MAGYAR IRÓK ARANY KÖNYVTÁRA.
XXIV. KÖTET.
NAGY ENDRE.
APOSTOL A HÓDSÁGON.
BUDAPEST, 1908.
GRILL KÁROLY KÖNYVKIADÓVÁLLALATA
IV. Veres Pálné-utcza 16.
APOSTOL A HÓDSÁGON.
REGÉNY.
IRTA
NAGY ENDRE.
BUDAPEST.
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
I.
A Liget-úton, a pompázó, kaczér villák sorában van egy, a mely sehogy
sem illik ide. Mintha díszruhás menetbe rongyos koldus keverednék.
Az utczára csak egy komor, dísztelen fal látszik belőle, a melyen vak
bemélyedések helyettesítik az ablakokat. A ki itt lakik, nemcsak azt nem
akarja, hogy őt lássák, de ő maga sem kiváncsi a külvilágra.
A «villa» előtt lévő kert épen méltó a házhoz. Az elvadult gyepen csak
süppedékek és emelkedések sejtetik a virágágyak nyomát. Valami elzüllött
Vénusz-szobor áll a kert közepén. A könyörületes természet labodát
növesztett körülötte, hogy eltakarja kopott, töredezett bájait.
Itt ugyan alig fedezné föl valaki az emberi gondoskodás nyomait. A kik
erre elhaladnak és a dús, pompás kultura közepén meglepődve állanak meg,
azt hiszik, hogy e fal mögött valami modern Diogenes lakik, a ki
kaczérkodik, kérkedik a különczködésével.
Pedig szó sincs róla. Nem Diogenes lakik itt, hanem Lucullus.
Benn, a hova nem hatol el az utcza szeme, csupa pazar fényüzés látható.
Maga a villa czifra tornyaival, vidám loggiáival, terrasszaival,
szeszélyes erkélyeivel a gondtalan mulatság nagyúri tanyájának készült.
A kert pedig, a mely egészen a tulsó utczáig elnyulik, mindennel
bővelkedik, a mit csak természet és mesterkedés nyujthat. Ha a keskeny,
pajkosan eltünedező erdei ösvényeket, kies lugasokat, rejtett
barlangocskákat és folyondáros őserdő-részleteket látnád, – el se
hinnéd, hogy mindez Budapest kellős-közepén van, abban a negyedben, a
hol aranynyal mérik a telket.
Ez a visszájára fordított kéjlak Magyarország egyik legelőkelőbb
mágnásáé, Vajkai Jenőé. Nem gróf, még csak nem is báró. Egész sereg
predikátumát őrzik ugyan a családi archivumok, de ezek is ott maradtak a
leveles-ládákban. Még az «y»-t is az egyszerű polgári «i»-vel cserélte
föl. A Vajkaiak még ahhoz is büszkék voltak, hogy valami kiváltságos
czímet biggyeszszenek a nevük elé.
Pedig valamennyi Vajkay hatalmas államférfi volt, (némelyik még a
történelembe is belekerült), de talán épen ezért kicsinyelték a grófi,
vagy bárói czímert. Rohan herczeg mondta volt:
– Király nem lehetek, herczegnek lennem derogál, – leszek hát egyszerűen
Rohan.
Az «egyszerű» Vajkay névben is épen ennyi volt az öntudat és a gőg.
A Vajkayak hagyományos közszereplése látszólag e palota tulajdonosában,
Vajkay Jenőben ért véget. Pedig ő is ősei nyomán indult neki az életnek,
nagy készültséggel és azzal a vakhittel, a melylyel a Vajkayak mindig a
maguk történelmi hivatásában bíztak. De szerencsétlen korszakban került
a politikai életbe. A politikai szédelgők, a kapzsi szatócs-politikusok
korszaka volt ez és Vajkay Jenő megdöbbenve látta, hogy mily undok
hinárba került az ő önzetlen ideálizmusával.
Akkor aztán végkép kedvét vesztette a közélettől és nejének (született
Stubenthal grófnő) kora halála csak még jobban siettette elhatározását.
A Liget-úton szép palotát építtetett magának és az épitésznek kiadta a
jelszót:
– Az utcza népének semmit! Mindent csak nekem!
E palotában olyan orgiákat rendezett, hogy polgári körökben legendák
jártak róla. Mindenütt szerepelt, a hol csak a főúri világ szokott
tündökölni és mindenütt ő volt a legpazarlóbb, a legléhább kedvű. Néha
még a saját pajtásai is megborzadtak nyers czinizmusától, de ha
szemrehányást tettek neki, vállat vonva felelte:
– Mit akartok? Csak így lehet boldogulni ebben az országban!
Két fiú maradt utána: Béla és Jenő.
Az idősebbiket, Bélát, teljesen a maga gusztusára nevelte az apja. Már
tizennégyéves korában ismeretes volt a Stefánia-úton pompás giggjével, a
melynek bakjáról szilaj paripát hajtott kegyetlen ostorcsapkodással. Még
nem is serkedzett a bajusza és már az előkelő mulatóhelyek tivornyázó
hőse volt. Húszéves korában pedig Bécsbe szöktetett az orfeumból egy
körülbelül negyvenötéves énekesnőt.
Apja utána utazott, fiát haza hozta és nevetve oktatta ki:
– Te csacsi! Ha máskor megszöktetsz egy ilyen dámát, ne szöktesd
kényelmetlen külföldi hotelekbe! Hozd haza egyenesen a lakosztályodba.
Tőlem nem kell tartanod. Hisz tudod, hogy egyik gentleman nem zavarja a
másik diszkrét szórakozásait!
Hanem az ifjabbik fiún, Jenőn, sehogy sem fogott ez a nevelés. Szótalan,
komoly nézésű fiú volt, a kinek soha sem tellett öröme kortársai
szórakozásában. Ő édesanyjának volt a kedvencze és az ájtatos úrnő
(született Stubenthal grófnő) beléje plántálta a maga puritán lelkét.
Az érettségi után kijelentette azt az óhajtását, hogy ő német egyetemre
akar menni tanulni.
– Ez bizony elég bolondság! – felelte az apja, de azért titkon
elérzékenyült egy pillanatra, mert a saját diákévei jutottak eszébe, ott
a vidám Heidelbergában.
Négy évig élt künn a fiú, a nélkül, hogy egyszer is hazanézett volna.
Minden héten levelet írt pontosan, a melyben beszámolt tanulmányairól,
életmódjáról és minden levele végén említés tétetett egy bizonyos Winter
nevű professzorról, a ki «világhírű közgazdász» létére sem átallotta őt
barátságára méltatni és a mely barátságra méltónak lenni az ő legdicsőbb
feladata lészen.
Egy nyári reggel a komornyik táviratot vitt be Vajkay Jenőhöz, a ki épen
a teáját szürcsölgette az ágyban. Ez állott a táviratban:
«Kitüntetéssel doktor lettem. Délután érkezem. Csókolja szerető fia:
Jenő.»
Az apa gyorsan kiugrott az ágyból és a komornyikra, a ki segíteni akart
neki az öltözködésben, rákiáltott:
– Szaladj át gyorsan Béla úrhoz és hivd ide! Ha még nem ébredt fel,
akkor is!
– A Nagyságos úr már reggel hét órakor fölkelt és gyalog elment. Kilencz
órakor visszatért és átöltözködött.
– Mi az ördög? Hét órakor fölkelt? Az én fiam?… Annál jobb! Hivd át
gyorsan!
