mintha csúf, poshadt levegőjű barlangból szabadúl volna ki a friss
levegőre.
Még ez este haza utaztak Letevérre és itt egyszerre eltünt a grófné
arczáról a derű, mintha egy titkos kéz törölte volna le. Komolyan
mondta:
– Mikor az ujságban azt a csúnya affért olvastam, legelső gondolatom az
volt, hogy a Stubenthal nevet, leányunk nevét kell megmentenem.
Elutaztam hát atyámhoz és az ő segítségével előteremtettem a pénzt a
föld alól is. De vedd szóról-szóra, a mit mondok: a föld alól is!
Sok-sok év termése nem lesz a miénk, a mi most még a föld mélyében
rejtőzik. Leányunk neve meg van tehát már mentve, de most leányunk
vagyonát kell megmentenünk. Önnek, uram, csak egy negativ föladata lesz
e munkában: föl kell hagynia eddigi életmódjával és itt kell élnie,
családja körében… Jól tudom, hogy önnek sulyos áldozat ez a változás, de
meg kell hoznia!
A gróf meghatott áradozással felelte:
– Grófné! Rendelkezzék velem! Egész életem az öné!
A grófné megölelte férjét és szomoruan sóhajtotta:
– Óh, ha ezt komolyan mondta volna!
De Stubenthal gavallér ember volt, a ki ha mondta, meg is tartotta a
szavát. Hanem azért a tanyai életben is megmaradt kifogástalan
világfinak és úgy élt, mintha csak Párisban élt volna.
Déltájban kikocsizott a «Bois»-ba, vagyis a közeli akáczosba, aztán
mikor hazajött, átöltözött frakkba, mintha az Opera előadására menne.
Vacsora után pedig kocsit küldött a faluba a plébánosért és a jegyzőért,
hogy kártyázzanak vele. Ő ugyan erőnek-erejével azt akarta volna, hogy
hajnalig maradjanak fönn vele, de a derék emberek, a kik a tyúkokkal
keltek, már a második éjszakán kidőltek. Tíz órakor vissza adta hát
nékik szabadságukat, de ő maga kiment a parkba (mint a hogy régente a
Folies Bergère páholyába ült be) és hallgatta a denevéreket, baglyokat
és a természet többi éjjeli életet élő chansonettejeit.
Egyébként volt neki komoly foglalkozása is napközben: tanítómestere,
barátja, lovagja volt leányának, Melanie grófnőnek. A mit Melanie missz
Kettytől el nem sajátított a nyelvtudományokban, azt Stubenthal pótolta.
Azonkívül ügyes mestere volt a festésben, lovaglásban és más edző
sportokban.
Mikor Melanie tizennyolczadik évébe lépett, anyja elhatározta, hogy
Párisba viszi néhány hétre, világot látni. A gróf boldogan kiáltott föl:
– Majd én fogom kalauzolni! ohó, én úgy ismerem Párist, mint a
tenyeremet!
Óh, mily lázasan dobbant meg a szive, mikor hosszú, hosszú évek multán
újra a párisi aszfaltot érezte a talpa alatt. De másnap, mikor a
türelmetlen Melanie unszolására már kora délelőtt elindultak a hotelből,
hogy megnézzék a várost, kiderült, hogy a gróf nappali világítás mellett
épenséggel nem ismeri Párist. Az előkelőbb klubbokat, a rejtettebb
mulatóhelyeket, párisi speczialitásokat tényleg kitünően ismerte,
ellenben mikor leánya a Luxembourg-múzeum felől kérdezősködött, a gróf
zavartan mosolyogta:
– Hm! Ez valóban kikerülte a figyelmemet.
Ezután le is mondott arról, hogy ő kalauzolja a leányát, szótlanul
követte hát a melléjük szegődött útmutatót és mélabus megadással járta
végig a múzeumokat.
Ezért aztán néhány hét múlva, mikor visszatértek Letevérre, őszinte
örömmel dicsekedhetett el feleségének:
– Nem is képzeli, mennyire boldog vagyok, hogy ott hagyhattam Párist!…
Sohasem hittem volna, hogy ennyire el tudjak szokni Páristól!
