megértette, hogy miért vitte Vajkay Jenő oly gyorsan el a pusztájára az
öreget és Katalint, mihelyt a véletlen Kovács Bélával összehozta. A
derék ember így akarta megakadályozni, hogy a testvérbátyja gaz csábító
lehessen. Az pedig igen nyilvánvaló volt most már előtte, hogy mi érdeke
lehet Vajkay Bélának ebben a szocziálista kaczérkodásban: bosszút akar
állani a testvéröcscsén, a ki a leányt magának kaparintotta meg. Óh, a
gazember! Most már alaposan megbánta Pál, hogy meg nem szorongatta egy
kicsit a nyakát. Pedig igazán szelid természet volt.
Három subás atyafival tért vissza Steinfeld, de mindenek előtt is
félrehivta Pált és esdeklő hangon mondta:
– Uram, ennek a korcsmának van egy hátsó kijárata. Én ott nagyszerűen
elfuthatnék és a vasút ép most indul… Sohse jönnék többet ide vissza!
Pálnak megesett rajta a szive. Hiszen úgy sincs már itt szükség rá.
– Hát csak menjen és itt van az útiköltség is. Egy szőke úr hagyta itt a
maga részére.
– Jé, hát beszélni tetszett vele?… Erről megfelejtkeztem… Tessék
elhinni, hogy ő a hibás, nem én. Ő volt a felbujtó, én csak vak eszköz
voltam!
– No hát csak menjen maga – vak eszköz!
Steinfeld nem is mondatta magának kétszer. Kiintett az atyafiakhoz:
– Rögtön visszajövök elvtársak!
És ezzel a hátsó szobába sietett, a hol kevés motyóját összeszedve,
árkon-bokron inalt a vasúti töltés felé. Lehetőleg a bozótok közt rohant
és mindig nézett hátra, hogy nem üldözik-e.
Pál üléssel kinálta meg a parasztokat, aztán maga is odaült közibéjük.
– Barátaim, azért kérettem ide magukat, hogy fölvilágosítsam egy
borzasztó tévedésről, a melybe egy lelkiismeretlen, gonosz csaló ejtette
magukat, Steinfeld most szökött meg a hátsó ajtón, mert félt a maguk
haragjától. Nem merte bevárni az én felvilágosításomat.
A parasztok gyanakodva néztek rá. Ez már nem a föld népének becsületes,
nyilt tekintete volt, hanem az összeesküvőé, a ki mindenütt rémeket lát.
Az egyik fölállott, kötekedően végig mérte a nézésével és gőgös hangon
mondta:
– Aztán kicsoda az úr?
– Elvtárs vagyok, a ki a maguk javát akarom.
– Ugyan úgy-e? Hát aztán ki kérte rá az urat?
Pál elvörösödött. Eddigelé nem szokott volt a néppel érintkezni és
bizony nem számított erre a hangra. Szeliden válaszolta:
– Senki sem küldött, a magam jóvoltából jöttem, mert megtudtam, hogy az
a csaló, a kit mi rég kidobtunk a pártból, gazul fölbujtogatta magukat.
Az egyik ravaszul hunyorgatott a társai felé.
– Hallják-e? Még hogy bennünket fölbujtogatott valaki. No de ilyet!
A másik hozzá tette:
– Fölbujtogatott! Lehet is bennünket! Ha csak ezért jött az úr, hát kár
a fáradságért.
Az atyafiak fölczihelődtek és belerázták magukat a szürjükbe. Az egyik
oda állott Pál elé és fenyegetően mondta:
– Aztán jó lesz észben tartani, hogy ki-ki a maga háza előtt seperjen…
Ezt megmondhatja az urának.
– Melyik uramnak?
– Hát a melyik a kocsiján ide küldte! Hiszen kint áll most is; a
Vajkay-czímer van az oldalán… No, Isten megáldja!
Pál marasztalni próbálta őket kérő szóval, de azok rá se hederítettek
többé. Ezeket végleg elbolondította már a maszlag. Már hallgatni sem
akarták a józan szót, nem hogy okulni akartak volna belőle.
Visszaült hát a kocsiba és hazahajtatott a tanyára. Egész úton
elkisérték azok a gyanakvó szemek és a fülébe csengett az a gőgös,
elutasító hang. Sárguló akáczlombok között apró viskók állottak és
mintha azoknak sötét ablakszemei is őt lesték volna haragosan,
bizalmatlanul…
Katalin a fasorig a kocsi elé ment. Itt leszállott Pál és gyalog
folytatták az útat.
