Attilát lelke, mint gátat szakasztott árvíz, ragadá föltarthatatlanul
előre. Előtte mi sem volt legyőzhetetlen, ő feltevé magában, hogy neki
az egész világot kell bírnia. Ebben a nagyszerű tervében megerősíté őt
egy véletlen esemény. Hajdan a keleti nemzeteknél létezett egy különös
szokás, ők tudnillik beástak egy kardot a puszták közepébe úgy
körülbelül félig és azt, mint a Hadak istenének jelképét imádták vala s
azt költötték felőle, hogy majd akinek a birtokába jut e kard, az egész
világot bírja. Sok ideig ott állott beásva a kard, végre az idő
lassanként porral csaknem betemeté, a fű benyőlte, helyét későbben senki
sem tudta, nem ismerte. Fentmaradt azonban a népeknél az a hit, hogy
akit az Isten e karddal megáld, az mint hódító, a világ urává lesz.
Nemsokára Attila uralkodása kezdete után történt, hogy pásztora ökreit
őrízvén és terjedelmes pusztákon legeltetvén, észrevevé, hogy egyik
tinója lába felettekép vérzik. Odafutott tehát, vizsgálta s nem tudta,
mi lelte lábát. Eközben az az eszme ötlött eszébe, hogy jó lesz, ha a
véres nyomok után megy mindaddig, míg végére nem ér.
Végre midőn már nyomokat nem látott volna, megállapodott és a fű közt
kezd keresni. Végre Hadúr, vagy mint deákul nevezik: Márs kardjára
akadt. A pásztor botjával azonnal hozzáfogott a kaparáshoz; addig
kapart, míg végre kikaparta a kardot és vele mint nagyérdekű ajándékkal
egyenesen urához futott. Attila a neki vitt ajándékot kegyesen fogadta,
annál inkább, mivel meg volt győződve, hogy minden népen győzni fog. E
pillanattól fogva magát a világ urának képzelé, mintha őt eme különös
szerencse által valamely Isten maga hívott volna uralkodni e karddal a
föld népei fölött.
(Ipolyi A. gyüjteményében 57. sz. Furdek F. gyüjt. Debreczen.)