Volt egyszer egy király, annak három fia és három leánya és a három fiu
gyakorta kijárt sétálni, de leánytestvéreiknek nem volt szabad kimenni,
azért is összebeszéltek, hogy ki fogják őket kérni atyjuktól. Haza
érvén, legelsőben is a legöregebbik ment be atyjukhoz és kérte, hogy
engedné meg testvéreiknek is kisétálni. Ezért a király igen
megharagudott és kihuzta kardját, a fia után hajitotta, de a fia sem
kimélte lábait: elszaladt. Más nap ismét elmegy a második fiu, de a
midőn kérését fölfedezte, ugy járt, mint a bátyja. Kérdi őket a
legfiatalabb: hát édes bátyáim, megnyertétek-e kérésteket, vagy mit
szólt atyánk? Felelék nekie: mi édes öcsénk, meg nem nyerhettük azon
szabadságot és nem is igérte meg. Igy tehát majd megpróbálom én is a
szerencsét, monda a legkisebbik, és elment atyjához, és a két bátya már
a nélkül is felinditotta őt, most még hathatósabban neheztelte kérésit;
felkapja a kést és utána hajitja nagy méreggel, a mely köntösének szélin
keresztülütődött és a szobaajtóban megállott. Erre a gyermek kihuzza a
kést az ajtóból és visszament vele atyjához. Ha uram atyámnak ugy
tetszik, én kész vagyok értök áldozatul lenni. Az atyja, mint okos
ember, látja, hogy olyan bátor: valaha lehet belőle jó vitéz, de
mindazonáltal mondja fiának: nem tudjátok, hogy meg van jövendőlve, hogy
ha három testvérteket kieresztem, el fognak ragadtatni, a mi igen nagy
fájdalmam lenne. Feleli a gyermek (fiu): kedves atyám, azok még nem
tudják ezen a világon mi a jó, avagy rosz, holott a tömlöcznél is
erősebb helyen vannak, azért legalább némely időkre legyen szabad velünk
kijönniök. Sok könyörgés után megengedte, de csak két órára, de mondá:
ha elragadtatnak testvéreid, neked is meg kell halni. Megköszönte édes
atyjának szivességét, s nagy örömmel ment bátyjaihoz és tudtokra adá a
kért megnyert engedelmet. Csakugyan dél után el is mentek azon bezárt
helyre, hol testvéreik voltak, és megfogott mindegyik egyet és ugy
kimentek a rózsás kertbe sétálni.
A midőn kinyitották ajtaját, azonnal elkapta a legöregebbet a nap, a
középsőt a hold, a legkisebbiket pedig a szél. A három fiu testvér
bezzeg megiedt ezen szörnyü eseten, de főkép a legkisebbik, mivel
fogadta, hogy vissza fogja őket vinni. Tehát kénytelen volt az egész
történetet atyjának megjelenteni, ki miután megértette leányai
elragadtatását, mindjárt siralomházba tétette őt, és összehivatván
tanácsosait, kérdezte: micsoda büntetést érdemel az ő fia, elbeszélett
cselekedeteiért? A tanácsosok, ki akasztófára, ki agyon lövetésre
itélték. Hanem volt a tanácsban egy öreg király, ki is csak hallgatta a
mondott itéletet, és mostanában felszólalt: érdemes uraimék! azért a
gyermek nem méltó a halálra, mivel ha tudta volna minden bizonynyal,
hogy elragadtatnak, nem vitte volna őket sétálni, de minthogy meg volt
jövendőlve az ő elragadtatásuk, lehet, hogy jobb helyen vannak, mint
voltak; azért csak azt itélem, hogy csapassék ki a király országából és
soha többé ne legyen szabad neki visszajőni. Ezen javaslatra reá is
állottak, és leirva az itéletet megküldték atyjának, a ki is midőn
elolvasta, aláirta a mit végeztek, hogy véghez vitessék és csakugyan
országából kicsapatott a legfiatalabb, kit a királyné igen nagyon
sajnált, de mit tehetett felőle, kivált mikor gondolta, hogy idegen
országban hogy fog ő tengődni, a mi több, még vadak is megehetik. Azért
egy szolgájától örök emlékezetül egy arany órát és jó nagy summa pénzt
küldött utána ezen parancsolattal, hogy ha megszorul valahol és édes
anyját látni kivánja, nyissa fel óráját, az mindig meg fogja
vigasztalni.
