Ha valakit valamire rábirni akarunk, épen oly fontos az, hogy
gyönyörködtessük őt, mint az, hogy meggyőzzük, mert az embert sokkal
inkább vezeti a hajlam s hangulat, mint az ész.
A rábeszélésnek e két módja, t. i. a gyönyörködtetés – tetszés
előidézése – és a meggyőzés közül csak ez utóbbinak a szabályait fogom
előadni, de itt is hangsulyozom azt, hogy az egyszer kimondott elveket
minden körülmények közt igaznak mutassuk ki, máskülönben alig lehetne
itt a hajlamok változatossága mellett általános elvekről szó.
A gyönyörködtetés sokkal nehezebb, sokkal hasznosabb, sokkal
bámulatosabb és több finomságot tételez fel. – S ha ezt nem szándékozom
tárgyalni, annak oka csupán az, hogy arra képtelen vagyok s azt hiszem,
hogy az általában lehetetlen is.
Nem mintha azt hinném, hogy nem léteznek egyes biztos szabályok a
tetszés előidézésére, épúgy mint a meggyőzésre; és hogy a ki azokat
tökéletesen ismeri, ne tudná magát még a királyok, vagy bárki által is
megszerettetni; hanem azt hiszem – és talán saját gyöngeségem az, mely
ezen feltevésre késztet – hogy lehetetlen e szabályokat megismerni. E
lehetetlenség oka az, hogy már a gyönyörök alapelvei sem szilárdak s
állandók; különfélék minden embernél s annyira változatosak, hogy
különböző időben ugyanazon embert is más és más dolog gyönyörködteti.
Aztán a férfi másban leli örömét, mint a nő; a szegény másban, mint a
gazdag. A főúr, a katona, a kereskedő, a polgári rendhez tartozó, a pór,
az öreg, a fiatal, az egészséges, a beteg mind másban keresi örömét s
változik a körülményekhez képest.
De van egy módja a rábirásnak s erről fogok szólni, csakhogy mint
mondám, szükséges, hogy a kimondott elvek minden körülmények közt
álljanak és soha se legyen képes azokat semmi meghazudtolni.
Ám mivel kevés ily általános elv van és a mennyiségtan körén kivül alig
van oly igazság, a melyre nézve mindnyájunknak ugyanazon véleményünk
lenne, s még kevésbbé van oly tárgya a gyönyörnek, a melyre nézve ne
változnánk mindenkor: óvatosan kell eljárni oly biztos szabályok
megállapításánál, melyeket aztán hajlamaink változandósága és
különfélesége mellett is mindenkor lehetne alkalmazni.
E művészet, melyet én a «rábirás művészetének» nevezek s a mely
tulajdonképen a tökéletes bizonyítékok rendszere, három fő s lényeges
alaprészből áll: a használni szándékolt kifejezések fogalmának
meghatározása más általánosan ismert, világos fogalmakkal; – egyes
magától értetődő alapelvek felhozása a végett, hogy az általunk
kimondottak be legyenek bizonyítva; – és végül a fogalommeghatározásnak
gondolatban mindig a meghatározott dolog helyébe való tétele, ez
utóbbinak az előbbivel való helyettesítése.
És ezen módszer helyessége nyilvánvaló, mert hiszen czéltalan dolog
lenne a kimondott tételeket bebizonyítani, mielőtt a használt ismeretlen
kifejezések fogalmát világosan meg nem határozzuk. Ha az alapot nem
biztosítjuk, az épületet sem tehetjük szilárddá. Azután ne feledjük el,
hogy az egyes dolgok megnevezésénél mindig azok fogalmára kell
gondolnunk; mert különben az egyes kifejezésekkel könnyen vissza lehetne
élni.
Könnyű átlátni, hogy e módszert követve, biztosak lehetünk abban, hogy a
hallgatókat meg fogjuk győzni. A hallgatók az egyes használt
kifejezéseket mind értik, felemlítésökkor azonnal általunk meghatározott
fogalmukra gondolnak s így a kétértelmüség ki van zárva s a bizonyítás a
czélba vett hatást el fogja érni.
