Élt egykor egy igen szegény család, semmire sem bírt vergődni, hanem
mindig szegényebb és szegényebb lett.
Volt azonban e családnak igen gazdag rokona, ki látván a család
szegénységét, megszánta, magához vette őket; de alig telepedett meg e
szegény család gazdag rokonánál, azonnal az is kezdett szegényedni, úgy,
hogy kénytelen volt a gazdag rokonait magától elbocsájtani s
nyomorúságban hagyni őket. Visszatértek tehát nyomorult viskójukba és
ott tengődtek.
Alig hogy eljöttek rokonuktól, rokonuk ismét gazdagodni kezdett s oly
gazdag lett, hogy nemsokára ismét visszafogadta a szegény családot.
Mielőtt a szegény család elindult, így szólt a szegény ember fiához:
– Rakjuk be, fiam, az ablakokat, hogy a _Szegénység_ ki ne jöhessen.
Úgy is tettek, berakták az ablakokat, útnak indultak rokonukhoz.
Mikor már jó messzire értek, akkor jutott az eszükbe, hogy a kis korsó
otthon maradt.
– Eredj fiam haza, hozd el a kis korsót, – mondta az apa fijának – de
aztán megint becsináld az ablakot!
Visszament a fiú s amint egy lukat csinált az ablakon, melyen
beférhetett, bebujt, látott a kuczkóban egy ősz öreg embert, a ki épen a
bocskorát fűzte.
– Hová készül kend? – szólítá meg a fiú.
– Elmegyek veletek.
– Hát ki kend?
– Én a Szegénység vagyok.
– Dejszen, ha kend a Szegénység, itt marad kend!
S fölkapván a fiú a kis korsót, kiugrott a lukon és sebesen becsinálta.
Már beérte a többieket a korsóval, mikor az apja kérdezte, hogy
becsinálta-e jól az ablakot?
– Be ám, tudom, ki nem jön a Szegénység, pedig már épen kászalódott!
– De itt vagyok ám! – szólalt ki a Szegénység a korsóból és én is
veletek megyek.
– No, már látom, – szól az apjuk – hogy akárhova megyünk, nem marad el
tőlünk a Szegénység; és így inkább menjünk haza, ne vigyük a más nyakára
is.
Visszamentek és a viskóban húzódtak meg a Szegénységgel, de mert a
gazdag rokonukhoz is elvitték azelőtt a Szegénységet, a gazdagokat is
meglátogatja néha a Szegénység, de ezúta rendesen viskóban lakik.
(Ipolyi A. gyüjteményében 489. sz. Strósz Ernő gyüjt. Szeged.)