Nincs már maradása a királyfinak se hegyen, se völgyön, és ha eszébe
jutott neveltetése, bánkódásában majd hogy meg nem halt. Utazása közben
talált a hegynek oldalában egy lyukat, mely igen mélyen beszolgált s
végét nem lehetett látni, s gondolván: akár ily szomoruan éljek, avagy
igy muljak ki, de mégis ezen lyukba bemegyek, mig csak végét nem érem.
Ment is valamely tizenkét napig és jó messzire világot látott, s
gondolta, hogy ott ki fog érni a lyukból. Közelebb menve látja, hogy egy
kősziklából ház vagyon kivágva, bemász az ablakán, lát tizenkét szál égő
gyertyát, mellettök egy öreg ősz szakálu asszony imádkozik, kinek a
homlokán van egy szeme. Bement mégis hozzája és mindjárt anyjának
nevezte. Feleli az öreg asszony: isten hozott, királyfi! már két hete,
hogy várlak és fenem a fogamat rád, majd megeszlek. Mondja a királyfi:
édes öreg anyám, ugyan mit tudna én rajtam enni, holott nincs annyi hus
rajtam, mint a bőregéren. Köszönd gyermek, hogy igy feleltél, mivel
tizenkét fiam van, nehéz kereskedők, azoknak lettél volna vacsorául
elkészitve, de már ne félj. E mellett jó vacsorát ad neki az öreg
asszony és aludni mentek; mig aludtak, előjött a tizenkét zsivány, és
felköltötték anyjukat. A legkisebb még be sem jött az ajtón, már
megérezte, hogy van valami idegen a szobában, s monda: édes anyám!
micsoda nyers szagu van a szobában? hiszen régen meg kellett volna már
sütni. Feleli az öreg anya: szavaimra igen helyesen felelt, különben
szerencsétlenségén sajnálkoztam; ti is engedjetek meg neki. Aztán a
tizenkét zsiványnak eleikbe tette a vacsorát, mihez a királyfit is fel
akarták költeni, de álmossága miatt nem lehete felkölteni; hanem vacsora
után megparancsolták anyjuknak, hogy a háztól jó móddal igazitsák el a
királyfit, különben el kell vesznie. Mikor fölébredt a királyfi,
reggelizett, és utnak indult, de az öreg asszony megállitja őt:
hallod-e, édes királyfim! kövesd tanácsadásomat. Most hét esztendeje
volt itt egy király kertészének a fia, ki oly termetü és ábrázatu volt
mint önnön magad s Péter volt a neve. Azért menj te is azon városba,
mely a lyuk végén látszik és menj igenyest a király kertészéhez és
valljad magad a kertész fiának. Most pedig adok egy halállovat és
széllámpást; erre a lóra ülj fel és menj isten hirével, mert gyalog igen
sokáig ki nem érnél. Midőn a lyuk szájához érsz, akaszd e lámpást a ló
nyakába, és balra ne térj, hanem jobbra.
Ugy is esett a dolog; felült a lóra, és vevén kezébe a lámpást, egy
gondolat alatt kiért a királyfi. Akkor ló nyakába akasztotta a lámpást
és visszaeresztette, maga pedig gyalog tovább ment és jobbra tért, de
utja igen homokos volt; mennyit előre, annyit hátra; s nem különben a
nagy melegség igen igen megizzasztotta, s nem győzvén tovább tartani a
szomjuságot, földre esett. Ezután fölveté szemeit az ég felé, hogy
micsoda kegyetlen pusztán kell neki szomjuság végett meghalni,
gondolatjában bucsut vett minden rokonától. Ekkor eszébe jut anyjától
kapott adománya, veszi az arany órát, felhuzza és gondolkozik, mikor mul
ő ki e világból. A midőn kinyitja, kiugrik belőle egy inas, és monda:
fölséges királyfi mit parancsolsz? Ezen szinte megiedt, s azt felelte:
mostanában semmit se parancsolok. Ismét becsukja óráját és az inas
eltünt; de gondolta: talán jó volna még egyszer kinyitni az órát és ki
is nyitotta; hát az inas kiugrott s kérdezte: mit parancsol a királyfi?