– Nos? Volt siker?
– A legteljesebb kudarcz. Az izgatót ugyan eltávolítottam, de most már
késő. Meg sem akartak hallgatni… És még egy szomorúbb tapasztalatot is
tettem.
– Mi az?
– Nem tudom, hogy elmondjam-é, mert nagy fájdalmat okoz véle magának…
Rájöttem, hogy maga a közvetett oka mindennek.
A leány meglepődve nézett rá.
– Én?
– No-no, csak meg ne döbbenjen, hiszen maga nem tehet róla. De mégis úgy
van, hogy a maga személye hozta erre a tanyára a veszedelmet.
Elmesélte Bélával esett kalandját és a leány sírva fakadt.
– Segény Jenő! Mily jó volt hozzánk mindig és mi bajjal fizettünk neki
vissza!
– No ne sírjon hát! Hisz arról igazán nem tehet maga, hogy Vajkay
Jenőnek olyan nemtelen testvére van.
– Megmondom apának, hogy elmegyünk innen még ma. Egy perczig sem maradok
itt többé, a hol csak baj és veszedelem vagyok!
– Az jó lesz, Katalin… Emlékszik még a régi kis lakásra Budapesten?
– Hol van az már!
– Ott van a régi helyén; senki sem vitte el onnan… Képzelje, a multkor
lakás nélkül maradtam és arra menet láttam, hogy kiadó lakás van a
házban… A maguk lakása volt!
– És kivette?
– Kivettem. És ettől kezdve babonás hitem támadt, hogy föl fognak
elevenedni a régi szép idők. Újra együtt fogunk ülni a kis udvari
szobában mi hárman és mi ketten kezünket összefogva hallgatni fogjuk az
öreg beszédét… Emlékszik-e?
– Emlékszem! Be sok minden történt azóta!
– Semmi sem történt, Katalin. Én azóta is magukkal vagyok mindennap,
mint azelőtt. És ha maga akarná…
Pál zavartan hallgatott el és hallgatott a leány is. Csak a szeméből
gördült le egy nehéz könnycsep. Az elhallgatott vallomásra ez volt a
néma felelet. De hiszen megértették ők ezt is.
… Beesteledett már, a mikor Jenő hazajött a Stubenthal-kastélyból.
Egyenesen Pór Albertet kereste fel és látszott rajta, hogy valami nagy
örömét szeretné elújságolni, csak az alkalmat keresi hozzá.
Szórakozottan hallgatta Pál beszámolóját és csak akkor kapta föl a
fejét, a mikor Katalin szólalt meg:
– Uram, mi visszamegyünk Budapestre. Örökké hálás leszek nagy jóságáért,
a melyet meg nem érdemeltem és…
– Visszamennek! De hát miért? Nem jól érzik tán itt magukat?
Most Pál állott elő.
– Azért jönnek vissza, mert én és Katalin… hiszen ön tudja, hogy már
régi jóbarátok vagyunk, úgyszólván gyermekkori játszótársak és…
Jenő fölkaczagott jókedvűen.
– Most már mindent értek! No, de ilyen öröm! És épen ma! Épen ma!…
Tudniillik ma…
Most ő pirult el és folytatta zavartan:
– … Tudniillik ma… én is… vőlegény lettem! Béla is ott volt és most már
értem, hogy miért sápadt el és miért ütött a egyszerre a homlokára. «Oh
én szamár! Óh én gazember!» mondogatta egyre és könyörgött, hogy
bocsássak meg neki! Most már látom, hogy van mit megbocsájtanom… No, de
sebaj! Majd jóra fordul minden. Ah, hiszen ma úgy érzem, hogy minden baj
megszünik egyszerre a földön!… Ha vétett is Béla ellenem, majd rendbe
hozza ő. Mert higyjék el, hogy derék fiú, csak egy kicsit
meggondolatlan… De nini! Én itt folyton csevegek és elfeledkezem arról,
hogy mi ilyenkor a kötelesség. Édes Pál, gratulálok! Magának is,
Katalin. És magának, édes bátyámuram a legjobban gratulálok!
Úgy megáradt a szive a boldogságtól, hogy könnyítenie kellett rajta.
Átölelte a világtalan öreg embert, a ki tétova kezével megsimogatta
fejét.
XII.