Néhány percz mulva már apja szobájában volt Béla. Csinos szőke fiú volt;
bárha huszonhét éves is elmult már, alig látszott húsznak kurtára
nyirott hajával, gyermekes arczával és karcsú termetével. Ám fölvetett
szemében és ajka metszésében túlontúl sok tapasztalás nyoma látszott.
Apja diadallal tartotta elébe a táviratot.
– Nesze! Hazajön a «doktor»!
– Még szép tőle, hogy mi is eszébe jutottunk már egyszer!
– Csak hallgass! Úgy se sok öröme telt volna bennünk… No, de most ide
figyelj. Beláthatod, hogy négy évi távollét után illendően kell őt
fogadnunk. Ezért tehát fölkérlek, hogy ha vannak lakásodban esetleg
eltávolítandó dolgaid, – azokat távolítsd el gyorsan, és ha vannak
lebonyolítandó botrányaid, hát csak bonyolítsd le gyorsan.
Az ifjú gavallér kiegyenesedett és kenetteljesen válaszolta:
– Atyám, ez utasításokat egyáltalán nem érdemeltem meg. Neked, mint
gondos atyának tudomást kellett volna szerezned arról, hogy fiad
teljesen a jó útra tért vissza.
– Igaz! A komornyik ép az imén említette, hogy korán reggel elmentél
hazulról.
– Hah! Tehát árulkodott?
– Hah! Tehát te titkolni valónak tartottad?
– Nem… de nem szeretem, ha a szolga olyasmiről beszél, a mi nem tartozik
rá.
– Jól van no! De most mondd meg, mit jelent ez a változás?
– Új élet, apuskám! Ez a javulás útja.
– Hallod-e! Én ugyan apád vagyok, de azért ne tégy bolonddá!
– Hát tudd meg: én szerelmes vagyok.
– No lám! Mindjárt tudtam, hogy valami újabb hunczutság rejlik a
dologban.
– De biztosíthatlak róla, hogy érzelmeim a lehető legtisztességesebbek.
– Szóval – a leány tisztességes. A te fáradozásaid daczára is. Ki ő?
– Ah, nagyszerű leány! Istennő!
– Szinésznő?
– Ej, dehogy! A művészettel már torkig vagyok. Ő a nép egyszerű
gyermeke, csupa egyszerűség, szerénység és hiszékenység!
– Ohó! Tehát hiszékeny is? Ez persze isteni erény, nemde?
– Apuskám, te zavarba hozol. Mondtam már, hogy szándékaim a
legtisztességesebbek.
– Szóval – házasságot igértél neki. És ő ezt is el hitte? No, ez igazán
mennyei hiszékenység!
– Csakhogy én is tudom ám a módját. Ne hidd, hogy megmondtam neki, ki
vagyok. Reggelenként kiöltözöm, mint egy boltossegéd, és elkisérem az
irodába, a hol ő gépiró-kisasszony. Azt mondtam neki, hogy én meg
könyvelő vagyok és a boltba megyek ilyenkor.
– De hisz ez valóságos regény! Nem mutatnád meg egyszer nekem is a
hősnőt?
– Nem, apus! Te vagy az egyetlen, a kinek meg nem mutatnám.
– És miért nem?
– Mert te vagy az egyetlen, a ki elhódíthatnád tőlem!
Az apa gyöngéden hátba ütötte a fiát és nevetve mondta:
– Hizelgő!… De most elég legyen ebből egy időre. Jön haza a «doktor»!
II.
Vajkay Jenő épen befejezte könyvei rakosgatását és el akart menni
hazulról, mikor a kis inas-szobából éktelen kurjongatás csapta meg.
Kiment, és a mint benézett a félig nyitott ajtón, elnevette magát.
Jancsi, a hűséges huszár, kis kézi tükröt tartott a kezében és bajuszát
zsírral tűhegyesre pödörgetve, vígan bokázgatva danolta:
«Én is oda való vagyok,
Ahun az a cséllag ragyog!…»
Jenő mosolyogva szólt rá:
– Hát te mit csinálsz, Jancsi?
– Semmit, nagyságos úrfi, csak örülök. Meg azt próbálom, hogy nem
felejtettem-é még el a magyar virtust.
– Hát örülsz, hogy haza megyünk?
– Hej, nagyságos úrfi, nincs ehez fogható öröm a világon! Mert hiszen jó
volt itt minden, de azért még sem olyan az, mint odahaza. Itt a jó se
jó, a rossz pedig duplán rossz. Aztán meg – Isten bocsássa meg a bűnömet
– sehogy sem tudom szenvedni ezt a sok németet. Hiszen nálunk is volt
német, egy-kettő a faluban; de hogy az egész város csupa német, – no már
az igazán sok!
– Ejnye, Jancsi, de kevés hálával beszélsz róluk. Pedig nem volt rossz
dolgod köztük.
– Hm, az igaz, mert szörnyen féltek tőlem. De nincs is az egész
Heidelbergában olyan magyar legény, mint én voltam.
– Ládd-e! És mégis örülsz, hogy haza megyünk, pedig ott sok olyan legény
van ám még, mint te vagy!
– Inkább vagyok én ott az utolsó, mint itt az első, nagyságos úrfi!
Ám a tükörbe olyan kaczér oldalpillantást vetett, mely elárulta, hogy
odahaza se tartaná magát utolsó legénynek.
Jenő egyszerre megakasztotta soviniszta áradozásában.
– Rendben van minden?
– Minden. Itt vannak becsomagolva a ruhák, itt az egyébb holmik, ezt a
koffert pedig a könyveknek tartogatom.
– Helyes. Most még búcsuzni megyek Winter professzor úrhoz. Mikorára
visszajövök, indulhatunk.
– Igenis, nagyságos úrfi!
Jenő elmerengve lépdelt a jól ismert keskeny utczákon a professzor háza
felé. Huszonnégyéves ifjú volt, de jóval többnek látszott, mert
szakállát megnövesztette az olyan fiatalemberek módjára, a kik az érett
férfiasságban látják csak a szépséget. Magas, karcsú termetű legény
volt, de feje előre hajolt, mintha mindig a könyvek felé görnyedne, és
tiszta kék szemében hideg, szenvedélytelen okosság lakot. Az élet még
nem éreztette vele melegét és örvényeit, a melyeken az apró örömök
nyiladoznak. Eddig még csak kietlen, egyenes útnak látta az életet;
egyetlen nagy kötelességnek, a mely felé törhetlenül haladva,
észrevétlenül hagyogatta el az útszélen kinálkozó szórakozásokat.
Winter professzor a dombtetőn lakott kis kerti házban. Az udvaron Rieke
kisasszony, a professzor huszonnégyéves leánya ült és néhány diákot
kollokváltatott az apja helyett. Simára fésült hajával, okos, fiús
arczával a német leányok ősi tipusa volt.
Itt a diákélet nem szorult a dohos egyetemi tantermekbe. A fiúk
eljárogattak professzoraikhoz, sokszor ott ebédeltek, barátkoztak velük
és a professzor csak úgy megexaminálta őket mindennap, mint az iskolás
gyermekeket szokás.
Ebben a munkájában kitünő segítő társa volt Winter professzornak Rieke,
a ki évek folyamán járatosabb lett a diák-tudományokban, mint akármelyik
diák. Most épen egy flastromos képű kamaszt korholt, a ki nagy
szégyenkezéssel hallgatta a dorgatóriumot:
– Gusztáv, ön a római jogot ma ép oly kevéssé tudja, mint egy év előtt!