Nem egyebet, minthogy étel, ital elég legyen egy aranylábu asztalon.
Alig hogy kimondotta, hát már minden készen volt. A királyfi is előbb
ivott, aztán kedve szerint jóllakott; becsukta óráját és tovább ment, és
beért azon városba. A király felől tudakozódván, megmutatták neki;
bement a kertészhez és nagy örömmel fogadá az őtet. Isten hozott, fiam,
Péter! azt gondoltam már, hogy odavesztél; és nagy öröm közt bevezette,
egyről másról tudakozódott, a melyekre igen alkalmatosan megfelelt.
Kérem, uram atyám, adjon nekem egy különös szobát, mivel az én kitanult
mesterségemhez az illik; a melyet megkapott. Minthogy ideje volt a
nyugvásnak, lefeküdt; ekkor mintegy éjféltájban kinyitja óráját, az inas
kiugrik és kérdezi: mit parancsol, fölséges királyfi? Azt, hogy nekem
oly szép virágot készits, melynek párját sem lehet találni, és tedd az
asztalra. Midőn megviradt, kivánta látni Péter fiát az öreg, és be
talált nézni az ablakon s a nagy világosság majd hogy el nem vette szeme
fényét, azt gondolta, tüz; s reá kiált: gyere ki, Péter! Péter felelé:
ne tartson semmitől; semmi baj. Ekkor kinyitotta az ajtót, hát látja az
öreg az elkészitett virágot, melynek párját soha sem látta, és mondja
fiának: valóban szép; és jól kitanultad mesterségedet; nem hiába
vándoroltál hét esztendeig. Erre azt feleli: ezen virágot édes atyám
adja a legöregebbik királyleánynak; melyet át is adott, és nagy öröme
volt benne a királyleánynak és kérdezte, hogy hol vette. Az én tulajdon
Péter fiam csinálta. Jól megnézvén a virágot, látja királyleány, hogy
igen mesterségesen van reá irva: a ki ezen virágot meg akarja venni, egy
országot adjon érte; azért szerette volna megtudni, mely okból
ajándékozta neki, holott másnak ily drágán adja, de mégis abban hagyta a
kérdést.
[Illustration]
Másnap megint olyan virágot csinált Péter, de az még kecsegtetőbb volt,
és reá volt irva, hogy két országot ér, s ezt a második testvérnek adá.
Harmadnap még gyönyörübbet csináltatott, a mely negyedfél országot ért
és a harmadik testvérnek adta. Történt pedig egykor, hogy bált tartott a
király; külső országi fejedelmeket is összehivott. Mutatja virágát a
legöregebbik, s azt gondolta, hogy csak magának vagyon az; de a midőn
két testvére mutatá a magáét, csak akkor bámultak a virágok szépségén,
és megegyeztek, hogy a virágot felteszik fejökre; majd fognak
csudálkozni a bálban; mit meg is tettek; és a világosság ugy elvette a
gyertyák világát, hogy csak épen e virágoknak volt erejök. Midőn
meglátták a vendégek, azt gondolták, hogy az egész szoba tüzben van;
némelyek megijedtek, némelyek csudálkoztak. A mint vége lett a bálnak,
hazájába ment mindegyik. Kevés idő mulva a leányoknak kedvök lett volna
férjhez menni; atyjok ki is hirdette, hogy mindenféle embernek szabad
megjelenni. A mint megjelentek a kérők, a két idősb hamar kiválasztotta
maga társát, de a legifjabb nem talált magának; hanem az udvari népet is
kihivatta; s mikor megjelentették, hogy itt vannak már, a szobaleány azt
mondja: fölséges kisasszony, a jelentés nem igaz, mivel Péter még a
kertben dolgozik. Tehát mindjárt küldtek Péter után, a ki azonnal
megjelent. A mint valamennyit megnézte a legifjabb, hát Pétert
választotta. Ezek után megesküdtek valamennyien és lakodalmat nagyot
tartottak.