Már dúsan zsendült a vetés, földmives reménységének zöldje, a mikor
megmakacsosodtak az egek és elzárták csatornáikat. Az aszály falánkan
nekiesett a föld termékének és kiapasztotta belőle az élet nedvét. A
gabona kalászát is alig vetette ki, máris elsárgult és száraz szalmaként
zizegett. A kukoricza-hajtás lankadtan zsugorodott össze és csak
reggelenként üdült föl egy kicsit, a mikor a jóságos hajnal harmatot
csöpögtetett szomjas hajtásaira. A jószág fájdalmasan bőgött a kiaszott
legelőn és érdes nyelvével sóváran nyalogatta a szikkadt földet, mintha
így akarná előcsalni a füvet.
Imádság, panaszos sóhajtás helyett daczos fenyegetőzés, haragos
káromkodás járta a kis kunyhókban. A föld népe kaján tétlenségben nézte
ezt a borzasztó pusztulást és futótűzként szaladt végig a jelszó:
– Nem dolgozunk!
Jenő a magtárakat megtöltötte gabonával és a gazdasági gyárakban
megkettőztette az üzemet, hogy munkát adjon a népnek. De a munka sekinek
sem kellett. Még azok is, a kik eddig dolgoztak, egyszerre hagyták ott a
gyárat.
Küllő mester is végkép magára hagyta a kovács-műhelyt és örökké a tanyai
nép között kószált. Bor-ázott hangon rikácsolta.
– Azt mondják, hogy dolgozzunk! De minek? A fele termés az uraságé, a
másik felét pedig az Isten veszi el tőlünk! Nem dolgozun, a mig meg nem
kapjuk a jussunkat! Ez a föld a mienk! Ezt adják nekünk és akkor majd
dolgozni fogunk!
Az egykori nyomor megnövekedve támadt föl a tanyákban. Jenő kihirdette,
hogy magtáraiból mindenki kap gabonát és mészárszéket nyittatott a
tanyán. Nem ingyen kinálta, alamizsnaképen, hanem hitelbe. Majd
visszafizetik jobb esztendőben.
De mindenki daczosan utasította vissza ezt a segítséget. Visszaüzenték
neki:
– Nem kell a kenyere! A földünket adja vissza.
Csapatokba állottak, fölszedték a nyomorgókat, a betegeket és így
vonultak tüntetve a kastély elé. És mikor Jenő megnyittatta előttük a
magtár-ajtókat, elkeseredve ordítozták:
– A földünket! A földünket adják vissza!
Bolondok voltak már egészen. És a nyomor még jobban megbolondította
őket. Az üres gyomornak is megvan a maga mámora és ez a mámor a
legveszedelmesebb.
Jenő majd hogy sírva nem fakadt elkeseredésében. Gyöngeségében már arra
gondolt, hogy odadobja birtokát martaléknak. Hát csak osztozkodjanak
rajta a szegény megtévelyedettek, ő pedig majd csak keres magának valami
megélhetést. Tervét megirta Winter professzornak is, a ki alaposan
leszidta érte levelében.
– «… Ön ép oly oktalanul cselekednék akkor, mint az a félrevezetett
néptömeg és könnyelmű példájával veszedelembe döntené az egész országot.
Engedni az oktalan követelésnek nem nagylelkűség, hanem veszedelmes
gyöngeség… ha meg nem haragszik érte: gyávaság.»
A kis Steinfeld beváltotta a szavát, a mit Pálnak adott és örökre eltünt
erről a vidékről. Nem becsületérzésből tette, hanem óvatosságból.
Egyrészt komoly okai voltak rá, hogy tartson a budapesti volt elvtársak
ökleitől, másrészt pedig megérezte ő is, hogy erősen közeledik az az
idő, a mikor az egyszerű földmíves nép betelik a szép teóriákkal és
követelni fogja a kézzelfogható megvalósítást. Ez pedig már nem neki
való mulatság volt.
De hiszen ha vezér kellett a népnek, hát ott volt Küllő mester. A mióta
Steinfeld magára hagyta, csak annál nagyobb lelkesedéssel vetette rá
magát a népre. A lelkesedés pedig könnyen ment nála, mert hát mindig
részeg volt.
Valóságos nagyzási hóbortba esett. Egyszer a Stubenthal-uradalom egyik
kasznárja próbált a lelkére beszélni, de ő dölyfösen válaszolta:
– Csak egyet intek és a népek milliói támadnak föl!
