most is, mint azok az almák a zsákokban. A gróf nyilván nagyon röstelte,
hogy ilyen vulgáris foglalkozásban találódott a grófné és mentegetőzve
motyogta:
– A feleségemnek nagyon különös passziói vannak. Hja, a nők nagyon
szeszélyesek.
De a grófné jókedvűen megczáfolta nyomban:
– Sohse czifrázd a dolgot! Nem szeszélyből teszem biz én, hanem mert
különben a fele elkallódnék, ha nem volna rajta a szemem!
Aztán Jenőhöz fordult magyarázóan:
– Tudod, ott van a nagy gyümölcsösünk, de semmi hasznát se láttuk eddig.
Épen csak, hogy a mi asztalunkat ellátta gyümölcscsel. De most rájöttem,
hogy a bolond német drága pénzt ád az almánkért, a mi eddig a fa alatt
rothadt meg. Azóta hát egy darabnak sem szabad elvesznie; ez mind megy
egyenest Németországba és meg sem áll Berlinig! Bizony, akár hiszed,
akár nem, most már a fele háztartásomat ez az alma fizeti!
A gróf kényelmetlenül szólott közbe:
– De kérem…
– Nono, hiszen azért Jenőnek nem lesz oka lekicsinyelnie a
háztartásomat. Különben majd lesz rá alkalma a vacsoránál, hogy
megbirálja. Mert remélem, hogy itt maradsz vacsorára?
Jenő vígan válaszolta:
– Persze, hogy itt maradok!
Ettől a grófnak is megjött egyszerre a kedve.
– Ejnye be pompás lesz!… Megbocsáss, de most el kell tünnöm egy
pillanatra… Addig csak mulassatok…
A grófné mosolyogva nézett utána és szeretetteljes hangon mondotta:
– A vén bolond!… Tudod-e, hova siet? Frakkba öltözködik a te
tiszteletedre. Olyan, mint a gyermek most is. Könnyelmű, de csupa szív,
csupa jóság. Sejtelme sincs arról, hogy mi történik körülötte, hogy
milyen küzdelem folyik itten ezért a birtokért. Apránként, szinte
forintonként kell legyőzni az adósságot és bizony, már nem messze
vagyunk tőle, hogy hírmondó se maradjon belőle! Szegény öregem,
megszokott életmódjáról, minden szórakozásáról egyszerre mondott le, de
azért sohasem mutatta, hogy fáj neki a lemondás. Mondom, hogy áldott jó
szive van.
Jenő ezenközben otthonosan ült le az egyik almás zsákra, Melanie pedig
szembe vele a másikra. Oly boldognak érezte magát, mint a sivatag
vándora, a ki végre családi körébe ér. Hiszen sivatagon vándorolt ő is
eddig: anyját alig ismerte, apja nem törődött vele és itt a tanyán is
egy öreg emberrel él együtt, a ki igazán csak a saját gondolatait
szereti, és egy leánynyal, a ki csak egy boldogtalan szerelem
könnycseppjein át tud ránézni…
A vacsorán a gróf valóban frakkban jelent meg és csak úgy sugárzott az
arczáról a boldog ünnepélyesség. Jenőn kivül is volt még vendég a
vacsorához: Berzéty, a környék főszolgabirája, a ki dzsentri létére itt,
a telivér arisztokrata társaságban mentül könnyedébb és fesztelenebb
iparkodott lenni, és a plébános, a kivel a gróf oly gondosan bánt, mint
a hogy a királyok szoktak bánni udvari gyóntatójukkal. E két vendéget a
gróf hivatta ide sürgősen a Jenő tiszteletére, hogy népesebb legyen az
asztal.
Vacsora közben Jenő megemlítette, hogy mi járatban volt erre:
szoczialista izgatók bujkálnak a vidéken és izgatják a népet. A
főszolgabiró úr hatalmasan fölpattant:
– Igen? Hát majd elintézem én a dolgot. Lánczon vitetem ki a bitangokat
a határból.
Jenő tiltakozni akart, de a főszolgabiró úr, úgy látszik, kedvencz
témájára akadt és nem tudta abbahagyni.
– A míg én élek, addig mukkanni se fog itt semmiféle népbolondító
bitang! Ezek rontják meg a népet, a mely olyan jó volt eddig, mint a… a
birka!
A plébános úr malasztteljesen mondta:
– Hiányzik a népből a vallásos nevelés, ez a baj!