… A mikor meghallotta, hogy Vajkay Jenő, Vajk-puszta új gazdája oda
költözött a szomszédságukba, egészen ujjászületett a jókedvtől. Végre
hát társaságbeli ember lesz a közelében és még hozzá olyan valaki, a ki
a veje is lesz! Egész programmot dolgozott ki, hogy hogyan fognak ők
élni ezután és a nap minden órájában izgatottan várta az új szomszéd
kötelező látogatását.
De napról-napra csüggedtebb, szomorúbb lett. Az új szomszéd nemcsak hogy
a megszokott látogatását mulasztotta el, de olyan hirek érkeztek róla, a
melyek ugyancsak elvették a gróf kedvét a jövő programmjától. E hirek
ugyanis arról beszéltek, hogy az új gazda teljesen különcz ember, csak a
gazdaságáért él-hal és egyáltalán semmit se követ a társaságbeli emberek
életmódjából.
Egy nap azonban busás kárpótlása érkezett. Vajkay Béla jött el hozzá
látogatóba és a gróf ezt még jobban szerette, mert Béla teljesen az ő
kedve szerint való ember volt: vidám, mulatós és járatos az előkelő
világ aktuális pletykáiban. Nem is engedte el maga mellől egész nap és
olvadékony gyönyörűséggel hallgatta Béla fecsegését.
Este aztán, vacsora közben Béla nevetve mondta:
– Apropos! Az öcsémet is meg fogom látogatni holnap. A kaszinóban
roppant mulatságos dolgokat beszélnek róla.
A gróf érdeklődve neszelt:
– Mit? Ugyan mit?
– Hogy Tolsztojánus lett belőle, fölcsapott paraszt-remetének. Mezítláb
jár, maga varrja a ruháit és a munkásainak a bibliát olvassa föl a
mezőn, a mig aratnak!
– A bibliát? Hahaha! Nagyon jó! Nagyon jó! És még mit beszélnek?
– Azt is beszélik, hogy már egy elvtársnője is akadt, feleség, de persze
csak tolsztojánus értelemben, a ki…
Melanie grófnő piros arczczal állott föl az asztal mellől és fojtott
haraggal szólott közbe:
– Bocsáss meg, Béla, de légy szives a folytatását akkora halasztani, ha
eltávoztam!
Béla gúnyosan nézett az unokanővére szemébe.
– Ah! Úgy látszik, érzékeny húrokat érintettem!…
– Csak az a véleményem, hogy az élczelődés legkönnyebb fajtája
valótlanságokat gyártani a távollévőkről!… Jó éjszakát!
Melanie valósággal kifutott a szobából, édes apja őszinte
megbotránkozására, a ki csak az illem megsértését látta ebben. Béla
kínosan mosolyogva hebegte:
– Ha tudtam volna, hogy…
A grófné szárazon szakította félbe:
– Tévedsz. Melanie még nem is látta soha és még csak rokonszevvel sincs
iránta. De azzal sértetted meg, hogy olyan témáról kezdtél beszélni, a
mihez igazán nem szükséges a leányok jelenléte!…
VIII.
Este van, a tanya világában kihalt már az élet. A cséplés ideje most
van, kemény munkában telik el a nap, este azért oly mélységes a
nyugalom.
Mindenki aludni tért már a környéken, csak Jenő van ébren. Neki ilyenkor
kezdődik a második élete. Nappal a por belepi, a napsugár elégeti, a
mint ott áll a mezőn, vagy a szérün. Hanem estére megfürdik szépen,
megeszi jóizűen az egyszerű vacsorát, aztán kiül a verandára, a hol már
várja a nagy halom újság, folyóirat, levél, a mi a világ minden részéből
özönlik hozzá.
Az ördöngős betűk csodát tesznek itten: a csöndes pusztai magányt
hatalmas, sürített világgá varázsolják, melyben nagy elmék munkálkodnak
örökös forrongással; egyetlen gépezet az egész világ, a melynek az
emberi agy a lendítő ereje. Trópikus dél és fagyos éjszak megsemmisülve
olvad össze itten, itt elenyésznek az emberi különbségek, e világba
mindenki beléphet akárhol és akármikor.
De most föl sem bontja Jenő a folyóiratok burkait. A lámpát oda igazítja
maga mellé és levélirásba kezd. A pedáns emberek szokása szerint
legelsőbben a czímzést irja meg: az ő régi, bölcs professzorának,
barátjának, Winter tanárnak ir levelet.
