gyanakodva meresztette rá a szemét, mint valami detektiv. Alacsony,
borotvált képü fiatalember volt, hosszú haja költőiesen hátra
hullámoztatva a fejebúbján és a nyakában akkora piros nyakkendőcsokrot
viselt, hogy vitorlának is beillett volna. Egyébként egész halomnyi
paksaméta volt előtte; nyilván azt tanulmányozta, mielőtt az ujabb
jövevény meg nem zavarta a munkájában.
Béla érdeklődve nézett vissza rája és ettől a tekintettől még
izgatottabb lett az ifjú. Most már idegesen fészkelődött a lóczán és
néhányszor olyan mozdulatot tett, mintha oda akarna menni Bélához. De
mindig meggondolta magát. Végre is Béla segített rajta és ő kezdte meg a
barátkozást. Oda szólt hozzá:
– Kellemes hűvös van idebenn!
Az ifjú hálásan ragadta meg a feléje dobott fonalat és bámulatos szónoki
készséggel felelte:
– E hűvös árnyék főként azoknak kellemes, a kiket hivatásuk arra
késztet, hogy a rekkenő hőségben a poros országutat rójják!
– Az ám! Meleg van odakünn!
Az ifjú most közelébb húzódott és bizalmaskodva kérdezte:
– Ön is gyalog?
– Hát persze! Per pedes apostolorum!
Az ifjú most szemmelláthatóan megdöbbent:
– Az apostolok lábán? Tehát elvtárs?
Béla ráhagyta:
– Hát persze. Elvtárs!
– Tehát gyanum még sem bizonyult alaptalannak! Én már belépése első
pillanatában fölismertem elvtársat.
– Ne mondja!
– De bizony! Ilyen időben ki más vetődnék erre… És ha szabad kérdeznem,
nemzetközi, vagy nemzeti?
Béla találomra felelte:
– Nemzeti. Természetesen, hogy nemzeti!
Az ifjú idegesen fölpattant.
– Akkor ön lekésett innét, mert ez a vidék már egészen a miénk.
– Teringette! Kiké?
– A miénk! A nemzetközi szervezeté! Én már egy hónap előtt megkezdtem
itt a munkálatokat és azóta folyton dolgozom. És biztosíthatom róla,
hogy a miénk lesz az egész!
– Nono! Azt majd meglátjuk!
– Hogyan? Hát ön is itt akar dolgozni? Ez csúf konkurrenczia, uram! Ez
megsértése a hallgatólagos megállapodásunknak. Mi nem zavarjuk az önök
czirkulusait és önök nem zavarják a mienket.
Az ifjú még közelebb húzódott Bélához és szeliden, szinte kérve
folytatta:
– Nézze, nem is volna értelme, hogy itt kezdje meg a munkát. Itt minden
fáradság hiábavaló, mert ha én egyszer megdolgozom a népet, jöhet oda
akárki más! Sokkal jobb lesz, ha megegyezünk békésen. Én például
átengedek önnek egy másik kerületet, ön pedig itt hagy engem. Én
különben Steinfeld Ottokár vagyok, a központi bizottság tagja.
– Örvendek!… És mennyire van már itten?
– Oh, a dolog nagyon szépen halad. Előbb a nép néhány befolyásosabb
vezetőjét nyerem meg az ügynek, aztán lépek majd érintkezésbe a néppel.
Béla elmosolyodott és jókedvűen mondta:
– Hát nézze kedves Steinfeld úr, én visszavonulok és semminemű akadályt
nem gördítek az útjába. Sőt minden módon elő fogom segíteni a működését.
És mivel tudom, hogy az ilyesmi olyan mint a hadjárat, a mihez pénz
kell, tehát adok önnek száz forintot és kötelezőleg kijelentem, hogy ezt
havonként mindaddig meg fogja kapni tőlem, a mig itt, a
Vajkay-uradalomban fog működni.
Az ifjú agitátor elbámészkodott.
– Hogyan? Elvtárs… ön… uraságod… Száz forintot?
– Egy szót se! Ne kérdezzen és nyugodjék belé a – száz forintba. Azt
hiszem, ez könnyen fog menni!
– Mindenesetre!
Az ifjú mohón dugta zsebre a pénzt és hálálkodva mondta:
– Oh, nagyon köszönöm… természetesen a pártszervezet nevében. Mert ez
olyan, mintha csak a párt kapta volna. Majd meg méltóztatik látni, hogy
mit tudok én! Egy fél év mulva mindenki nemzetközi szoczialista lesz
itten!