– És a hála! – tette hozzá a gróf, hogy ő is mondjon valamit.
– Eh, az a baj, hogy a népnek nagyon is jó a dolga! – mondta a
főszolgabiró úr. – A míg a nép csak puszta kenyeret eszik, alázatos,
mint a kutya. De ha már húst is eszik hozzá, akkor bort akar rája, és ha
bort iszik, azt hiszi, hogy ő is úr, mint mi!… No, de majd letöröm én a
szarvukat!
Most a gróf Jenőhöz fordult:
– Hát neked mi a véleményed?
Jenő halkan, kínos mosolylyal válaszolta:
– Egyelőre semmi, csak arra kérem a főszolgabiró urat, hogy bizza rám az
én népemet. Majd boldogulok én vele valahogy…
Aztán hogy másra terelje a beszédet, hirtelen fölkapta a poharát.
– Az én kedves rokonaim egészségére!
XI.
Künn a mezőségen korhadt olaj-malom állott, a mely olyan volt, mint a
szájával leborított óriási tölcsér. A mióta a Vajkay-tanyán fölépültek a
szép téglafalú, modern malmok, nem használódik ez a rozoga ősszerszám.
De le sem bontották, mert zivatar idején ide menekül a mezei nép a tető
alá, a mely valóban hasonlít is egy kifeszített esernyőhöz.
Vasárnap délután titokzatosan, egyenként szállingózik ide a parasztság.
Szétszóródva, a száraz kukoriczában bujkálva jönnek és aztán eltünnek a
malom homályában, a mi olyan jól diszíti a titokzatosságot.
Odabenn alig üdvözlik egymást, leülnek az óriási fakerék küllőire és
várnak szép csöndben, mint a fegyelmezett iskolás gyermekek. Végre a kis
hosszúfürtű Steinfeld-gyerek fölmászik a garatra, a mely ép olyan,
mintha szószéknek csinálódott volna és botjával háromszor kopog.
– Az ülést megnyitom és fölkérem Suta Balog Mihály elvtársat, hogy
foglalja el az elnöki széket.
Suta Balog Mihály felczihelődik és nagy méltósággal telepedik le a
Steinfeld-gyerek mellé.
– A mai ülés szónoka Küllő Lukács elvtárs. Halljuk!
– Halljuk! Halljuk!
Küllő mester, a részeges kovács föláll, köhécsel egy keveset, hogy
rendbe hozza a gégéjét, a melyen irtó nyomokat hagyott a szesz és
elkezdi:
– Elvtársak! A miképen a sötét éjszaka után kél föl a ragyogó nap és a
miképen az Úr száraz lábbal vezette ki az ő választott népét a szolgaság
házából, – azonképen jön el a szocziálizmus dicső eszméje, hogy
visszaszerezze az eltiprott népek millióinak elkobzott jogait. Mert mik
vagyunk mi? Emberek, vagy barmok?
Suta Balog Mihály dühösen szól közbe az emelvényről, egy pillanatra
megfeledkezvén az elnöki szék hideg méltóságáról:
– Bizony, emberek, a kutya teremtésit!
– No, ugye hogy emberek vagyunk! Ha pedig emberek vagyunk, akkor nekünk
épen annyi a jussunk, mint minden embernek, mert az Isten nem teremtett
kétféle embert, hogy legyen úrnak és szolgának való belőle, hanem csak
egyfélét teremtett, azt is a maga képére. Például Kis Fekete János
elvtárs, mi van a kelmed ábrázatán…
Kis Fekete János ijedten kapott ingujjával az arczába. Küllő mester
pedig folytatta nyugodtan:
– … mi van a kelmed arczában, a mi különbséget tenne kelmed és más
emberfia között?
– Nono, hát igaz, hogy máma nem borotválkoztam… megcsorbult a borotvám,
ez az oka!
– De van-é a kelmed arczán a gyalázatosság bélyege, hogy kelmed mégis
másnak a szolgája, igavonó barma? Hát nem tudna-é kelmed is ép úgy a
maga gazdája lenni, mint bárki más?
– De bizonyisten tudnék!
– És lám, kelmed mégis egész világéletében másnak a szolgája lesz,
másnak a hasznára fogja hullajtani véres verejtékét! És miért? Azért,
mert a gőgös, kiszipolyozó nagy urak a kezükbe kaparították a földet, a
mi jogos örökségünket és kizsákmányolnak bennünket.