Oly bizonyítás, a hol az előadottak szerint járunk el, minden kétséget
kizár s a hol a mondottakat figyelmen kivül hagyjuk, ott a bizonyításnak
soha sem lesz meggyőző ereje.
Sok függ tehát attól, hogy megértsük és magunkévá tegyük az imént
előadott általános elvet; hogy ezt minél világosabbá és érthetőbbé
tegyem, az alább következő szabályokba fogom foglalni; megjegyezvén,
hogy e kevés szabály mindazt felöleli magába, a mi szükséges a
fogalommeghatározásoknak, az alaptételek alkotásának és a bizonyító
eljárásnak ismertetésére s ezzel együtt a mennyiségtani bizonyítékoknak
és a rábeszélés művészetének teljes megérthetésére.
A fogalommeghatározás szabályai.
1. Nem szabad oly dolog fogalmát meghatározni, a mely dolog már
önmagában véve is annyira világos, hogy nála világosabb s ismertebb oly
kifejezések nem léteznek, melyekkel ama dolog meghatározható lenne;
2. semmi, hacsak kissé is homályos vagy kétértelmű kifejezést sem szabad
használni, a nélkül, hogy fogalmát meg ne határoznók;
3. a fogalommeghatározásoknál csak oly szavakat szabad használni, a
melyek általánosan ismertek, vagy pedig már általunk meghatároztattak.
Az alaptételekre – sarkigazságokra – vonatkozó szabályok.
1. Csakis oly szükségesnek mutatkozó alapelveket állítsunk fel, –
bármily világosak legyenek is ezek, – a melyekre nézve már megnyertük
hallgatóink helyeslését;
2. csak oly tételből induljunk ki, a mely önmagában véve világos és
ismert.
A bizonyítás szabályai.
1. Ne bizonyítsunk oly dolgokat, a melyek már magokban véve oly
világosak, hogy semmi oly világosabbat nem hozhatunk elő, melyekkel ama
dolgokat bebizonyíthatnók;
2. minden, hacsak kissé homályos tételt is bizonyítsunk be;
bebizonyításukra csakis oly alaptételeket, sarkigazságokat hozzunk elő,
a melyek általánosan ismertek, vagy melyeket már bebizonyítottunk;
3. gondolatban mindig tegyük a fogalommeghatározásokat az illető dolgok
helyébe, hogy így a kétértelmüséget elkerülhessük, melyek előállhatnak,
hacsak az illető kifejezésekre és nem azok világosan meghatározott
fogalmára gondolunk.
Ime ez a rábeszélés művészete, a melyet még rövidebben e két szabályba
is foglalhatunk: minden használt kifejezés fogalmát meg kell határozni
és mindent be kell bizonyítani; bizonyítás közben a kifejezéseknél
mindig ezeknek már meghatározott fogalmaira gondolva.
És itt most elejét akarom venni három oly ellenvetésnek, melyet tenni
lehetne a mondottak ellen:
Az egyik ezek közül az lehetne, hogy az előadott módszerben semmi új
sincs;
a másik, hogy e módszert nagyon könnyű megtanulni a nélkül, hogy e
végett szükséges volna a mennyiségtan elemeit tanulmányozni;
s végül, hogy e rendszernek semmi általános haszna sincs, mert hiszen
csakis a mennyiségtanban alkalmazható.
Ez ellenvetésekkel szemben ki kell mutatnom, hogy e módszer nagyon is
ismeretlen és alkalmazása felette nehéz, továbbá hogy igen hasznos és
általános érdekü.
Az első ellenvetésre vonatkozólag, hogy t. i. ama szabály mindenki előtt
ismeretes, mely szerint mindent meg kell határozni s bebizonyítani és
hogy a logikusok magok is felvették e szabályt rendszerükbe, azt jegyzem
meg, hogy valóban szeretném, ha ez így volna s nem kellene oly sok
utánjárással felderítenem okoskodásaink hiányait. De oly kevéssé van ez
így, hogy ha nem tekintjük azokat, a kik a mennyiségtannal foglalkoznak
és a kiknek száma minden nemzetnél felette csekély, senkit sem fogunk
találni, a ki e szabályokat átértené és alkalmazná.