De aztán eszébe jutott a kilátásba helyezett havi száz forint és
meggondoltan tette hozzá:
– Egy félév múlva, vagy… egy év múlva. És hova küldjek uraságodnak
értesítést?
– Sehova? Ebben a korcsmában minden hónapban fölveheti a pénzét.
– A párt pénzét, tessék így mondani.
– No igen, kedves… izé úr…
– Steinfeld Ottokár!
– Tehát kedves Steinfeld ur! Buzgó munkálkodást kivánok és kérem, hogy e
pillanattól kezdve felejtsen el, mintha sohasem láttuk volna egymást!
– Oh, a titoktartás már a hadi taktikámban benne van.
– Helyes! Tehát csak küzdjön hősiesen, Steinfeld úr!
Béla elégülten ment ki a korcsmából és vidáman dörmögte:
– No Jenő öcsém! Apostol vagy? Tehát most küldök a nyakadra egy másik
apostolt! Meglássuk, ki viszi többre!
X.
– Jaj, méltóságos grófkisasszony, csókolom azt a jóságos szivét! Többet
ért az a kis tyúkleves minden patikánál! Bizony, ha a méltóságos
kisasszony be nem nézett volna hozzám, akár elpusztulhattam volna itt az
ágyban!… Hogy az uram? Jaj, kérem, abba most végkép belébujt az ördög,
nem lehet azzal most beszélni! Hiszen eddig is iszákos, korhely ember
volt, de mégis csak megvoltam vele valahogy. Az iszákos ember vagy
garázda, vagy jókedvű. Ha garázda volt, megvert, ha jókedvű volt, hát
beczézett. De most!… Az üllőt végkép otthagyta, csak az inasgyerek
piszmog rajta és hétszámra elkódorog mindenfelé. Ha meg szólok neki,
letorkol hamarosan: – Hallgass asszony, most már nem kovácsmester
vagyok, hanem vezér!
– Micsoda vezér?
– Jaj, méltóságos grófkisasszony, hiszen ép ezt szeretném tudni én is,
mert néha attól félek, hogy rablóvezér lett az uramból. Azt mondja, ő
fogja a szegény embereket megváltani, föl fogja őket szabadítani a
rabszolgaságból! Ihol ni! Engem pedig itt hágy az ágyban, mint a
kőkolonczot. Mocczanni sem birok, egy pohár vizet sem hozhatok magamnak…
Aztán azt mondja, mégis czudarság, hogy a gazdagoknak olyan sok a
pénzük, a szegény embernek pedig semmije sincsen. Azt mondja, hogy
minden szegény emberből gazdag embert fog csinálni. És tessék! Én itt
hétszámra bőjtölök, még csak felém se néz!
– Szocziálista lett a maga urából!
– Lehet, hogy az is. Valami ilyenfélét is mondott. Én nem tudom mi az,
de tudom, hogy nem az ő mestersége. Ő kovácsmesterséget tanult
világéletében és öreg már ahhoz, hogy új mesterséget tanuljon.
Küllőné panaszkodott így, a kovács felesége. A mióta elkerült a
Vajkay-pusztáról a kovács, rosszra fordult a sora. A míg a tiszttartó úr
totum-factora volt, valóságos kiskirály volt az uradalomban, hanem aztán
ugyancsak kezébe kellett volna vennie a kalapácsot, hogy megélhesssen.
Ehhez pedig semmi kedve sem volt. Nagyon leszokott már a munkáról a régi
jó időkben.
Keserves napok köszöntek be hozzá, főként mikor feleségét ágyba döntötte
a tifusz. Most már több is volt rá egy okkal, hogy elkószáljon hazulról
és folyton a «Pokoli szomjuság» körül ténfergett. Épen neki való hely
volt az. Ő benne is pokoli szomjuság lakozott, a mióta nem ő tartotta
számon az uradalmi pinczét. Itt találkozott össze a kis szoczialistával
és mindjárt nagyon összebarátkoztak.