A Steinfeld-gyerek merengő búval hajtogatta boglyas fejét a garatban.
– Úgy van! Ugy van!
Küllő mester fölpillantott és bátorságra kapott a helyesléstől.
– Mi fog bennünket megoltalmazni a szipolyozó nagy tőke ellenében? Mi
fogja kivívni a mi elkobzott ősi jogainkat? A szocziálizmus
világmegváltó eszméje! Egyet kell értenünk, össze kell fognunk és akkor
olyan erősek leszünk, hogy úgy rázzuk le magunkról zsarnokainkat, mint a
hogy a bika rázza le magáról a beléakaszkodott juhászkutyát! Elvtársak!
Esküdjünk meg itt, hogy össze fogunk tartani, hogy hívek maradunk a
szocziálizmus világmegváltó eszméjéhez és hogy mindig pontosan beadjuk a
napi két krajczárt a pártvezetőségnek Steinfeld elvtárs útján a
pártczélokra. Esküszünk!
– Esküszünk! Esküszünk!
A Steinfeld-gyerek most átszellemülten néz az olajmalom tetőzetére és
egyik kezét a mellére szorítva ismétli:
– Esküszünk!
Aztán újból leül és súg valamit Suta Balog Mihály elvtársnak, minek
következtében az megszólal:
– Kinek van megjegyzése Küllő elvtárs beszédére?
Kis Fekete János, a kinek oldalát már nagyon fúrta a beszélhetnék,
félvállal föltápászkodik, megsimogatja a bajuszát, zavartan hümmöget,
aztán megszólal:
– Hát nékem csak az a megjegyzésem vóna, hogy hát… Küllő elvtárs jól
beszélt, igazat mondott, minden szava szinigazság vót, mert hát mi is
emberek vagyunk, mi sem vagyunk barmok és nem igazság az, hogy egyiknek
annyi fődje van, a másiknak meg semmi sincsen és ha már az ember
dógozik, mint az ökör, hát – mondok – legalább látszatja lenne, de
nincsen, – mondok – mert például itt vagyok én, kapálok, szántok,
aratok, mindent csinálok és még sincs látszatja, mert – mondok – egészen
más vóna, ha a főd az enyém volna, de így megette a fene – mondok –, a
fele is alig az enyém a termésnek, pedig az egész se volna sok, hát
azért mondok, hogy csak jőjjön az a szocziálizmus, mi majd kitartunk
mellette, mert két krajczár naponta sok pénz, de szivesen megadom, ha
tudom, hogy fődet kapok érte, csak úgy vóna jó, mondok, hogy mentül
hamarább adnák már ide a fődet, mert mentül előbb, antúl jobb… hát csak
ez a megjegyzésem!
Kis Fekete János ragyogó arcczal ül le. Egészen mámorossá tette ez a
siker. No lám, sohse hitte volna, hogy ilyen könnyen fog menni a
szónokolás. Egyfolytába beszélt, még csak meg se szusszant közbe, úgy
jött belőle a szó, mint a vízfolyás!
Az ő sikerén fölbátorodnak a többiek is, egyik a másik után áll föl
szónokolni, mind elmondja ugyanazt és mind átérzi ugyanazt a dicsőséget.
Ám az őszi este korán leszáll, sötét lesz az olajmalomban és a
szocziálisták hangtalanul, szétszóródva, egyenként, a hogy jöttek,
visszaszállingóznak a tanyára.
A Steinfeld-gyerek és Küllő mester azonban együtt maradnak. Ők a «Pokoli
szomjúság»-ba mennek.
Most már a világtalan Pór Albert előtt sem lehetett titkolni, hogy csak
a puszta levegőnek prédikál. Maga Jenő tudatta vele, hogy micsoda
veszedelmes bomlást idézett elő a népben valami rejtelmes szocziálista
izgató. Az öreg megdöbbent ettől a fölfedezéstől.
– Az lehetetlen, hogy a párt akarta volna megbolygatni az én munkámat!
Nem, ez lehetetlen! Hiszen igaz, öreg vagyok már, tehetetlen és nem igen
járok közibéjük, de lehetetlenség, hogy megfelejtkeztek volna rólam!… És
ha mind megfelejtkeztek is, ott van köztük Joó Pál, az én tanítványom.