«Kedves professzor úr!
Egy esztendeje már, hogy itt élek e félreeső, csöndes tanyán és nem húz
el innen semmiféle vágyódás, hacsak az nem, hogy olykor ne holt
betükben, hanem eleven szóval beszélhessek az én tudós
tanítómesteremmel, mintaképemmel, a kinek útmutatásait soha el nem
felejtem.
A «tanya» kétezer holdas termékeny föld közepén áll. Egy fatornáczos,
hosszú földszintes ház az én lakásom; előtte kert van, a kert végén
pedig a gazdatisztek lakásai. Ezután a gazdasági épületek következnek, a
melyek most még nyomorúságosak. Vályogból épült, düledező istállók, a
melyekben a béresek is laknak, és korhadt csűrök, magtárak, szérűk.
Ime, ez az én mostani világom, de már tisztán látom, hogy mint fog ez
átalakulni, ha híven követni fogom az ön tanításait.
Bárha gazdag ez a föld, mégis az emberi nyomorúság képe fogadja rajta az
embert mostan. A nép apró kunyhókban lakik és olyan eledellel él, melyet
az önök országában a koldus is visszautasítana. Ennek pedig az az oka,
hogy a munkabiró emberek is csak a legdurvább mezei munkában kapnak
keresetet és az esztendő túlnyomó részében tétlenűl tengődnek. A föld
még mindig az ősi formák szerint műveltetik és javainak túlnyomó része
kifejtetlenül marad.
Ám ez állapotok gyorsan át fognak alakulni.
A birtokot húszholdas parczellákba daraboltam és bérbe adtam a
zselléreknek, a kiknek a földmívelés hagyományos foglalkozásuk, de
eddigelé mégsem boldogulhattak soha, mert be kellett érniök a gyéren
fizető napszámos munkával.
Most én vagyok a tőkés nagy-vállalkozó köztük, a ki a tőkém kamataiból
élek, ők meg maguk tartják kezökben a boldogulásukat. Természetes, hogy
a tőkésnek nemcsak az a kötelessége, hogy tőkéjét a munka rendelkezésére
bocsássa, hanem tanítson, irányítson és új útakat törjön a termelés
számára. Lassanként átvezetem a népet az intenziv gazdálkodásra,
megtanítom őket a mezőgazdasági ipar könnyebb ágaira, a melyekkel
terményeik értékét növelhetik, és megtanítom őket háziiparra, a melylyel
a mezei munka szünetelésében is értékesíthetik munkaerejüket. Azonkivül
közraktárat létesítettem, a mely beváltja terményeiket és kamatmentes
előleget is ád vetésükre.
De, sajnos, mindez nem elég. E nép műveletlen és így igénytelen is. Már
pedig az igénytelenség a tunyaság forrása. E népet tanítani kell, hogy
igényei legyenek és aztán tanítani kell, hogy ez igényeiért küzdeni
tudjon.
E munkámban hatalmas segítőtársam Pór Albert, a kinek gazdag lelkét ön
ismertette meg velem. Ő most leányával együtt itt lakik és a nép már is
úgy imádja őt, mintha atyja volna. Vasárnaponként valamennyien kedvvel
gyülekeznek köréje és áhítattal hallgatják őt, míg leánya az
asszonyoknak és gyermekeknek jólelkű tanítója.
Különben Pór Alberttel összegyüjtjük és közös munkába foglaljuk minden
szerzett tapasztalatunkat és megfigyelésünket, a melyekből
megállapíthatjuk majd, hogy a szocziális teóriák mily mértékben és mily
eredménynyel alkalmazhatók a mi viszonyainkra. És hogy erről hazám
összes nagybirtokosai értesülhessenek, folyóiratot csinálunk, a melyet
havonta elküldünk nekik.
Ime, serény munkában telnek itt a napok és a boldog megnyugvás sem
maradna el, ha ön, kedves tanár úr, egyszer rászánná magát a hosszú útra
és személyesen győződnék meg róla, hogy most sem vagyok roszabb
tanítványa, mint az egyetemen voltam.
Addig is maradok tisztelő tanítványa és híve
_Vajkay Jenő_.»