Néha, legkivált ha a kelleténél is részegebb volt, hatalmas fővezérnek
képzelte magát, a kinek csak akaratán mulik, hogy meg ne hódítsa az
egész országot. Hm! Hiszen nem is olyan lehetetlenség az. A nép itt
híven követi, egy napon elfogják a környék összes urait, a főszolgabirót
pedig fölhuzatja a legközelebbi fára. Akkor aztán a kezében lesz minden
hatalom, és a mi még hátra van, az a csekélység meghódol magától is. No,
mert arról nem igen volt sejtelme Küllő mesternek, hogy körülbelül
mekkora is ez a Magyarország és hogy a Vajkay-puszta körülbelül
hányadrésze annak – főszolgabirástúl.
Hanem az igaz, hogy ugyancsak ravaszul főzte ki a tervét. A fölkelést
arra a napra tűzte ki, a mikor Vajkay Jenő az esküvőjét tartja
Stubenthal Melániával. Minden teremtett lelket talpra állított, még a
betegek is otthagyták az ágyukat. Anyák csecsemőiket ölbe fogták, az
apróságok pedig a szoknyájukba kapaszkodva követték őket.
Küllő mester ezt az egész tömeget a Vajkay-kastély elé vezette már korán
reggel. Fegyver nem volt senkinél sem, de nem is jöttek harczias
szándékkal. Csak megállottak egy helyben szilárdan, daczosan és Küllő
mester kiadta a jelszót:
– Nem tágítunk innen, a míg a jussunkat meg nem kapjuk.
És ezt igazán ravasz furfanggal eszelte ki. Az esküvő ugyanis a
Stubenthal-kastély udvari kápolnájában lett volna; ott gyült össze az
egész násznép, csak épen a vőlegény hiányzott még. De Stubenthal gróf
őrszemeket állíttatott az országútra, hogy mozsárlövéssel jelezzék a
jöttét.
Jenő – a mint ez a türelmetlen boldog vőlegényhez illő – már korán
reggel díszmagyarjába öltözködött volt és csak azt várta, hogy édes apja
is elkészüljön a toalettjével. Az öreg csak úgy ragyogott a boldogságtól
és valósággal minta-apának érezte magát, hogy ime két napra le tudott
mondani a fővárosról.
A míg impozáns szakállát és bajuszát rendezgette, Jenő türelmetlenül
dobolt az ablak üvegtábláin.
Egyszer csak aggodalmasan látta, hogy a hol az út a kastély udvarából
kikanyarodik, egyre többen szállingóztak össze és állottak tömör rendbe.
Nehéz sejtelem fogta el és szólott apjának:
– Nézze, apám, mennyien gyülnek ott!
Az öreg egy pillantást vetett az udvarra és vidáman mondta:
– Az istenadta nép bennünket szeretne látni parádéban… Hát persze, itt
nem minden nap akad látványosság!
De aztán újabb aggodalma támadt Jenőnek:
– Winter professzor azt írta, hogy végre beváltja igéretét és ellátogat
hozzám. Biztosra igérte, hogy eljön, sürgönyzött is, de még mindig nincs
itt. Pedig a vonat rég beérkezett már.
– No, ez világos dolog. Most egész sereg lakodalmas vendégeket várnak a
vonatnál és Stubenthal barátom bizonyosan nem teketóriázott sokat, hanem
fülön fogta a te professzorodat is és vitte a többivel együtt magához.
Két gyönyörű fekete paripa ficzánkolt az ünnepi hintó előtt, és mikor a
vőlegény apjával beült, a parádés kocsis kényesen megsuhogtatta ostorát
a levegőben. Hanem alig iramodtak neki a táltosok, ijedten ágaskodtak
föl a hámban és a kocsis mérgesen káromkodva kiáltotta:
– Hopp-hó! Félre az útból… Hogy az Isten ide-oda tegye ezt a bámész
népet… Aztán még ők nyavalyognak, ha eltiporja őket a ló.
Az urasági parádés kocsis nagy úr az országúton, de ezúttal az ő
káromkodásának sem volt foganatja. A nép sziklafalként tömörült össze a
kocsi előtt és maga Küllő mester rántotta félre a lovak zablyáját.
Rekedt hangon ordította:
– Itt nem megyünk lakadáréra!
Az öreg Vajkay kiugrott a kocsiból és gőgösen kiáltott rá a
kovácsmesterre, hiába iparkodott visszatartani őt Jenő:
– Takarodjék az útból!
