Volt egy időben egy király Sczithiában, honnan a magyarok veszik
eredetöket, kinek a felesége néhány esztendő elfolyása után egy Dániel
nevü herczeget szült, de ugyanazon éjszakán, nemkülönben órában és
perczben egy kancza is megellett a ménesen, s a kis csikót egyenesen a
kis Dánielnek ajándékozta a király. A többi között mikor már a gyermek
arra való volt, hogy iskolába menjen, szorgalmatosan járt és tanult is,
de neki már bevett szokása volt, hogy mikor iskolába ment vagy haza
jött, legelső gondja is a volt, hogy megnézze és megsimogassa
lovacskáját.
Egyszeri alkalmatosságnál, mikor a királynak el kelle menni
háboruskodni, feleségét s gyermekét egy generálisra bizta, a ki is
alattomban a királynéval szövetségbe jött; s minthogy az asszony félt a
gyermek okosságától, ugy egyeztek meg, hogy a generális jól vigyázva
járjon hozzája, de a gyermek előtt olyas dolgokról semmit se mutasson.
Jól vagyon, hanem mégis tartottak az ő szemességétől, s eltökélették,
hogy e világból kivesztik efféleképen, ugymint: a generális kérdezi a
királynétól: te szivemnek szerelme, mely móddal mulasztod ki gyermeked e
világból? A melyre feleletül adta: az legkevesebb. Én anyja vagyok, ma
tehát éjszaka, a midőn le fog feküdni, de már akkor oda lesz készitve az
ágyba egy hegyes tőr, fogok neki hizelkedni, egyszersmind őt
csiklantani, ezt pedig ő nem szereti: akkor tehát ő hirtelen megfordul,
s agyon szurja magát.
A kis herczeg bement most is megnézni lovacskáját és igen szomorunak
találta, s magában kezdett hozzá beszélni: ugyan mi bajod lehet te
szegény pára? De minthogy a ló a kocsisoktól megszólamlani nem mert,
csak leütötte fejét, és ugy is, gondolta magában, iskola után megint
eljő hozzám. Iskola után csakugyan beszaladt Dániel az istálóba,
bemenetelét se kocsisok, se mások észre nem vették, megsimogatta lovát
és ujonnan kezdett hozzá beszélni: ugyan édes párám! mi bajod lehet
tenéked? Hát egyszer csak megszólal a lovacska: én nekem ugyan semmi
bajom; ezen szavakra szinte meghidegedett a királyfi. Hát te beszélni is
tudsz? Oh igenis! hallgasd meg csak panaszimat. Anyád össze van beszélve
a generálissal, és ki akarnak mulasztani e világból; ezzel megmondotta
neki, hogyan tartsa magát az éjtszaka. Ő szót fogadott lovacskájának,
nem is vetkőzött le, csak a kanapén szunnyadott, és ott maradt regvelig.
Ezen a cselekedetén Dániel királyfinak megdöbbentek az elveszteni
akarók, de megint összebeszéltek és azt végezték, hogy ugy is szereti
Dániel az édességeket; tehát kedveért csinált az anyja mennél tetszetősb
kis darab czukrokat, méreggel vegyitve.
Más nap, a midőn iskolába akart menni, ismét meglátogatta lovacskáját,
ki is mindjárt megszólamlott: ugy-e kis királyfi, nem végeztek ki e
világból, de vigyázz máma, és megbeszélette neki, hogy az édességekből
ne egyék. Iskolából haza térve, szokása szerint bement lovához, és az
ugyan megint figyelmeztette őt, ki is azt véghez vitte, mert midőn
asztalhoz ültek, kevés levest és néhány ételekből jó izüt evett, de a
midőn az édességet elibe adták, kézcsókolással megköszönte és felkelt az
asztaltól, mene tanulni. Itten szól a generális anyjának: te szivemnek
szivszerelme! tudod-e, mi itt a bökkenő? A király e napokban haza jő,
tedd magad beteggé, s mondjad neki, hogy addig fel nem gyógyulsz, mig
azon csikónak, mely akkor lett, mikor te a kis Dánielt szülted, nem
eszel a májából. Ez a mi akadályunk, nem a gyermek okossága; ha követed
tanácsomat, igyekezetünk szerencsésen fog kiütni.