Éjfélre jár már az idő; messze környéken kialudt minden világosság, csak
a szárnyépületben, a melyben Pór Albert lakik a leányával, dereng még a
lámpafény. Holnap vasárnap lesz, most hát nincs okuk, hogy a tyúkokkal
feküdjenek; majd alhatnak holnap reggel eleget. A szent vasárnapnak
úgyis ez a legnagyobb mulatsága a tanyán.
Az ablak csipkefüggönyei mögött mintha ülne is valaki. Bizonyosan a
leány mereng ott az éjszakába. És Jenő azt is tudja biztosan, merre
szállanak az ábrándjai.
Óh, csodálatos leány-lélek, a mely felejteni nem tud, de azért oly
egykedvű álarczczal hordozza a maga fájdalmát. Soha panaszát nem
hallani, soha könynek a nyomát nem látni az arczán, de az egykedvű
felszin mögött frissen él tovább a fájdalma.
Talán ha ezt nem tudná Jenő, ha nem olvasna oly biztosan a leány
lelkében, mindkettőjök sorsa másra fordulna.
Mert ha huszonötéves ifjú az ember és szépséges, ifjú lányt lát
mindennap a közelében, a kivel a lelke közös: akkor ilyen estéken hamar
megérzi a szomorú magányosság minden súlyát. A park fái mögül most
emelkedik ki a teli hold és végig önti az udvart olvasztott ezüstjével.
Hej, de máskép volna, ha most egymás mellett, kéz a kézben néznék az égi
bolygó e fejedelmi tékozlását.
Ha kérdezné is önmagától, nem tudna felelni rá, hogy szereti-e a leányt?
Dehát józan, okos embereket elfoghat-e a szerelem? És van-e szükség e
beteges nyavalyára két ifjú, életerős lény között, a kiknek útjai,
hajlamai közösek?
Milyen szép volna, ha most odaléphetne ahhoz a csipkefüggönyös ablakhoz
és örökre összekapcsolódnék azzal, a ki úgyis hozzája termett. Akkor
könnyű szívvel haladna tovább azon az úton, a melyet önmaga választott
és a melyen oly gyötrelmes a magányosság ilyen teliholdas estéken. És
akkor örökre megszabadulna, diadalmasan nevetne a kósza csábításon, a
mely néhányszor elébe bukkant és a melynek emléke lopva föl-fölveri a
szive békéjét.
Melanievel többször találkozott mezei kóborlásaiban. Hol gyalogosan
volt, hol lóháton, hol kocsin, de mindannyiszor kiváncsian, szinte
harcziasan nézte végig, Jenő pedig mindannyiszor daczosan fordította el
az arczát.
Minden ily találkozás után azt hitte, hogy győzött és örökké tart
győzelme. Pedig ha aztán tovább mentek, az egyik erre, a másik arra,
újra csak maga előtt látta a délczeg leányt, a ki csillogó szemmel
nézett rá és a fülébe súgta:
– Hiába! Menyasszonyod vagyok és te a vőlegényem vagy!
Jenő büszkén toppintott a lábával és hogy védelmet keressen, odanézett
megint a csipkefüggönyös ablakra. De abból már kialudt a fény; ott is
aludtak már.
Még egyszer végignézett a park holdfényes nyáréji pompáján, aztán
sóhajtott és – aludni tért.
*
Másnap délelőtt sétára indult a leánynyal a tanyák között, a melyek a
vasárnapi nyugalomba merültek volt. Benéztek minden kis tanya udvarára;
a leány váltott nehány szót a gazdával és a háznéppel, aztán tovább
mentek.
Jenő kedvteléssel nézte a változásokat, melyeknek mind ő volt a
szülőapja. A régi, apró kovácsműhelyt lebontották és most egész kis
gyárat építettek a helyébe. A régi kovácsmester, Gyárfás, a
tiszttartójával együtt ott hagyta a szolgálatot és Stubenthal uradalmába
szegődött. A mióta nem lehetett a tiszttartó hatalmas mindenese, jobb
keze, nem birta ki itt tovább az életet. Jenő örömest adott túl ez
emberen, a ki nagyszájú kényúr volt lefelé, hízelgő szolga fölfelé és
tele szeszszel mindig – befelé.
Az a kis viskó, a melyben egy évvel ezelőtt fogadta a szegény béres,
alaposan megváltozott azóta. A falak csinosan kitatarozódtak, az udvarra
kis istálló és csűr épült, a mely tele volt a begyüjtött élettel.
