, – bár a családja
tradiciói beh mások! Egyszer elmondták a nagymamája történetét. Milyen
szép és igaz! De mondjuk, hogy maga következetes. Mit ér el vele? A
szenvedély továbbra is éltetni és pusztítni fog a világon, – és maga
egyszer csak meghal, – mint a nőegylet alelnöknője, – tisztes hosszú
élet után, – aminek sohasem ismerte a zivataros teljességét. Meghal, és
nem élt egy napot sem.
– Tudom, mondta a leány és egyre kinézett. Tudom, – hogy az mindegy, –
egészen. Azt hiszi, jobb a másik? Hagyni, hogy dobáljon valami őrült
önkívület, – messze végletek közt, – folyton szomjúhozni és soha el nem
érni valamit, – ami nincs is. Kifáradni holtra és elveszíteni még annak
a hitnek finom gyönyörüségét is, hogy hátha lett volna valami? Egy édes
titka számomra az életnek, amit nem kerestem meg. Egy függöny, amit
szabad akaratból nem lebbentettem félre.
– És azt hiszi, a tudományoknak szükségük van egy szőke leány fejére,
hogy életben maradjanak?
– Nekem van rájuk szükségem. De én Istenem! Talán a nagykerekű gépeknek
van szükségük éppen _egy_ ilyen akaratos fiúra, – aki _egymaga_ tud
éppen elbánni velük? Még ha ki is talál a számukra valamit, – egy
csavart, egy fogót, – azt hiszi, arra nem jött volna rá valaki más?
Persze, különös fontossága tudatával fog meghalni, – uram?
– Egyformán fogunk meghalni. Maga talán úgy, mint egy búbos galamb, – én
olyanformán, mint egy jónevelésű vizsla. Egyéb különbség alig lesz
köztünk.
* * *
Veszekedtek, – csúfolkodtak. Meggyötörték egymást elméletekkel, cinikus
és mégis költői ötleteket kacagtak bele egymás szentségeibe, letépdesték
a lelkükről az illuziókat, hogy _úgy_ lássa a másik, csúf
karrikaturában. Rosszak, léhák akartak lenni mindenáron, – és már úgy
fájt nekik és érezték, hogy egyszer csak rohamosan fel fog oldódni mind
a sok erőszak. Úgy történt.
* * *
Együtt mentek haza egy estén és a leány lakása jó messzire volt. A
gázlámpák fehér világa babonásan megtompult, szétmállott az esős,
tavaszi estében, a finom, párás légben.
Péter eldobta a szivarját messze, – és apró tűzszikrák pattantak szét a
nedves aszfalton. Lassan mentek egymás mellett, – és beszéltek, – most
egyszer, először úgy, ahogy jólesett nekik. A férfi mondta:
– Imádom az estét, – ahogy a reggeleket gyűlölöm. Ha látná ezeket az
utcákat hajnalban, – a fáradt pincéreket, az álmos pékeket, a sáros
leányokat! Milyen kongó, üres fővel ébred a világ a kelletlen munkára.
Nem érdemes otthagyni azért a zsongó semmit, – kimerült agyvelők tompa
zsibbadtságát. – Mondja, nem érzi az estét? Éber vagyok, mint soha
máskor, – talán nem is egy, de száz ember életét élem, vagy sok új
ismeretlen érzékem támad egyszerre. Azt hiszem, külön idegszálam van
minden vibráló érzéshez és külön ismerem mindeniket. Ha csupa élenyt
lélekzenénk, akkor lehetne ilyen emésztő, lázas, édes életünk. Imádom az
élet hatalmas, ijesztő hullámait a halántékom körül, – a képtelen
gondolatokat, amiket valószínűvé tesz az este. Mondja, nem ismeri?
Igazán?
* * *
– Félek, – súgta a leány. A gyermekkorom estéire kell emlékeznem. Hét
éves voltam, – szomorú, vézna kisleány, – és mindent megértettem, amit a
nagyok beszéltek. Emlékszem a nagyapám szigorú, kemény arcára, – az ősz
szakállára és hallom, amint káromkodik a tornácon és végigver az
ostorával a kutyán. Mi benn összesimúlunk az anyámmal és nem merünk
szólni, amikor bejön. Emlékszem a gyér világosságú tanyai szobára, – a
fuldokló csendre, amiben nyitott szemmel tépelődöm egy sarokban: »Hátha
álom mindez, – az anyám, én, – a kutya is álom. – De nem lehet
felébredni!« Azt hiszem, beteg voltam, hogy ilyen gondolatok gyötörtek.
Néha, borús, szeles estéken szökve mentünk el anyámmal, – a szérűkön át,
a nádas felé. A vércsét hallottuk vijjogni fenn, vagy sűrü, pernyés
füstöt dobált az arcunkba a szél, – ha valami tanyaház vagy falu égett a
távolban. Anyám úgy húzott magával. A láp szélén, a csárda mellett állt
a kocsija annak, aki második férje lett. Mindig velük voltam és
értettem, amit mondtak. De milyen szomorú volt minden. Alig mosolyogtak,
– nehéz, komoly szókat mondtak, – a végzetről, a halálról, a
szakításról. Úgy fáztam. Nagyapám még komorabb volt otthon és az anyám
sírt, mikor lefektetett. Lássa, – ilyennek tudom én a szerelmet. – És
később is voltak esték, hosszúk, rémesek, – mikor már férjnél volt az
anyám megint, – és mégis egyedül ült velem, – komoran, sápadtan
öltögetett kicsi gyerekruhát és felzokogott.
– Talán igaza van, – mondotta a férfi és megdöbbentő komoly volt az
arca. Az ember sohase azt kereste, amit elér és mindig meggyötri a
csalódásáért a másikat.
* * *
Elbúcsuztak. Egy pillanatra valami szédületes, örvényes mélység villant
meg a tekintetükben, – a kézszorításukban valami marasztaló remegés.
Aztán futva ment fel a leány a lépcsőkön.
Mikor a könyveit előkereste, valami ködös homályosságot érzett a szemén,
mint már többször is. A lámpa ég rosszúl? – Nem!
– Meg fogok vakulni, – gondolta ismét, – mert valami hóbortos vidéki
doktor mondta ezt gyerekkorában. Megvakulok, mielőtt igazán láttam és
éltem volna. És szeretni? Talán most kellene, hamar, – amíg lehet.