– Pedig esküszöm, Rieke kisasszony, hogy nagyon sokat tanultam!
– Az ám! Tegnap megigérte nekem, hogy megtanulja ezt a fejezetet. Már
most azt szeretném tudni, hogy mivel töltötte tegnap óta az idejét?
– Legyen meggyőződve, Rieke kisasszony, hogy tanultam.
– Én már nem hiszek a férfiaknak, Gusztáv. Ön bizonyára ma éjjel is
mulatott, mint mindig. Hja, kedves Gusztáv, így önből kiváló korhely
lesz, de doktor: soha!… Jó napot, Vajkay úr! Ön búcsuzni jött?
– Igen, Rieke kisasszony. Ma utazom haza. Be lehet menni a professzor
úrhoz?
– Ön mindig bemehet hozzá… Lássa, Gusztáv úr, ön példát vehetne ettől az
úrtól. A legkitünőbb tanuló volt az egész egyetemen. Atyám barátjaként
kedveli őt.
Vajkay fölsietett a házba és kopogtatott a professzor szobájának
ajtaján. A tudós fölnézet irásaiból és mikor meglátta kedvencz
tanítványát, elébe ment és mindkét kezét nyujtotta neki.
– Isten hozta, kedves barátom! Ön tehát ma haza utazik?
Az ifjú szomorúan lehorgasztotta a fejét és összehúzódó szempillái egy
okvetetlenkedő könnycseppel küzködtek.
– Most már kötelességem haza menni, bárha korántsem tanultam még annyit,
mint kellett volna.
– Én is attól tartok, hogy önt még nem hatották át eléggé mélyen azok az
eszmék, a melyek iránt fogékonyságot mutatott. Ön visszakerül
honfitársai közé, egy primitiv országba, a melyben még kárhozott hírük
van a mi tanainknak. Ott ön csábító példákban fogja látni, hogy a gazdag
embernek mily kellemes, ha önzően élvezi a maga gazdaságát és nem
törődik másokkal.
– Nem, professzor úr, én sohsem fogom elfeledni az ön tanításait és az
ön barátságáért azzal fogom leróni hálámat, hogy mindig hű fogok maradni
hozzájuk.
– Ott önnek magas társadalmi állása van, a mely sok kötelezettséggel
jár.
– Le fogok mondani róla!
– Önre odahaza nagy vagyon vár és az átformálja a gondolkozást.
– Én inkább föláldozok egy nagy vagyont egy gondolatért, semhogy egy
gondolatot eldobjak a nagy vagyonért.
– Akkor hát menjen, kedves barátom és ne felejtsen el engem. Irjon! Hisz
jól tudja, hogy csak ama keveseknek élek, a kik igazán tanítványaim és
folytatják az én munkámat.
Winter professzor világhírű közgazdasági író volt, a kit az elméleti
szoczializmus apostolai közé soroztak. Jenő méltányolni tudta tehát,
hogy ez az ember tanítványának és művei folytatójának nevezi őt.
Meghatottan rebegte:
– Ezután ép úgy fogok törekedni az ön megelégedéseért, professzor úr,
mint eddig. Sőt jobban. Mert eddig csak tanultam, de most már alkotni
akarok az ön szellemében!
– Hát menjen, kedves barátom. Majd egyszer meg fogom önt látogatni
hazájában és örülni fogok a sikereinek.
Gyöngéden megölelte Jenőt, aztán megrázta a kezét férfiasan. Jenő
odakünn a könnyét törölgette, aztán odament Rieke kisasszonyhoz, a ki
egy pillanatra abbahagyta a kedvéért a kollokválást.
– Kisasszony, kegyednek mindig hálás leszek, mert sok jósággal volt
irántam.
– Oh, szivesen tettem, a mit tettem. Érdemes volt, mert ön mindig
kitünően tanult. De itt van Gusztáv úr, nála valóban falra hányt borsó a
fáradozásom. Az ilyesmi valóban elszomorít.
Gusztáv úr, a ki titkon épenséggel nem találta minden csinosság nélkül
való leánynak Rieke kisasszonyt, végre is megsokallotta ezt a sok
megalázást és megesküdött magában, hogy ezentúl mindig bevágja a
leczkéjét, mielőtt Rieke kisasszonyhoz jönne egy kis udvarlásra.
– Isten önnel, kedves Vajkay úr. Küldjön nekem a hazájából
anzikszkártyát és növényeket, rovarokat a gyüjteményembe.
Keserű mosolylyal tette hozzá:
– Ámbár… valamennyi megigéri és mikor hazamennek, ki Braziliába, ki
Magyarországba úgy elfelejtik Riekét, Heidelbergát, mintha soha sem
hallottak volna róla.
Aztán mikor Vajkay Jenő elindult az utcza felé, a leány bánatosan
elmerengve nézett utána. Ime, így mennek el innen valamennyien, délczeg,
érett férfiakká válva, hogy másutt végig csinálják az életet. Egyik
nemzedék megy a másik után, mint a folyó hullámai, ám Rieke mindig egy
helyben, változatlanul marad közöttük. Talán így volt ez az
örökkévalóság óta és így is lesz az örökkévalóságig, hogy az öreg
professzor írni fogja a könyveit, künn pedig Rieke examinálja az
ifjakat, a kik mindig mások és mindig ugyanazok maradnak mégis…
Rieke hirtelen megrázta a fejét, hogy elhessegesse ábrándjait, aztán
mosolyogva mondta:
– És most folytassuk, Gusztáv úr!…
III.
Idősebb Vajkay Jenő izgatottan nézegetett ki az udvarra, hogy mikor
gördül be a hintó idegenből hazatérő fiával. Bárha nagy kedvét lelte
benne, hogy mindig a czinikust játszsza, ezúttal mégsem tudott elfojtani
a szivében egy kis elérzékenyülést.
Hogy is ne! Hiszen valamikor ő is koptatta a heidelbergi egyetem
lépcsőit, ő is büszkén dugta zsebre doktori diplomáját és ő is fellengős
tervekkel tért vissza a magyar hazába. Hej, mennyi idő telt el azóta!
Mennyi nemes hite vált keserű csalódássá! A szive megkeményedett,
ambicziója elenyészett, élete útja derékbe tört; hanem azért az ifjú
hevülések emlékeit nem tudta elcsúfítani semmi csalódás sem.
Ámbár – őszintén szólva – volt még egyéb oka is a türelmetlenségre.
Tudniillik délután négy órára igérte meg M. Depruy-nek, hogy elmegy érte
a hôtelbe és közös kocsikirándulást tesznek a budai hegyek közé. Depruy
asszony párisi szépség volt és a világ összes nagyvárosait végig utazta
bizonyos nőemanczipácziós eszmék terjesztése czéljából. Úgy mondják,
hogy valóban sok előkelő és gazdag férfiút sikerült is már meghódítania
eszméinek…
A várva-várt hintó megérkezett végre. Az öreg úr gyorsan elugrott az
ablaktól és komoly, méltóságteljes pózzal ült az iróasztalához, a melyen
ezúttal feltünően sok könyv és iromány hevert rendetlen
össze-visszaságban.
Jenő az ajtóban idegenül, félénken megállott és két karját kitárva
rebegte:
– Atyám!…
Az öreg ünnepélyesen fölállott és nyájasan válaszolta:
– Isten hozott, fiam!
