érezte, hogy az élet kapuját becsapták mögötte és ő ott van a kárhozott
lelkek birodalmában, a hol nincs más tennivalója, csak bolygani,
bolygani az örökkévalóságig. Ám a mint az első utczai lámpa kigyuladt,
fölriadt kábultságából. Az alkonyat homálya, mely egészen leszállott már
az Andrássy-útra, édesatyját juttatta eszébe, a ki most az örök
sötétségben ülve, türelmetlenül neszel az ő léptei után.
Gyorsan megfordult és hazafelé indult. De mikor a kapuhoz ért, még
egyszer visszanézett az utczára és azt hitte, hogy megszakad a szive.
Talán úgy is volt. Talán csak egy lelketlen szervezet vánszorgott be a
kis udvari lakásba és roskadt le görcsös zokogással egy világtalan öreg
ember előtt és azt a megtépedt szivet kétségbeesett érzelmek ragadták
azalatt magukkal, hogy utczáról-utczára röpülve keresse, kutassa
vérkönnyeket sirva, hütlen szerelmesét…
Az öreg ember kezét leánya hajára téve hallgatta a fuldokló, elfojtott
sirást, a mely szivettépőbb volt minden kiáltó jajgatásnál. Ujjai
idegesen szaladtak végig a leány arczán és megérezték a meleg könnyeket,
a melyek tüzes vasnál jobban égették. Fejét lehorgasztotta és másik
kezét hosszú szakállába mélyesztve megszólalt remegő hangon:
– Mi történt, leányom?
– Nagyon, de nagyon boldogtalan vagyok, atyám!
– Mondj el mindent! Ha nem volnék is atyád, megérdemelném tőled, hogy
őszinte légy hozzám!
A leány odakönyökölt atyja térdére és arczát karjára hajtva elmondta
mindazt, a mi történt vele. Egyszerüen, őszintén mondta el, mint a hogy
barát szokott vallani jó barátnak. Az öreg komoly figyelemmel hallgatta
végig, aztán vigasztalva mondta:
– A dolog nagyon egyszerű, én legalább annak látom. Valaki föl akarta
használni gyanutlan bizalmadat, tapasztalatlanságodat, de valami
váratlan akadályra bukkant és meghátrált. Örülnöd kell, hogy így
történt.
– Nem, nem! Ő nem tudna gazságot elkövetni. Hátha mások riasztották el?
– Azt hiszed, akkor le tudott volna mondani rólad? Vagy kerülte volna,
hogy legalább utóljára nézzen a szemedbe? Nem, ez a levél mindent
megmagyaráz. Levelet azok irnak, a kik nem állják ki a szem tekintetét.
A levél csak álarcz és minél áradozóbb, annál gyanusabb.
– De én szeretem őt! Mi lesz velem?
Az öreg megsimogatta a leány haját és gyöngűlt hangon mondta:
– Azt fogod tenni, a mit mi mindnyájan teszünk. Mi mind szeretünk
valakit vagy valamit, aztán lemondunk róla. Lásd, te most teljes
önzéssel beczézed a magad fájdalmát és azt hiszed, hogy millió mérföld
választ most el téged én tőlem. Ki vagyok ék most neked? Egy idegen öreg
ember, egy más plánétáról való lény, egy külön fajta, a kinek egyetlen
érzése, gondolata sem közös a tiéddel. Pedig ezeket a könnyeket elsirtam
már én is, ezt a keserüséget elszenvedtem én is. Én is szerettem, én is
rajongtam, hittem és csalódtam. Közben pedig életet adtam neked,
felneveltelek, dolgoztam, becsülettel áttörtem az életen. Édes Istenem!
szerettél egy ifjut, csalódtál benne és azt hiszed, hogy az egész világ
összeomlott körülötted. Pedig a világ sértetlen maradt, csak a te
fantáziádban omlott össze egy légből rótt alak. A nevét sem tudtad
bizonyosan, azt sem tudtad, mi a foglalkozása, mi a gondolkozása,
czélja; nem ismertél belőle csak egy futólagos külsőséget, a mely
naponta elkisért néhány perczre. És te mégis _egészen_ szeretted őt és
az egész embert szeretted benne. Pedig a mit te szerettél benne, azzal
te ajándékoztad meg őt és azt el nem veheti tőled semmiféle csalódás. Az
élni fog benned továbbra is és bizonyára jönni fog egykor egy ifjú,
akire bátran ráruházhatod eszményedet; ő nem lesz méltatlan hozzá. És ha
nem jön?… A mit becsesnek tartottál, akkor is megmarad neked. Nem az a
tragédia, hidd el leányom, ha emberekben csalódunk. Az emberek mind
rosszak és az a csalódás, ha nem csalódunk bennük. Az az igazi tragédia,
ha a saját eszményeinkben csalódunk és azokat kell kitépdesnünk a
szivünkből… Csak sírj, sírj, egyetlen leányom. Majd kimegyünk a mezőre,
a hol az egészséges munka, az igaz ős élet vesz körül bennünket. Meglásd
– az meg fog gyógyítani!