* * *
Péter egy kávésasztal márványára rajzolt mérnökös térképsilhouetteket és
Magdára gondolt.
– Csodálatos! Két hónap óta szinte mindennap látok egy leányt, aki szép,
fehér, okos és nem prüd. És még álmomban sem jutott eszembe egyéb, mint
a hűvös kezét megérinteni. Talán mégsem szeretem, – vagy csak őt
szeretem minden eddigiek felett. Ebben a pillanatban lehetetlennek
érzem, hogy újra, meg újra ne lássam és a hangját ne halljam, amikor
beszél.
Lehajtotta a homlokát a hűs márványlapra, – és míg a lelkében álmodozva
hallgatta vissza a leány zenés, csillapító hangját, – semmit sem érzett
a szerelmes esték ideges, lüktető viharából.
* * *
Ettől az időtől kezdve megváltozott köztük valami. Gúnyolódó
ellenségekből békés testvérekké lettek, – enyhe, nyugodt, közvetlen volt
az érintkezésük. Úgy tettek, mint két komoly, derék ember, akik idő
multán, – hogy megismerték, – megtanulták becsülni egymást.
Bizalmasok lettek. A fiú szülőiről beszélt, – aztán a
gyermekemlékeikről, apró napi esetekről, tervekről. És a nagy
szociológiai viták elmaradtak. Megpróbáltak immár nem gondolkozni, és
ezt kényelmesnek találták.
– Ne hordjon maga fekete ruhát, – mondotta Magda. – Csak a szürke áll
jól.
– Miért süti a haját? – kérdezte másszor Péter. – Szebb így, ha magától
borzas.
Tanították járni a Babát, aztán meséltek neki, – általa egymásnak, –
bolond, zavaros meséket. Egyik kezdte, – a másik folytatta és így
tovább.
Még tavasz volt mindig, – de már az érettség májusa.
* * *
Minden úgy magától jött. Egy este, hogy beszabadultak együtt valami
félhomályos szobába és az utcára néztek, – Péter minden ok nélkül az
ajkához emelte a leány kezét. Magda beszélt valamit, – fátyolos, könnyű
hangon, zavaros bolondságokat, amiknek a fele se’ igaz, – éppen a
fordítottját annak, ami talán igaz lehetne, – de nem bizonyos. – Közben
engedte a kezét.
Így volt ez sokszor azután.
* * *
Egyszer még felrettent a leány. Sápadtan kérdezte:
– Hányan voltak, – akiknek éppen ezt mondta, – tette?
A másik percben megbánta, – és beleremegett a gondolatba: ha a másik
most felkacag, és valami profán szellemességet mond?
Péter eleresztette, – nem, – eldobta magától a leány kezét, – hogy fájón
ütődött az ablakdeszkához. Durván, komoly, nagy haraggal tette, hogy a
másik percben, – ajka egy siró rándulására könyörögve kérlelje, hosszan,
sokáig. – – –
* * *
Izácska, meg az ura, – csodálatos, – mostanában már nem engedték őket
egyedül haza. Hogy bosszantották volna máskor az ilyen »gyámkodások« a
leányt, – és milyen hálás volt érte most. Azért is, hogy olyan szánó
gyöngédséggel néztek most reájuk, – ő rá, – mint a beteljesült
végzetekre szokás.
– Mi lesz most ezekkel? – kérdezte Izát szemrehányóan az ura.
– A vége szomorú lesz, az bizonyos, – súgta vissza az asszony.
– Maga a hibás!
– Ejh! A leány _most_ boldog, – és nem felér ez sok egyébbel? És
előbb-utóbb történnie kellett valaminek vele, – – olyan gőgös volt és
olyan tapasztalatlan.
A fiatalok szó nélkül mentek előre. A leány ütemes lépteiben most valami
melankólikus megadás volt. Valahogy könnyűnek, mindegynek érezte magát.
Olyanformát gondolt, hogy ő most ráfeküszik egy hullám hátára, – emelje,
ejtse. Milyen könnyű ez! És milyen nehéz ellene viaskodni, elfáradni,
elgyötrődni a gondolkodásban.
* * *
Otthon nem kereste elő a könyveit. Kihajolt az ablakon és hosszan nézte
az éjszakát, – a selyemfényű nagy vizet lenn, – a sötétlő hidakat, és
odaát a nagy, néma hegyek ormát. Mintha a lét összes miszteriuma támadt
volna rá, – egyszerre, hirtelen. Új szempontokat látott meg, – új utakat
és lehetőségeket, – és minden, amit eddig az élete válságos
fordulópontjának hitt, most elveszítette a jelentőségét. Eddig nem
létezett dolgok egyszerre létezőkké váltak, és ő volt az, – ő maga, aki
fölfedezte magának az életet.
Behúnyta a szemét, – sóhajtott, – és az a határozott érzése volt, – hogy
ez a sóhaj egy most a sima szellők lehelletével, amik ott suhognak az
arca körül. _Egy_ az egész mindenség, és az _ő_ ébredő ereje zsibong a
fák nedveiben, lüktet a fehér fellegek omlásában, amik nyugtalanul
sereglenek udvarlására a holdnak.
Hirtelen könnyű szédület szállt rá, – az önkívületlenség egy perce,
aztán heves, gyors láz öntötte el a homlokát. Betette az ablakot és
reszketve bújt a párnái közé.
* * *
A lelke mélyén csodás megnyugovás volt mégis. Mint aki meghajol végre
egy törvény előtt, amely ellen halálos fáradtságig viaskodott. Mint aki
felismeri, hogy egynémely dolognak úgy a legszebb, legédesebb történnie,
ahogy mind a többi emberrel szokott. Ahogy magától jön.
Fülébe hangzott a Péter szava: »Édes kis lányom te, – édes!«
Ezt vajjon mondta-e már valakinek így? A sok asszonynak, – minden
asszonynak? – Nem! Ezt csak az ő számára találta ki, – ő teremtette meg.
– Hányszor fogja még hallani ezt, – vagy mást?
– De mi lesz a vége? ötlött fel még egyszer az értelem kiméletlensége.
