Ma is élő éltes Ábrahám Fúrós János egyik elődje (szerinte szépapja)
családjával együtt a városban a tatárjárás miatt nem tartózkodhatván,
künn, a még akkor nem létezett szállások helyén földalatti üregekben s a
szalmakazalok kiásott töveiben vonták meg magokat.
Egy alkalommal történt, hogy távolban egy lovast vevének észre feléjök
közeledni, azért csakhamar a baglya tövébe bujtak s az elébök húzott
szalma fedezete alatt, mely a baglya többi részével egy irányban volt
helyezve, nem vetettek észre.
A lovas odaérkezvén, katolikus magyar ember létére rimánkodott kevés
főtt ételért. Az elbujottak csak hallgattak s nem merték vele tudatni
hollétöket; de utóbb ki nem állhatván esengéseit, előjöttek s főztek
számára. Evés után lefeküdt, de pihenése kevés ideig tartott; mert
amazok hét közeledő lovast észrevevén, felkölték s szokott helyökre
húzódtak.
Midőn odaértek a pogányok, őt feladásra szólíták, de:
– Nem tartom – mondá ő – magamat meggyőzött vitéznek.
Miért is az akolba ment, hol lovát felkészítvén, szájába két kétfelé
álló hegyes tőrt tevén, kirohant és a szájából kikapott két tőrrel az
ajtónál őrtálló két pogányt egyszerre körösztülszúrá; azután elnyargalt;
midőn a megmaradt öt pogány utána nyúlt, ő visszafordult, azokat
egyenkint felkonczolá. Ekkor előhívá az elbujtakat, tőlök még egyszer
enni kérvén s a legyilkoltak egyikétől pár aranyat elvevén, eltávozott.
Az otthagyottak pedig a leölt zsákmányteli pogányokat pénzeiktől
megfosztották, mely pénz még ma is alapjául tekintendő annak a
meglehetős birtoknak, mellyel e családból származó utódok gazdálkodnak.
(Ipolyi A. gyüjteményében 512. sz.)