Jól vagyon! a mint ők elvégzék tanácskozásukat, a generális bement a
maga szobájába, s a király is megjött az alatt. A királyné mindjárt
panaszkodott hites társának, hogy egészséges nem lehet, mig ama csikónak
májából nem eszik. Hiszen, lelkem, az legkevesebb! Levágatom, és
kivánságodnak eleget tehetünk; hanem várj egy keveset, mig Dániel haza
jő, kié a csikó, hogy legalább még láthassa utoljára. Csönget a király;
a mint az inas belép, jő Dániel királyfi is; az inast elküldi és mondja
Dánielnek: meg kell öletnünk a csikót anyád kedviért. Jól vagyon, édes
atyám, de várjon egy kevéssé, mig fölveszem nyargaló nadrágomat. Az okos
Dániel fortélyossággal élt és nagy hamarsággal leszaladt a lovához, a ki
igen nagyon busult, és megmondá neki, hogy kérje ki atyjától azon
szabadságot, hogy utoljára háromszor nyargalhasson körül az udvarban;
annak elvégzése után kérjen egy pohár bort, igya meg atyja egészségeért,
azon való örömében, hogy gonoszságukat véghez nem vihették, az anyja és
a generális egészségeért is. Dániel mindenben szót fogadott, a mint
felhuzta a nyargaló nadrágot, térdre esett atyja előtt, ki megengedte
kivánságát és a lovacskát fölnyergelték. Ő háromszor körülnyargalt, és
kapott egy pohár bort, és atyjára köszönté: ez legyen édes atyám
egészségeért, hasonlóképen anyám és a vele tartott generális
egészségeért azon okból, hogy kivánságokat rajtam nem töltheték elszánt
gyilkolással. Ezek elmondása után a lova Dániellel a palotán felül
ugrott és elvitte őt heted hét országig.
Midőn a király e szörnyüséget hallotta, megköttette a generálist, és a
várnak négy szögletére akasztatta, feleségét pedig a legerősebb
tömlöczbe tétette; de minthogy Dániel visszajövetele semmi módon sem
történt, feleségét azonban szerette a király, megirgalmazott neki, és
kivétette a tömlöczből.
Dániel királyfit a lova egész London városáig vitte Anglia országba; és
letette ott egy mezőn ezen kérésnek mondásával: édes gazdám, azért
hoztalak ezen országba, hogy ha megtartod szavamat, jövendőben itten
király fogsz lenni. Ő megigérte. Azt mondotta neki a lovacska: téged
akárki és akármiről fog kérdezni, csak azt add feleletül: nem tudom. Jól
vagyon! bemegy a városba a királyfi, s egy helyütt megtalálják
szólitani: Ki vagy? Nem tudom. Honnét jösz? Nem tudom. És ez mindig igy
ment, s néhány napokig a városban járkálván, többi között a királynak is
tudtára adták, hogy itt van egy igen gyönyörü fiu, ki mindenre azt
mondja: nem tudom. Az semmi! hozassák ide, szolgáljon az én konyhámban.
A mint elhozták a király elibe, megtetszett neki, és kérdezé tőle: hogy
hivnak? Nem tudom. Ezzel mindjárt a főszakácshoz adta azon
parancsolattal, hogy akármicsoda kárt talál tenni, verni őt nem szabad.
Itten az a bevett szokás volt, hogy minden vasárnap, a kire a sor jött,
otthon kellett maradni, tüzet rakni, a többinek templomba menni. Nem
sokára őt is érte a sor; a többi közt reá parancsoltak, hogy tüzet
rakjon és a hust addig feltegye, hogy forrjon. Ő feltette ugyan, hanem
hamut is hintett a hus fölé. A midőn haza jőnek, látják az ő
cselekedetét; mit volt tenni, verni szabad nem volt; szidás nélkül vagy
azzal, neki mindegy volt, azért kérdezték tőle: miért tette azt? Nem
tudom. Kénytelen voltak mindent kivetni és fris hust hozatni, mindent
ujra késziteni, és ezentul ő _Nemtudomkának_ hivatott.