Eszébe rebbent, hogy e tenger kincset elveszítheti egyszer, – ahogy
megtalálta. Az új, csodás érzés nélkül tudna-e már élni? Családja
történetére gondolt, – nagy tragédiáira az asszonyok végzetes, egyetlen
szerelmének. Meglepő biztonsággal érezte, hogy az ő színjátéka most
elkezdődött. S ha lejátszódik gyorsan, – egy nyár, – egy év, – mi marad
azután? Könnyedén, póz nélkül, természetszerűen gondolt a halálra.
Ejh, – majd ráérek akkor! De addig, – mi minden jöhet, mennyi titkos
szép dolog. – Ez lesz az igazság, az élet, – skarlátpiros, ultramarin, –
nagy, erős színek. És markánsul, erősen igaz lesz a boldogtalanság is. –
Al fresko!
Már összezavarodtak a gondolatai. Mosolygott, – elaludt.
* * *
Odalenn az éjszakában, a sötét hidak és világos utcák közt még járt
keresztül-kasul egy ember. Gondolkozott. – Mint aki először próbálja
_igazán_, – olyan lázas akarással tördelte apró szilánkokra az érzéseit,
– olyan kiméletlenül világított be a saját lelke sokrétű kulisszái közé.
– Tehát szeretem! Mint ahogy mindig szoktam, valahányszor hosszú idő óta
nem szerettem már. Ahogy a többieket szoktam, – egynéhány ilyenforma jó
és szép kis leányt, – akik fel szokták váltani az emlékezetemben a
szilaj, a tüzes asszonyokat.
Megundorodott egy percre önmagától.
– Pfúj! Magdának igaza van. Kár volt nekem ide jönni, – a kulturába, –
elromolni, beteggé lenni. Ott, a földeken, embernek maradni lett volna
jó, – szántani, vetni, – sokat vadászni, sokat gondolkozni, – és
feleséget venni. – Hátha éppen nekem termett ez a leány, – ez a harmatos
lelkű, igaz leány. – Ha otromba elméletek helyett inkább az édesanyja
őrizte volna meg nekem. De így?
– Mit fogok vele tenni? Holnap, vagy holnapután már megcsókolom, – aztán
sokat fogok beszélni neki, hipnotizáló, nagy hazugságokat, amíg
belehomályosul a szép, kérdező szeme. Gyönyörködni fogok a vergődésében,
– a magam gyakorlott könnyedségében. Fog-e teremni én nekem is vagy
egynéhány percre hivő, édes gyönyörüséget az egész dolog?
– És mi lesz a vége? – riadt fel nagymessziről a lélek vádja.
Ejh! Megtanítom egy kicsit élni, – és boldognak lenni, – amennyire
lehet. Vigyázni fogok rá nagyon, és ha elhagyom, nem engedek rosszat
beszélni róla. – Iza húgom miatt bajos lesz így is.
És gondolatban szinte megfogalmazta már az utolsó levelet is, – amit
_akkor_ fog írni, – a szép frázisaival, tévelygő, nyomorult
mentségeivel.
Látogatás.
A lefüggönyözött betegszoba félhomályában hirtelen megállott a lány.
Kivülről jött, a napvilágos utcákról, az emberhangos üde tavaszból, ahol
kacagó asszonyok járják a korzót, kocsik robognak és ibolyavirág
kékellik mindenfelől. És ez a lüktető, kivánatos élet szinte még ott
suhogott a puha, sötét ruhája redőiben és a kalapja fátyoláról is
szétáradt valami hüvös, üde lehellet.
Egy percig, amig szeme a sötétséghez szokott, könnyű zavarral nézett
körül, aztán megtalálta a beteg fekvőhelyét és tétovázás nélkül,
nyugodtan közeledett. A kezét nyujtotta.
– A néninek hoztam egy borleves recipét, – ő küldött be ide magához.
Akkor hát nem illetlenség, ugy-e? Jónapot!
A hangja telten, biztosan csengett, – minden mozdulata csupa derüs
öntudatosság, – talán túlságosan is. Mintha minden lépését külön
elhatározásból tenné.
A beteg ember már az első pillanatban felemelkedett volt, – ideges,
gyors mozdulattal, – hogy összeremegtek körülötte az orvosságos üvegek.
Lázasan csillogó szemmel, sovány, verejtékes arcával előbbre, – előbbre
hajolt, – aztán megismerte a leányt. A meglepetés mohó extázisával
mintha nem győzte volna a közelébe várni – és végtelenül szomorú
gyermekpillantásában ott égett az elmult hetek minden vigasztalan,
emésztő vágyakozása – a reménység, a gyógyulás, a jövendő után. Szinte
naiv remegéssel csókolta meg a leány keztyüs kezét.
– Anna! Igazán itt van, Anna?
– Hát persze! Egészen itt!
Mosolygott egyszerűen, kedvesen, és mégis, ahogy megállt előtte, inkább
valami üde álomképnek tetszett. Gyógyító, csodatevő álomnak, amilyent a
megmentett lázbetegek látnak a válság órájában.
– Szégyelje magát, – lehelte halkan, – maga lusta! Itt feküszik, amikor
az egész világ mozog ottkünn. Hogy csillámlik a nap, – ha látná, – és
mennyi bolond lila virág van már. Hoztam magának is.
Nyugodtan huzgálta le a keztyüjét, – visszatüzte az arcáról a fátylat, –
aztán pohárba igazított egy borzas, kis ibolyacsokrot és megsimogatta
puhán, felületesen, – mint egy játékos gyerek haját. Közben egyre
csicsergett.
– No, – ne busuljon, nem is jó ottkinn. Annyi ember futkos és olyan
lármásak. Itt legalább csend van és lehet gondolkozni. Maga úgy is
szeret. Mondja? Miről gondolkodik ilyenkor?
Egy rajongó, áhítatos tekintet felelte: »Rólad!«
– Bolondos gyerek! – mosolygott a leány és hirtelen körülnézett:
– Nem hozok széket. Ide ülök; – mondta, – és már odarebbent a takaró
szélére. Onnét csicsergett tovább.
– Képzelem, hogy mi mindent kifőz itt unalmában. Az egész jövendőt,
ugy-e? Mind a vizimalmokat, meg az erdőirtásokat, – aztán a sok
lumpolást, asszonyt, medvehajtást, ami még hátra van, – odahaza,
Erdélyben. Furcsa, ugy-e, hogy mostanság én is ezeken ábrándozom. – Kár,
hogy nem lehet együtt. – A Szepességről elküldték mind az abroszokat.