Az ember és az asszony a kis lóczán ültek ölbe tett kézzel, a gyermek
pedig a kút mellett hajlós fűzfavesszőt hámozott és hasogatott vékony
szilánkokba. Abból majd kosarat fog fonni, a hogy nemrég tanulta.
A leány megszólította jókedvűen:
– Ejnye, Pistika, hát még vasárnap is dolgozol?
Az apja felelt meg helyette:
– Nem lehet eltiltani tőle, mikor olyan nagy öröme van benne!
Mikor visszatértek sétájukból, az udvaron egy bamba képű kamaszt vettek
észre, a ki fejét vakarva állott ott és szemmel láthatóan azon
töprengett, hogy most merre menjen, mihez fogjon. Kék csíkos vászonruha
volt rajta és kemény fekete kalap, a mely leszaladt egész a füléig. Még
szerencse, hogy úgy kétfelé állott a füle, mert különben a nyakáig
szaladt volna a kalap.
A mint észrevette közeledni őket, egyszerre megörvendezett, oda
somfordált a leányhoz és meghúzgálta a szoknyáját.
– Hallja! Maga a «kisasszony?»
A leány meglepetve válaszolta:
– Igen, én vagyok.
– Annak a vak embernek maga a lyánya?
– Igen… De mit akarsz?
– Akkor hát gyűjjön félre, mert egy levelet akarok átadni!
– Na teketóriázz hát, hanem add ide!
A kamasz fontoskodva szólott:
– Az ám, de a küldője lelkemre kötötte, hogy csak akkor adjam át, mikor
egyedül van. Hát csak gyűjjön félre!
Jenő türelmetlenül, összevont szemöldökkel kiáltott rá:
– Ki küldte azt a levelet? Honnan hozod?
– A Stubenthal gróf úr kastélyábúl. A vendég nagyságos ur küldte.
– Hogy hivják?
– Én bizony nem tudom! Mi csak a vendég nagyságos úrnak hívjuk… Aztán
meg rám parancsolt, hogy senkinek el ne áruljam, hogy honnan gyüvök,
mert kiüti a fogamat. Még a kisasszonynak se mondjam meg! Hát engem ne
tessék kérdezni, mert én úgyis hallgatni fogok.
Jenő vállat vont.
– No hát akkor csak add át a levelet; én nem látok semmit.
Néhány lépéssel odébb állott. A kamasz gyorsan a leány kezébe nyomta a
levelet, aztán – iszkiri! Úgy elfutott, hogy csak úgy porzott utána az
út.
A leány fölbontotta a levelet és a mint az aláirását megnézte,
fölsikoltott. Aztán végig olvasta előbb sápadó, aztán kipiruló arczczal
a levelet oda nyujtotta Jenőnek.
– Itt van, olvassa! Ön előtt úgy sem lehet titkom.
A levél így hangzott:
«Édes Egyetlenem!
A szerencsés véletlen, a mely a szerelmesek gondviselője, a közelébe
vezetett. A czég, a melynek alkalmazottja vagyok, elküldött gróf
Stubenthal úrhoz egy nagyobb üzlet lebonyolítása végett és most, hogy
ily közel jutottam magához, nem tudok lemondani arról, hogy ne
láthassam. Ma délután három órakor epedve fogom várni a
Stubenthal-kastély felé vezető út kereszteződésénél, a hol az a magas
jegenyefa áll. Hisz annyi, annyi mondanivalóm van! Úgy-e, eljön és
megnyugtatja örökké hű barátját,
_Bélát_.»
Jenő haragosan gyűrte össze kezében a levelet és komoran kérdezte a
leánytól:
– És maga mit szándékozik tenni?
A leány zavarodottan rebegte:
– Istenem! Hát mit tegyek? Mit is tehetek?
– Tudja-e, ki az a fiatal ember?
– Tudom. Kovács Béla, könyvvezető.
– Nem… Ő az én testvérbátyám, Vajkay Béla!
A leány fölsóhajtott és lehúnyt szemmel roskadt össze a pázsiton. Jenő
fölemelte, gyöngéden bevitte a kastélyba és a fülébe súgta:
– Majd én megyek el a találkára!
IX.