Gyöngéden megölelte és fia fejét odaszorította melléhez. Aztán helyet
mutatott neki egy török asztalka mellett.
– Parancsolsz szivart?
– Köszönöm, atyám, de nem szoktam.
– Nem szoktál? Furcsa! No de nem baj… Milyen útad volt?
– Köszönöm, atyám, elég kellemes. Boldoggá tett az a tudat, hogy minden
percz közelebb hoz tehozzád.
– Köszönöm, ez szép tőled. Én is türelmetlenül vártalak már haza és
boldognak érzem magam, hogy viszontláthatlak. Remélem, jól fogod érezni
magadat itt köztünk.
– Minden bizonynyal, atyám!… Béla fivérem itthon van?
– Ő vár téged. Menj, öltözz át és keresd fel őt. Nagyon örülnék, ha
holnap délelőtt átjönnél ismét hozzám, mert fontos megbeszélni valóim
vannak.
– A mint parancsolod, atyám.
– Szerettem volna még ma elvégezni, mert légy meggyőződve róla, hogy nem
szivesen háborgatlak. De lehetetlen; most épen sürgős dolgaim vannak.
Az öreg most az órájára nézett és fölszisszent.
– Terringette! Mindjárt négy óra! Megbocsáss, édes fiam, de
halaszthatatlan a dolgom… Mihály majd elvezet a lakosztályodba és
segítségedre lesz.
Az öreg gyorsan simított még egyet-kettőt a bajuszán és tekintélyes
szakállán, hogy méltó külsővel hallgathassa meg Depruy asszony
nőemanczipácziós eszméit. Igazán fejedelmi szép ember volt; szakálla már
erősen őszült, de magas, vállas termete még friss és délczeg volt, szeme
üdén ragyogott és piros arczán egyetlen ráncz se volt. Az ajtóból
könnyedén visszafordult:
– Apropo, még egy diszkrét kérdés! Van-e elég pénzed, fiam? Mert
remélem, hogy a mai estét a viszontlátás örömeinek óhajtod szentelni.
– Oh, atyám, úgyis elárasztott mindig pénzzel. Több is van, mint
kellene!
– Furcsa. Ezt Béla bátyádtól sohsem hallottam még. Akkor hát – a
viszontlátásra!
Kezet szorított a fiával és a szertartásos fogadtatás véget ért. Jenőnek
eszébe jutott az a pillanat, a mikor Winter tanártól búcsuzott és
elszomorodott. Lehangoltan ment a komornyik után, a ki némán,
lábújjhegyen vezette a lakosztályába és alázatos, sunyi pofával várta
parancsait.
– Most nincs szükségem semmire. Kérem, jelentse fivéremnek, hogy
mindjárt átmegyek hozzá.
A komornyik elment és néhány pillanat mulva Béla rontott a szobába. Ő
bezzeg nem sokat czerimóniázott, hanem szeleburdi hevességgel ölelte meg
Jenőt.
– Szervusz német! Csakhogy megjöttél egyszer! Majd meglátod, milyen jól
fogunk mulatni itten. Ez bezzeg mulatságosabb város, mint a te kis
Heidelberged. Fuj! Én egy napig voltam ott, de örökre megúntam. Unalmas
egy fészek! Tele van «spissz»-ekkel… De most el kell mennem. Tudod, egy
kis kalandom akadt. Pokoli jól fogsz mulatni, ha egyszer elmesélem.
Képzeld, valóságos kis regény, átöltözködésekkel egybekötve. Én
könyvelőnek adom ki magamat, hahaha!… Hanem este együtt vacsorázunk a
klubban, mi? Azt hiszem, az öreg is velünk tart.
– Nem, ép az imént mondta, hogy halaszthatatlan dolga van.
– Hahaha! Bizonyosan a kis franczia! Ezt is jól fölhajszolta! Az öregnek
mindig van valami nemzetközi speczialitása!… Akkor hát csak ketten
leszünk. Majd akad ott társaság.
– Sajnálom, de én idehaza szándékozom vacsorázni. A klubba egyáltalán
nem megyek.
Béla arcza egyszerre elhidegedett. Ingerülten válaszolta:
– Hát mit akarsz? Itt is folytatni akarod a heidelbergi életedet? Hisz
doktor vagy már! Mit akarsz még?
– Semmi esetre sem _ilyen_ életet akarok!
Béla most már fagyosan köszönt.
– Akkor hát szervusz! Holnap majd látjuk egymást – talán.
Ám a mint kiment, a folyosón megvetően dörmögte:
– Stréber!…
Jenő magára maradt a szülei hajlékban, a mely négyévi távollét után oly
idegen volt neki. Kinézett az ablakon és hosszan elbámulta a dús
lomhaságot, a mely a pazar fényű udvaron elterült. Kövér lakájok renyhe
ácsorgással vették körül Jancsit, a ki henczegve beszélte el élményeit.
– Mondom néktek, hogy bolondultak azok a német lyányok utánam.
Különösen, ha a díszruhámat vettem föl, akkor úgy jöttek utánam
csapatostul, mint a libák…
Az istállóból kis peczérfiú jött ki és két hófehér orosz agarat
sétáltatott pórázon. A gyönyörű állatok kényesen lépkedtek a finom
porondon és a peczérfiú tunyán ballagott utánuk.
Az udvar közepén kertészfiú állott és a gummicsőből ívalakú vizsugarat
lövellt a virágágyakra. Hetyke szobalány lépegetett arra és a kertészfiú
incselkedve zárta el az útját a vízsugárral. Az imposztor nem is engedte
tovább, míg meg nem vámolta néhány csókkal, a mi nagy sikongásokkal és
bajusz-tépésekkel adatott meg neki.
Mennyi léha fényüzés, oktalan gazdagság mindenütt! És mindez két
emberért, a kik haszontalan kalandok után futkosnak mostan.
Másnap reggel pontosan jelentkezett az apjánál. Az öreg ágyban volt még
és ásítozva, panaszkodva fogadta:
– Oah! Szörnyű sok dolgom volt az éjtszaka. Iszonyúan össze vagyok
törve… És te hol voltál, mit csináltál?
– Idehaza voltam.
– Mit? Itthon maradtál? Furcsa! No, de ez gusztus dolga. Parancsolj
rágyujtani. Azaz – pardon – igaz, nem szoktál dohányozni! Igazán furcsa
fiú vagy te! Tehát kérlek, figyelj ide, fontos ügyben kell beszélnem
veled.
– Figyelek, atyám.
– Tanulmányaidat befejezted, nagykorú vagy. Elérkezett az ideje, hogy
határozz jövőd felől.
– Már határoztam, atyám.
– Nagyon kérlek, hogy ne szakíts félbe. Már rég nem voltam a
parlamentben és elszoktam a közbeszólásoktól. Örülök, ha így is el tudom
mondani valahogy a mondanivalómat. Tehát mielőtt határoznál a jövőd
felől, előbb meg akarlak ismertetni az útakkal, a melyekben
válogathatsz. Azt tudod, hogy gazdag vagy.
– De atyám!…
– Eh, nem az én vagyonomról van szó. Én még átkozottul fiatalnak érzem
magam, kivéve így reggelenként. De az anyai örökséged, a hódsági birtok
maga is jelentékeny vagyon. Kétezer hold egy tagban, ebből valóban
megélhetsz gond nélkül. Ime tehát az első út: élni. Tégy úgy, mint én,
vagy Béla bátyád, vagy a többiek, a kik elég szerencsések, hogy gazdagok
lehetnek ebben a koldus országban. És hidd el, jó dolog ez. Minél
szegényebb az ország, annál jobb dolguk van a gazdagoknak. Pompás ország
ez, minden megvehető pénzért és minden bámulatosan olcsó. Női erény,
férfias büszkeség egyaránt. Mindössze néhány garasba kerül. Mondhatom,
szamár ember az, a ki külföldre megy innen, ha pénze van! Nos, tetszik
ez az út?