Rengeteg hosszúak, és Borbála néni nekem ajándékozta a családi ezüstből
az ő részét is. Van egy cukortartó, – az csoda!
Csak gyorsabban beszélt-e a kelleténél, – vagy volt a hangjában valami
erőltetett, tompa árnyalat? A fiatal ember visszahanyatlott a párnákra
és lehunyta a szemét.
– Hogy bolondít, – Anna! Hát így kell már velem beszélni?
Ez így váratlan volt, – megdöbbenve hallgatott el a leány.
– Lássa Anna, – mondta vonagló mosollyal a beteg, – olyan nagyon hálás
vagyok, hogy eljött. Olyan jó! De miért néz gyereknek vagy ostobának
maga is, aki mindig őszinte volt hozzám. Miért nem mondja: Eljöttem,
hogy utoljára lássalak, – hogy nyugodt legyen a lelkiismeretem, – hogy
emlegethessem a társaságban. Miért nem így? Azt hiszi, nem tudom, hogy
az édesanyám nem volna ilyen engedékeny máskülönben. Ő küldötte ide –
Anna, – ő tudja, hogy egy hétnél hamarább meghalok.
A leány ránézett, – mintha nem értette volna, és nyugodt, csodálkozó
tekintete győzelmesen állta ki a férfiét, mely kutatva furódott arcába.
– Ejh, – hát igazán nem tudja?
– Vagy úgy, – kacagott fel Anna és összecsapta a kezét. Már megint
meghalni készül. – Hát hogy leszünk a radnai jósasszonnyal? Emlékszik?
Azt mondta, hogy én tíz esztendővel előbb halok meg. No és hát semmi
kedvem sincs még hozzá.
– A jósné hazudott. Már nincs egy hetem.
– Emlékszik, akkor, Radnán. Maga az egyik partjára állt a Hejőnek, én a
másikra és úgy – azon át, – csak két arasznyi ott a Hejő.
– Meghalok, Anna, – folytatta a rögeszme makacsságával. – Már érzem azt
a hirtelen jobbulást, ami a tüdőbajnál a halált jelenti.
Egyszerre durcás, türelmetlen lett a leány arca, hangja.
– Pista, – ha maga még ilyen őrültségekkel izgatja magát, – én bizony
Isten itthagyom.
Hátat fordított, elindult, – aztán visszahajolt pajkosan, mosolyogva, –
mint a Hejő túlsó partjáról. A férfi utánakapott, – visszahúzta,
lázasan, fellobbanó erővel, szinte magához emelte a félkarján.
– Nem engedem ám! – Nem engedlek. Most még az enyém vagy.
A karja, mint két vaspánt kapcsolódott a leány derekára, homloka
biborosra vált.
A leány valami ösztönszerű ijedtséggel próbált meghátrálni. Az üde
egészség visszarettenése volt ez a lázas, beteg élet lüktető túlzása
elől. Összeszorította fogát, és az ágy mellett maradt. Ott állt
egyenesen, szoborerősen, – emelt fejjel, – és engedte, hogy a csipőjéhez
simuljon a beteg forró arca. A fejére tette a kezét és végigsimított
rajta, – puhán, felületesen, mint az ibolyavirágon az előbb.
– Lássa, – beszélt neki csendesen, – milyen rossz fiú maga. Először is
agyonlumpolja az egészségét, – meghül, szerez valami buta katarust
magának, – és elnézi, hogy aggódjék az édesanyja, meg a menyasszonya.
Aztán még ilyen bolond beszédekkel mulattat. Maga csacsi, – csacsi!
– Még, még, – könyörgött a fiú.
– Ilyenek maguk mind, – maguk erős férfiak. Ez a krakéler népség, – és
mind kétségbeesik, ha megfájdul a kiskörme. A legfőbb gyönyörüségük,
megríkatni egy asszonyt. Persze azt hitte, – itt mindjárt sirva fakadok,
– amiért egy-két hónappal később esküszünk meg.
– Te! Milyen jó tudsz te lenni, – Anna!
– Mintha nagyon bánna az ember egy ilyen képzelődő zsarnokot. Szép
kilátások, mondhatom! Magát minden esztendőben vagy háromszor el kell
siratni, – míg egyszer engem temet el, – és ki tudja, a Borbála néni
ezüstjeivel ki teríttet majd, – a második asszony?
– Még, – édes gyönyörűm!
– Tudja mit, – Pista? Igérje meg, hogy akkor sem fogja elvenni azt a
sápkóros Pongrác leányt. – Ugy-e nem? – Nézzen a szemembe és igérje meg.
Ez a becéző, kimélő hang egyszerre felriasztotta a férfit. A férfit, az
embert, – aki ösztönszerűleg hatalmas akar lenni az utolsó lehelletig, –
aktiv, számbavehető és veszedelmes. Felnyult a leány vállához és egy
mozdulattal meghajlította, magához rántotta, csaknem érintette a
gyümölcslehelletű, üde száját. Aztán egy mozdulattal összecsuklott és a
párnái közé fúrta az arcát.
A köhögés volt. A jólismert, vérfagylalóan száraz hangja a halálnak.
A leány megfordult, hogy segítséget hivjon, – de a beteg ujjai görcsösen
kapcsolódtak a csuklója körül. Leült hát mellé, – végigsimított a fehér
homlokán és felkönyökölve nézte a szenvedőt. A normálisan jó emberek
szomorú részvéte simult el a vonásain, az asszonyi lélek ős-irgalmassága
azokhoz, akik a védelmére szorulnak. Egy nyulánk, izmos gyereklegényre
gondolt, aki vagy három éve, egy kiránduláson, – félkarral átemelte őt a
Hejő patakán. Akkoriban érett nagykoruvá bennük az a mesterségesen
nevelt érzés, amit a helyzet szuggesztiója szinte elkerülhetlenné tett.
A szülők akarata, a földjeik szomszédsága, – minden. Anna is úgy hitte
akkor, – hogy az máskép nem is lehet. Hát szerették egymást.
A beteg fakó, elváltozott arccal, pirosan gyűrüs szemekkel zihált
előtte. Anna rátette a kezét halovány kék-eres ujjaira. Megnézte a
körmök íves behajlását: ez már az előrehaladott betegség jele. A leány
egy pillanatra erős, igaz fájdalom nyilallását is érezte. Ez hát a vég,
– gondolta. De vajjon _úgy_ jobb lett volna?