Ezek után találkozott egy miniszter, ki a királykisasszonyért nagyon
haragudott Péterre, holott ő jobban megérdemlette volna a
királykisasszonyt. Ugyanazon okból gondolkozott is, hogy mint veszthetné
ki őt a világból. A többi között volt a rezidenczia előtt egy nagy
kőszikla, tehát azt fogta Péterre, hogy feleségét tegnap gyalázatosan
kiszidta volna a kertben, s felesége azt mondotta volna: nem is tudom,
mint szerethettem beléd, talán mesterségedért? Melyre azt felelte volna:
nem csak tégedet, hanem azt a kősziklát is, mely atyád háza előtt van,
egy éjtszaka elhordatnám, helyét felszántatnám, buzával bevetném,
learatnám, s regvelre még kalácsot is ehetnék atyád belőle. Ezt hallván
a király, magához hivatta Pétert, és mondá neki: mit cselekedtél tegnap,
és mit mondottál? ha mindazt el nem végzed: odalesz életed. Péter e
felől mind nem tudván semmit, egy kevés időnek hallgatása mulva kérdi a
királytól: mi lehet az? Feleli vissza nagy haraggal: jól tudod te a
tegnapi cselekedeted feleségeddel, és hogy mit mondottál; és elbeszélte,
a mint feljebb emlitettük. Ezek után Péter nagy szomoruan elment és
gondolkozott, hogy ki lehetett az a csalárd, a ki őt igy beárulta. Többi
között felnyitja óráját, s kérdezi az inastól, hogy meg lehetne-e
mindezt cselekedni? a melyre is felelt: igenis. Azután szomorunak
mutatta magát, és a midőn a felesége kérdezte volna: mi bajod?
elbeszélte neki, a ki is nem győzött rajta eleget csudálkozni. Azonban
éjszaka idején ezt mind megcsinálta az inas és mondá Péternek: a ki azt
reád fogta, háromszor fogja kilelni a hideg, s erről megösmerheted a
ravasz embert; a ki neked vermet ásott, maga fog bele esni.
A midőn megviradt, látják, hogy a parancsolt dolog véghez vitetett.
Jelentik a királynak, de ő lehetlennek állitotta, hanem a midőn kijött,
csudálkozott a csinálmányon és Péter a becsületét kettősen visszakapta.
Itten a miniszter igen mérgelődött, ismét nagyobb kigondolt hazudságot
formált, hogy mit cselekedett volna tegnap Péter a feleségével, és
elárulta a király előtt rutabbul mint elsőbben, és a felesége azt
mondotta volna: nem hiszem, hogy ördögi mesterséggel nem birnál; de
Péter azt felelte volna: hogy nem csak tégedet nem tudtalak volna
elvenni, hanem azon kősziklát is vissza tudnám tenni, mely a rezidenczia
előtt volt és a tetején egy szalmaszálon palotát, a palotától egész a
király házaig arany hidat tudnék csinálni. A király hivatja Pétert és
nagy haragosan megmondotta, ha ezt nem teszed: halál fia leszesz. Itten
Péter nagyon megiedt, és nagy szomoruan haza ment; felesége kérdi: mi
bajod? felelé: mi haszna, ha megmondom is, te arról nem segitesz. Ekkor
félrement és óráját ismét kinyitotta azzal a kérdéssel: lehet-e ezt
megcsinálni? a melyre felelte: igenis, csak te ne busulj, édes gazdám. A
ki ezt reád fogta, két hónapig fogja rázni a hideg. Más napra kelvén az
idő, jelentik a királynak, hogy a parancsolt dolog kész volna; el nem
hitte, hanem azt a szolgát, a ki jelentette, nagyon megsebesité. Ismét
bemegy a másik jelenteni, annak sem hitte, hanem kiment mégis megnézni,
hogy igaz-e, és látja, hogy valósággal ugy vagyon és csudálkozott azon a
raritáson; Péter pedig feleségestől fönt volt a szalmapalotában; a midőn
fölébredtek, tekintenek széjjel és körülbelül az egész tartományt látják
s magok is elcsudálkoztak. Itten karon fogva elmentek atyjokhoz, ki épen
az arany hidon csudálkozott, és fölmenvén a palotába, nem győzött eleget
álmélkodni a garádicsokon, a fortélyos mesterségeken, és ott maradt
ebédre, ebéd után pedig Péterrel kimentek vadászni. A miniszter
fölgyógyulván betegségéből, észrevette, hogy Péter nem volna oda haza;