Nemtudomka többféle károkat tett a konyhában, s kénytelen volt a
főszakács ő felségének megjelenteni azon kérésével, hogy méltóztatnék őt
máshová tétetni. A kertésznek épen szüksége volt segitőre, a ki
vigyázzon a kertre, mig ő valahová ki talál menni. Történt egy vasárnap,
hogy a kertész, mint szokás volt, elment misére; nem is maradt otthon
csak egyik királykisasszony, ki némely fájdalmat érzett tagjain, más
pedig a háznál senki sem volt, csak Nemtudomka, a kit a lova
meglátogatott és kérdezősködött tőle: mint szolgál egészsége, mint van
dolga. Nemtudomka mindenekről értelmessé tette őt, hogy meglehetősképen.
Itten a lovacska elhozott egy kantárt neki és mondá, ha én kellek neked,
csak ezen kantárt rázd meg, de oly időben, mikor magad vagy, én mindjárt
megjelenek. Már mostanában rázd meg a kantárt. Megrázta és azonnal ott
termett egy rézszinü szép ló, és neki való ruha, melyre felült és a
kertet sebes nyargalással összevágta, rontotta. Ezt az ablakból jól
látta a kisasszony, de mindazonáltal senkinek se szólt felőle. A midőn
ezen kárt megtette, egyet rázkodott Nemtudomka lova és megváltozott és
elment, ő pedig az istálóban teknő alá bujt féltiben, a kantárt jól
eltette, hogy senki rá ne találjon.
Jól vagyon! Haza jő már most az öreg kertész, látja ezen romlásokat,
kiabál: ilyen adta, teremtette! hol vagy Nemtudomka? majd adok én neked
jól nem vigyázni. De az ablakból intett a kisasszony, hogy meg ne verje.
Csak kiált reá, de minthogy meglátta lábait a teknő alól, mondá: gyere
ki, Nemtudomka! Miért nem vigyáztál jobban? Nem tudom! Csak még egyszer
ilyen kárt tégy, majd adok én neked. Nem tudom, volt mindig a felelet.
Nagy nehezen aztán egy héti munkával összeigazgatták a kertet, majd oly
rendbe s állapotba hozták, mint régente volt. Megtudta a király is, hogy
az alatt esett, mig templomban voltak, hogy Nemtudomka nem vigyázott,
más pedig nem volt itthon. No! isten neki, mondá a király, csakhogy
megint helyre hoztátok.
Jövő vasárnap megint elmennek misére, kivéve Nemtudomkát és a
királyleányt, ki magát betegnek tetette, mivel gondolta, hogy megint fog
valakit nyargalni látni. Jól vagyon, a midőn már mind elmentek, fertály
óra mulva Nemtudomka megrázta kantárját. Azonnal ott termett ezüst szinü
formában kedves lova. Most kétszeresen rutabbul elcsufitotta a kertet,
mint első vasárnap. A királykisasszony csak az ablakról nézte és fájt
neki azon lovon ülő szép ifjuért a szive. Azután leszállott Nemtudomka a
lóról, megrázta magát a ló, elváltozott elment, ő pedig elbujt az
udvarban. Hazajövetelkor majd hogy a guta meg nem ütötte a vén kertészt.
Meglátja Nemtudomkát: várj, te gazember! majd adok én neked vigyázást;
de ő szokás szerint felelte: Nem tudom. De ilyen adta, szedte, vette!