Az öreg ember elhallgatott és szürke szemében megjelent hosszú idők óta
az első fényesség: az apai könny.
VI.
Az urias, impozáns gyorsvonat Szegeden átvedlett patriarkális
viczinálissá és kedélyes pöfékeléssel vitte tovább Jenőt új lakóhelye
felé. Ide, e végtelen mezőségekre, apró, fehér tanyai házak közé jobban
is illett ez a lomha kis masina, mint a gyorsvonat óriási lokomotivja.
Minden mozdulatlan volt a tájon, csak egy faluvégi szélmalom lapátja
forgott lomhán, egyhangúan és a poros akáczok bólyongtak olykor, a mint
elsuhant mellettük a gőzös szele.
Délelőtt tizenegy órakor ért Letevérre a vonat. Itt ki kellett szállnia
Jenőnek, hogy kocsin jusson el a birtokára, Vajk-Pusztára.
De a mint magára maradt az állomáson, csakhamar megbánta, hogy miért nem
értesítette tiszttartóját a jöveteléről. Kis bakter-ház volt az
állomásépület és mégis ez volt az egyetlen európai helyecske az egész
vidéken. A merre nézett, mindenütt végtelen vetések és nyoma sem volt
falunak. Ha volt is falu, az apró kunyhóival szégyenlősen elrejtőzött az
akáczosokba.
Megszólította a vasuti őrt, a ki a legfőbb hivatalos közeg volt erre:
– Messzi van ide Vajk-Puszta?
– Két óra gyalogosan, de kocsin három, mert kerékagyig ér a homok.
– És nem volna itt valami alkalmatosság, a min oda lehetne jutni?
– Most épen nincs, de este jön a tejeskocsi; az elviszi visszafelé.
– De már akkor inkább nekivágok gyalogosan.
– Nono! Szörnyű meleg van és útközben kevés az árnyék!
– Majd csak kibirom két óráig… Csak azt lenne szives megmutatni, merre
menjek.
– Ezen az uton mindvégig. Volna ugyan közelébb-útja is, ha átvágna a
mezőségen, de ott bizonyosan eltéved.
Jenő megbillentette a kalapját és nekivágott az útnak. Van valami
nyájasan biztató az ilyen síkságban. Barátságosan megnyilatkozik az utas
előtt, meg-megmutat neki hol egy vadkörtefát, hol egy rekettyést, hol
egy mosolygós tanyát, egész közel hozza elébe, mintha mondaná:
– Csak ne csüggedj, mindjárt megkapod!
A gyalogos ember megszaporázza léptét a kedves biztatásra, megy-megy és
észre sem veszi, hogy a csalfa síkság szemfényvesztése sikkasztotta el a
távolságot. Aztán meg, a ki a sík mezőség útját rójja, mindenütt úgy
érzi, mintha otthon volna. A vetés mindenütt egyforma, az útszéli
virágok is és a változatosság mindössze annyi, hogy itt jobbkézről van
az úttól az akáczfa, a melynek árnyékában megpihen, amott pedig balról.
És a mint hanyatt heveredik az árnyékos füvön, a melynek hajnali
harmatja föl se szikkadt még és szembe néz a kék égbolttal, a mely a
lombok között kandikál rá és hallgatja az apró legyek zümmögését, a mi
olyan, mintha valami liliputikórus himnusz-éneke volna; hát akkor igazán
úgy érzi magát a fáradt utas, mint a tékozló fiú, a ki visszakerült az
apai házba és először pihen meg a puha, meleg dunyha oltalma alatt.
Jenő akár napestig elhevert volna így, ha az útja, no meg a szomjuság
nem sürgette volna.