elment a feleségéhez és mondá nekie: fölséges királyné, azon sehonnaiból
lett király nem érdemli a királyságot, hanem az akasztófát, mivel ha
meggondoljátok, ti szalmakirályok vagytok, s már a városban is ugy
folyik a hiretek, mivel a palotád is szalmán áll és ezt a te urad mind
ördögi mesterséggel teszi. Vedd be tanácsomat, fölséges királyné, és
mondd neki: te nem magad vagy, hanem ördögökkel határos. Alig hogy
végezte beszédét, hát ehol jő Péter; a miniszter elbujt az ajtó megé;
mikor belépett a házba, elibe ugrik felesége: no, te átkozott, mostan
kitanultam ördögi mesterségedet vagy talántán magad is az vagy, mivel
mindenütt csak szalmakirálynak hivnak. Azonban kinyitja Péter az órát és
inasát bizonyságra híja: már mostanában mondd meg feleségemnek: ördögi
mesterség-e? feleli: nem, hanem egyedül isten segitsége által vagyon;
azonban óráját felakasztja szögre, ezt pedig jól látta a miniszter és
csak azon gondolkozott, hogy mint lophatná el azt és egész éjtszaka ott
maradt az ajtó mellett, és várta, mig csak el nem aludtak. A midőn
hallotta őket hortyogni, lassan odament és levette szögrül az órát;
elmegy ki a palota eleibe, kinyitja az órát, hát kiugrik belőle az inas:
mit parancsolsz te ravasz, uramnak elárulója? Én semmi egyebet, mint
hogy ezt a palotát az arany hiddal együtt ugy elvidd, mintha itt sem
lett volna, hogy az isten se tudja hová lételét; és ezen királyt, ki az
ágyban fekszik, hagyd itt a kősziklán, engem pedig a királynéval vigy
el.
Másnap fölkelt Péter, hát látja magát a sziklán; feleségét, palotáját,
nem különben óráját igen nagyon sajnálta; fölkelt a király atya is, hát
látja, hogy sem arany hid, sem palota, és felküldte lajtorján cselédjét
a sziklára, hogy a mit ottan lelnek, hozzák le; hát csak Péter uramat
lelték és lehozták, de ő még csak szólni sem tudott szomoruságában.
Ekkor mondá atyja: ne busulj fiam, Péter; viszek én még neked
házastársul valakit, csak ne epeszd magad; de Péter felelé: nekem nem
kell, ha azok oda vannak, magam is addig busulok, mig reájok nem akadok.
A király nem tarthatta őt; utravalót adott neki négy társzekér pénzt és
a mellé őrizetül katonaságot. A midőn már a városból kiment, talála egy
kápolnát nem messze; mindjárt gőbölöket vett három társzekér pénzből és
az ó törvény szerint megégette áldozatul; a negyedik társzekér pénzt a
katonaságnak kiosztotta; maga pedig utnak eredett. Sok idő mulva
elérkezett a nap anyjához, s még messziről meglátta elragadott legidősb
nénjét, kit nem ismert meg, hanem a ki őt megismerte és eleibe jött és
megcsókolván kérdezte: hol jársz, édes öcsém! Engemet a nyomoruság
hozott ide. Ezt meglátta a nap anyja, fenyegette leányát, hogy minek
adja magát idegen emberhez. Mondá a leány: hogy soha sem látott volna
kend fia engemet, ha ez az öcsém nem lett volna, mivel ő kikért
bennünket sétálni és egy akkori alkalmatosságnál kapott el a kend fia; ő
szegény, azért lett bujdosóvá. Az anyja mondá: adj neki enni, inni, és
mondá, hogy várja meg sógorát, mig haza jőne.
Estve felé lett az idő, haza jött a nap fia, s még messziről meglátta,
hogy itt van sógora. Miért fáradsz ilyen messzire sógor? Feleli Péter:
kedves sógor uram, tudom, hogy eleget jár kel a világban, ha látta
valahol palotámat és arany hidamat, azért fáradozok. Mondá a nap fia:
láttam, midőn fölépült és magam is csudálkoztam szépségén, de hová lett,
nem tudok semmit felőle; azért, sógor, elkisérlek egész a holdvilágig,
hol a középső nénédet megtalálod, talán többet fog tudni róla, mivelhogy
éjtszaka is jár. Elmentek a holdvilághoz. Itt is meglátta nénje,
kiszaladt elibe és megölelte, s kérdi: mi vetett ennyire tégedet?