majd tudom én, csak kezembe kerülj. Nem tudom. A kertet ismét nagy
nehezen felékesitették, de harmadik vasárnap, a midőn Nemtudomkát
kivéve, a templomba mentek, de igaz! a királykisasszony megint betegnek
jelentette magát, gondolta, hogy talán megint eljő az a szép ifju. Alig
hogy elmentek misére, megrázta kantárját és ott terem Nemtudomka lova
aranyszinü szőrben; ő is felült aranynyal tündöklött szép ruhájában, és
ugy összerontotta azon kertet, hogy nem egy hamar lehetett
megcsináltatni. De ezt nem nézte betett ablakon által a
királykisasszony, hanem kinyitotta az ablakot és kikönyökölve nézte a
szép ifjut. Ezt megpillantja Nemtudomka, oda ugrat egyenesen be az
ablakon hozzája és megcsókolja kezét, de semmit nem beszélt. Erre azt
mondja a királykisasszony: szólalj meg már egyszer, látom én, hogy te
tudsz beszélni, csakhogy nem akarsz. Ezzel kiugratott és leszállt az
istálónál, lova elment, ő pedig fel s alá sétált az udvarban. Jól tudta
a királykisasszony, hogy ez valami különös ágból veszi eredetét, de
valamin aggódik, a miről se tesz legkisebb emlitést; ő meg betegnek csak
tetette magát, s mostanában igazán fájt szive. Haza jőnek a templomból,
látják ezen iszonyu nagy kárt, kérdezik Nemtudomkát: ki tette? Nem
tudom. Miért nem vigyáztál? Nem tudom. Erre megfogták és meg akarták
verni, de minthogy mindenre azt mondá: Nem tudom, azt gondolták, hogy
bolond, és elengedték neki a büntetést.
Egyszer azt mondja leányainak a király: nézzünk utána már egyszer, hogy
férjhez mehessetek, különben megvénültök. Itt a király mindenféle
országbeli királyfiakat és fényes születésü ifju nemzetségeket felszólit
azon okból, hogy a melyikbe leányai belészeret, legyen bár az akár
kicsoda, hozzá adja feleségül. Kevés idő mulva megérkeztek, kisasszonyai
válogattak; a két első csakugyan királyfiakat, de a harmadik testvér
egyiket sem kedvelte, hanem igy szólott: minthogy édes atyám megengedte,
hogy akár szegény, akár gazdaghoz mehetek férjhez, hivassa mind, a ki
csak udvarunkban lakik. Itten e parancsolatra valamennyien megjelennek,
de egyiket sem választotta, hanem kérdezte: senki sincs már más az
udvarnál? Van, de abba csak belé nem szeretsz: Nemtudomka. Jőjön fel. A
mint feljött és a szobába lépett, kérdezi a királykisasszony: hogy hínak
téged szép ifjum? Nem tudom. Erre megcsókolta Nemtudomkát. Én szivemnek
szivszerelme, én a tied, te az enyém. Ezen valamennyien csudálkoztak; de
mit volt tenni, atyja nem akarta megváltoztatni szavát és igy
megesküdtek mind a hárman.
Midőn már vigadtak a mulatságban, Nemtudomka semmit se beszélt, hanem
lejött szobájába; de észrevevén, hogy hibázik, leküldenek hozzája,
hivatják, de ő csak azt mondja: Nem tudom. Már elmult a lakodalom, és
javasolták a királynak, hogy szégyenökre ne essék, csináltasson
Nemtudomkának deszkából házat a palota előtt; lakjék ott feleségével
egyetemben; a mi ugy is lett. Egyszer a két ifju király, ugymint a
Nemtudomka sógorai, vadászni mentek, s hivták őtet is. Nem tudom. Hiszen
majd tudjuk mi, te vén bolond, és elmentek. Nemtudomka is megrázta
kantárját, a nélkül, hogy valaki látta volna és megjelent lova réz
ruhával egyetemben és eléjök vágtatott, mintha már visszajőne a
vadászatról. Ezek a midőn meglátják: ugyan ki lehet ez a királyfi?
valami külső országbeli herczeg; még a ruhája is csupa réz. Honnét jő
uraságod, nem jőne vissza vadászni? Én már elvégeztem a magamét, és
mutatja nekik az arany vadkacsát, hogy mit visz. Ennek látására egymás
szemébe néznek és mondják egymásnak: vegyük meg tőle, ha eladja: nagy
böcsületet nyerünk mi ezzel. Kérdik őt: miért adná azt az ur minékünk?