Küllő mester félrecsapta a kalapját, aztán két kezét a nadrágzsebébe
dugva oda állott az öreg Vajkay Jenő elé, hogy csak úgy dőlt belőle a
borszag. Ha a mágnás gőgös, hát a demagóg százszor dölyfösebb tud lenni.
Kötekedő hangon válaszolta:
– Takarodjunk? Hm! És hátha nem takarodunk? Hátha azt mondjuk, hogy
arrébb azzal a csepü-szakállal?
Az öreg elvörösödött (lehet, hogy a szakálláért sértődött meg), de Jenő
sápadtan ugrott hozzá és visszataszigálta a kocsiba:
– Üljön vissza, édes apám!… Nem lehet ezekkel beszélni!
– Dehát részegek ezek?
– Igen, igen! Részegek… csakhogy bornál százszorta részegítőbb szertől!
Most maga eredt beszédbe Küllő mesterrel:
– Mit kivántok tőlem? Mit jelent ez?
– Azt jelenti, hogy a népek milliói öntudatra ébredtek. Addig innen ki
nem lehet menni, a míg a jussunkat meg nem adja. Itt van már készen az
irás, csak alá kell írni.
– De hiszen ez őrület!
– Hát persze! A szegény ember jussa mindig őrültség. Hanem most az
egyszer nem tágítunk. Csak tessék átgázolni ezeken a gyermekeken és
asszonyokon… Mind oda fekszünk a kerekek elé… Jó puha út lesz. Csak
tessék!
És be is váltotta a szavát. Jelt adott és valamennyien végig feküdtek az
úton és úgy jajongtak, mintha máris gázolta volna őket a kocsi. A kocsis
hátraszólott súgva:
– A kastély háta mögött, a parkból is vezet ki út. Nem valami kényelmes,
de azért elhajthatnék arra is.
Jenő kapva-kapott ezen a megoldáson. A kocsis megfordította a lovakat és
visszahajtott az udvarra. Aztán a kastélyt megkerülve bekanyarodott a
parkba, a melynek keskeny, csavargós útjain csak lépésben haladhattak.
Hanem a mint kiértek a mezőségre, a kocsis újra fölkáromkodott:
– Hejnye, azt a Poncziusát!… Itt sem lehet tovább menni!
Kiderült, hogy Küllő mester határozottan hadvezér-talentum volt.
Csapatát kétfelé osztotta és előre gondoskodott róla, hogy ezt az útat
is elzárja.
Most már dühbe gurult az öreg Vajkay. Türelme különben is vékony fonálon
lógott. Ingerülten mondta:
– Közibük kellene hajtatni és eltiporni őket, mint a pozdorját!
– Nem, nem, apám!… Ők nem tehetnek róla. Félrevezették őket!
– Te vezetted félre!… Igen, igen! Te magad!
– Én, édes apám?
Jenő majd hogy sírva nem fakadt erre a szemrehányásra. De az öreg ma nem
volt irgalmas kedvében. Kegyetlenül folytatta:
– Bizony, te! Te nyitottad föl a nép szemét és most másokat okolsz, mert
a mint látni kezd a nép, nem téged követ. Szárnyat adtál neki és azt
hitted, hogy akkor is követni fog, a mikor repülni tud… Egyáltalán, ti
ifjú apostolok elgázoljátok a Jelent, lenézitek, tudomást sem vesztek
róla és ép oly megátalkodottan akarjátok a nyakába erőszakolni a Jövőt,
mint a megcsontosodott, czopfos öregek a Múltat. Pedig a Jelen megvan,
élni, érvényesülni akar és nem tűri, hogy elébe ugorjanak, vagy hogy
erőszakosan kiforgassák a maga mivoltából… Mit vétettek néked ezek a
parasztok, hogy fölvilágosítottad őket nyomorukról, a melyet
megelégedetten viseltek el eddig? Pecsenyét kináltál nékik, a mikor már
gyomruk ellustult a sok kenyérevéstől, finomabb életre akartad őket
fogni, a mikor már minden szervük a durva nélkülözéshez idomult… Persze,
tudom, hogy te nem ezt akartad, te a javukra törtél. De volt-e jogod
hozzá? Volt-e jogod kiforgatni őket a Jelenjökből, a melyet megszoktak
és belétaszítani őket a Jövőbe, a melylyel nem tudnak bánni? Bizony, nem
ti vagytok a jótevők, a kik fiatalon, hevesen, szeleburdian
fölforgattok, hanem mi öregek, a kik mindent a maga rendjén hagyunk és
az időre bízzuk, hogy észrevétlenül csinálja meg a változásokat.