Azonkivül, hogy a bort is mindig a kis szocziálista fizette, csupa
kedvére való beszédet hallott tőle. Csupa bölcseség volt minden szava és
csupa szinigazság. Hogy a szegény ember dolgozik, mint a barom, mégse
viszi semmire, a gazdag ember pedig folyton henyél és mégis aranytálból
eszik. Hogy a szegény embernek annyi földje sincs, a mennyiben
eltemetkezzék, a gazdag embernek pedig annyi van, hogy csak kocsin tudja
bejárni. Jaj, be igaz! Hiszen mindezt érezte ő már régóta bévülről, csak
nem tudta ilyen szépen kikerekíteni. De aztán belejött ő is és
kiváltképen mikor már túl voltak néhány üveg boron, megjött az ő szava
is. A kis szocziálista elismerően mondta:
– Önnek, kedves elvtárs, kitünő svádája van. Ön jól tudhat szónokolni.
A kovácsmester boldog szerénységgel válaszolta:
– Pedig sohse tanultam az iskolában!… De megtanított rá a sok szenvedés!
A személyes rokonszenv, no meg a közös meggyőződés összefűzte, örök
barátságba terelte őket. A kis szocziálista bizalmasan kifejtette előtte
a czélját: föl kell világosítani, öntudatra kell ébreszteni a népet,
mert most olyan időket élünk, hogy mindenki semmi, csak a nép az úr.
Aztán meg kell alakítani a titkos bizottságot, a földek szétosztása
végett, mert úgy kell intézni a dolgot, hogy mikor jönni fog a nagy nap,
minden rendben legyen már és készen legyen a mappa. De mindent titokban
kell csinálni, mert hát most már ugyan a nép az egyetlen úr, de viszont
a főszolgabirónál van a _nyers erőszak_. A nyers erőszak pedig komoly
dolog, azzal nem lehet komázni.
Ezután kettecskén jártak házról-házra és a tanyák népe áhítattal
hallgatta a beszédüket, mint a szentirást. A sok beszédből annyit
megértettek mindjárt, hogy földosztásról van szó és ezt el is fogadták
rögtönösen.
Esténkint összegyültek valami rekettyésben tanácskozni és készíteni a
_mappát_: a földmívelő-paraszt legszebb ábrándjának mappáját.
– Kelmed, Fejes Nagy János elvtárs, kapja a vápa-dülőt. Jó lesz?
– Hiszen jó volna, csak kapnék hozzá egy darabkát a homoki részből is
szőlőnek. A nélkül nem teljes.
– Nohát az is meglesz! Beirjuk a mappába a homoki részt is.
Igy aztán gyorsan teltek a nappalok. A mezei nép alig várta az estét,
hogy tovább gyönyörködhessék a földosztásban és nézhesse a maga elméleti
birtokát, a mely föl van már irva a titkos mappára.
A világtalan Pór Albert ezután is megjelent pontosan a kastély udvarán,
hogy bölcs beszédével oktassa a népet. Ő nem látta, hogy napról-napra
kevesebb a hallgatója és ha a nagy csöndet hallgatta, megelégedve mondta
leányának:
– Lám, most már milyen szépen hallgatnak!
Vajkay Jenő a világért sem árulta volna el neki, hogy alig néhány udvari
cseléd hallgatja, azokat is erőszakkal kellett ideparancsolni. Hanem ő
maga annál aggodalmasabban nézte ezt a változást. Olyan volt az, mint
mikor a betegség kezdi a nyájat.
Hát ennek a nyájnak ugyan mi lehet a betegsége?
Nem sokáig kellett kutatnia. Az egyszerü mezei munkások még nem tanultak
be a titoktartásba, hazudozásba. Okkal-móddal mindent megtudhatott
tőlük. Megtudta, hogy «czuczilistá» lettek és a Stubenthal-uradalom
kovácsa oktatta őket az új tanra.
Jenőt egy csöppet sem döbbentette meg ez a fölfedezés. Hiszen
szocziálista volt ő maga is és Pór Alberttel együtt az volt az
igyekvése, hogy a népből is azt csináljon. De attól már komolyan
aggódott, hogy a kovácsmester ne terelje helytelen, bolond irányba őket
és ne csináljon átkot az áldásból, sötétséget a világosságból.
Elhatározta, hogy beszélni fog vele és megtudakolja a szándékát. Ha
becsületes a szándéka, magához veszi segítőtársnak.
Elhajtatott hát hozzá.
A kovácsmester műhelye és lakása ott volt a Stubenthal-pusztán egy kis
düledező házban. A műhelyben a tűz nem égett és árván hevertek szanaszét
a gazdasági szerszámok, a miket javításra hoztak oda.