Pénzért nem, felelé, hanem ha nekem adjátok azt a két gyürüt, melyben
esküdtetek. – Egy kicsit gondolkoznak s mondják: adjuk oda, hiszen majd
csináltatunk másat az aranymüvesnél. Oda adták és kérdezék: ki lenne
személye? Én, a deszkavári király fia. Ezzel elbucsuztak és örömükben
elnyargaltak; Nemtudomka pedig megelőzvén őket, felöltözött más ruhájába
és kiállt az ajtó elé. Hát egyszer jőnek és mondják: látod, sógor,
Nemtudomka, miért nem jöttél; látd, mit vadásztunk. Nem tudom. De tudjuk
mi, szamár! Ezen megörült a király, minthogy ebben az országban affélét
nem is látott. Más nap megint kimentek volt, ismét hitták őt: gyere
sógor, vadászni. Nem tudom. A másik azt mondja: hagyj békét annak a
bolondnak. Nem tudom. Ők elmentek. Nemtudomka megint megelőzte őket
ezüstszőrü lovával, és magán is azonféle ruha ékeskedett. A midőn
megszemlélték őt, egyik azt mondja: ez a tegnapi királyfi; a másik
mondja: nem az, mivel az rézruhában volt. Megszólitják: nem jőne-e
vissza, vadászni. Nem, mivel már én elvégeztem, és mutatja nekik az
arany szarvast. Ők ezt igen megszerették és kérdik: miért adná el
nekünk. Barátim, nem egyébért, hanem ha ezen arany gyürüt homlokotokra
hagyjátok sütni. Egymás szemébe néznek; ámbátor fájni fog, de a haj
alatt senki se látja. Azonnal oda sütötte, nekik pedig szivökre szolgált
ugyan, de az öröm miatt nem igen érezték, és megint kérdezék: kihez
volna szerencséjök. A deszkavári király fiához. Ezzel elbucsuztak,
elmentek; Nemtudomka ujonnan megelőzte őket és kiállt a kapuba,
közönséges ruhájában. A midőn megjöttek, csufolták őt; látod, mit
vadásztunk! Nem tudom. Mivel nincs eszed. Nem tudom. A király most
százszortább megörült. Harmadszor is, midőn kimentek volt, hitták
sógorukat, de csak „nem tudom“ felelettel hagyta őket; a ki is eleikbe
lovaglott aranyszőrü lovával és olyanféle ruhában. A midőn meglátták,
azt találták mondani: ez megint a deszkavári király fia. A midőn már jól
közelgetett, csakugyan reá ismertek és kérdezik tőle: honnan jőne!
Vadászatról. Hát mit vadászott! Oh igen szép gyönyörü arany tuzokot. Ezt
a midőn meglátták, majd meghaltak érette, és ujonnan kérték tőle. Oda
adom ezt is, de csak ha az akasztófát hátatokra hagyjátok sütni. Azok
gondolták ugyan, hogy fájni fog, de nem látja senki, s reá hagyják
sütni, a mint meg is esett. Itten haza lovagoltak a szép állattal, ha
jóformán megszenvedtek érte, nagy dicsekedéssel is mentek a király
elibe, ki még jobban megörült, mint a többi vadaknál. Nemtudomka pedig,
a midőn elváltak egymástól, leszállott lováról, ki neki három tarisznyát
adott: mivel most nem sokára háboruja fog lenni feleséged atyjának
Kukoricza Marczi királylyal, és a midőn látni fogod, hogy igen veszt,
rázd meg a kantárt, el fogok én jőni és mi ösmeretlenül megyünk az ő
segitségére. Az első zacskónak az a tulajdonsága vagyon, a midőn akarod,
mindenféle katona jő belőle; a második akármennyi municzióra van
szükséged, megadja; a harmadik pedig élelmet, a mennyi csak kivántatik.
[Illustration]
A midőn elvégezték beszédőket ő a maga ruháját felölté és haza ment; már
akkor mindenütt keresték, hogy hová lehetett, kérdezi a felesége és
többi sógorai: hol voltál Nemtudomka? rosz hir vagyon; háborunk lesz.
Nem tudom. Más nap jött a parancsolat, hogy regvel a csata kezdődik.