Béla jóval a kitüzött idő előtt odaért már az útkereszteződéshez. No,
mert az irgalmatlan melegben röstelte a gyaloglást, kocsin hajtatott hát
oda és volt oka rá, hogy a leány meg ne lássa az úrias homokfutó
kocsiban.
A kocsist visszaküldte, ő pedig leheveredett az árnyékba és várt. Ez
pedig nagyon gyér mulatság itt, a csöndes mezőségen. Főként, ha az
embert a kiváncsiság is gyötri: eljön-é vajjon? Az embernek itt ugyan
aligha akad szórakozása. Legfölebb rágyújt egy czigarettára; aztán a
mint végig fekszik a földön, kikeres valami hangyabolyt és odadugdossa a
czigarettája égő végét. Az ostoba kis hangyák kétségbeesetten futnak
ide-oda, bizonyosan valami végső itéletre, vulkán-kitörésre gondolnak; a
melyik pedig hozzáér a tűzhöz, fájdalmasan vonaglik, összezsugorodik,
kinyujtózik, szóval a tökéletes halálküzdelem komédiáját játsza el… És a
fiatal gavallért jobb hijján ez is mulattatja.
De ezt is megunta végül és az órájához kapott. Megcsóválta a fejét és
méla bölcsességgel mondta:
– Az a baj, hogy az alsóbb néposztályok nő-tagjait nem szoktatják eléggé
a pontossághoz.
De ezzel csak vigasztalni akarta magát, mert már erősen birizgálta az
aggodalom, hogy hiába jött el a légyottra. Odahaza erősen bizott benne,
de a mint itt végig nézett a rónaságon, a melyen egyetlen teremtett
lelket sem látott magán kivűl, erősen megcsappant a bizodalma.
Télen, a zajos társasági életben könnyen megfelejtkezett kalandjáról, de
most, a «holt szezon»-ban ezerszerte csábítóbban ébredt fel az emléke.
És vágyakozása dühösre lobbant, mikor megtudta, hogy a leány apjával
együtt a Jenő birtokán lakik. És mivelhogy a dolgokat mindenki csak a
saját lelke szerint tudja magyarázni, ingerülten kiáltott föl:
– No lám, a Tartuffe! Engem elprédikált kenetteljesen, az erkölcs
nevében a kicsikétől, hogy magának kaparintsa meg!
Biztosra vette, hogy csak meg kell jelennie és nyomban felébred a leány
szerelme iránta. Hiszen annyira szerette őt és annyira bizott benne!
A csataterv egyszerü volt: atyafiságos látogatóba jött Stubenthal
grófhoz, nagybátyjához és innen könnyü szerrel küldhetett üzenetet a
leánynak. A légyott helyét is szakértő szemmel kereste ki magának
sétalovaglás közben. Ennél a vadkörtefánál, ez elhagyatott keresztútnál
szebb helyet valóban nem találhatott volna idillikus szerelmi kaland
számára.
És mivel a leány még mindig nem jött, ráért azon is elgondolkozni, hogy
mi lesz aztán. Pedig nem volt szokása, hogy az «azután»-nal törődjék. A
leány egyszer mégis csak rájön majd a csalásra és követelni fogja rajta
a becsületét. De ezt a gondot is hamarosan lerázta magáról.
– Eh, az ilyesmi mindig pénzkérdés csak és bolond, a ki takarékosan
bánik a pénzzel, a mikor – van.
Végre porfelhőt látott a messzeségben és lassanként egy könnyü kocsi
képe bontakozott ki belőle. Béla diadalmasan ugrott föl.
– Jön!… És pedig kocsin. Hja, az anyagi helyzete lényegesen javult a
legutóbbi találkozásunk óta.
Arra is jutott ideje, hogy elkészítse a várakozás pózát. Odaállott az
útszélre és két karját a mellén összefonva, merengve nézett maga elé.
Hanem a mint közelebb jött a kocsi, meghökkenve vette észre, hogy nem a
leány ül benne, hanem öcscse, Jenő. Első pillanatban megnyugtatta magát,
hogy bizonyára merő véletlen csak, hogy erre viszi az útja. De aztán
minden kétsége eloszlott, mikor a kocsi épen a vadkörtefa mellett
megállott és Jenő egyenest feléje tartott.