A beteg megszólalt. A hangja nyugodt volt, – szinte vigasztaló.
– Anna! Jőjj közelebb, – hallgass ide!
– Nem szabad, – súgta a leány és az ajkára tette az ujját.
– De, – kell! Hajolj ide! – Hallottad Anna?
Aztán halkan, – zihálva suttogott a fülébe:
– Lehet, hogy csakugyan nem tudtál róla, – de most belátod, – elhiszed,
ugy-e? – Lehet, hogy képzelődöm, tévedek az időre nézve, – talán kihúzom
még a telet is, – Lussinban vagy máshol, – de hallottál-e valakit
tüdővészből kigyógyulni az én koromban?
– De hiszen…
– Hallgass, Anna! Egy éjszaka az anyám megszomjazott mellettem. A pohár
víz itt volt érintetlenül, – és ő mégis frisset hozatott magának. Tudom,
hogy fertőző baj, – azóta tudom.
A leány egy pillanatra, – az emberi nagyság egy üdvösséges pillanatára,
– ime csak az örök asszonnyá nőtt. Leemelte a beteg ember poharát és
ivott. A férfi nézte, – szinte eszelős imádattal, – mint az oltárok
szűzét, – aztán elvette a poharat.
– Ez nem az enyém, – sohase használtam, – a doktornak készítik ide. De
hallgass rám, Anna. Mondjuk, – a legjobb esetben, – hogy még komolyan
igérnének nekem egynéhány évet. Azt hiszed, a magaméhoz kötném akkor is
a te fiatal, erős életedet? Megrabolnálak-e attól a néhány évtől? Add
ide a kezed. Az ujjad, – itt a gyűrü helye! Itt jegyeztelek el játékból,
egy összefont búzaszárral, – tudod?
Két ujjával átfogta a leány gyűrüs ujját, – aztán a maga forró tenyerébe
temette az egészet.
– Ismerlek Anna, – milyen lelkiismeretes vagy te, – babonásan
lelkiismeretes. Ez a játékmátkaság elronthatná a boldogságodat. Most
megcsókolom a gyűrünk helyét, Anna, – nem vagy a menyasszonyom.
A leány nagyranyílt szemmel, halaványan nézett rá. A keze megremegett,
vissza akarta húzni.
– Hagyd csak, – mondta, – és most már ő simogatta szánó, szinte atyai
szeretettel, – hagyd, ennek így kell lenni. Be fogod látni, hogy így
jobb. Így, most jó, – milyen nyugodt vagyok!
A lélekzete csakugyan halk lett, – könnyebbült, egyenletes.
– Régen voltam ilyen nyugodt. Ha tudnád, Anna, milyen heteket éltem át.
Az a sok bizonytalan kétség, – az gyötört el. Sohasem éreztem ilyen
egyszerűen, biztosan a halált. Hisz nem is olyan nagy dolog, ugy-e? Te
most kimégy az ajtón, és abban a percben meghaltál nekem. Csakugyan
előbb, – mint én neked, – mert én veled maradok azután is, – jó
emlékezésed leszek, – ugy-e?
Szó nélkül bólintott a leány és az ajka megremegett. De az a szomorúan
gyöngéd tekintet fogva tartotta az arca minden mozdulatát.
– A halál nem is rossz, – csak biztosan kell tudni. De engem néha
elfogott valami kétségbeesett, szivós életvágy. Azt gondoltam, –
lehetetlen elpusztulni, mikor élni akarok, – akárhogy, – ha úgy bánva is
az életemmel, mint egy törött pohárral. De azért voltak túlcsigázott
pillanatok, mikor azt hittem, letépem mind a borogatásokat, összetöröm
az orvosságos üvegeket és nekieredek egyszer még az életnek, – egy mohó,
sürített, utolsó napra, – tobzódni mámorban, játékban, muzsikában. És
esténkint ha jött az önkivület, mondják, erővel tartottak itt. Hozzád
akartam menni mindig.
– István!
– Ne! – Hisz most már jól van minden. Most jól vagyok, és olyan nyugodt.
Nézd Anna, – mi jutott eszembe. Még a télen járt itt nálam egy pajtásom,
– Roxer Sándor, – az a nagy szász. Ha tudnád, – folyton rólad beszélt, –
ismeri a szokásaidat, a nótád, a színed, a virágokat, amiket szeretsz.
Tudsz róla ugy-e, hogy nagyon magadba bolondítottad? Keményfejű,
erősvállú legény az, – és kis kutyád lenne, ha hozzá mennél. És a
vagyona…
Most már halottsápadtan állott előtte a leány. A mosoly vonagló kisértet
maradt a szája körül, a lélekzete gyors lett, a keze menekülni próbált.
Esdeklő sikoltás volt a szava:
– István! – Ne beszéljen!
Az felült újból és előrehajolva, mélyen a szemébe nézett. Mint aki
túlesett valaminek a nehezén és fellélekzik valami kis gyönyörűségre.
Megint az esdeklőszemű gyerek volt, – a szegény, beteg gyerek, – akivel
szemben egyszerre visszanyerte a fölényét.
– Azért, Anna, – add ide még egyszer a kezed. Még egyszer, – megcsókolom
a gyűrü helyét. Ne csak így! Jőjj még közelebb, – csak egyszer, – most
utoljára. Ölelj meg te is, – a két karoddal, Anna! Az arcod csupa
bársony! Látod, – a világ minden dolga közül ez volt a legjobb, – hogy
most egyszer, – te, – lásd, boldog vagyok, Anna.
Felnézett, – homlokán lázasan lüktettek az erek, – arcszöglete
kiélesedett, – a keze sütött, mint az izzó parázs, – az ajka száraz
volt, cserepes. A leány lehajolt hozzá, – hirtelen, alig érintve, –
mégis megcsókolta.
– Már sietnem kell, – Isten vele! Legyen jó, – vigyázni kell magára!
Isten vele! A viszontlátásig!
Gyorsan megfordult, – vissza se nézett többé.
* * *
Ottkinn, az ajtóban várta az őszhajú asszony. Hallgatva ölelték meg
egymást, aztán félig zokogva suttogtak el egy pár szót.
– Köszönöm! Az Isten is megáldja érte, gyermekem!
– Meddig élhet?