Meg is iratta azonnal panaszát hűséges tanítványának és kérve kérte,
hogy jőjjön el ő maga; hátha ő még helyre tudná hozni, a mit lelketlen
emberek elrontottak.
Joó Pálnak a szivébe markolt ez a meghivás. Hogy ő oda utazzék és lássa
Katalint, gyermekkori barátnőjét, néma, titkos ábrándjainak királynőjét
másnak az oldalán? Nem, ezt nem tudná megtenni. Hiszen azok közül való
volt ő is, a kik csöndes fájdalomra, az örökös lemondásra és a szigorú
kötelességekre termettek. De nem eleget szenvedett-e ő így is, mikor a
régi megszokás naponta elvitte ama kis ház elé, a hol Katalin lakott
azelőtt? Miért fokozta volna még élesebbre a fájdalmát?
Visszaírt Pór Albertnek, hogy a szocziálistapárt senkit sem küldött ki
arra a vidékre; ha valaki mégis izgat ottan, az csak szédelgő lehet.
Sejti is, hogy kicsoda. Egy Steinfeld Ottokár nevű fiatal ember, a ki a
maga zsebébe gyűjti a garasokat, a melyeket a jámbor nép a párt
czéljaira ád. De azt ne kivánja tőle az ő jó öreg barátja,
tanítómestere, hogy oda utazzék. Azt nem teheti most, mert… mert nagyon
sok a dolga, különben sem érzi magát a legjobban. Hanem maga helyett
leküldi egy elvtársát, a ki még sokkal hasznavehetőbb is lesz, mert hisz
azt jól tudja az ő öreg barátja, hogy ő gyámoltalan, félszeg, mikor
hangosan kell beszélni.
De Pór Albert nem érte be ezzel a válaszszal. Újból ráírt, hogy csak
jőjjön. Tegye félre minden dolgát, és ha gyöngélkedik, akkor meg
épenséggel jőjjön, mert ez a friss tanyai levegő helyrehozza néhány nap
alatt. Különben is szégyen, hogy még eddig föl nem kereste, látni nem
kivánta. Vagy talán ő is olyan, mint a többi: hálátlan?
Erre már nem lehetett csak igennel válaszolni. Meg is táviratozta, hogy
jönni fog és a legközelebbi vonatra fölszállott.
A tanyán nagy örömet keltett ez a távirat. A fővárosi ember fél a
távirattól, de a tanya egyhangúsághoz szokott lakója örül neki.
Valamennyien kihajtattak a vonathoz a várva várt vendég fogadására: az
öreg, Katalin és Jenő. Az állomáson már ott találták a Stubenthal
kocsiját és Jenő szóba ereszkedett a kocsissal:
– Hozott valakit?
– Nem, hanem viszek.
– Kit?
– A nagyságos Vajkay Béla urat várom Budapestről.
Jenő meghökkent. Bizony most ugyancsak rossz időben érkezett a
testvérbátyja. Kutatva nézett a leányra, a ki végig hallgatta a rövid
beszélgetést. De semmi zavart, vagy ijedtséget sem vehetett észre rajta.
Különben is Katalin az utóbbi időkben rohamos változáson esett át.
Csendes szomorúsága teljesen eltünt és visszatért régi leányos jókedve.
Szerelmi csalódása abban a pillanatban meggyógyult, a mikor megtudta,
hogy szerelmese nem szerény könyvelő, hanem a Vajkay-család dúsgazdag
majoreszkója. Igy hát nem czudar hűtlenségnek, vagy ádáz, kérlelhetetlen
sorsnak lett a martaléka, hanem egy előkelő, elkényeztetett úrfi
farsangi tréfájának volt az eszköze. És Katalin sokkal önérzetesebb
leány volt, semhogy ezek után is ragaszkodni tudott volna az emlékeihez.
Ime, pompásan bekövetkezett világtalan apjának jóslása: szerelmének
tárgya ideállá változott, a mely a valóságban sohsem élt és a melyet
csak az ő képzelete alkotott meg. Az ilyen ideál pedig nem teher a leány
szivének, hanem kedves ábránd, a mely betölti üres óráit.
Jenő aggódva kérdezte tőle:
– Nem fél a találkozástól?
A leány vígan válaszolta:
– Dehogy, sőt kiváncsian várom. Szeretném már az igazi formájában is
látni kedves testvérbátyát.