– Édes apám!…
– No, jól van, jól! Ne beszéljünk róla. Különben is, most nem ez a
kérdés, hanem hogy kijussunk innen valamiképen, mert Melanienak van oka,
hogy türelmetlenül várjon bennünket.
Valóban, a lakodalmas ház teljes készenlétben volt már és Stubenthal
gróf izgatottan vitette magát automobilján az előörsökhöz, a kik a
mozsár-ágyúk mellett vigyáztak az útszélen.
– Gazemberek! Alusztok talán?
Őket okolta, a miért nem jött még a hintó. De ebben a pillanatban a
messzeségből kicsi porfelhő közeledett az úton szélsebesen, mint az
ördögszekér. A gróf örvendezve adta ki a rendeletet:
– No, most jőjjetek! Jönnek már!
A mozsarak szaporán durrogni kezdtek, de a gróf csakhamar rákiáltott a
legényekre:
– Hagyjátok abba!
Messzelátóján észrevette, hogy nem hintó vágtat a porfelhőben, hanem egy
parasztlegény nyargal lóháton. Ez hát bizonyosan staféta. A staféta
pedig nem jó jel, a mikor vőlegényt várnak.
Megállította a lovaslegényt és sebtiben irott levelet vett át tőle. Jenő
értesítette, hogy várjanak türelemmel; most még nem jöhet, mert lázadó
nép állja el az útját, de reméli, hogy szép szóval le fogja csöndesíteni
őket.
A gróf visszahajtatott a kastélyba és lelkendezve mondta el a vészhírt.
A derék úrban egyszerre fölébredt a falkavadász és azt indítványozta,
hogy az egybegyűlt urak alakítsanak egy kis vadásztruppot és menjenek el
a lázadók leverésére. De most Béla állott elő.
– Bízzátok csak rám a dolgot. Elmegyek és szétverem őket magam!
Melanie hálásan rebegte:
– És te meg mernéd ezt tenni?
– A testvéremért és teérted… mindent!
– De hátha bajod esik? A nép, ha fellázad, nem ismer kiméletet.
Béla diadalmasan válaszolta:
– Óh, engem nem bánt a nép. Hisz én voltam az, a ki…
Hirtelen elhallgatott, mert észrevette, hogy majd többet nem mondott a
kelleténél. Különben is hízott belé a hiúsága, hogy az egész lakodalmas
nép úgy néz rá, mint a rettenthetetlen hősre. Az istálló legszebb
paripáját választotta ki, hetykén ráült és könnyed lovagi pózzal intett
búcsut a kastély terrasza felé. Aztán elnyargalt tánczoló paripáján.
Biztosra vette, hogy könnyű dolga lesz. Hiszen az egészet csak az ő
kedvéért, az ő pénzén csinálja a nép. Bizony, most már furdalta is a
lelkiismeret, hogy miért szövetkezett azzal a kis agitátorral. No, de ha
ő rontotta el a dolgot, hát ő is fogja rendbehozni. És még érdemeket is
szerez véle. Ő lesz a hős megszabadító.
A nép még mindig ott állott az úton. Béla közéjük rugtatott és fejedelmi
kézmozdulattal mondta:
– No, most már elég volt. Szétmehetnek.
Küllő mester nagyot bámult rajta és meglepődve kérdezte:
– Hova?
– Hát a hová akarnak. Nekem ugyan mindegy.
– És minek?
– Minek? Bánom is én, akárminek. Elég volt.
– Mi volt elég?
– Ejnye azt a… Ne rezonérozzon velem. Mondtam, hogy már nincs szükség
magukra. Szétmehetnek!
Most már Küllő mester is kezdett fölocsudni meglepetéséből. Odament a
közelébe és haragosan kérdezte:
– Hát az úr kicsoda? Mi köze hozzánk? Mit akar itt?
Béla fölháborodott ilyen vakmerőségre.
– Még hogy én ki vagyok? No, nézze meg az ember! Én vagyok az, a ki
Steinfeld Ottokárt fölfogadtam. Én adtam a pénzt neki.
Küllő mester fölordított.