– Napokig! Talán az éjjel…
– Hát ha még…?
– Semmi sem segíthet. Csoda sem.
– Úgy szeretnék vele maradni addig, néni. De visznek falura…
Profán vigasztaló szavak ötlöttek az eszébe, aztán megérezte, hogy
nincsenek itt helyén. Mit is tehetne ő többet ennek az erőslelkű,
fájdalmában is büszke öreg asszonynak, aki immár percenkint idegenebb
neki. Lassan haladt az ajtó felé, – ott szétnézett.
– Valamit letettem itt, amikor bementem. Itt van valahol.
Az asszony egy karikagyűrüt vett fel az asztalról és odaadta.
– Lássa, édes Annám, – egészen elfelejtkeztem erről. Milyen hálátlan
vagyok. Hát legyen boldog nagyon, nagyon, szeressék úgy, ahogy mi
szerettük volna. Roxer olyan derék, jó ember, – a fiamat is szerette.
Legyen nagyon boldog.
És áldást intett a leány lehajtott fejére, – ahogy az erdélyi protestáns
házaknál szokás, – aztán elkisérte az ajtóig.
Az pedig ruganyos léptekkel, – sietve indult ki, – ki mentül előbb, – a
napra, a zajba, az utcára. Átragadt rá az élet beteg imádása, –
fullasztotta a csók emléke, amit a kegyeletnek szentelt, – lemosni, –
megszabadulni, – itthagyni!!
A vőlegénye várta a sarkon.
Egy házasság.
Valahol odafenn az illuziók pihés felhői mögött két rózsaszín angyal
összedugta a szárnyát, két szomorúszemű, kicsi angyal, visszafojtott
lélekzettel figyeltek egy percig, aztán az egyik halkan, tétován tapsolt
néhányat az apró kacsóival. Lenn a földön a nyár szirmai peregtek
azalatt, kelő bimbók pattantak újra, édes, pihegő illatok szálltak be a
nyitott ablakon egy függönyös szobába, ahol ünnepét ülte a nász és halk,
fáradt sóhajban két ember egyesült.
Mert már olyan régóta szerették egymást. Egy kicsi városban, virágos
kültelki kert közepén talált rá az asszonyra a férfi. A kert akkor
égőpiros pelargoniumokkal volt teleszórva, a tornácban egykedvüen
köhécselt egy deresfejű, vézna ember; jól összehúzta a mellén a bő
háziköpenyét, és körülte apró, sápadt fiu motozott. A játékkatonákat
rakosgatta mindig egy nagy faskatulyába és bácsiknak szólította őket, a
borzas kis kutyának pedig azt mondta halkan, az apja székébe fogódzva:
»Tessék elmenni innen, kutyuka!«
Az asszonyéi voltak ők ketten, az ura meg a gyereke, de a piros kerti
virágok nem tartoztak igazán őhozzá. Mert benn, a kicsi szalonban
lilaszinű volt minden fénytörődés, minden árnyék, minden szövetdarab, és
ebben a levegőben fogták meg először szomorú megdöbbenéssel egymás
kezét.
Megpróbáltak barátkozni. Az asszony gyönyörű svéd novellákat fordított
akkor, háborús északi vizekről, nagy kékszemű halászokról szólókat,
elolvasta neki, a férfi pedig a zongorához ült és egyszerű, de
csodálatos mélységből jövő dallamok gyöngyöztek és harsogtak fel az
ujjai alatt. De egyre többször érezték, hogy a kezük megreszket, agyukon
átnyilalnak a puha hangok, pillantásuk riadtan tör egymásra és künn a
tornácban egyre köhög az idegen ember.
– El kell mennie innét, sietve, nagyon messzire! – sürgette az asszony.
Még viaskodtak egy ideig. A férfi alapjában talán nem is akarta nagyon
azt, éppen azt, amit néha őrjöngve követelt, hogy a másik percben
töredelmes bűnbánattal boruljon a földre, mondván: »Igaza van, magának
van igaza!« Az asszonyt néha csalóka mámorba ejtette az adakozás vágya,
de a veszedelmes percekben mindig halálos, szinte állati rémülettel
hátrált meg a »bűn« előtt. A jólismert csaták ezek! De egyszer idegenből
komoly, nagy levelek jöttek, a munka izent, a fejlődés, a hírnév, siker.
»Tehát elmegyek!« – mondotta a férfi. »Győztem!« – suttogta nagyon
szomorúan az asszony, és hát kinek volt igaza? Egyideig akkor lobogó,
szerelmes irásokkal, viharos szókkal gyötörték egymást, de megsejtették,
hogy e légi harcok tombolása el fog csitulni és akkor nem marad semmi.
Pedig valaminek maradnia kell, amihez meneküljenek, az egyik a magánya
sivár unalmából, a másik az élet nagy álom-zürzavarából, kudarcok
verítékéből, kicsikart, örömtelen diadalokból és olcsó mámorokból. Akkor
lettek aztán megint »jó barátok« és a ritkán szállongó fehér levelek az
anya és fiú viszonyát, a tiszta szeretet gyöngéd bensőségét mimelték. De
azért mindegyikre leszálltak néha a tücsökdalos, szénaillatos,
veszedelmes nagy nyári esték, a fájdalmak és epedések órái, és
árnyéktalanul tiszták, köznapiatlanul szomorúak voltak ezek, olyan
egyformák, mint valami örökösen visszatérő álmodás, holdsütte vizeken
uszkáló fehér hattyumadár. »Ez az egy gondolatom tiszta!« – suttogta
néha édes szomorúsággal a férfi, és nem jutott eszébe az áldott idő és
távolság, amely ilyen jólesően tisztára mosta. »De egyszer vissza fog
jönni!« – erőlködött néha az asszony, pedig ez olyan idegenül,
visszhangtalanul szálló gondolat volt, amíg ő az alkonyatban végigjárta
a kertet, a szájába szorított egy nagy piros virágot és véresre harapta
az ajkát is vele.
Évek multak el, események jöttek, szálltak, és ez a kicsi levegőtörténet
egyszer csak elvégződött úgy, ahogy a hozzá hasonlók sohasem szoktak
végződni. »Hiba, – mondaná valaki, – épp itt kezdődik a hiba!« És ez
igaz lehet, de nem szabad rágondolni, mert hiszen valahol a hibának is
el kell kezdődnie, különben minden örökéletű volna a világon. Az
történt, hogy egyszer csakugyan megtért a férfi a pelargoniás házba, de
akkor már az asszony gyászruhában volt, az ijedtszemű kis fiú pedig
komolyan állt elébe a tornácon.