Karon fogták az öreget és a pompás, csípős őszi napon sétálgatni kezdtek
a sinek mentén. A távolban már látszott a kicsi füstfelhő, gyorsan
közeledve.
A vonat végre megállott és először Joó Pál szállott ki belőle. Kis
kézitáskát tartogatott és látszott rajta, hogy egészen meglepte ez a nem
várt fogadtatás.
Csak azután ugrott ki a fülkéjéből Béla és gyorsan körülnézett valami
hordárféléért a perronon. De a mint azt a kis társaságot meglátta,
köztük elhagyott szerelmesét, azt hitte nyilván, hogy ezek most
testületileg jelentek meg a boszúálló leszámolásra. Megszeppenve ugrott
vissza a fülkéjébe, mielőtt még észrevennék.
– Tyűh, kutya-teremtette! Majdhogy ép a kezük közé nem pottyantam.
Sebtében végig vágódott a kanapén, a fal felé fordult és tette magát,
hogy az igazak álmát aluszsza. Majd ráér fölkelni, ha elindul a vonat.
Jenő meglepetve nézte ezt a furcsa hadműveletet és nevetve mondta:
– Az én kedves bátyám megijedt. Most a rossz lelkiismeret tovább viszi
majd egy stáczióval!
A kocsiban lassan indult meg a beszélgetés. Minél vidámabbak voltak ők
hárman, annál elfogultabb lett Joó Pál. Tekintetüket kerülte és
belebámulva a végtelen síkságba, a melynek minden termését letarolták
már, beszélte:
– Jól ismerem azt a Steinfeldet és meg kell adnom, hogy ha szédelgő is,
de nagyon ügyes ficzkó. Jól tudja, hogy a népet sokkal könnyebb
hazugsággal becsapni, mint az igazságra megtanítani. Ezért van neki
mindig sikeresebb munkája, mint nekünk, és bizony most is aggódom, hogy
hiába való lesz a fáradozásunk. Ő olyasmit igér a népnek, a mit ugyan ő
nem tud megadni soha, de mi igérni sem tudunk…
Mikor beértek a tanya udvarára, Jenő kiszállott a kocsiból és búcsuzni
kezdett. Katalin csalódva mondta:
– Ejnye, hát nem marad? Pedig azt hittem, hogy velünk fog ebédelni.
Jenő zavartan válaszolta:
– Lehetetlen… okvetlenül át kell mennem Stubenthalékhez. Fontos ügyem
van ott és… és különben is, ők most a bátyámat várják és részben mi
vagyunk az okai, hogy elestek a vendégtől. Illik hát, hogy kárpótoljam
őket.
Nem is tartóztatták tovább és így hát csak hárman ültek a terített
asztalhoz, a melyen már kitálalta a levest a gondos szakácsnő.
Katalin nevetve mondta:
– Azt hiszem, Vajkay Jenő sem sokáig fog legényéletet élni a kastélyban.
Észrevettem, hogy van valaki a Stubenthal-kastélyban, a ki nagyon
tetszik neki.
Az öreg őszinte rajongással szólott közbe:
– És ha neki tetszik, bizonyára kiváló teremtés. És nem lehet annyira
kiváló, hogy ő meg ne érdemelné.
Ártatlan ebédközi beszélgetés volt ez, a mivel a leves és hús közti
szünetet szokás az asztalnál betölteni. De Joó Pál mégis úgy hallgatta,
mintha új világot fedeztek volna föl előtte. Ugyan mi lelte, hogy szelid
kék szeme úgy kiragyogott, sápadt arcza úgy kipirult egyszerre. Olyan jó
kedve támadt, hogy akár szivesen körültánczolta volna az asztalt. Pedig
igazán nem volt tánczos természet.
Katalinnak csak rá kellett néznie, hogy megértsen mindent és úgy
elpirult, mint a leány, a ki az első vallomást hallgatja. Most már
megértette, hogy miért hidegedett el egyszerre tőle gyermekkori pajtása,
a mikor megtudta, hogy a Vajkay-pusztára költözködnek és megértette azt
is, hogy miért volt olyan elfogult, a mikor öreg mesterét viszontlátta.
Hiszen ha nem merült volna el annyira saját szerelmi bánatába, magának
is észre kellett volna vennie ezt a csalóka látszatot, a melybe a
véletlen helyezte őt. És ha eddig pirult leányos szeméremből, most még
jobban elpirult arra a gondolatra, hogy az ifjú, a ki leghivebb barátja
volt a földön, oly hosszú idő óta azt hitte róla, hogy fiatal
kenyéradójának kedvesévé vált. Élénken mondta, mintha a maga
védőbeszédét rejtette volna a szavak mögé.