Meglátja ezt a hold anyja, kezdi pirongatni leányát, hogy nem elégszik
az ő fiával, hanem még jövevényhez adja magát. Feleli: az az én testvér
bátyám; ő mi érettünk bujdosik, mivel ha ő nem lett volna, soha sem
látott volna engem a kend fia. A hold anyja is szivéből fogadta, és
marasztalta, hogy várja meg sógorát. Csakugyan kevés idő mulva elő is
jött és tudakozta sógorát, hogy miért fáradoz; ő is mondta, hogy látta,
de most már nem tudja hol lehetne palotája, arany hidja. Azért sógor,
menj el a szél anyjához, ő tán többet fog mondani. Midőn oda ér, ismét
meglátja testvér huga, kiszalad eleibe és szánakozik fáradozásán. Ezt
meglátta a szél anyja, s reákiált: mit akarsz te idegen emberekkel, nem
éred be az én fiammal? mondja: hisz ez az én testvér bátyám, ennek
köszönheti a kend fia, hogy engem megkapott, mert ha ő nem lett volna,
soha sem látott volna. Az anyja is sajnálta őt, és mindenekben
kedveskedett neki, marasztalta, mig a fia haza jő; nem sokára haza is
jött a szél, látja a sógorát, és bujdosása okáról kérdezősködik. Péter
keservesen előszámlálta minden eseteit, nem különben ékes
rezidencziájáról. Kedves, édes sógorom, még benned van reménységem,
igazits az én elszámlált történetimnek megtalálására, mivel nem csak
kivülről való jószágokat, hanem rejtekhelyeket is megjársz. Mondja szél
sógora: tiszta szivemből segitenék, de én bizony azon időtől fogva nem
láttam, mióta onnan elvitték. Ezen szavakra majd hogy el nem ájult
Péter, s minthogy igy epesztette magát, összehivja cselédeit a szél és
parancsolja, hogy körülbelül nézzék össze a világot, hol látnák meg
valahol azt a rezidencziát, és pedig mig a vacsora elkészül. Csakugyan
el is indultak a szelek, várakat, kastélyokat összerontanak, és
hamarsággal visszatértenek, de se egyik, se másik nem hozhatott jó hirt
felőle. A vacsorához ülnek, de bánatjában Péternek enni sem volt kedve,
hanem halálnak gondolta magát; ekkor vigasztalására mondja szél sógora:
kedves sógorkám! már hét esztendő óta egy szél nevezetü ló neveltetett
itt számodra, ha csak azon reá nem találsz, különben nem tudom mint
teszed szerit. Itten megszólitja legkedvesebb fiát a szél, hogy menjen
el az egeknek urához s kérdezze meg szent Pétertől: nem tudna-e valamit
az ékes rezidenczia felől; ki is nagy hamarsággal feleletül csak azt
hozta, hogy az egek ura legkisebbet sem tud felőle; de minthogy Péter a
gőbölöket megáldozta, tehát kegyelemből egy arany vesszőt küldött neki,
melylyel akár földet avagy kősziklát megvág, megnyilik előtte. Más napra
kelvén a dolog, Péter király fölserken álmából, hugától, sógorától
keservesen elbucsuzik, felül a szél lóra, veszi az arany vesszőt, egy
gondolat alatt a tenger hetvenhetedik szigetjében találta magát, mely
sziget olyan magas volt, hogy annyira nem szolgált a szemnek
világossága, és oldalán gyémántok függöttek láncz formában. Tehát
megvágja ezen rettenetes kősziklát az arany vesszővel, és mindjárt
megnyilott. Befelé vette utját és egy két pillanat mulva az egerek
világába, azaz a harmadik világba ért, hol a vár falai, bástyái mind
szalonnából, disznólábból voltanak, körül pedig az őrállók egerekből.