Egy helyütt csinos homokfutó-kocsit látott, ügyes, formás lovakkal, kék
csíkos, vászonruhás urasági kocsissal, a ki tikkadtan jártatta föl-alá a
lovait az úton, nehogy megártson nékik a nap. Jenő megszólította:
– Messzi van még ide Vajk-Puszta?
– No nem. Ugy egy óra járás.
– Nézze, jó ember, látom, hogy úgy sincs sietős dolga, nem vinne el
engem oda? Szivesen megfizetném a fáradságát.
– Hiszen vinném szivesen, a lovaknak is jobb volna, minthogy itt várnak
egy helyben. De nem tehetem mégsem, hacsak engedelmet nem kapok a
grófkisasszonytól. De kikérhetem tőle.
Jenő megrezzent.
– Micsoda grófkisasszony?
– Melania grófkisasszony! Mert hogy a Stubenthalék udvarán vagyok
szolgálatban. A grófkisasszony ott fest az akáczosban és ugyis csak
délutántájt hagyja abba… Ha akarja, megkérdezhetem tőle, hogy tehetek-é
egy utat addig.
– Nem, nem… köszönöm jó ember, de akkor majd csak inkább elmegyek
gyalogszerrel.
Odanézett az akáczos felé és az ágbogok között valóban egy karcsú
leányalakot látott, a mint vékony festőállvány előtt görnyed. Hiába is
akarta volna máskép, mégis csak hevesen dobogott a szive és elpirult az
arcza, a mint odanézett. Hisz’ ez a leány, a kit neki szántak feleségül
és van-e huszonnégyéves ifjú, a ki közömbös tudna maradni ilyenkor?
A grófkisasszony buzgón elmerülve pepecselt tovább a tenyérnyi tájképen
és nem is sejtette, hogy szemmel tartják. És ha látta volna is azt az
ifjut, a ki gyalogszerrel, porosan rójja az országutat és útszéli
vadvirágot tűzött a kalapja mellé, – vajjon megdobbant volna-e az ő
szive is? Megsejtette volna-e, hogy ez a poros legény a gazdag mátka, a
kinek számára arany kalitkában tartogatták eddig?
… Hanem azért sokért nem adta volna Jenő, ha arczát is láthatta volna a
leánynak. Dehát a grófkisasszony mozdulatlanul, háttal ült a tábori
széken és a ruhájából is csak annyi látszott, a mennyi a gallyak közül
kivillogott.
Jenő elköszönt a kocsistól, csak még egyszer alaposan elmagyaráztatta
magának, hogy merre tartson. A tanya egészen közel látszott már és nem
kellett attól félnie, hogy eltéveszti az utat. Innen is nagynak látszott
a tanya; inkább falu volt az, mint pusztai gazdaság.
A gyötrő szomjuság kioktatta, hogy miképen lehet átvágni a termőföldeken
és miképen lehet elsikkasztani az országut lomha kanyarulatait. Egy fél
órába se tellett és megtette azt az utat, a melyet a kocsis egy órainak
mondott.
Legelsőbb egy kis zsellér-házikóhoz ért. Nem sokat tétovázott, hanem
befordult a gazos udvarra, a melyet tüskekerités övezett és keresett
valakit, a ki egy pohár vizet adhatna neki. De néptelen volt az udvar,
csak két uradalmi ökör kérődzött az imént kikapált kukuriczahajtáson az
igásszekérbe fogva, a melyet alighanem ebédidőre hajtott be a mezőről a
béres.
Ha az ökrök itt vannak, a béres se lehet messze a jószágtól. Jenő
benyitott a kis kunyhó föstetlen ajtaján, de e pillanatban rémülten
hőkölt vissza.
Egyetlen szoba volt a kunyhó belseje; apró ablakai diófalombbal voltak
sűrűn beaggatva, hogy a nap és levegő be ne férközhessék. Az agyagos
pádimentumon baromfiak futkároztak, a nyitott tűzhelyen valami
félbemaradt kotyvalék párolgott és mintha ez a gyanus pára töltötte
volna be az egész szobát, oly fülledt, fullasztó volt a levegő.
Hárságyon, végigterített pokróczon, bolyhos subába burkolódzva kis beteg
gyerek feküdt nyögdécselve és a béres ott állott mellette, szalonnával
noszogatva:
– Ögyél, édös fiam, ögyél! Ettül erőhő’ kapsz!