A lakásajtó előtt ott ácsorgott az az egyenruhás kamasz, a ki a Béla
levelét hozta. Bizonyosan várt valakire, mert egy szép selyem női
napernyő és egy ezüst tálcza volt a kezében.
Jenő benyitott a szobába és fennhangon mondta:
– Jó napot kivánok! A mestert keresem!
Napfényhez szokott szeme csak most kezdett látni a homályban. Az ágyban
betegen feküdt a majszterné és az ágy mellett, gyékény-széken ott ült –
Melánie grófnő. Kicsi üvegtálkát tartott a kezében és befőttel etetgette
a beteget. A mint a belépőt megpillantotta, önkéntelenül is fölállott és
zavarodottan fordította el az arczát.
A mesterné asszony gyöngült hangon válaszolta:
– Az uram nincs idehaza, de ha patkolni kell, vagy a kocsinak esett
kisebb baja, a legény is megcsinálja.
– Nem, nem! A mesterrel szeretnék beszélni, ha megtalálhatnám.
– Jaj, az most bajos lesz nagyon! Nem tudni, mikor jön haza az uram.
Mostanában sokszor elmaradozik, mert… mert… munkát vállalt másutt.
Hiába eszelte ki ezt a jámbor hazugságot az ura védelmére, Jenő úgy sem
igen hallgatta már. Visszaemlékezett rá, a mikor először látta Melaniet,
a mint a mezőn festőállványa felé hajolt, aztán eszébe jutott a kis
inasgyerek, a ki a ház előtt várakozik, és így kikombinálhatta könnyen,
hogy Melanieval hozta össze a véletlen. Ámbár a sejtelme megsúgta ezt
már a legelső pillanatban.
Igazán nem tudta, mit csináljon mostan. Eh, legjobb lesz, ha kisíklik e
találkozásból, a mely úgyis csak véletlen volt és a mely úgyis
nyomtalanul fog elenyészni, mert hisz a grófnő nem ismeri őt. Sietve
mondta hát:
– Isten megáldja, jó asszony! Majd próbálkozom máskor!
– De hátha véletlenül mégis hazajön az uram, mit mondjak neki? Ki
kereste?
Jenő nagyot nyelt és elpirulva válaszolta:
– Semmit se mondjon neki… Nem szükséges… Isten megáldja!
Az ajtó felé indult és ép megfogta már a kilincset, a mikor tiszta
leányhang szólott feléje:
– Vajkay Jenő!
Jenő gyorsan visszafordult az ajtóból. Melanie mosolygó szemrehányással
mondta:
– Úgy látszik, kettőnk közül nekem kell bemutatkoznom. Jó, hát
megteszem. Stubenthal Melanie vagyok!
– Óh bocsánat, azt hittem, hogy…
– Semmi bocsánat! Azt hitte, hogy kiszökhetik e kényelmetlenségből, mert
nem ismerem. De nekünk nincs is szükségünk ennyi szertartásra, hisz
rokonok vagyunk!
– Igaz, közeli rokonok!
Most a leány pirult el. Azt hitte, hogy Jenő védekezés czéljából
hivatkozott a közeli rokonságra. Rosszul sikerült mosolylyal válaszolta:
– De ez még nem ok arra, hogy ne ismerjük egymást!… Távozni akar? Ha
megengedi, együtt megyünk!
Vette egyszerű szalmakalapját, a melynek minden dísze egy széles
selyemszalag volt és a beléje tüzött pipacsvirág. Aztán búcsúzóul
odafordult a mesterné asszonyhoz:
– Csak feküdjék nyugodtan, lelkem. Majd estére megint kap egy kis
levest, – mást semmit! Holnap pedig majd eljön a doktor.
– Áldja meg az Isten, édes kisasszonykám. Legalább adja ide azt a
gyönyörű szép kezét, hadd csókoljam meg!
– Persze! Még csak az kellene!… Nem vagyok én asszony!… Az Isten áldja,
majd holnap eljövök megint. És ha az urával találkozom, majd adok én
neki! No, ne búsuljon, majd megmosom én a fejét, hogy… Ha úgy tetszik,
mehetünk, kedves rokon!