– Nem, atyám. Én nem tudnék így élni, mert…
– Jó, jó. Indokaidat bátran elhallgathatod. Engem úgy se kapaczitálhatsz
– már. Tehát következik a második út. Választasd meg magad képviselőnek,
mondj el néhány frázist a Házban és ünnepelni fognak. Fogj kezet néhány
gazdag gyárossal és magasztalni fognak hogy a magyar ipar hathatós
barátja, atyja vagy. Vállalj el néhány dísz-állást és áldani fogják a
nevedet, azt fogják mondani rólad, hogy egy második Széchenyi vagy. Lesz
hatalmad, tekintélyed, dicsőséged és ha jól viseled magad, szobrot is
kaphatsz idővel… Nos, tetszik ez az út?
Jenő úgy érezte, hogy atyja csúfolódik vele. Szomorúan válaszolta hát:
– Nem, nem akarok szerepelni, atyám.
– No, ezt én se valami nagyon ajánlom. Ez csak az üresfejüeknek való, a
kiknek imponál a többiek üresfejűsége… Marad tehát a harmadik út.
Ösmered talán még unokanővéredet, Stubenthal Melanie komteszt. Ámbár
akkor még kicsi bakfis volt, de azóta gyönyörű hajadon lett belőle. A
birtokuk épen szomszédos a tieddel és egy csöppet sem kisebb, mint a
tied. Vedd őt feleségül…
– De atyám!…
– Nono, csak ne pirulj! Nem fog kelleni sokat udvarolgatnod. Melanie már
belénevelődött abba a gondolatba, hogy te léssz a férje. Az ilyesmit a
gondos apák már jó előre elintézik maguk között…
Az öreg ezúttal nagyon félreismerte azt a pirosságot, a mi fia arczán
gyuladt ki. Jenő fölpattant és indulatosan szólott:
– Hogyan, atyám? Ti az én tudtom és beleegyezésem nélkül határoztatok
felőlem? Nos, én kijelentem, hogy nincs kedvem ehhez a házassághoz és
egyáltalán tudni sem akarok azokról a kényes komtesszékről!
– Nono, csak ne pattogj. Hisz’ mindez csak terv volt, a mely a te
beleegyezésed nélkül egy fabatkát sem ér. Melanieért se aggódj; kap ő
férjet, akár minden ujjára tizet. Ámbár én nem értem, hogy miért ne
vennéd el. Hiszen azért élhetnél te úgy, mint akármelyik legény-ember…
No, de látom már, hogy ehhez nincs kedved. Már most arra vagyok
kiváncsi, hogy mi a _te_ utad? Mert én negyediket nem tudok.
Jenő kiegyenesedett és remegő hangon válaszolta:
– A _magam_ útján akarok haladni! Én külföldön sok mindent tanultam és
megesküdtem, hogy hű maradok ahhoz, a mit ott tanultam.
– Haha! és hol találsz itt segítőtársakra?
– Téríteni fogok, atyám!
– Hahaha! És azt hiszed, hogy akad bolond, a ki a te ábrándjaidhoz
szegődik?
– Azt hiszem! Egyet már tudok is, a ki hivem lesz biztosan.
– Ah! És ki az?
– Te vagy az, atyám!
Az öreg egyszerre elkomolyodott. Arczára szokatlan elérzékenyülés ült és
hangja is olyan lágy volt, mint már régen nem. Lassan válaszolta:
– Nem, fiam! Az első csalódást már megtaláltad, mert én nem szegődöm
hozzád. Valamikor, a mikor még fiatal voltam, mint te, én is ilyen
czélokkal jöttem haza. Hiszen Heidelbergben tanultam én is, ha jól
megfigyelted, megtalálhattad a padokban befaragott monogrammomat. Akkor
én is esküdtem ezekre a szocziális tanokra és azt hittem, hogy én leszek
hivatott apostoluk. Nos, fiam, – itt tartok mostan és itt fogsz tartani
te is egykor. Tagadólag rázod a fejed? Jó, jó! Csak vegyülj el a
valóságba a te gyönyörű theoriáiddal és látni fogod, hogy a theoriák is
azért olyan szépek, mert semmi közük a valósághoz. Hát ismered te ezt a
földet? Ismered ezeket az embereket? ezeket a viszonyokat? Nem, fiam, te
csak elvont elméleteket ismersz, a melyek mind értéktelenekké válnak,
mihelyt alkalmazni akarod azokat. És ha mégis ragaszkodol hozzájuk, ha
erős akarattal, tüzzel-vassal mégis megvalósítod, – akkor forradalmár
leszel; kártevő szellem, a ki erőszakkal megzavarja a fejlődés
természetes rendjét és rombol, bárha jó szándékkal. És akkor nemcsak
hogy végig kell majd nézned fáradozásod hiábavalóságát, de viselned kell
azonfelül az emberek balitéletét. Gonosztevőnek fognak tartani, vagy a
mi még roszabb: bolondnak. És a mi a legroszabb: így is, úgy is igazuk
lesz!… Most hát menj és tégy úgy, a hogy akarsz. Zsarnokod nem vagyok,
tehát nem gátollak. De apád vagyok, tehát – elsiratlak.
– Nem tehetek másként, atyám!
Jenő daczosan ment ki a szobából, de szivét fojtogatta a keserűség, hogy
makacs haragban kellett elhagynia atyját.
Ám az öreg nagyon sajátságosan viselkedett odabenn ezalatt. Kiugrott az
ágyból, néhányszor az ajtóhoz szaladt, mintha vissza akarná hivni az
eltávozottat. Aztán izgatottan járkált föl-alá, a kezét dörzsölgette,
széttárta a karjait, mintha erősen magához akarna szorítani valakit és
mosolyogva dörmögte:
– Az én fiam!
IV.
Winter professzornak volt egy régi jó barátja Budapesten, Pór Albert.
Jenőnek a lelkére kötötte, hogy látogassa meg okvetlenül, ha haza megy
és adja át baráti üdvözletét.
Pór Albertet nagyon kevesen ismerték idehaza és a kik ismerték is, a vén
istentagadónak hivták, mert bárha világtalan szemével, hosszu fehér
szakálával olyan volt, mint egy jámbor bibliai próféta, a beszédét
veszedelmes istenkáromlásnak vették az együgyü emberek.
Ám ezek ugyancsak nagyot néztek volna, ha megtudták volna, hogy ez a vén
istentagadó, a ki leányával egy kétszobás udvari lakásban lakik és
emberemlékezet óta egyazon ruhát viseli, korának egyik legnagyobb
gondolkozója és filozófiai munkáit a külföld minden művelt embere
áhitattal emlegeti.
Viszont Winter professzor is ugyancsak nagyot nézett volna, ha megtudta
volna, hogy a nagy Pór Albert, az egyetlen magyar filozófus, a kit
ismert és megbecsült, odahaza teljes ismeretlenségben és nyomoruságban
tengeti az életét!
Dehát mind e dolgokkal maga Pór foglalkozott a legkevesebbet.