A mint az ajtó nyilását hallotta, csak a kezével intett, hogy tegyék be
az ajtót. A friss levegőtől félt, pedig rekkenő kánikula volt odakünn.
Úgy őrizte ezt a dohos, romlott levegőt, mintha ez volna a beteg
egyetlen gyógyszere.
De Jenőnek nem is kellett a figyelmeztetés. Amugy is szivesen ugrott
vissza, ki a szabadba és ott várta meg, a míg a béres kiballagott hozzá.
Csak itt, a napfényen látszott, hogy mennyi fásult szomoruság van az
arczán. A kezében tartotta az ebédjét: a barna rozskenyeret és a darabka
szalonnát, a mi épen csak arra volt elég, hogy megizesítse a száraz
falatot. Jenő barátságosan köszöntötte, a zsellér mély dörmögéssel
viszonozta.
– Ez a Vajkayék pusztája?
– Ez.
– A tisztartói lak merre van?
– Majd elvezetem oda jó szívvel.
– Nem, nem, magam is odatalálok, ha megmutatja. Látom, hogy betege van.
– Az ám! A kis fiam. A harmadnapos hideg rázza szegénykét. Aztán ma
egész délelőtt magára maradt, mert nekem a mezőn volt dolgom, az anyját
pedig a tiszttartó úr udvarára rendelték be szolgálattételre.
– Hm! A tisztartó úr? Még bizony nagy uraság ám az a tiszttartó!
– Hát persze!…
– Nézze, nem adhatna egy pohár vizet? Gyalog jöttem messze útról, nagyon
eltikkadtam.
– Ha megvárna itt az úr, majd hoznék a kútról frisset. Ott a kút a
majorság udvarán.
– Akkor hát ne fáradjon, jó ember, majd megmerem magam. Csak menjen
vissza a betegéhez… De jó volna ám a gyereknek egy kis tyúkleves!
A zsellér elmosolyodott.
– Az ám! Tyúkleves! Meg pástétom!… Csak tyúk kéne hozzá, meg a ki főzze.
A többi együtt van már!!… Isten megáldja!
Még azt hitte a szegény, hogy csúfolkodnak vele és visszabújt a
kunyhójába. Jenő pedig a gazdasági épületek között a tiszttartói lakás
felé ballagott, a mely dupla tetejével, bádog díszeivel messze
kimagaslott.
Itt bezzeg már más világ járta. Az udvar valóságos park volt,
kacskaringós utakkal, a melyeket finom, folyamágyból idehozott porond
födött és virágágyakkal, a melyeket fehér nyirgallyakkal szegett körül a
kertész. A tiszttartói lakás földszintes kastély volt, széles
verandával, a melyet nagy vászonernyő tartott hűsen. Most pompás asztal
volt végigteritve rajta és nagy társaság ülte körül, mintha bankettet
tartottak volna. Tányérok, tálak, üvegek, poharak görnyedő bőségben
diszítették az asztalt és a hajduk, ünneplőbe öltözött fehércselédek még
egyre hordták föl az ujabb tálakat, ujabb palaczkokat… No, itt senki se
marad étlen-szomjan, annyi bizonyos.
Az asztalfőn, karosszékben méltóságteljesen hátradőlve ült a tiszttartó
úr. Az arcza csupa vidám bőség, csupa méltóság és csupa nyájas unszolás
volt. Jenő mindössze egyszer látta őt Budapesten, mikor a rendes évi
számadásokkal jelentkezett kihallgatásra édesatyjánál. De akkor
görnyedező, alázatos beamternek látszott és egy vonás se volt benne
ebből a hatalmas kényúrból. Hát persze olyankor, elszámolás idején,
nagyon kinos jelenetek játszódhattak le, mert ez volt az a birtok, a
mely sohsem jövedelmezett semmit, hanem még pénzbe kerűlt a föntartása.
Két ezer hold egy tagban! Oly buja föld, hogy cserjévé nől rajta a
vadszegfü, szamárkóró, keserülapu és mindenféle dudva. Valóságos
ős-paradicsom, a melynek minden lakója megelégedést találhatna itten. És
e földön éhezik a munkás, a ki a rögöt megműveli és haszon nélkül marad
a birtokos is!
A szomjúságáról is megfeledkezett Jenő, úgy elbámulta ezt a lakodalmat.
Majd hogy beléje nem botlott egy nevezetes férfiu, a ki
szemmelláthatólag maga is benyakalt már és nagy sebbel-lobbal sietett a
veranda felé.
