Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt egy
tetűlépéssel, egy bolhaugrással, volt egyszer egy gazdag pap.
Egyszer történt, hogy kihirdette az egész országban, hogy aki tud neki
olyant hazudni, amit ő el nem hisz, annak egy nagy tál pénzt ad; a pénzt
pedig letette egy asztalra és leterítette egy fehér kendővel és senkinek
sem volt szabad hozzányúlni.
Jöttek azután az ország minden részéből a nagy urak a paphoz s egyik
sokkal czifrábbat hazudott, mint a másik, de a pap mindenre azt mondta:
– Jól van fijam, nagy a világ, megeshetik.
Egyszer, idő múltával, én is meghallottam ezt a dolgot, aztán úgy
gondolkoztam: Ejnye, na hát nem tudnék én már neki egy nagyot hazudni?
Nem voltam rest, kapom magam, elmentem hozzá. Amint hozzá értem, épen
akkor jött ki tőle egy ember, aki hazudni akart, de nem sült el neki. A
pap már haragudni kezdett, hogy senki sem tud már neki igazat hazudni.
Kérdi aztán tőlem:
– No, fiam, hát mi jóért jöttél?
– Én bizony, szentatyám, hazudni jöttem!
– Hadd el, fiam, – azt mondja – próbáltak már nékem hazudni okos
emberek; de még egy sem nyerte el a pénzt!
– Én megpróbálom, tiszteletes uram, hátha nekem jobb szerencsém lesz,
mint a többinek!
– Nohát, ülj le, fiam, kezdj hozzá!
– Hát kedves tiszteletes uram, mikor én kis gyermek voltam, hát volt az
én apámnak sok méhe, azután az én apám minden este megolvasta egyenként,
hogy vajjon nem veszett-e el belőle. Egy este, amint hazajöttek a méhek,
az apám szokásszerint megolvasta, hát uramfija, egy nagy méh sehol sem
volt és ezen szörnyű nagy szomorúságba esett az én apám. Én aztán azt
mondtam:
– Soh’ se búsuljék biz’ azon kigyelmed oly nagyon, előteremtem én azt a
világ fenekéről is!
Ebben aztán megnyugodott az én apám, tudta, hogy olyan furfangos gyerek
vagyok, bízott bennem, de nem is csalatkozott meg ám bennem soha;
elhatároztuk, hogyha Isten ő szent felségének tetszik és felvirraszt
épségben holnapra, én elindulok világra, megkeresni a méhet.
Másnap, amint a hajnal hasadt, mindjárt vettem a tarisznyámat, édesapám
tett bele jó zsíros pogácsát, én meg egy kis faragcsáló baltát meg
egynéhány faszeget, meg négy vagy öt diót, aztán felültem a nagy szürke
lovunkra, bizon, mondhatom, jó nagy, zab hambár volt az a szürke, aztán
meg milyen szép volt, no még odaillett volna nem tudom, hová is –
megindultam aztán az én nagy utamra. Mentem, mendegéltem hetedhét ország
ellen, egyszer beértem egy nagy, szörnyű nagy erdőbe; itt bújdostam
sokáig; minden részét bejártam, de sehol sem találtam a méhet.
Egyszer az útfélen találok egy csobánt, – bizonyosan valami juhászok
hagyták ott – gondoltam magamban, majd ha rátalálok a gazdájára, majd
visszaadom neki, azzal felültem a szürkére, de úgy az egyik oldala
szürke az egyik oldalán, mint a másik oldala a másik oldalán. Mentem,
mendegéltem tovább a nagy erdőben, egyszer visszanézek, hát uramfia, mit
látok? a szürkének a derekát kétfelé vágta a kötelem. Útazni rajta már
féltem s megijedtem, hogy mit csinálok, hiszen ha ezt megtudja apám uram
ő kigyelme, mindjárt agyonüt. Kapom magam, hirtelenében mindjárt levágok
egy fagallyat, csináltam belőle jó nagy szegeket, úgy aztán összetoldtam
a szürke derekát. Megint megindultunk a mi nagy útunkon, egyszer látom,
hogy a mi szürkénknek összeforrott a dereka, kutyabaja sem volt, még
egészségesebb volt, mint máskor.