A ki behatolna e szabályok lényegébe s a kire azok oly mély benyomással
lennének, hogy mintegy gyökeret vernének elméjében, az érezné, mily nagy
a különbség azon szabályok közt, a melyeket az imént előadtunk s a közt,
a mit a logikusok, talán csakis vaktában leirtak műveik egyes helyein.
A kik tudnak éles megkülönböztetéseket tenni, tudják, mily nagy
különbség van két hasonló szó között, a hely és az uralkodó körülmények
szerint. Vajon elhihetnők-e, hogy ha ketten ugyanazon könyvet olvassák s
aztán megtanulják, egyformán is tudják azt? Az egyik talán megérti s
magáévá teszi, egyéniségébe átviszi a könyv alapelveit, következtetéseit
s egész szellemét, míg a másikra mindezek holt betük s hasonlók ama
magokhoz, melyek bár teljesen olyanok, mint azok, mikből termékeny fák
fakadtak ki, kiszáradtak s terméketlenek maradtak a kopár talajban, mely
hiába fogadta be őket.
Kérdem azoktól, a kikben van a méltányosság iránt érzék s a kik helyesen
tudnak itélni, vajon ez elv: «az anyag természeténél fogva
legyőzhetetlenül képtelen arra, hogy gondolkodjék» és ez elv:
«gondolkodom, tehát vagyok» ugyanaz-e Descartes szellemében és szent
Ágoston értelmezése szerint, a ki ugyanazt mondta ki már ezerkétszáz év
előtt?
Én sohasem merném kétségbe vonni, hogy csakugyan Descartes volt az imént
kimondott két tétel valódi szerzője még akkor is, ha azt csak a szent
Ágoston irataiból vette; mert tudom, mily különbség van a közt, ha
valaki valamely szót csak mintegy vaktában, véletlenül ír le, a nélkül,
hogy azon hosszabban gondolkodnék és a közt, ha valaki a kimondott
szóban a következtetések egész hosszú bámulatos sorozatát látja, a mely
a felvett példánál maradva, kimutatja az anyag és szellem természetét, a
köztök levő különbséget s a kimondott szavakból szilárd, megdönthetetlen
s minden körülménytől támogatott elvet alkot, mint azt Descartes tevé.
Hogy mily eredménynyel tette azt Descartes, annak megitélése most nem
tartozik ide s csak azért hoztam fel e példát, hogy belássuk, miszerint
kétszer kimondott ugyanazon szó közt oly nagy különbség lehet, mint a
holt s az élet teljében levő ember között.
Sokszor mondhat valaki bizonyos dolgot, a nélkül, hogy annak lényegét
értené s más talán ugyanabban nagy dolgokat, merész következményeket
lát, a melyek már arra mutatnak, hogy ez többé nem is az eredetileg
talán csak véletlenül kimondott dolog s hogy ennek valódi felfedezője
az, a ki a következményeket is levonta belőle. Valamely szép nagy fát
bizonyára nem fogunk oly ember művének tekinteni, a ki, tettének
következményeit nem ismerve, véletlenül termékeny talajra dobta a fa
magját.
Ugyanazon gondolat olykor másként tenyészik s virágzik másban, mint
abban, a ki legelőször kinyilvánította; s míg az eredeti talajban
terméketlen marad, az új földbe átültetve gyümölcsöket terem.
De előfordul az is gyakran, hogy mások is átveszik valamely nagy szellem
oly gondolatát, melyet az kellőleg kifejtett, de nem értve meg teljesen,
talán ugyanazt, de másként hirdetik. És itt aztán még inkább szembeöltő
az a különbözőség, a melyet a többek által kimondott ugyanazon szó
felmutathat.
Bizonyára így történt az is, hogy a logika átvette a mennyiségtan
szabályait, a nélkül, hogy ezek jelentőségével tisztában lett volna; a
logika saját elvei közé mintegy csak találomra oda dobta az át nem
értett mennyiségtani elveket. És a míg az ellenkezőről nem győznek meg,
tartózkodni fogok attól, hogy csak párhuzamba is helyezzem a logikát
azzal a tudománynyal, melyet többször említék s a mely szerintem a
helyes okoskodás irányát követi.