Szurtos ember volt, nyilván a gazdasági kovácsmester, hanem most egész
más valamivel volt elfoglalva. Szurokképü czigánybanda élén haladt és
úgy rendelkezett, mint valami Napoleon.
– Ide bújjatok el fiuk, aztán mikor én intek, akkor kezdjétek rá. Aztán
ha valamelyik úr szónokol, rögtön hagyjátok abba és ha én azt kiáltom,
hogy: – Tuss! – akkor húzzatok tusst, így ni: trátrádá-trátrádátá!
Igazi hadvezér volt, a kinek mindenre volt gondja:
– Maris, Jutka, állítsatok ide az árnyékba asztalokat! Itt fognak
kártyázni az urak ebéd után… Hozzátok a jegesdézsákat, hogy behütsük a
bort… Anna, te pedig lódulj, hogy legyen fekete kávé elegendő!… Pista,
te hozd a szivarokat és a pipatóriumot!… Nini, hát ez kicsoda?
A tevékeny férfiu jól megbámulta Jenőt és hamarjába nem tudta, hogy
melyik klasszisba sorozza: vendégnek-é, vagy szolgálattévő személynek.
De a poros czipő, úgy látszik, megnyugtatta. Ez valami vándor diák lesz,
a milyen mindig akad az ilyen lakadáré szagára. Jókedvűen a vállára
ütött.
– Bibo-bibendium!… Ihatnánk, ugye, testvér!
– Nem, köszönöm…
– Ahá! Akkor hát éhesek vagyunk! No, gyerünk, gyerünk, aztán kapunk
valami harapnivalót. Ma mindenki jól él, ma lakodalom van!
– Ugyan! Kinek a lakodalma?
– Ejnye, testvér, hát azt se tudja? Látszik, hogy nem ide valósi! Ma van
a tiszttartó úr nevenapja! Együtt van az egész környék, három napig el
nem mozdul innen senki!… No hát csak menjünk, menjünk, testvér! Senkinek
se szabad éhen, szomjan elmenni ma innen. Ma ünnep van a világon!
– De én a tiszttartó úrral szeretnék beszélni!
– Tyü-tyü-tyü! Sokat kiván egyszerre testvér!… Hanem hát várjunk csak!
Majd én bejelentem! Hátha jókedvében találom.
A derék férfiu fölimbolygott a verendára és a tiszttartó úr előtt
megállott haptákban, már a mennyire az állapota megengedte:
– Nagyságos úr, jelentem alássan, egy mendikás diák vár odalent. A
nagyságos úrral szeretne beszélni!
– Diák? No hát csak vezesse ide, Küllő mester!
Jenő azalatt azon tűnődött, hogy nem jobb volna-é, ha visszatérne az ő
béreséhez és elkérné tőle a fele-rozskenyeret, fele-szalonnát és jól
megebédelne a nyomoruságából. De nem volt ideje se hozzá, hogy
elhatározásra jusson, a derék udvari kovács («udvari kovács»-nak hivta
magát mindig büszkén) már visszatért hozzá.
– No, testvér, hát most lesz bibendum unos-untig! Csak előre!
Föltuszkolta a verendára, odaállította a szegletbe.
– Jelentem alássan, ihol a diák!
A kövér ábrázatok, a melyekre már ráült a dús ebéd és a bor mámora, mind
feléje fordultak széles, bonhómiás vigyorgással és a tiszttartó úr
kedélyesen mondta:
– No, amicze, hát elő azzal a köszöntőnótával!
A vendégek mind hahotázva ismételték:
– Halljuk a nótát! Halljuk a nótát!
– De urak, legyünk hát csöndben, hadd kezdhesse el! – kiáltotta a
tiszttartó úr.
Nagy ügygyel-bajjal csönd lett végre. Az urak, asszonyságok mind kifelé
fordultak székükön, hogy annál jobban élvezhessék a nótát és a
tiszttartó úr méltóságteljes kézintéssel jelezte, hogy no most kezdheti
már.
Jenő egyet lépett előre és könnyedén megszólalt:
– Én ifjabb Vajkay Jenő vagyok, ennek a birtoknak a gazdája!…
… Hej, hogy fölugrott egyszerre a tiszttartó úr! És hogy kapta le a
kalapját Küllő mester! Az ostoba czigány ép akkor kezdett belé
rejtekhelyén a nótába.