– Jól van, fiam, – azt mondja a pap – nagy a világ, megeshetik!
Majd megharagudtam magamban, hogy még erre is azt mondja, hanem eszembe
jutott a sok, szép ezüst huszas, folytattam tovább.
– Aztán nagysokára kiértünk az erdőből, hát uramfia, mit látok? egy nagy
csomó tenger van előttem és a tenger tulsó partján meglátom a mi
magméhünket. Mit csináljak, hogy hozzam által, kapom magam kétfelé török
egy diót, az egyik felibe beleültem, a másik felit meg evezőnek
használtam és úgy haladtam át szép csendesen a tenger tulsó partjára;
odaát megfogtam a méhet és ismét visszaindultam. Hanem amint a
középtájon járok, hirtelen nagy szél támad, már megijedtem, hogy ott
hagyom a fogam; de jól tudtam ám kormányozni, visszaérkeztem a
szürkéhez.
– Jól van, fiam, nagy a világ, megeshetik! – azt mondja a pap.
Én is csak vakartam a fejem, hogy már csakugyan nem tudok hazudni; hanem
várjon csak, tiszteletes uram, majd gondolok én mindjárt valamit! Azután
megint hozzáfogtam.
– Hát amint már jövök hazafelé, messzire látok egy magas fát, egészen az
égig felnyúlt, ugyan – gondoltam magamban – mi lehet ez? és amint
közelebb jöttem, akkor látom, hogy bizon nem fa, hanem lajtorja, amin
bizonyosan az angyalok sétálgatnak le az égből. Eszembe jutott, hogy
Szent Péter adósom két véka korpával, még a minap kérte tőlem kölcsön,
felmegyek aztán hozzá, koczogtatok az ajtaján, nem szól senki; ejnye! –
gondoltam magamban – már hiába jöttem, hanem azért mégis benyitottam a
szobába, hát az én kedves sógorom ott aludt a kuczkóban. Én sem
czerimónizáltam sokat, hanem már – mondom – nem költöm fel azért a kis
korpáért, levettem a kamra kulcsát a szegről, kimértem magamnak a két
véka korpát, helyére tettem a kulcsot s megindultam visszafelé. De már
ám nem volt ott a lajtorja, hogy megyek le!? Kapom magam, kötelet
eresztek a korpából s úgy csúsztam lefelé, de még félig sem értem, mikor
elfogyott a korpa, mit csináljak? le nem lehet ugrani, mert kitöröm a
nyakam; én bizon csak azt tettem, hogy a kötelet felül elszakítottam,
alól pedig hozzátoldtam s így aztán leérkeztem a földre.
– Jól van, fiam, – ismét mondja a pap – nagy a világ, megeshetik.
Jó, jó, csak beszélj! gondoltam, majd megfoglak én mindjárt.
– Hát aztán – azt mondom – amint jövök hazafelé, már a temetőig jöttem,
meglátok ott egy csomó disznót s csak egy kis gyermek őrzötte. Kérdem
aztán tőle:
– Kié ez a sok disznó?
– Hát a tiszteletes uramé!
– Hát te, öcsém, kinek a fia vagy?
– Hát – azt mondja – a tiszteletes uramé.
– Hazudsz, akasztófáravaló, – azt mondja a pap – hiszen feleségem sincs,
nem hogy gyermekem volna.
– Hiszen épen azt akartam, édes tiszteletes uram.
Azzal elnyertem a nagy tál pénzt, felét édesapám uramnak adtam, felét
magamnak hagytam, vettem szép ruhát belőle, még ez a rossz ködmön is
abból való.
(Ipolyi A. gyüjteményében 8. sz. Hajnal István gyüjt. Békés.)