Világéletében mindíg csodálatos igénytelenség lakott benne. Ifjú korában
is az volt egyetlen öröme, ha a kávéházban néhány tanulni vágyó
hallgatója akadt, a kiknek türelmesen, szerényen fejtegette órák hosszat
gondolatait.
Hivatalra nem törekedett, talán el se fogadta volna, mert soha sem
érezte szükségét. Bőven megélt abból a pár forintból, a mit a könyveivel
keresett imitt-amott, a nélkül, hogy hijját érezte volna valaminek.
Ez az igénytelenség a végsőkig fokozódott, a mikor szemevilágát
elvesztette. Egyetlen leánya, a ki ügyesen bánt az irógéppel, valami
hivatalban kapott alkalmazást és csak délben, este járt haza. Most már
naphosszat egyedül üldögélt az öreg, leányát várva haza. Esténkint
aztán, mikor az egyszerü vacsorát elköltötték, a leány asztalhoz űlt,
pennát fogott és az öreg éjfélig diktált neki.
Katalin még gyermek volt, mikor anyját elvesztette és neveltetése
atyjára maradt. Pór Albert nagy tudós volt, de a leány-neveléshez vajmi
keveset értett. A leányával is úgy bánt, mint valamely fogékony
tanítványával; odahaza beavatta őt munkáiba, a kávéházba mindig magával
vitte és a gyermek ott figyelmesen hallgatta végig a kis társaság
vitáit.
Igy aztán Katalin tudósabb volt, mint bármely leány-társa, de magából az
életből kevesebbet ismert még, mint egy négyéves gyermek. Azok a
férfiak, a kiket ő látott maga körül, mind komoly, magukba mélyedt
emberek voltak: mind oly szenvedélytelen, szürke lény volt, mintha
valami testet öltött filozófiai tantétel lett volna. Ez emberek nem
ittak, nem kártyáztak, nem szerettek, nem udvaroltak és semminemü hiuság
sem volt bennök személyük iránt. Körülöttük egy nagy város tenger
gazdagsága, hiusága, élvvágya tobzódott, de ők ez meg se látták, hanem
úgy viselkedtek, mintha az élet legnagyobb gazdagsága egy új igazság és
az élet legfőbb czélja volna, hogy a gondolatok tisztázódjanak.
De volt mégis egy fiatalember a társaságban, a ki észrevette őt és
különösképen vonzódott hozzá. Joó Pál valamikor asztalos-legény volt, de
aztán a szocziálisták közé keveredett és ott hamarosan föltünt éles,
fogékony elméjével. Szinte beteges mohósággal fogott a tanuláshoz, hogy
kipótolja azt, a mit gyermekkorában elmulasztott és néhány év mulva ő
lett a szocziálisták legtekintélyesebb, legképzettebb vezére. Az ő
fegyvere az irott betü volt, a szónoklást másokra bizta; egyébként is
gyönge hangú, igénytelen megjelenésü ember volt, a ki aligha hatott
volna a tömegre.
Katalinnal való viszonya úgyszólván önként fejlődött ki. Pál mindennapos
vendég volt náluk, a kávéházban is a legfigyelmesebb hallgatója volt Pór
Albertnek és észrevétlenül szokott össze Katalinnal, a ki sokkal
kevésbbé ismerte még a világot, semhogy gondolkozhatott volna e barátság
jelentőségén.
Ám egyszerre nagyot változott minden, a mikor Pór Albertet egy átkozott
betegsége megfosztotta szemevilágától. Most már otthonülő lett egészen
és gyér jövedelmei még jobban megcsappantak, úgy hogy Katalinnak irodába
kellett lépnie.
E különcz gondolkodók elzárt világából a valóság világába került és
rátalált önmagára: a fiatal szép leányra, a kinek ismeretlen örömök és
édes, sejtelmes föladatok az osztályrészei.
Egy csinos, szőke fiatalember ismertette meg ezekkel, a ki a villamosban
mutatkozott be neki és azóta hűségesen elkísérte mindennap az irodába.
Szerény, szorgalmas és jószivű fiatalembernek látszott és Katalin bizott
benne, hisz’ azok a férfiak, a kiket eddig ismert, mind ilyenek voltak.
Lassanként forró barátság fejlődött ki köztük, melynek büvös árnyéka
egészen elfödte szegény Joó Pál alakját. Ő nem tudott ugyan semmiről, de
szomoruan megsejtette, hogy ábrándjai utját valami idegen elem
keresztezte és az ő napja leáldozott.
Hallgatagon, panasz nélkül belényugodott és továbbra is megmaradt az
öreg Pór Albert szorgalmas tanítványának.
Aznap is ott volt mellette, a mikor Jenő ellátogatott hozzá. Az öreg
először bizalmatlanul fogadta, de mikor meghallotta a Winter professzor
nevét, megragadta a kezét és tuláradó nyájassággal mondta:
– Üljön le, kérem! Mit csinál az én jó öreg barátom?… Bizony rég nem
láttam már és… és sohsem fogom őt látni többé!
Jenő körülnézett a szegényes szobában, szivét összeszorította a részvét
és holmi vigasztalásfélét rebegett. Az öreg mosolyogva válaszolta:
– Óh, csak hagyja! Engem sokkal kevésbbé szomorít el vakságom, mint
embertársaimat. Engem voltaképen nem is ért veszteség véle. Hiszen a mig
megvolt a szemem világa, addig sem azzal néztem, hanem az agyammal. A
szemek csak zavaró, üres, tarka képekhez juttattak, a melyekről fájdalom
nélkül mondok le. Talán még hálával is tartozom érte a gondviselésnek.
Hisz’ mindig az volt a vágyam, hogy egyesegyedül a gondolataim között
élhessek; nos, most beteljesült a vágyam!
Jenő keserü tapasztalatairól kezdett beszélni, a melyekkel már két nap
óta is lépten-nyomon találkozott hazai földön. Az emberek szük
látókörüek, maradiak, tunyák és még csak törekvés sincs bennük a
haladásra. Az öreg bámész arczot öltött, aztán erős hittel mondta:
– Dehogy! Én nem találtam soha okot a panaszra. Mondhatom,
világéletemben mindig pompás dolgom volt és mindig elismerésre találtam.
Mindig akadtak néhányan, a kik meghallgattak és megértettek. Ez, higyje
el, épen elég jutalom egy emberéletért!…
Mikor elváltak, az öreg megigértette, hogy holnap is eljön. Joó Pált
pedig megkérte, hogy kisérje ki vendégét. A kapuban megilletődve mondta
Jenő:
– Az öreg úr, úgy látszik, nagy szegénységben él.
– Óh, dehogy! Ő a világ legigénytelenebb embere. Bármily kevese van is,
ő azt pazar fölös ajándéknak tekinti!
Jenő csak most nézte meg alaposan az emberét. Keskeny arczu, szelid, kék
szemü fiu volt, állát, felső ajkát ritkás haj födte rendetlenül. Ruhája
zsebeiből kidagadtak a könyvek és a paksaméták. Olyan embernek látszott,
a ki nem igen törődik embertársaival. Hanem volt benne valami
átszellemült rajongás, valami mély, lappangó tüzü lelkesültség, a mi
megkapta az embert. Jenő melegen megrázta a kezét és szinte vidáman
lépdelt az utczán hazafelé. Szörnyen büszke volt uj ismeretségére.
