[Illustration]
Volt egyszer egy ifju király; egy estve igen erős almaszag ütötte meg az
orrát, s azt mondja az inasnak: ha nekem abból a kellemetes szagu
almából nem hozol, minden törvény nélkül felakasztatlak. Az inas lóra
ült és elment heted hét ország ellen, mindenütt az almaszag után, végre
elért ő ahoz a kerthez, a melyben az a jószagu alma termett; megkötötte
a lovát és beugrott a sövényen. Alig szakitott le egy pár almát, egy
bozontos vén ember mindjárt megfogta, megkötözte. Az inas elmondta, hogy
ő a királynak akar vinni egy pár almát, és ha nem viszen, felakasztatja.
A vén ember azt mondja neki: jöjj be hozzám, van nekem egy vén
feleségem, előbb tanácsot kérek tőle, mi tevő legyek, adjak-e vagy ne.
Elindultak, de az inas nem ment be, hanem a pitvarban maradt, az öreg
bement és elbeszélte a történetet, de a felesége jól összeszidta. Volt
az öregnek három leánya; azt mondja a legnagyobbik: miért nem adott neki
apám egy pár almát, még ugy lehet, hogy az a király engem elvehet; és ha
elvenne, egy marok kenderből szőnék olyan sátort, hogy az egész
katonasága elférne alatta. Azt mondja a középső: ha engem elvenne, egy
szem buzából sütnék annyi kalácsot, hogy az egész katonasága megérné
vele. Azt mondja a legkisebbik: ha engem elvenne, szülnék neki olyan két
aranyhaju gyermeket, hogy egyiknek üstökös csillag volna a homlokán, a
másiknak nap, és mindkettőnek karján arany perecz. Az inas mind
meghallotta és feljegyezte a pitvarban s elvitte magával. Kijött az öreg
ember, adott neki egy pár almát választva; az inas lóra ült és utnak
indult haza felé.
Mihelyt haza ért, általadta az almát a királynak, ki nem ette meg, hanem
csak beléharapott, és mindjárt nevetett; belé tette a lajbi zsebbe,
egyiket egyikbe, másikat másikba; azután kimentek vadászni; a király nem
állhatta a jó szagot, ismét beléharapott, de elmosolyodott tőle. Az inas
nem állhatta, s általadta a jegyzéket, mit a szegény ember pitvarában
feljegyzett. Mihelyt általadta, nézte a király; egyszerre félbenhagyta a
vadászatot, befogatott és ment a szegény emberhez. Mikor oda ért, azt
mondja a legnagyobbik lánynak: igaz-e, hogy azt mondtad, hogy ha
elvennélek, szőnél egy marok kenderből olyan sátort, valamennyi katonám
mind elférne alatta! Azt mondja a leány: igenis igaz. Azt mondja ismét a
középsőnek: te mondtad-e: sütnél egy szem buzából annyi kalácsot, hogy
valamennyi katonám van, mind megérné vele! Azt mondja a leány: igenis,
én mondtam. Kérdezi a legutolsót: te mondtad-e, hogy ha elvennélek,
szülnél olyan két aranyhaju gyermeket, hogy egyiknek üstökös csillag
volna a homlokán, a másiknak nap, s mind a kettőnek karján arany perecz?
Azt mondja a leány: igenis, én. Ekkor a király megölelte, és elvette
feleségül, megesküdtek, haza vitte a várba és csakhamar teherbe esett
tőle; de nem sokára háboruba kellett a királynak menni; elbucsuztak
egymástól, és elment.