Kérdezvén, mit csinálnak, vagy kié ez a vár? a többiek közül, feleli egy
egér őrálló, hogy ez az ő királyok rezidencziája. Péter meggondolta
magát és ment egyenesen a királyhoz, megfogván a kilincs madzagját, mely
kolbászból volt, ki akarta nyitni, hát csak a kezében maradt. Itten az
ajtón csak kaparász, meghallja az egérkirály, miniszterét küldi, hát
látja, hogy egy rettenetes nagy ember, a ki be akar jőni, s
megjelentette. Azonban bement Péter és meghajtotta magát az egerek
királya előtt, a ki is szivesen fogadta. Hallod-e felséges király, ha
rezidencziámat megtérited, öt esztendőre való gabonát adok. Feleli az
egerek királya: barátom: én most hallok rezidencziádról, hanem légy
várakozással, mig népemet összehivatom. A mint összegyültek az egerek,
kiadta parancsolatban, hogy a ki hirt tud a rezidencziáról, nagy
tisztséget, ajándékot kap. Mind azt kiáltja: nem láttam, nem tudom.
Péter itt sem maradhatott, hanem elment; azon idő alatt pedig jelenti
magát egy kopasz egér, hogy ő tud valamit a rezidencziáról, hogy az igen
szoros helyen vagyon; hogy ő is életével játszott, hogy kiszabadulhatott
onnan.
[Illustration]
Mindjárt Péter után küldött és mondá az egerek királya: ezzel az öreg
katonámmal fogsz elmenni, ő tudja hollétét. Az egér reá tekintett s
mondá: fölséges király, oda lehetlen bemenni; de a király
reárivalkodott: hogy ha oda nem vezeted ezen jámbort, mindjárt agyon
lövetlek. És csakugyan el is ment Péter az egérrel s tudakozódott a
rezidencziáról, nem különben órájáról és feleségéről. Az egér azt
mondja: egy szalmaszálon van a rezidenczia, egy férfi és egy asszony
lakik benne, az órát mindig nyakában hordozza a férfi; lehetlen neked
odajőni velem, hol magamnak is szorultságot kell szenvednem. Mondá
Péter: én nem is kivánkozom, csak órámat megkaphatnám. Tehát csak
leendjen békével, elhozom én az arany órát. A mint odaérkezett
éjféltájkor, feküdve találta mindkettőt. Lerágja nyakából az arany
lánczot és kiveszi. A mint hallja az óra petyegését, mondja: ne lármázz,
régi gazdádnak viszlek; és hamarjában Péterhez érkezett, általadja neki.
Péter legelsőbb is megcsókolta óráját, ugy nyitotta ki, midőn kiugrott
az inas és kérdezé: mit parancsolsz, régi jó gazdám? Azt, édes szolgám,
hogy ezen egereknek öt esztendőre való gabonát készits; máskülönben azon
minisztert, ki eddig feleségemmel élt, vidd fel oly kősziklára, hogy ha
megfordul, mindjárt leessék és törje ki a nyakát, a rezidencziát pedig
feleségemmel együtt régi helyére szolgáltasd.
Mindezeket megcselekedte Péter hiv inasa, s midőn megregveledett, a
csalárd miniszter maga maradott egy irtóztató magas kősziklán; a mint
fölébredett, iedtében megfordult és leesett a földre, a hol is lelkét
mindjárt kiadta. A mint mostanában regvelre minden a maga helyén volt, a
király kinéz az ablakon az időt nézni, hát látja, hogy ott a
rezidenczia, az arany hiddal egyetemben, és felöltözködött és elment a
rezidencziába és kérdezi: ki vagyon ide haza? Mondják, hogy
valamennyien. Nagy örömmel szalad az ajtóra, és zörget; itten Péter
felnyitotta, hát látja, hogy az ő király atyja, ki előtt is leborult és
kezeit csókolta; felesége hasonlóképen az ágyból kiugrott, és ugy
örültek, csakhogy még egyszer őket az isten visszavezethette. Itten
elbeszélették történetöket, hogymint és hol voltak, hogy miniszter uram
hol maradt, a ki már valósággal agyonütötte magát. Felesége megfogadta,
hogy többé senki meg nem fogja csalni; Péternek ugyan nehezen esett az
utazás, de nem tudott elég hálát adni az istennek, hogy ez
alkalmatossággal elragadott testvéreit láthatta; hanem ezentul nagyobb
gondviseléssel volt órájára; és elbeszélte a maga történetét, hogy
micsoda nemzetségből való, miért lett oly szerencsétlen; akkor
csudálkozott a király és a felesége; igy ő soha többé atyja házához nem
ment, hol a két bátyja, ha él, még most is együtt van.