– Vajkay úr elmondott nekem mindent. Eleinte idegenkedett
Stubenthaléktól, mert azt hitte, hogy ők is léha, gőgös mágnások, de
aztán meggyőződött róla, hogy ép oly dolgosak, szerények és háziasak,
mint akármelyik polgárcsalád. Melanie grófnőről pedig olyan hangon
beszélt, a mi már jóval több, mint ez az elismerés… Ezt mi lányok tudjuk
a legjobban megbirálni.
Az egyszerű ebédnek vége lett és Pál egy pillanatot sem akart
elvesztegetni. Vette a kalapját és indulni készült.
– És most fölkeresem azt az ipsét. Azt hiszem, a betegség elmulik
magától, ha a baczillust eltávolítom.
Poór Albert megmondta neki, hogy hol keresse a kis agitátort, ha meg
akarja találni. Állandó tanyát ütött a «Pokoli szomjúság»-ban; ott
lakik, ott étkezik, ott tudnak minden lépéséről. Pál tehát odahajtatott
egyenesen.
A kis Steinfeld Ottokár pedig ugyancsak megfeszűlten várakozott már a
csárdában. Nem ugyan Pálra, hanem Vajkay Bélára, a ki ilyenkor szokta
elhozni a száz forintot, a mit havonta igért neki buzgó izgatásáért. Az
éjszaka ugyan némi kis vigassága volt Küllő mesterrel, a minek folytán
csak hajnalban került ágyba, de azért korán fölébredt és szörnyű
fejfájósan leste az ivószoba ablakából az utat. Mert a ki a vasútról
jövet a Stubenthal-kastély felé tartott, annak itt okvetlenül el kellett
haladnia.
De hiába várt; a Stubenthal-kocsi üresen tért vissza a kastélyba és
Steinfeld Ottokárnak most már csak az a reménysége maradt, hogy hátha
gyalog tér be hozzá hatalmas pártfogója.
Ruhástól ledült hát a kanapéra aludni és szigorúan meghagyta a
korcsmárosnak, hogy ha valaki keresné, a világért le ne tagadja, sőt
inkább azonnal fölkeltse.
Ennélfogva mikor Pál a kis szocziálista felől tudakozódott, a korcsmáros
buzgón válaszolta:
– Óh, csak méltóztassék egy pillanatra helyet foglalni. Steinfeld úr
épen sürgős munkában van, de rögtön előhivom.
Steinfeld úr épen azt álmodta, hogy egy halom bankót markolászik föl a
földről, de minél többet markolt föl, annál több maradt a földön, úgy
hogy egészen beleizzadt a szedegetésbe. E kellemetes foglalkozásából
ébresztette föl a korcsmáros:
– Itt van az az úr!
A kis agitátor fölpattant, mint a nyil és bárha még szemén ott libegett
az álom kábasága, berohant az ivóba.
– Alázatos szolgája, nagyságos uram… Már azt hittem, hogy ma nem
méltóztatik…
De egyszerre torkán akadt a szó, a mikor Joó Pált megpillantotta. Pál
keményen rászólt:
– Hallja maga Steinfeld!
– De kérem, elvtárs, én…
– Elvtársa magának az ördög, de nem én!… Mit művel maga itt, Steinfeld?
Micsoda ujabb gazság ez?
A kis Steinfeld önérzetesen berzenkedni próbált:
– De kérem, semmi gazság! Én hiveket szerzek a szocziálizmusnak. A nép
imád itten!
– Hát ide figyeljen, Steinfeld, de jól ide figyeljen minden szóra. Én
nem vitatkozom magával és nem fenyegetem meg azzal, hogy átadom az
igazságszolgáltatásnak. Az igazságszolgáltatás akármilyen sánta is,
egyszer majd csak utoléri úgyis… De ha nem fogad szót nékem, akkor én
magát megveretem Budapesten, vagy akárhol, a hol nekünk hiveink vannak.
Hiszen tudhatja, hogy a mi hiveink között vannak jó kemény öklű
vasesztergályosok… és azok mindig hajlandók az ilyen gazembert
megbüntetni, a ki az ő elveiket kompromittálja.