– Apa elment, – messze, a fekete kocsin. Nem is jön vissza többet…
A férfi az ölébe vette a kicsi szegényt, odafönn pedig már akkor
összesugott a két komoly, csöpp angyal, a hótiszta illuziók fellegei
között. Attól kezdve figyelni kezdték az esetet, kétkedő, okos
gyermekmosollyal, mint aki fél, hogy a felnőttek játékból megint be
fogják csapni. Kiváncsian, halkan és mégis tétován ők tapsoltak, mikor a
fiatal nyár szirmai peregtek a nász ünnepén és a szerelem fáradt sóhaja
elszállt. De azután szétrebbentek a kicsi angyalok bujócskát játszani a
nagy, pihés fellegdunnák közé. Ez mulatságosabb volt, aztán nem is jó
valamit sokáig nézni. A mesének, úgy látszik, vége és míg új mese
kezdődik, amit majd figyelni érdemes, valamit addig is csak kell
csinálni.
* * *
A mese hallgatott. A fővárosba költöztek és Budán laktak, fenn a
Tabánban, a hegység meredek szirtfokaihoz közel. Földszintes, kicsi
házuk volt és ide vándoroltak mind a lilaszinű árnyékok és drapériák, de
a kertben itt csupa hosszúszárú halványsárga orchisok és nagy, lila
hegyi csajkárok nőttek. Ezeket is tessékelte a kicsi fiú és úgy el
tudott velük beszélgetni. Nagyon csendes fiúcska volt most is és így
szerették. A férfi délelőttönkint órákat adott a túlsó parton, egy
nagyon előkelő zeneiskolában, délután pedig halkan, fiatalos, új
gyönyörüséggel simogatta végig a billentyüket és gyors, kusza jegyeket
írt. Ő most ismerte meg életében először a pihenést és a derüt, az
egészséges harmóniát és ez új és jó volt ahhoz a munkához, amit most
végzett. A vándorévek eredményeit gyüjtögette össze, a mult viharai
emlékét, az ifjúság finom zöngéseit és vad, eszeveszett crescendóit. E
hallgatag és derüs parti fövényen egyenkint törte fel a kagylóhéjakat,
amikben gyöngyök rejtőztek már régtől fogva, és mind e gyöngyök a mult
beteg küzködéséből, hullámtörődésből, apró, gyötrelmes homokszemekből,
kinzó sérülésekből születtek, mint valamennyi gyöngye a világnak. Az
első, nagy művén csiszolt finom kézzel, gondosan, aprózva és jóleső
könnyüséggel. És az asszony? Azóta ő is eljutott valamennyire egynémely
megismerésekhez, építgette a hidat feléjük a tulajdon lelkén keresztül
és az emberek kezdtek ráfigyelni. Ő délelőtt hajolt a kicsi, fehér
iróasztala fölé, mert éppen délután kellett valami redakcióban
dolgoznia.
A kicsi fiú hát egymaga bandukolt a napsütéses kertben, és néha a
konyhapincében elhallgatott egy percre a cukortörő vagy a habarókanál
zaja. Ilyenkor Julis szakácsné dugta ki a fehérkendős, buksi, piros
arcát a kertre nyíló konyhaablakon.
– Mit csinál, Pityuka? Jól van, Pityuka, szépen játszik!
Julis – az ő személye is fontos volt ebben a harmóniában – talán minden
összhangok alapja. És ő megállta a helyét. Julcsa okos, derék és hasznos
személy volt, minden háziállatok ideálja, olyan, aki magától tudta, hogy
mi következik az ételrendben, a hónap közepéig mennyi pénzt szabad
piacra kiadni és a boltiszámla mennyire rughat. Így most már csaknem
tökéletes volt az életük, oh, nagyon, úgy, ahogy volt, ki lehetett volna
ollózni és nyomdába küldeni valami iskolai olvasókönyv didaktikus cikkei
közé, amin jó gyermekek okuljanak, és a két pici angyal odafenn a
báránykás égen újra összetalálkozott. A tapsoló angyalka kacagva bökött
feléjük a pici ujjával, a másik pedig komolyan és merőn forgatta végig a
lepergett napjaik könyvét.
– Lemegyek hozzájuk! – mondotta végül – és ugy-e, ez már megint a mese!
* * *
Pedig a mesétől mégis csak el kell bucsuzni, ezuttal végképp. Mert ami
most történik, az valami egészen ostoba, cseppet sem felsőrendű dolog,
csak olyan, amit ki szoktak hagyni az olvasókönyvekből és az életben is
zárójel közé tesznek az emberek.
Az asszony hét óra tájban került elő a munkából. A napszállat aranybronz
verőfénye végigkisérte a Dunaparton, elöntötte a világos
battisztruháját, izléses, kicsi kalapját és aranyos árnyékokat lopott
bele a barna hajába, áttetsző, de azért üde bőre alá. Sugárzó és derüs
volt, mint ahogy mostanában mindig, gyorsan, diadalmasan szedte a
lélekzetet, mint aki évek és évek fojtott szisszenéseiért akar
kárpótlást. Karcsú alakja megnyúlt, kiegyenesedett, a szeme mosolygott
és a vállain olyan könnyünek tetszett az élet; amerre ment, mindenütt
utána néztek az emberek.
– Mindjárt nála leszek! – gondolta és csaknem dalolni kezdett az utcán,
aztán kislányos szökkenésekkel surrant be a hűvös kapuív alatt. Vidáman,
hangosan kiáltott le a konyhába:
– Julcsa! Adj valamit enni nekünk!
Senki sem felelt és az asszony mosolyogva sietett át a verandán. Az
ebédlő asztalán a félbehagyott terítés nyomai, a másik szobából halk
nevetés hallatszott és valami különös, reszelősen érdes, fojtott beszéd.
Egy pillanat. A kelletlen megdöbbenés még át se rohanhatott valamennyi
idegén, még egyszerüen, gyorsan nyitott be és a nyugodt, jóságos hangján
mondta:
– Eredj, teríts hát, fiam!