Sőt hajlandó vagyok a logikusok okoskodásait a helyes gondolkodás
szabályainak kutatásánál teljesen s kivétel nélkül kizárni, mert hiszen
birni valamely elvet s ez elv következményeinek kifejtése helyett haszon
nélkül való vizsgálódások tömkelegében végleg elveszni, futni az után, a
mit nem érhetni el: ez épen nem mutatja éles itélőképességöket, sőt arra
mutat, hogy aligha lehetnek igazi, helyes szabályaik, midőn
elszalasztják azokat is, melyek előttök vannak s mintegy kinálkoznak az
okszerű kifejtésre.
A csalhatatlanság módszerét mindenki kutatja. A logikusok hivatásukul
tűzték ki elérését. De csak a mennyiségtan jut el oda; csakis e tudomány
szabályai szerint lehet bizonyítani s abban a kevés szabályban, a melyet
előadtunk, minden benn van már. Csakis ezek képezik a valódi bizonyítás
módszerét; minden más szabály haszontalan s inkább csak árt.
Erre a meggyőződésre jutottam hosszas tapasztalataim után, melyeket a
könyvek olvasása és az emberek s az élet tanulmányozása közben
szereztem.
Az álokoskodás valóságos betegség, melyet csak a mondott két orvosság
gyógyíthat meg. Egy más orvosságot is készítettek számtalan sok
haszontalan gyógyfűből összeállítva; s ez nem képes a bajt eloszlatni.
Hogy a sophismákat és a fonák okoskodások kétértelmüségeit elfödjék,
barbár elnevezéseket, képleteket találtak ki, melyek ámulatba ejtik,
megzavarják a hallgatót; a csomó kibontására – a melyet pedig nagyon
egyszerű s természetes módon lehet úgy kioldani, hogy a fonal egyik
végét megrántjuk, a mely módot a mennyiségtan ajánlja, – ők újabb és
újabb csomókat hoznak létre úgy, hogy egy rejtély helyett több más
származik, a melyekkel az eredetit eloszlatni igyekeztek.
A helyes elvek közös kincsei az embereknek, s csakis azon fordul meg
aztán a dolog, hogy megkülönböztessük azokat egymástól s felismerjük
azt, melyre szükségünk van. De épen ez az, a mit kevesen tudnak. Sokszor
keressük a helyeset, azt hiszszük, feléje indulunk már, pedig utunk
eltávolít tőle. Mert nagy kerüléssel, ismeretlen és álutakon akarunk oda
jutni. _A legjobb könyv az, a melyről az olvasó azt hiszi, hogy olyant ő
is tudott volna írni;_ a természetesség, a mely egyedül helyes,
mindnyájunkkal közös; mihelyt valaki természetesen gondolkodik és
beszél, azonnal bizalmat érzünk iránta.
És a mi szabályainknak, mert egyszerűk, természetesek, helyeseknek is
kell lenniök. Nem a logikai képletek, nem a «barbara» és a «baralipton»
képezik ki a helyes gondolkodást. Nem szabad a szellemet kötőféken
vezetni; a túlfeszített fáradságos szabályok helytelenül tapogatózó
sejtelmekkel, idegenszerű álokoskodásokkal és a nevetséges dagályosság
után való vágyódással töltik meg az elmét az erős, egészséges táplálék
helyett; s azokat, a kik a helyes utat keresik, leggyakrabban azzal a
képzelődéssel áltatják, hogy a helyes, az igaz elérhetetlen s elnevezik
a megközelíthetlennek mondott igazságot nagynak, magasztosnak,
fenségesnek. És akkor örökre elvesz szemeik elől a helyes út. Én azt
mondom, hogy az igazság egyszerű, bizalommal megközelíthető,
mindnyájunkkal közös; mert e jelzők azt inkább megilletik. Gyűlölöm a
dagályos kifejezéseket.