– De kérem, ez brutalitás, ez erőszak, ez…
– Tudom, tudom! De azért magát mégis el fogják verni, Steinfeld. És
pedig úgy el fogják verni, hogy magának örökre elmegy a kedve a
szocziálizmustól. Megértette?
Steinfeld megtörten válaszolta, mintha máris a verés után lett volna.
(Úgy látszik, voltak már némi tapasztalatai e téren.)
– Meg!
– No lássa! Akkor hát figyeljen a parancsolatomra, Steinfeld.
Pál hideg hangon folytatta:
– Azt akarom, hogy hivassa ide a vezető embereket és azok előtt ismerje
be, hogy micsoda lelketlen csaló maga! Értette, fiam?
A kis agitátor megszeppent.
– De kérem, hisz az lehetetlen. A nép akkor biztosan agyonütne engem.
Mert… a nép nagyon ragaszkodik hozzám.
– Hja, akkor választania kell, hogy mi a jobb: ha az én
vasesztergályosaim verik meg, vagy a tanyai nép. A vasesztergályosok
öklét már ismeri.
Ez a kis visszaemlékezés nagyon kellemetlen lehetett Steinfeldnek, mert
gyorsan határozott.
– Ide hozom őket… Csak egy kis kiméletet kérek. Tessék elhinni, hogy én
az ügy érdekében cselekedtem!
– Nohát akkor csak egy-kettő, induljon. Majd beülhet a kocsimba, így
gyorsabban visszajöhet.
– Oh, kérem, nem vagyok én arra méltó!
– Nem is, Steinfeldkém, de azért csak üljön be, nehogy az a gondolata
támadjon útközben, hogy megszökhetik. A kocsisnak kiadom utasításba,
hogy tartsa szemmel.
A kis agitátor tehát elhajtatott a falu irányában, Pál pedig az apró
ablakhoz ülve nézte az útat.
Egyszer csak látta, hogy kocsi közeledik a távolból. A mint közelebb
ért, akkor vette csak észre, hogy nem az ő kocsija és egy fiatal szőke
úr ült benne, a kinek arcza roppantul ösmerős volt neki. Esküdni mert
volna rá, hogy ezt az embert látta már valahol. De vajjon hol?
A szőke ifjú megállíttatta a korcsma előtt a kocsit és bejött az ivóba.
Ebben a pillanatban egyszerre eszébe jutott Pálnak minden. Igen, igen!
Semmi kétség, hogy ez Kovács Béla, a ki olyan váratlanul hagyta egyszer
faképnél Katalint. Igaz, hogy csak egyetlen egyszer látta, de a
boldogtalan szerelmeseknek jó a memóriájuk. Örökre rá emlékeznek arra, a
ki szerelmüknek akadálya volt.
Rá szerette volna vetni magát, de aztán nyugalmat erőszakolt és figyelve
maradt az ablaknál.
Béla körülnézett és kopogva hivta a korcsmárost.
– No mi az? Steinfeld úr nem várt meg engem?
– Épen most ment el, de ezt az urat hagyta itt addig!
Pál lassan fölállott és oda ment Béla elé.
– Steinfeld urat tetszik keresni? Sürgős dologban ment el, de ha valamit
üzenni tetszene…
Béla előbb gyanakodva nézett végig rajta, de a Pál alamuszi közömbössége
megnyugtatta.
– Ön is szocziálista?
– Igen, én is.
– Ahá! Ön tehát segíteni fog Steinfeldnek? Nagyon helyes! Két ember
mindig több, mint egy… Hát megy a munka?
– Óh, kifogástalanul.
– Brávó! Itt van már az ideje, hogy az elnyomott nép harczba álljon
jogaiért, hahaha! No, csak csinálják tovább és én nem hagyom cserben
magukat. Ezt, kérem, adja oda Steinfeldnek.
Pál zsebretette a borítékot, a melyben sejthetően pénz volt és
alázatosan kérdezte:
– Köszönöm!… Más valamit nem méltóztatik üzenni néki?
– Nem, azaz hogy… Mondja meg neki, hogy a délelőtti vonatról lekéstem,
azért jöttem csak most… No Isten vele!
Béla tovább hajtatott és Pál álmélkodva kérdezte meg a korcsmárostól:
– Ki volt ez az úr?
– Hát nem tetszik ismerni? Vajkay Béla nagyságos úr. Roppant finom úri
ember!