Mikor kiértek, őszinte megbotránkozással fordult Jenőhöz:
– Szegény asszony, akár éhen pusztulhatna itt az ura felől! Hát hinné-e,
ha ezeket a szép fehér házikókat látja, hogy itt is laknak gonosz
emberek?
– De a mint látom, jók is vannak, grófnő!
– Kedves rokon, azt hiszem, nem felejtette még el a nevemet. Melanienak
hivnak és nem szoktam hozzá, hogy grófnőnek szólítsanak… Ezt legfeljebb
papa szokta tenni délutánonként, mikor smokingban van. És neki meg lehet
ezt bocsájtani; ez az ő egyetlen illuziója itten.
– Maga nem rátartós a czímére, Melanie!
– De nem bölcsességből ám! Úgy vagyok itt a czímmel, mint Robinzon volt
a vad szigeten az aranynyal… Higyje el, az ember csak akkor kevély a
czímére, ha akad, a ki megalázkodik és hódol előtte… Nos, kedves rokon,
hát csak szólítson grófnőnek ezután is!
– A világért sem… Melanie!
Odaértek néhány tépett lombú, bús akáczfához, a melynek gyér árnyékában
várakozott Jenő kocsija. Melanie, a mint a kocsit megpillantotta,
tiltakozva mondta:
– Nem, nem, kedves rokon, még most nem fog visszamenni. Még nekem nagyon
sok beszélni valóm van magával. Mindig lestem az alkalmat, hogy
elmondhassam, sőt egyszer már meg is akartam írni… De ez nem illett
volna, annyit megtanultam itt is.
– A ki olyan nemeslelkű, mint maga, Melanie, annak minden illik.
– Hopp! Már is udvarol! Pedig épen azzal akartam kezdeni, hogy fölmentem
minden ilyen kötelesség alól. Hisz maga hangsulyozta, hogy közeli
rokonok vagyunk.
– De én komolyan mondtam, nem udvarlásból.
– Honnan tudja, hogy nemeslelkű vagyok? Mert egy szegény, beteg
asszonynak egy kis levest juttatok néha? Hiszen lehet, hogy csak
unalomból teszem… No, de hagyjuk ezt, nagyon fontos mondani valóm van,
nem akarom hát elfecsérelni az időt, a mely magának bizonyára sokkal
becsesebb, mint nekem.
– Talán sétáljunk itt föl-alá.
– Szóval, nem akarja itt hagyni a kocsiját. Exterritoriális területen
akar maradni. Hát jól van. _Most_ nem fogok ellentmondani, hiszen ép e
miatt akarok beszélni magával. Maga már több mint egy éve, hogy itt
lakik a tőszomszédságunkban.
– Egy éve.
– Én ugyan pontosan tudom, de nem vitatkozom. Nem is illem, hanem
általános szokás a pusztán, hogy az új betelepülő meglátogatja a
szomszédjait…
– Oh kérem, én…
– Ha kegyetlen természetű volnék, most hagynám, hogy próbálja befejezni
a mentegetőzését, pedig biztosra veszem, hogy ez nem sikerülne. De most
nem szemrehányást akarok tenni, csak a tényeket konstatálom. Ezt a
szokást maga lehetetlen, hogy ne ismerje. Még ha nem hallott volna is
róla, az egészséges érzéke megsúgta volna. De különben is maga közeli
rokonunk, az általános szokáson felül is kötelessége volt hát, hogy
fölkeressen bennünket.
– De biztosítom róla, kedves Melanie, hogy…
– Jó, jó! Tudom, hogy meg akart bennünket látogatni, csak épen nem volt
ideje hozzá. No, de a tény az, hogy egy év óta lakik a közelünkben és mi
még a színét se láttuk… azaz hogy… én véletlenül… egyszer… maga épen egy
igás szekér tetején ült, én pedig ott föstögettem a kukoriczásban, hát
nem vehetett észre… Tehát egy év óta tüntetően elkerül bennünket és
ennek csak egy jelentősége lehet: hogy nem akar látni bennünket. Ez csak
természetes, és a mint erre az eredményre eljutottam, gondolkozni
kezdtem, hogy ugyan mivel is szolgáltunk mi rá erre? Mikor vétettünk mi
magának? Mi oka lehet, hogy tartózkodjék tőlünk és megtagadja a
vérrokonságunkat? Higyje el, sokáig töprengtem ezen, mert az én
lelkiismeretem tiszta, én sem papát, sem mamát nem vádolhattam meg
semmivel. És a mint gondolkoztam, gondolkoztam, egyszerre borzasztó
gondolatom támadt… Eszembe jutott, hogy mikor még egészen kis gyermekek
voltunk, bennünket mindig férj- és feleségnek neveztek és most az a
gyanúm ébredt, hogy hátha a szülők folytatták a mi gyermek-játékainkat
és…
Melanie beszédközben a kék selyemszalaggal játszadozott, a míg kezében
maradt a széles szalmakalap, úgy hogy a nap szabadon ragyogott arany
haján. A kalapjával pedig eltakarta az arczát, mintha a napsugár ellen
védekeznék. Igy már sokkal bátrabban lehetett beszélni.