Ilyen formán el kellett készülni és rendelt órára kiment a két ifju
házas király is. A mint hadakoztak, Kukoricza Marczi ugy megverte a
király népét, hogy az országból is majd kiverte. Haza jövetelkor az
egész udvar szomoruságban volt, kivált Nemtudomka felesége; mivel mindig
gondolta: mit csináljon ezzel a boldogtalannal, se beszélni, se mást nem
tud; és kérdi őt: lelkem, mit csináljak én már mostanában, ha elveszti
országát atyám, hogy éljünk? Nem tudom; és mindig örült Nemtudomka;
megfogta felesége kezét s atyja háza felé huzta, a hol épen vacsoráltak,
és csudálkoztak az ő megjelenésükön, holott soha sem szoktak eljőni
ebédre, annál inkább vacsorára; és mutogatta kezeivel, hogy itt akar
vacsorálni feleségével együtt; nagyon is szivesen fogadták, mivel soha
sem látták ilyen jó kedvét.
Vacsora közben megszólal egyik sógora: nem tudom, minek örülhet
Nemtudomka, holott inkább szomorkodni kellene. Ezen szavakra felugrik és
botját felkapva, örömmel teljesen kiabálja: nem tudom, és forgatja
botját, vág vele mindenfelé és csufolja őket mutogatással, hogy mit
félnek, ekkor megütötte mellét és mutatott az egekre ilyen mondással:
Nem tudom. Felesége és ő felkeltek, megcsókolták atyjok kezét, kiki haza
ment aludni. Csudálkozott mindenki az ő vig napján. Korán regvel mind az
utczákon állottak fegyverben; két sógora általugratott Nemtudomkához a
palotából és hivták: gyere sógor, verekedni, tegnap ugy is eleget
vágtál. Ő szomoruvá tetette magát, és mondá: Nem tudom. Midőn a többiek
már jó messzi mentek a katonasággal, megrázta kantárját; itt termett
mindjárt az ő jó lova. No! édes gazdám, meg vagy szabaditva,
megtartottad szavadat; ezentul szabad már beszélned. Kiki gondolhatja,
mely örömére volt Nemtudomkának ez a szó. Lovát bevezeti udvarába,
beszalad feleségéhez ezen mondásokkal: No, angyalom, szép feleségem, ne
félj már többé és ne is szomorkodjál; minden jól fog végződni. Felesége
igen megörült, de megtiltotta neki, hogy felfedezze még atyja előtt is,
hogy ő beszélni tud és háboruba megy. Előtte pánczélos ruhát öltött,
lovára felült, megcsókolta őt és elment. Alig hagyta el a várost, a
tarisznyát megforditotta és annyi katonaság lett egyszerre, hogy csak
szörnyüség volt; közelgetett mindig odább, és épen akkor már agyonverte
Kukoricza Marczi az ő felesége atyját, ki midőn látta, hogy hátulról is
jő egy sereg nagy futással, még jobban megiedt; de Nemtudomka fehér
zászlót küldött előre, hogy az ő segitségére jő. A király mindjárt
eleibe szaladott, hogy kihez lenne szerencséje, és mint érdemlette meg
ezt a nagy barátságot. Én vagyok a deszkavári király fia; többire leszen
még szerencsénk beszéleni; addig is megcsókolták egymást.
Az elfáradt katonák hátra küldetvén, a magáét vitte előre Nemtudomka és
mikor már két óráig viaskodtak, tetette magát, mintha megsebesült volna.
Csizmáját keresztülszuratta, és vért öntött belé, és ugy szinlette,
mintha észre sem vette volna. Ezzel hátra szaladott, s mondja: No kedves
ismeretlen király, ne busuljon, részünkön lesz a győzedelem. Egyszer
csak azt mondja a király: deszkavári királyfiu! meg van maga sebesitve.
Hol? A lábán és vér is fut belőle. Kérem tehát, adja ide nyakáról
kendője felét, hogy kössem be. Hát ha ingét kérte volna, nem adta volna
oda? Azután megint elment a viaskodás piaczára és Kukoricza Marczi
királyt egész országaig verték, sok adóra kötelezték, melyet sokáig
fizetett is.