A szegény kovács titkos lábrugásokkal intett, hogy hagyja már abba.
A tiszttartó úr oda sietett Jenőhöz és hebegve mondta:
– Nagyságos úr, tessék talán helyet foglalni… Sejtelmem se volt róla,
hogy…
Jenő hidegen szakította félbe:
– Nem akarom zavarni a mulatságot… Különben is, várnak már ebédre
másutt. Hanem majd egy óra mulva visszajövök. Fontos beszédem lesz
önnel.
… Visszament a béreséhez, a hol valóban akadt még rozskenyér és szalonna
az ő számára is. Oh, be izlett neki!… Nagyon éhes volt már.
A tiszttartó úr pedig lázasan rendezkedett. A vendégek mind kocsira
ültek és mentek ki-merrefelé. A nagy asztalt szétszedték hamarosan a
verandáról és mikor a jeges dézsákat meglátta az árnyékban, a mint ódon
borospalaczkok bóbiskoltak benne, ráförmedt a kovácsmesterre:
– Hát ezt miért tétette kend ide?
– De hisz’ a nagyságos úr maga parancsolta ma reggel!
– Micsoda? Kend még felesel is? Kend el van bocsájtva! Mehet kend, a
merre akar!
A derék majszter elszontyolodva oldalgott el és csak a mikor már jó
messze volt, akkor fordult vissza, dühösen dörmögve:
– El vagyok bocsájtva?… De kend is el lesz nemsokára!
VII.
Gróf Stubenthal Sigfried ott élt birtokán, a letevéri kastélyban. Ez
volt a vezeklése ifjúkori bűneiért.
Örökké nevető arczú, csinos férfi volt. Szikár, szinte suhancz-szerű
termetével, egészséges piros arczával és apró szőkés-fehér bajuszával
olyan volt, mint egy húsz éves ifjú. Bizony, senki sem hitte volna róla,
hogy már nagyleányos apa és azonkívül Európaszerte népszerű világfi volt
a múltban.
Gáláns kalandjaival, a melyekről a kontinens valamennyi ujsága
megemlékezett már legénykorában, annyi adósságot halmozott a birtokára,
hogy kénytelen volt megházasodni. A házasság nyugalmas erényei iránt
ugyan nem érzett valami nagy hajlandóságot, de megvigasztalta magát
azzal, hogy az ő köreiben a legtöbb példa szerint a házasság nem bénítja
meg a legényélet pajzán szabadságát.
De bárha felesége gazdag leány volt is, mégsem érdekházasságot kötött.
Szerette a feleségét, csakhogy persze a maga módja szerint. Oly
hódolatteljes volt irányában, mint valami középkori lovag, néha pedig
oly vidám, oly tréfázó kedvü, mintha egyetlenegy életczélja lett volna:
hogy a feleségét mulattassa.
Csakhogy ez erényeivel vajmi ritkán tündökölhetett, mert a házasság nem
akadályozta meg őt abban, hogy régi kósza életét ne folytassa. Párisnak,
Londonnak, Nizzának és Rómának jól ismert köreit ezután is épúgy
fölkereste, mint annak előtte és mikor a felesége kijelentette, hogy nem
hajlandó e kóborlásaiban társúl szegődni hozzá, ezt is udvarias
megnyugvással vette tudomásul. Elvégre, ha a grófné nem kedveli az
utazást, valóban jobban teszi, ha odahaza keres szórakozást magának. Az
emberek nem arra valók, hogy egymást zavarják a mulatságukban. – Chacun
à son goût!
A grófné, a ki erdélyi mágnáscsaládban született, sehogysem tudta ugyan
megérteni ezt a tulságosan nagyvilági felfogást, de belenyugodott, mert
férjét szerette és meg volt győződve róla, hogy ez ide-oda
utazgatásokban semmi bünös szenvedélyek, vagy kedvtelések nem rejlenek.
Aztán meg nem is akarta fölzaklatni rendes családi tűzhelyét, hogy annál
nyugodtabban szentelhesse életét kis leánya neveltetésének.
Egyszer azonban nagyon kínos eset zavarta meg ezt a laza, de mégis
nyugalmas egyetértést.
A párisi ujságok és utánok az egész világsajtó egy óriási, szinte
legendás nagyságú kártya-ütközet leirását közölte, a mely egy párisi
klubban folyt le egy amerikai milliárdos és egy magyar gróf között. Az
ütközet azzal végződött, hogy a magyar gróf négy milliót vesztett.