– És ekkor eszembe jutott sok elejtett szó, sok czélzás, a minek akkor
jelentőségét meg nem értettem, de most… óh, most már bizonyosra vettem,
hogy ezért került bennünket!
– De Melanie!…
– Ne mentegetőzzék, az Istenre kérem! Hiszen képzelheti, hogy így is
mennyire bántotta a… a… hiúságomat, a mikor erre rájöttem. Elhatároztam,
hogy nyiltan, őszintén beszélni fogok magával: hogy ez a magatartása, a
melylyel ilyen képzelt támadásokat véd ki, engem megaláz és én ezt nem
érdemlem meg. Igen! Meg akartam mondani magának, hogy én csak a rokont,
a kedvesen látott rokont látom magában és nincs oka, hogy kerüljön
engem. Apa mindennap újból konstatálta: – Ma megint nem jött! És én
ilyenkor mindennap újra átéreztem: – Ma megint kosarat adott!… Képzelje
el, egy leány, a ki mindennap kosarat kap és pedig kérés nélkül!…
– Esküszöm, Melanie, hogy ha tudtam volna…
– Óh, most már fölösleges fogadkoznia. Most, hogy mindent elmondtam már,
olyan könnyűnek érzem a szivemet, mint soha még! Most kössünk
ünnepélyesen békét! Mondjunk le egymásról ünnepélyesen és újítsuk föl a
rokonságot! No, itt a kezem! Fölcsap?
Jenő forró barátsággal szorította meg a Melanie kezét. Az a teher, a
mely a Melanie szivét elhagyta, őt is megkönnyebbítette. Úgy érezte,
mintha a lelkében egy nagy darab árnyék változott volna át hirtelen
verőfénynyé.
Melanie olyan volt, mint valami vérbeli diplomata: a mint megköttetett a
béke, hirtelen másról kezdett beszélni.
– Igaz, maga a kovácsmestert kereste. Óvakodjék tőle, nagyon veszedelmes
ember. A feleségétől tudtam meg, hogy szoczialista lett belőle!
Jenő elmosolyodott:
– No, az még nem nagy veszedelem! Magam is az vagyok.
– Persze, most maga nevet rajtam befelé!
– Óh, dehogy…
– De igen! Azt mondja magában: – no lám, ennek a kis grófkisasszonynak a
dajkája telebeszélte a fejét és alaposan ráijesztett, hogy a
szoczialista az ördög, a ki kénköves lángot lehel! Ugy-e így gondolta?…
Pedig csalódik, mert én sokat olvasok ám, jól tudom, hogy maga milyen
szocziálista és hogy milyen a kovácsmester. Vigyázzon! Az gonosz,
részeges ember, a felesége betegen fekszik, a műhelyében kialudt a tűz
és ő feléje se néz, hanem a népet boldogítja. Ha ilyen gonosz ember
boldogítani akarja a népet, az mindig veszedelem!
– Nem fog neki sikerülni. A mi népünk okos, józan nép, föl tudja
ismerni, hogy kitől várhatja a boldogulását.
– Maga azt hiszi? Furcsa! Én pedig azt hittem mindig, hogy a nép
gyermek, a mely inkább ül föl a mesének, mint az igaz történetnek!… De
nini, itt jön apa! Azaz jönne, ha tudna!
Stubenthal gróf ezúttal egy kis automobilon ült és verejtékezve próbálta
különféle csavarok, kerekek rángatásával rábirni arra, hogy újból
elinduljon. De a furfangos gép megcsökönyösödött és egy helyben állva,
dühös pöffögéssel köpködte a benzin-füstöt.