… Másnap délután Vajkai Béla szerény, kopott ruhában, de gondosan
kiberetválkozva türelmetlenül álldogált egy mellékutcza sarkán. Többször
megnézegette az óráját, unalmában egyik opera-áriát fütyölte a másik
után, föl-alá sétált és az elhaladó leányok után nézett nagy
szakértelemmel. De a mint Katalin egy kapuból az utczára lépett,
hirtelen elkomolyodott az arcza és elébe sietett.
– Még sohasem váratott ennyit magára, pedig még sohasem vártam ily
izgatottan!
– Nem jöhettem előbb, Kovács úr! Pedig én is vágytam találkozni önnel,
mert fontos dologról szeretnék beszélni önnel, a melyet már régóta
halogatok magamban.
Béla rosszat kezdett sejteni, de azért fanyar érdeklődéssel mondta:
– Figyelemmel fogom hallgatni!
– Ön több izben mondta azt nékem, hogy szeret engem és bevallom, hogy ez
boldoggá tett engem.
– Óh, igen, szeretem önt Katalin! Kivánja, hogy ujból megesküdjem rá?
Ezt meg is tette volna tiszta lelkiismerettel, mert sohsem látta még oly
szépnek ezt a leányt, mint mostan. Könnyü fehér ruha volt rajta, a
melyből kivánatosan domborodtak ki leányos formái; bájos arczát
egészséges pirosság zománczozta be. Aztán volt valami megnevezhetetlen
bűbáj abban az odaadó bizalomban, a melylyel itt, a népes gyalogjárón,
simult hozzá a leány.
– Én nem kételkedem önben, kedves Kovács úr. Hiszen mi czélja is volna
véle, hogy áltasson engem, egyszerü szegény leányt? De megvallom, van
valami, a mi aggaszt és sok töprengést okozott már nékem.
– Ah! Tehát kételkedik mégis!
– Nem, nem! Ne értsen félre Kovács úr. De van valami titokzatos
tartózkodás önben, a mit én sehogy sem tudok megmagyarázni magamnak.
Béla meghökkenve nézett rá. Hogyan, ez az egyszerü, csitri leány
keresztül látott volna rajta? De a leány hamarosan megnyugtatta:
– Én sokszor beszéltem már önről atyámnak és biztosíthatom róla, hogy ő
nagyon rokonszenvezik önnel, mert ő szeret és megbizik bennem. De ön még
egyszer sem volt hajlandó eljönni hozzánk; utczánkig elkisért mindig, de
onnan visszafordult és eltűnt abban a titokzatosságban, a melyből elém
bukkant. Nagyon kérem, nyugtasson meg engem! Olyannak tartja-e
viszonyunkat, a melynek szüksége van a titkolózásra? Mert ha így volna…
Béla kedvetlenül mondta:
– Hányszor megesküdtem már, hogy szándékaim tisztességesek! De maga, úgy
látszik, még mindig nem bizik bennem.
– De szeretnék bizni! Épen azért kérem, hogy nyugtasson meg. Megigértem
atyámnak, hogy ma elhozom önt hozzá. Eljön-é?
– Menjünk! Én nagyon boldog leszek, ha édes atyját megismerhetem.
De alapjában nagyon kényelmetlenül érezte magát Béla. Fanyar csalódással
látta, hogy a játszi, könnyü kalandok az úgynevezett alsóbb
néposztályban sem teremnek könnyen és a finom selyemháló, a mit az
igénytelen leányra vetett ki, az ő nyakára hurkolódik egyre szorosabban.
De az ismeretlen jövő bonyodalmai ellenállhatatlanul vonzották. Aztán
meg csak egy röpke oldalpillantást kellett vetnie a leányra, hogy
elenyészszenek aggodalmai. A leány hálás mosolylyal mondta:
– Atyám boldog lesz, hogy megismerheti önt! Szegény, mily kár, hogy nem
láthatja.
Béla meglepetve kérdezte;
– Hogyan, hát édesatyja…
– Világtalan már két év óta!
Katalin bánatosan hajtotta le fejét, de Béla sehogysem volt hajlandó
osztozkodni a szomorúságban. Őt határozottan fölvidította ez az ujabb
adat. Egy világtalan ember gyanuját könnyü dolog lesz kijátszani.
Megnyugodva követte a leányt a kis udvari lakásba és szinte pökhendi
önbizalommal nyitott be a szobába. Ám egyszerre a küszöbhöz szögezte a
meglepetése. A fehérszakálu, világtalan ember mellett Jenő ült és
csodálkozó pillantással meredt reá. Már késő volt visszahuzódni. Katalin
fürgén, jókedvüen mutatta be őt atyjának:
– Elhoztam Kovács Béla urat, a kiről annyit beszéltem neked.
Béla szigoruan nézett Jenőre és fogát összeszorítva sugta neki:
– El ne árulj!
Hát bizony, Jenőnek végig kellett játszania az egész komédiát. Türnie
kellett, hogy a leány bemutassa neki a saját testvérét. Aztán végig
kellett néznie Katalin naiv örömét, a melylyel «vőlegénye» körül
forgolódott és végig kellett hallgatnia Béla vakmerő hazudozásait, a
melyekkel e gyanutlan jó embereket megejtette. De a leány finom
érzékével mégis észrevette, hogy mily fagyosan, érthetlen megvetéssel
bánik Jenő Bélával. Sugva meg is kérdezte Bélától:
– Ismerték már önök egymást ezelőtt is?
– Nem, sohasem láttam még ezt az embert!
– Nagyon kellemetlen modora van. Nem lehet jó ember!
De Béla mégis kényelmetlennek találta a helyzetét. Nyájasan kezet
szorított az öreg úrral, egy hideg fejbólintással elköszönt Jenőtől,
aztán eltávozott. A leány kikisérte és aggodalmasan kérdezte:
– Nem jól érezte magát köztünk?
– Bevallom, nagyon szerencsétlenül válogattam meg a látogatás idejét.
Majd egyszer olyankor jövök el, a mikor teljesen magunk lehetünk.
A leány elkeseredve mondta:
– Nem is tudom, mit keres itt az az ember! Óh, hogy gyülölöm őt!
… Még ez este fölkereste Béla Jenőt a szobájában. Gunyosan szólott
hozzá:
– Nagyon váratlan helyen és időben találkoztunk! Nem hittem volna, hogy
te is jársz ilyen helyekre.
– De mindenesetre más szándékkal, mint te.
– Persze! Te vagy a «nemesszivü megmentő», a ki édes hálát fölöz le.
Hálásabb szerep, mint az enyém, mert az enyém csak a tiedet szolgálja.
Jenő ingerülten pattant föl:
– Megelégeltem gyanusításaidat! És kijelentem, hogy nem fogom türni,
hogy e derék, becsületes embereket tönkretedd!
– Vajjon mit szándékozol csinálni? Talán elmégy és fölfedsz előttük
mindent. Vagy talán már meg is tetted? Nos, csak menj árulkodni! Elvégre
Heidelbergben nincs tanszéke a lovagis gentleman-kötelességeknek. Egy
Vajkai, a ki mások diszkrét kedvteléseibe avatkozik, – valóban,
édesatyánk büszke lesz reád!
– A gentleman-like-ra ne hivatkozzál, mert ezt a jogodat eljátszottad.
Tudod-e mit tettél? Álruhába bujtál, hazudoztál és egy szegény leánynak
elraboltad mindenét, a nélkül, hogy te, a gazdag, bármi kárpótlásra is
hajlandó lettél volna. Mióta lovagias tett a hazudozás és mióta sport a
rablás?