– Hát maga az?… Hé, atyámfiai! Ez az a gyönyörűséges mákvirág, a ki azt
a gaz csalót a nyakunkra hozta! Összejátszottak! Biztosan osztoztak is a
filléreken, a mit tőlünk csaltak ki!
Ebben a pillanatban Béla azt érezte, hogy valami lágy, szutykos izé
locscsan az arczához. Érett paradicsom-alma volt, a mit valamelyik
asszony vágott hozzá. De nem igen ért rá, hogy megbotránkozzék rajta,
mert a következő pillanatban egész csapat záptojás verődött szép világos
sárga felöltőjéhez. Az orrát pedig egy rohadt krumpli találta el. A
telivér paripa, a mely szintén megkapta a magáét e különös záporból, egy
darabig állta az ostromot, hanem aztán megelégelte a dolgot; nagyot
ugrott és vadúl vágtatott vissza a kastély udvarára és ott körbe kezdett
szaladgálni lovasával az egybegyűlt lakodalmas nép előtt. Mintha csak
valami czirkuszi produkcziót végzett volna a mulattatásukra. Szegény
Bélát úgy kellett leszedni a hátáról, félholtan.
Hanem ez már több volt a soknál. Még hogy egy ilyen előkelő úrfit
meghajigáljanak paradicsommal, záptojással, krumplival, megkergessék
egész világ szégyenére! Hát nincs jogrend ebben az országban?
– De van! – mondta sötéten a főszolgabiró úr, a ki eddig is csak azt a
pillanatot várta, mikor ajánlhatja föl szolgálatát az előkelő családnak.
Előhivatta könnyű homokfutó kocsiját és mikor beleült, hátra szólott:
– Egy óra mulva elhozom a vőlegényt még a sárkányok körme közül is!
A vasúthoz hajtatott és onnan telefonált a csendőrségre. Jőjjön azonnal
négy lovas a Vajkay-pusztára és kergesse szét a lázadókat. Ha lehet
könnyű szerrel, ha nem lehet, – ott a karabély és a huszárkard. Eddig is
megtette volna, ha szavát nem adta volna Jenőnek. De most már nem
félrevezetettekről volt szó, hanem lázadókról. No, majd kapnak most
olyan leczkét, hogy örökre elmegy a kedvük a lázadástól.
Háromnegyed óra mulva négy lovas zsandár nézett farkasszemet a tömeggel.
Paripáik harczra készen tánczoltak, kardjaik fenyegetően villogtak. Az
örsvezető kiadta a parancsot:
– Oszoljanak szét!
Az emberek első fölhivásra hátat fordítottak és a kastély udvara felé
szaladtak. Küllő mester vezette őket. Az uton nem maradtak csak
tehetetlen asszonyok, gyönge gyermekek. Az örsvezető utánuk kiáltott:
– De nem arra ám, hé! Vissza!
Azt hitte, hogy most a kastélyt fogják megrohanni. De Küllő mesternek
más volt a haditerve. A nép neki esett a rácsos kerítésnek és hamarosan
letördelte vasrúdjait. A végük lándzsa-formáju volt, de aligha gondolt
arra, hogy még igazán lándzsának fogják használni, a ki ezt a díszt
kitalálta.
Most aztán visszafordultak a csendőrök felé. Küllő mester elől rohant és
a vasruddal akkorát vágott az örsvezető lovának fejére, hogy a szegény
állat fájdalmasan vijjogott föl.
A mi ezután történt, azt bajos volna elbeszélni. A lovasok
összekeveredtek a tömeggel, lövöldözés, puffogás, átkozódás,
jajveszéklés hallatszott. Ám mind e harczi zajt túlzúgták az asszonyok
és gyermekek, a kik félre menekülve jajveszékeltek.
A szörnyű hangokra Jenő kihajtatott és ha apja vissza nem tartja, maga
is belerohan az öldöklésbe. Magánkivül ordította:
– Hagyjátok abba! Hóhérok! Hóhérok!
Hiszen abba is hagyták. A kit meg nem sebzett a kard, vagy a golyó, mind
elmenekült. Az út porában sebesültek vonaglottak, mint a pondrók. A
zsandárok maguk is véreztek. Rémületes látvány volt.
Az öreg Vajkay borzadozva rebegte a kocsisnek:
– Szabad az út… Hajts!
A lakodalmas hintó nekilódult és a paripák füle mellett vígan lobogtak a
selyem keszkenők.