A gróf észrevette a leányát és hozzá sietett. Aztán Jenő előtt
udvariasan meghajtotta magát. Melanie jókedvüen mondta:
– Ej, hát nem ismered, apa? Vajkay Jenő.
A gróf hevesen átölelte a fiatalembert.
– Szervusz, öcsém!… No látod, csakhogy végre elszántad magad!… Ejnye,
leányom! De miért fogadja őt itt?… Menjünk a kastélyba… No, ez pompás!
Te! Én terád határozottan haragszom! Te bennünket ignoráltál… No jó, jó!
Most már minden rendben van. A feleségem mennyire fog örülni!
Jenő ennyi szivesség láttára nem mert tiltakozni. Nem akarta
kiábrándítani az öreget abból a hitéből, hogy az ő látogatására jött.
Különben is az öreg nagy boldogságában nem is engedte szóhoz:
– Most épen kapóra jöttél! Szükségem van egy olyan tudós emberre, mint
te vagy. Te! Én most nagy fába vágtam a fejszémet: Memorandumot irok!
Tudniillik mozgalmat indítok a pusztai társadalmi élet megteremtésére.
Az én jelszavam a tömörülés. Viribus unitis! Az a tervem, hogy mi
környékbeli birtokosok, a kik a társaságból valók vagyunk, egyesüljünk
időközönként. A fejemben már egész programmféle kavarog.
Tenniszversenyek… jótékony bazárok… falkavadászatok… sőt neked bevallom
bizalmasan, hogy van egy fenomenális, óriási eszmém! _Operaelőadások a
tanyán!_ No, mit szólsz hozzá? Persze, így első hallásra a dolog
merésznek látszik, de én nem riadok vissza a kezdet nehézségeitől, sőt
már kidolgoztam a fejemben a részleteket is. Meghivunk Budapestről, az
Operából művészeket, művésznőket és… hm!… ballerinákat is és azok
játszani fognak a kastélyom nagytermében. Meglátod, föl fog itt lendülni
egyszerre az élet!… Nem szóltam még róla senkinek, mert előbb meg akarom
írni a memorandumot. Csak ne menne olyan nehezen a fogalmazás!… De majd
felolvasom neked azt, a mit már megírtam. Te meg fogod tudni birálni,
hiszen te egy izé, egy tudós vagy!
A gróf hosszú idők óta nem érezte már magát ilyen boldognak. Kissé ugyan
motoszkált benne az a gondolat, hogy Jenő ilyen különös formát
választott a látogatásra, de hát ezúttal belenyugodott; Jenő tudós ember
és a tudósok mind különös módon cselekszenek. Hiszen azért tudósok.
Ősrégi fasoron a kastélyhoz érkeztek. Emeletes, dupla tetejű barokk
épület volt a kastély, de annyira elrejtőzött az udvar fái és cserjéi
közé, hogy csak imitt-amott villant ki a sárgára festett fal egy-egy
darabkája. A kapubejáratnál két ódon, mohos kőoszlop tartotta a
Stubenthal-czímert, mint két kőbe faragott bálvány, a mely tiszteletet
parancsol a belépőnek.
Itt az udvar kanyargós, hűs ösvényein ünnepélyes, hideg volt a hangulat,
mintha elmult évszázadok levegője rekedt volna bennök. Jenő most már
alaposan megbánta, hogy beleugrott ebbe a látogatásba és kényelmetlenül
gondolt a merev, nevetséges czeremóniákra, a melyek a kastélyban várnak
még rá.
Hanem ebben ugyancsak csalódott.
A grófnét a kastély előtt találták és pedig épenséggel nem valami
grófnéhoz méltó foglalkozásban. Mázsáló mérleg mellett állott, míg egy
kertészféle ember szép piros sóvári almát öntött zsákba és mérlegelt.
Néhány zsák már megtöltve, lemérve állott ott és a grófné saját ujjatlan
keztyűs kezével kötözte be a száját spárgával és tette rá az
ólompecsétet. Úgy el volt merülve ebbe a munkába, hogy csak akkor vette
észre a vendéget, a mikor már egészen a közelében volt. Akkor is Melanie
figyelmeztette rá:
– Nézd, anyám, vendéget kaptunk! Jenő!
A grófné összecsapta a kezeit örömében.
– Hát mégis? Rossz fiú!… Ne, ne a kezemet… hanem itt az arczom, az
sokkal tisztább.