Most már igazán megdöbbent Béla. Mert nem gondolhatott másra, mint hogy
Jenő időközben tényleg összeboronálódott a leánynyal és így jutott az ő
kezébe Béla üzenete. Most tehát a megsértett férfi jön a csábító ellen,
elégtételt kérni, boszút állani. Béla soha máskor sem ijedt volna meg az
ilyesmitől, de most a helyzet valóban kivételes volt. Elvégre az ember
nem játszthatja a rettenthetetlen gentlemant a saját testvéröcscse
irányában!…
Jenő odalépett hozzá, megcsókolta meleg testvéri szeretettel, aztán
szeliden mondta:
– Az ostoba siheder az én jelenlétemben adta át a leveledet és ő
megmutatta. És jó, hogy így történt, mert ha nem lettem volna ott…
Béla ingerülten szólott közbe:
– Magad is elismered hát, a leány szeret engem! Mit akarsz hát? Mit
állsz közibénk?
– Mert ezt a szerelmet nem igaz úton erőszakoltad ki. Ha a leány
sejtette volna, hogy ki vagy, sohasem mert volna rád gondolni. Különben
erről majd meggyőződhetsz magad is. Ma megmondtam a leánynak, hogy te a
testvérbátyám vagy és azért fogok itt megjelenni, hogy meghívjalak
magamhoz egy kis vendégségre. Nos, jőjj, ülj föl mellém a kocsira és
aztán – majd meglátjuk, hogy mire viszed nála, ha nem szegény könyvelő
vagy többé, hanem a gazdag, előkelő Vajkay Béla.
– Köszönöm szépen! Nem vagyok kiváncsi a továbbiakra, úgyis tudom, hogy
mit fog válaszolni a leány. Azt fogja mondani: – ha már Vajkay kell, van
itt egy a közelemben, minek kisérletezzem a másikkal? Nem, édes
fiacskám, ezt a kis elégtételt nem szerzem meg néked hálából azért, mert
ilyen gyönyörüen elrontottad a játékomat!
– Tévedsz, én jól ismerem a leányt és tudom, hogy nem azt fogja
válaszolni. Azt fogja mondani: – Vajkay úr, én önt becsületesen
szerettem akkor is, a mikor szegény könyvelőnek hittem: ne kivánja, hogy
megfosszam magamat a becsülésemtől, a mikor Vajkay Bélát szeretem!
– Szóval vegyem el feleségül! A régi nóta! Valóban, most már elhiszem,
hogy valami pusztai szent-féle vagy; – unalmas vagy, mint a szentek!
Jenő szomoruan ült vissza a kocsijába, Béla pedig gyalogszerrel indult
neki a dülőúton a Stubenthal-tanya felé. De útközben azzal enyhített
legalább nagy mérgén, hogy sétapálczájával elnáspángolta jobbról-balról
a réti virágot, dudvát és a kései vetést.
Ott, a hol a dülőút az országútat szeli, piczi, düledező korcsma állott,
a mely bóbiskolva várakozott arra a ritka vendégre, a ki be-betéved
néhanapján e néptelen vidéken. A kunyhó homlokzatán kopott czégtábla
figyegett:
«_Vendéglő az pokoli szomjusághol._»
A nagyobb hatás kedvéért kép is ábrázolta ezt a pokoli szomjuságot. Egy
csúf vörös ördög kuporgott a boroshordó előtt és úgy szitta a csapját,
hogy kidülledt tőle a szeme.
Ha nem is ez ékes rajzolat, de a forró nyári nap és a poros országút
kedvet ébresztett Bélában, hogy betérjen ide egy pohár italra.
Az ivószoba jó hűvös-árnyékos volt. Az apró ablakokat diófalomb
függönyözte el, kellemes illatot terjesztve. Az agyagos pádimentom szép
czifrán föl volt locsolva és a hosszú, kecskelábú asztalon nagy
papirlapok hevertek madárléppel bekenve, a légy ellen.
A korcsmáros, sovány, feketeszakállas zsidó ember, álmosan czammogott
elő a söntésből és oda tette Béla elébe a bort és savanyuvizet. Béla
nagy mohósággal esett neki az ital gyönyörüségeinek, csak aztán, a mikor
túlesett az első szomjuságon, vette észre, hogy nincs egyedül az ivóban.