Volt a király udvarában egy vén asszony, annak is volt egy leánya és
igen szerette volna a királyhoz adni. Mikor eljőtt a szülés napja, a
királynét elámitotta a vén asszony, hogy ő nálok a padról szokta az anya
leszülni gyermekét. Felvitték a királynét a padra és leszült két
aranyhaju gyermeket. A vén asszony alul levén, megfojtotta a két
gyermeket, s elásatta egyiket egyik kapufélfa alá, másikat másik alá; a
királyné alá pedig két kis kopófiut tett, minthogy épen akkor kölykezett
meg egy vén kopó; azután megirta a királynak, hogy az ő felesége nem
aranyhaju gyermeket szült, hanem két kopót. A király haza ment és
szidta, verte a feleségét, ő pedig addig kérte az istent, mig meg nem
hallgatta. Kiment egyszer a kapuba és a hol az ő két fia el volt ásva,
felfohászkodott és mindjárt sóbálványnyá lett; a király elvette a vén
asszony lányát, és lett két kis gyermeke. Kinéz egyszer a király az
ablakon, látja, hogy az ő kapujában két arany körtefa vagyon; elbámul,
de nem tudta az okát megfejteni. Az öregasszony mihelyt meglátta,
mindjárt megtudta, hogy az aranyhaju gyermeken nőtt mind a kettő. A fa
annyira nevekedett, hogy még más országból is jártak nézni; s a vén
asszony nem maradhatott, mindig azon törte fejét, hogy vágathatná ki a
királylyal a két körtefát. Azért leányát reávette, hogy tegye magát
beteggé és mondja a királynak: csak ugy fog meggyógyulni, ha az arany
körtefa nyoszolyából csinált ágyba fekszik. Bemegyen a király, látja,
hogy a felesége holtbeteg; kérdezi, mi baja, de még csak nem is eszmél;
a király csak nézte, egyszer felrándul nagyot jajdulva, azt mondja a
királynak: azt álmodtam lelkem, hogy ha az arany körtefát levágatnád, és
belőle nekem nyoszolyát csináltatnál, ha abba fekhetném, talán
meggyógyulnék. Azt mondja a király: nem te érted, de még az egész világ
asszonyáért sem vágatom ki az arany körtefát, mert én abban igen
gyönyörködöm. Elment a király más nap vadászni, mihelyt kiment az
udvarból, a vén asszony mindjárt kivágatta az egyik arany körtefát, s
megcsináltatta nyoszolyának s a leányát belé fektette. A király nagyon
szomorkodott, szomoruságában a másikat is kivágatta és megcsináltatta
nyoszolyának a maga számára. Lefeküdtek estve, s aludtak csendesen
hajnalig. Egyszer megszólal az a nyoszolya, a melyiken a királyné
feküdt, s azt mondja a másiknak: nehéz-e neked, testvérem? Azt feleli a
másik: nekem nem nehéz, csak olyan, mint ha most lennék a világra
ujonnan; mert az apja feküdt a nyoszolyában. Kérdezi ő is a másiktól:
nehéz-e neked? azt mondja, a melyiken a királyné feküdt: nekem oly
nehéz, hogy ha még egy óráig rajtam fekszik annak a gyilkosnak a lánya,
meg kell halnom.
A vén asszony nem aludt, mind kihallgatta, mit beszéltek. Mihelyt elment
a király vadászni, mindjárt összevágatta, tüzre hányatta; a tüzön igen
pattogott; egy tüzes szén lepattant a földre és egy vén kecske felkapta
s megvemhesedett tőle. Mikor eljött az ellés ideje, épen a konyhában
szaladgált, s ott meg is ellett két szép aranyszőrü kecskét. A király
igen megörvendezett benne, s egy különös szobába vitette közel a
magáéhoz. A vén asszony még sem nyughatott, mihelyt elment a király
vadászni, mindjárt bement a szobába és megölte a két aranyszőrü kecskét.
Volt az udvarban két szolgáló, ezek a hurkáját kivitték a kertben levő
patakba mosni, de vigyázatlanságból egy darabkát ott találtak hagyni;
egy vén varju pedig leszállt és felkapta; repült vele a tenger
hetvenhetedik szigetébe, ott rakott magának egy fészket, s tojt belé két
arany tojást; mikor kiköltötte, elbámult rajta, mert két arany haju
gyermeket költött; az egyiknek üstökös csillag volt a homlokán, a
másiknak nap, mindkettőnek karján arany perecz. A vén varju feladta őket
iskolába és hét esztendeig tanittatta egy remetével, a ki már rég óta a
tenger szigetében volt. Eltelvén a hét esztendő, azt mondja a varju a
két fiunak: én többé nem tarthatlak titeket, hanem menjetek az
apátokhoz, ő nagy király; jobban lesz nála dolgotok. Miután elegendő
tudósitást adott nekik, megindult előttök repülve, s a két fiu mindenütt
a varjut követve, elért apja kastélyához; a varju megtanitotta őket,
hogy viseljék magukat, aztán visszament a szigetbe.
A két fiu bement a királyhoz, a király megkérdezte, hogy mit keresnek,
ők pedig mindent elmondtak, mert a varju mindent elbeszélt előttök.
Elmondták, hogy a vén asszony ásatta őket a kapufélfa alá, s belőlök
nőtt a két körtefa; azután kimentek a kapuba, szóltak a sóbálványhoz, az
pedig megszólalt a király hallatára, miért a király igen nagy
szomoruságnak adta magát és a vén asszonyt szilaj csikó farkán
szaggattatá szét, a két fiát nagy gonddal nevelte és megelégedve most is
él, ha meg nem halt.