Itten elmult a háboru, a deszkavári királyfiut hitták magokkal
embereivel egyetemben, hogy annál inkább meghálálhassák szivességét, de
ő megköszönte, hanem el fog menni ugymint más nap; a mint elbucsuztak
egymástól, ő mintha pihentetni akarta volna katonáit, leült, s mikor
amazok messzire haladtak, zacskóba hajtotta katonáit, maga frisen haza
ment, lova eltávozott, ő pedig levetette pánczélos ruháját, fölvette a
mindennaplót és feleségével beszélgetett, tudtára adván, mily
szerencsésen lett vége a harczolásnak, s kérte, hogy csak senkinek
semmit se szóljon, hogy tegyen először megérdemlett csufolódó tréfát
sógorain, hogy ő legyen vig, de semmit ne beszéljen. Arra is
megtanitotta feleségét, hogy emlitse: nem hiába mutogatott az egekre
Nemtudomka; nem hiába örült, de örömre is vált a mi szomoruságunk; más
különben kérdezze sógorait: micsoda vitézséget vittek véghez, és miért
nem vitték el Nemtudomkát erővel is harczolni, legalább megtanult volna
ott beszélni. Itten hallják a muzsikaszólásokat, kimegy Nemtudomka az
ajtó elé és nagy szomoruan nézi őket; két sógora reá kiált: No te ingyen
élő, mért élsz a világon, ha csak mindig itthon henyélsz; lásd, mi
veszekedtünk és erőnk által mindeneket meg is nyertünk. Nem tudom.
Estve nagy mulatság adatik, a hol mindenféle nagy és kis urak
megjelentek az udvari személyekkel egyetemben. Itten mindnyájának kedve
volt; Nemtudomka egyszer csak kiszökött és elment haza; háza körül
felállitotta katonáit, ágyukkal együtt, őrzésképen. Ezalatt Nemtudomka
felesége meghasználta a feltett kérdéseket; de azért csak a két sógorát
dicsérték, hanem mikor arra kellett felelniök, miért nem vitték el
Nemtudomkát, azt mondják nagy fitykén: bolondot vinni oda, az is
gondolat! Most, hogy ő nem volt a szobában, utána küldtek egy fő
generálist; de a midőn generális uram meglátta a sok fegyveres katonát,
visszaszaladt és jelenté, hogy oda követségképen volna jó menni, ki
tudja, mi van a dologban. Mindjárt néhány katonával bement hozzá és azt
mondja: a király hivatja, jőjön fel hozzá. És megszólamlik: tőle mint
atyámtól nem érdemlem, de addig föl nem megyek, mig ő maga le nem jő
hozzám. A király lement, de már akkor elveszett onnét a sok katonaság, ő
pedig letérdepelve várta őt, ugymint a királyt, kezét kérte, megcsókolta
és fölkelt. Köszönöm, édes atyám, megalázódásodat; és felöltözött
biboros bársonyos királyi ruhába és kérte atyját, hogy a többiek előtt
mutassa be. Itten mindegyik csudálkozott, hogy oly szép fiu volt, és
hogy megszólamlott, felesége a többi előtt megcsókolta.
Mostanában beszéltek a deszkavári király fiáról, hogy ha az nem lett
volna, elvesztünk volna. Ő pedig kérdezi: Ösmerik-e ezen kezkenőt? Oh,
igen is. No, tehát nem kell már keresni őt; én azért neveztem magamat
ugy, mivel deszka házban laktam; és mutat két arany gyürüt: ki ösmerné
el magáénak. A két királyleány mindjárt, egyik is másik is azt mondja:
enyém. No tehát, hogy megösmerjék a ravasz erkölcsü embereket, két
szemtelen sógorom adá nekem az arany vadkacsáért, mit ha nem hisznek,
nézzék meg a homlokukra sütött bélyeget; sőt még az utóbbi két
vadállatért az akasztófát sem szégyenlék hátokra süttetni. Ezt mindjárt
megvizsgálták és valósággal ugy találták. Nem volt itten többé oly
kedves ember, mint Dániel, a született királyfi, más néven: Nemtudomka;
kinek is a felesége atyja általadta mindjárt az országot, és
megkoronáztatta London városában. Két sógora elveszté a régi becsületet,
ő szerencsésen élt feleségével egyetemben, és a lovat magának örökre
megtartotta.