A gömbölyű leányzó skarlátpirosan huzódott el a zongora mellől, a férfi
pedig hirtelen végigzúgatta a billentyüket – szokatlanul, durván – és
ebben a percben már nagyon szánalmas volt. A leány azóta odakünn
csörömpölt a villákkal.
– Soká vártunk rád! – mondta az ember és nem nézett az asszonyára.
Az pedig éppen olyan mozdulattal nyult a kalaptűjéhez, mint tegnap vagy
tegnapelőtt. Mint mindig ilyenkor, hogy ledobja hamar és hozzásiessen,
az ölébe simuljon, puha, fehér karjával átfonja, tiszta, nemes, finom
lényével pazarul megajándékozza az embert, az egyetlen elsőt, igazit.
Már feléje indult, aztán hirtelen, vak döbbenéssel állt meg. Mi történt?
Ostobaság! A férfi kabátja könyökén felül fehér volt a lisztportól és
apró, havas foltok kiáltoztak a zongora ébenfáján is. A leánynak ma
szitálnia kellett, igen. –
Ijedt rebbenéssel fordult meg a hálószoba felé, az arcát, a homlokát
pedig elöntötte valami rémségesen forró vérhullám. Még ne, – csak még
egy percig ne! A besötétített fülkében magára csukta az ajtót. Csend.
Csak valahova el lehetne rejtőzni, – a párnák közé, csak gyorsan, míg
szét nem pattan minden – – és hirtelen, kétségbeesett gyorsasággal
közétemetkezett az ágy illatos, fehér pihéinek. A fülében már érezte azt
a halk, jóleső zsongást, ami az eszméletlenség küszöbe – csak percekig
tarthatott az egész.
Halk döngetésre riadt. Egy pici láb türelmes egyformasággal ütögette az
ajtót.
– Mamácska! Jöjj ki, mamácska. A vacsora bent van.
Felugrott és eligazította a ruháit:
– Mindjárt, kis fiam!
Már eszénél volt, már értett mindent. Az ágy széléhez ült és az éles
fához szorította a fejét. Egy szolgáló, igen. Vastag darócinget visel,
ami szürkén tünik elő a kurta ujjas alól, hét ráncos szoknyát egymás
fölött, amik közül csak a felsőket mossa időnkint, csúf, inas lába van,
dagadt, kékes erekkel, mosolygó, vidám állatszeme, duzzadt, piros szája,
harminckét széles, fehér foga. Amikor lép, módosan riszál egyet a
derekán.
Felemelte a fejét, meglátta magát a tükörben: és halványnak, törődöttnek
látta; meddő évek nyomaival, az intellektualitás minden fáradtságával a
rajzos, érdekes arc vonalain. Milyen ideges a szeme csillogása, milyen
beteg módon torz alatta a mély, kékes árnyék, a vértelen homloka körül
milyen túltengő a sűrü, barna hajkorona tömöttsége. Az előrehajló, fehér
nyak, a vállak gyöngén ívelt vonala, a halkan elhullámzó csipők, – oh
igen, – ez a leány husos, erős, mint valami duzzadt, vérbélű gyümölcs,
az ölelésre ő alkalmasabb. Igen, de hisz ez otromba és másodrendű dolog,
az élet minden finom, nemes és teljes gyönyöre mégis itt van nála a
férfi számára. De vajjon ennyi minden?
És most még erősebben elfogta a forró, gyötrelmes szégyenkezés. Mit
tegyen? Ha most kimenne és haragvó méltósággal egyszerüen elűzné azt a
teremtést, aki a szemében most vált hasznos házibútorból teljes erejű és
igényű »másik asszony«-nyá. Ha elűzné, ahogy Sárai Hágárt, minden
törvényes jogrend alapján állva, a feleség harsogóan büszke, mert védett
erősségében. A férfi szavát se emelné érette. És egy pillanatra belátta,
hogy az egyedül üdvös és életrevaló dolog ez volna.
Igen, ez! Csattanósan, keményen és józanul új harmóniát teremtene köztük
és új nimbuszt adna a változott helyzetben. Ő belőle egészséges, józan,
ügyes menyecskét formálna, aki a maga javára tudja használni a világ
ócska rendjét, az urából pedig hamiskásan mosolygó, de azért jámborul
szégyenkező és megbánó vigjátéki férjet, aki bocsánat fejében mindenre
kész és csak titokban örül, hogy ő milyen nagy kujon. Az elhalt
édesanyja jutott eszébe. Az is mesélt neki efféle történeteket, amikor ő
csattogó nyaklevesekkel parancsolta szét a nyugalmát háborgató
incidenseket. Valahogy így lehetne tenni.
De már érezte, hogy nem bírna, nem fog így, fázósan idegen volt tőle az
egész. Az érzései ösztönszerű, szinte testi arisztokráciája rémülten
tiltakozott. Szembeállni, viaskodni, győzni, ilyen csatában? Egy
cselédleánnyal, aki a házasságuk negyedik hónapján hozzádörzsölte
vaskos, kemény vállát, lisztes szoknyáit ahhoz az emberhez, aki számára
_ő_ teremtődött, egyedül csak ő, az áldozó, megértő, igazi emberfél.
Nem, nem teheti. Mivé lenne az életük, a sok elmult, gyöngéd, halkan
epedő pillanat, a magános tavaszok, elpazarolt nyarak, minden letöretlen
virág és elmulasztott csók, amin az ifjuságuk elveszett és a rövid
boldogságuk felépült.
– Mamácska, jöjj már! – könyörgött félig sirva a szomorú gyermekhang és
egyformán halkan, ügyetlenül döngött az ajtó.
– Megyek, fiam!
És ebben a percben már tisztában volt magával. Önkénytelenül, a lelke
igaz szülötteként támadt fel benne a közel jövő programmja, sejtette,
hogy oktalanság, de tudta, hogy másképp nem tehetne. Mert valami dacos,
keserű és nagyon szívós mártir-önuralom töltötte be a lelkét. Nem fog
jelenetet csinálni, ha belepusztul is, de különb lesz önmagánál és
önmagában az asszonynál. Csak úgy tehet. Ez a félig öntudatos
elhatározás szabta meg a nappalait és éjjeleit, ez rontotta el az
életét.
– Megyek, fiam!
* * *
Az ember már a vacsora mellett ült és nem nézett fel az ujságjából, amíg
gyöngén érintette az asszony kezét:
– Parancsoljon!