Ez a magyar gróf: Stubenthal Sigfried volt. Ő ugyan magyarországi
fogalmak szerint valóban dúsgazdag ember volt, de az amerikai
milliárdos, a kinek egy évi jövedelme is nagyobb volt, mint a gróf egész
vagyona, bizonyára meghökkent volna, ha megtudta volna, hogy ez a négy
milliós veszteség tragikus csapás volt ellenfelére. De nem is sejthette,
mert a gróf kissé sápadtan és fáradtan ugyan, de gondtalanul mosolyogva
fogott vele kezet és könnyedén mondta:
– Majd a pénztárosom elintézi az ügyet… De mindenesetre kérek két heti
haladékot.
A párisi ujságok úgy írtak ez esetről, mint valami pajkos pikantériáról,
de a magyar ujságok akkor sem irtak volna bővebben, jajveszékelőbben, ha
a mohácsi ütközetről kellett volna megemlékezniök. Dörgedelmes
vezérczikkekben siratták a nemzeti vagyon bűnös pusztulását és mikor a
gróf hazajött, hogy valamiképen összetoborozza a szörnyű nagy summát,
megrohanták a riporterek, a kik minden lépéséről híven beszámoltak
másnap a publikumnak.
Bármily könnyelműen fogta is föl az életet a gróf egyébként, ezúttal
komolyan megijedt a saját helyzetétől. Egész kis vállalatok keletkeztek
hamarjában, hogy kiaknázzák az ő pénzszükségét és egész nap más és más
pénzügynökök keresték föl hotel-szobájában. De akármelyikkel tárgyalt
is, az eredmény mindig az volt, hogy a pénzt ugyan megkapja, de neki
semmije sem marad az operáczió után.
Egy délután épen két ilyen ügynökkel tárgyalt, a kik egész árkusokat
telefirkáltak bonyodalmas számításaikkal, mikor kopogtattak az ajtón. A
gróf, a ki megtörve, apatikus fáradtsággal hevert a kanapéján, azt
hitte, hogy az inasa, vagy a hotel-pinczér, tehát föl sem kelt fektéből.
A felesége lépett be a szobába. Egy pillanatra végignézett az idegen
arczokon, aztán derűsen mondta:
– Jónapot, Sigfried!
A grófot e derűs hang még jobban meglepte, mint a felesége látogatása.
Odaszaladt, kezet csókolt neki és egy hosszú, szomorú pillantással egész
védőbeszédét elmondotta. De a grófné derűsen folytatta:
– Ha szabad kérdeznem, ezek az urak, nemde, pénzkölcsönt ajánlanak?
A gróf fejét lehajtva rebegte:
– Igen, grófné.
A grófné most az ügynökökhöz fordult és továbbra is derűs hangon
folytatta:
– Pedig a kölcsönügy most már teljesen tárgytalan. Férjem, a gróf ugyan
kimélni akart engem és valószinűleg ezért nem fordult
jószágigazgatójához pénzért. De a pénz rendelkezésére áll és így az önök
közbenjárására nincs szükség.
A két ügynök savanyú arczczal távozott és még furfangos számításaikat is
az asztalon felejtették. A gróf pedig ámulva, megmeredve állott egy
helyében. A grófné kiszólt az ajtón:
– Igazgató úr!
Jószágigazgatója, a ki idáig kisérte, künn állott a folyosón. A grófné
ura karjába csimpaszkodott, mint egy szerelmes, két hetes asszonyka és
hátraszólt elmenőben:
– Igazgató úr, kérem, gondoskodjék róla, hogy holnap egy kis nyilatkozat
jelenjék meg az ujságokban, hogy férjemnek voltak ugyan _némi_
kártya-differencziái, de azokat a maga erejéből kiegyenlítette és nem
tűri, hogy az ő magánkedvteléseit a nyilvánosság előtt szellőztessék.
Aztán vidáman mondta az urának:
– Nos, ha úgy tetszik, uram, most mehetünk.
Nyitott kocsival várta a kapuban és mint ifjú szerelmes pár, úgy ültek
beléje. Végig kocsiztak az egész városon, vígan nevetgélve és látszólag
észre sem vették, a mint egyesek meglepődve néztek utánuk:
– Nini! Hát ezek nem váltak el?