Béla kényelmetlenül feszengett e beszéd alatt, de aztán dölyfösen
válaszolta:
– Nem veszed észre, hogy nagyon gyanus ez a buzgóságod, a melylyel mások
privát dolgaiba avatkozol?
– Tegnap láttam őket először.
– Akkor hát mijök vagy te nekik, hogy így oltalmazod őket?
– Barátjuk vagyok, mert gyámoltalanok, szegények és nemesszivüek.
Oltalmazom őket, mert te gazdag, hatalmas és lelkiismeretlen vagy!…
Jenőnek most ellágyult a hangja és szinte könyörögve folytatta:
– Figyelj ide, kérlek, Béla! Te egy ártatlan leány vonzalmát kicsaltad,
de most még nem volna végzetes ránézve a kiábrándulás. Mondj le róla,
irj meg neki mindent őszintén, utazz el. Ne felejtsd, hogy te csak egy
kis kalandot dobsz el magadtól, neki és atyjának pedig az életet adod
vissza.
– Lemondjak róla, mikor szeret? Nem! Én is szeretem őt!
– Igazán szereted őt? Óh, ha ezt sejtettem volna! Hisz’ akkor rendben
van minden! Vedd el őt feleségül.
Béla először fürkészve nézett öcscse szemébe, aztán fölkaczagott.
– Megbolondultál? Hisz’ akkor nemcsak ostoba volnék, de nevetséges is!
Valóban, még csak haragudni sem tudok reád a tanácsodért. Egyszerüen
éretlen vagy és szentimentális, mint minden diák!
– Nos, jó! Akkor hát tudd meg, hogy hiábavaló lesz minden ravasz
fáradozásod. Elállom utaidat és meg fogom akadályozni, hogy épen
testvérem tegye tönkre azoknak életét, a kiket becsülök!
– Mit akarsz tenni?
– Tudom, hogy mit tegyek és győzni fogok!
V.
Jenő valóban tudta, hogy mit tegyen.
Másnap fölkereste Pór Albertet és így szólott hozzá:
– Néhány nap mulva átveszem anyai örökségemet, a hódsági birtokot és az
a szándékom, hogy ott fogom megvalósítani azokat a szocziális elveket, a
melyeket Winter professzortól tanultam. Jól tudom, hogy ez nehéz munka
lesz, de épen azért van szükségem az ön támogatására.
– Óh, arra biztosan számíthat, ha ugyan hasznát veszi. Én rokonszenvezem
önnel, mert nemes szándéku, lelkes embernek látom.
– Egy nagy kérésem volna önhöz. Költözzék ön családostul hozzám, hogy
egész idejét közös ügyünknek szentelhesse.
– De uram!…
Jenő könyörögve szólott közbe:
– Az égre kérem, ne tiltakozzék! Nekem szükségem van önre és ha önben
van szeretet a saját eszményei iránt, nem tagadja meg kérésemet.
Az öreg ur elérzékenyülve pislogott világtalan szemeivel. Hiszen
legrejtettebb vágya volt az mindig, a mit most odakináltak neki. Egy
darabka föld, egy elkülönzött tartomány, a melynek barázdáiba az ő
gondolatait ültetheti el! De aztán aggodalmasan mondta:
– Nem tudom, hogy elfogadhatom-e ezt öntől.
– El kell fogadnia. Ha jótékonyságról van szó, úgy azt csak ön
gyakorolhatja vélem. Ön tanácsadóm, tanítóm lesz!
Mikor délben az öreg leányának elmondta Jenő ajánlatát, Katalin elsápadt
és kezét szivére szorítva kérdezte:
– És te elfogadtad?
– Óh, eleinte voltak némi aggodalmaim, de ő azokat végképp eloszlatta.
És nem tagadom, ennél csábítóbb dologról álmodni se mertem volna.
Képzeld el a puszta csendjét, a nyugalmat és azt a tudatot, hogy az
ember eszméi termő maggá válnak az anyaföldben!
A leány öntudatlanul rebegte:
– Hát velem mi lesz!
– Természetesen velem jössz te is. Aggódás nélkül elfogadhatod az ő
vendégszeretetét, a melyért különben is – remélem – alaposan meg fogok
szolgálni.
Katalin elhallgatott, de szeme megtelt könynyel. Be kellett látnia, hogy
atyjára igazi megváltás lesz ez az új élet, nem szabad hát akadályokat
gördítenie elébe.
Most már csak az a gond foglalkoztatta, hogy mit mondjon majd Bélának,
ha délután találkozik vele. És vajon mi lesz, ha majd a fiatalember
föltárja a szivét és határozott vallomásra kényszeríti őt is? Ha
felszólítja, hogy hagyja el öreg atyját és kövesse hiven szerelmesét?
Pedig hasztalan gyötörte magát e kinzó kérdésekkel. Béla e napon nem
várta az utczasarkon, mint rendesen. A leány azzal vigasztalta magát,
hogy este bizonyosan várni fogja.
Ám azért nyugtalan szivvel ült egész délután a zakatoló irógép előtt,
mert bárha nem tudott is magának megmagyarázni semmit, mégis sejtette,
hogy valami gonosz katasztrófa van készülőben, a mely Jenő
megjelenésével van összefüggésben.
A mint alkonyatkor elhagyta a hivatalt, a kapuban egy hordár szólította
meg.
– Pór Katalin kisasszonyhoz van szerencsém?
– Az vagyok.
– Egy levelem van a kisasszony számára. Válasz nincsen.
A leány dobogó szivvel bontotta föl a levelet. Az aláirását sem kellett
megnéznie, úgyis tudta, kitől való. Sőt a pesszimizmus, a mely örökké
ott lappang a szerelmesek szivében, a levél tartalmát is elárulta neki
jóelőre. Most már csak a szavakról, a formákról van szó. Igy szólott a
levél:
Édes kisasszony! Az egekre kérem, bocsásson meg nekem és ne higyjen a
látszatnak, a mely ellenem fordult. A mit tettem, azt Ön iránt érzett
őszinte szerelmemből tettem és nem lakolhatok érte keserűbben, minthogy
lemondok a látásáról. Kérem, bocsásson meg és ne gondoljon gyülölettel
arra, a ki Önt igazán szerette:
_Bélára._
A levél története nagyon egyszerű volt. Béla biztosra vette, hogy Jenő
el fogja őt árulni a leánynak. Jónak látta hát, hogy kikerülje a
kellemetlen bonyodalmakat és félreálljon a megsértett család esetleges
boszuja elől. Még most úgy sem volt késő; egyetlen levéllel kényelmesen
szabadulhatott mindenből.
A leány csak nézte, nézte a levelet, mig a könnyek elborították szemét
és áthatlan homálylyá változott minden körülötte. Most, hogy elolvasta a
levelet, még érthetetlenebb volt az, mint annak előtte. De mit is
kellett volna még megértenie? Tiszta hittel, az ifjúság rajongásával
indult utnak és sivatagba tévedt. Itt van a sürgő-forgó utczán, a melyen
egyetlen arczot sem ismer, senki sem törődik véle. Az irányító, a kihez
minden érzését kapcsolta, eltünt és sohasem fog többé rátalálni. Még
nyom sincs a rengeteg embertömegben, a melyen keresésére indulhatna.
Hiszen kicsi, csonkán maradt regényük emlékei az egyik utczasaroktól a
másikig terjednek csak; azontul a mi van, az ismeretlen rengeteg.