Egyszer volt egy szegény asszonynak egy fia, eszére nézve igen meg volt
tébolyodva, mikor már megnyőlt, az anyja elküldte szolgálni.
Egy közellevő faluba beállított szolgának; mikor eltelt az esztendő, azt
kérdezte a házigazda, hogy mivel tartozik?
A fiú azt mondta urának, hogy igen sokat kíván s ki sem meri mondani,
mivel fél, hogy meg nem adja neki; de mégis nagy kényszerítésre és sok
kérés után megmondta, hogy ő mindössze is egy gombostűt kér szolgálata
jutalmául, mit neki meg is adtak.
Amint hazafelé ment, megpillantott egy szalmás szekeret, odament és a
tűt belegyugta, de amint észrevette, hogy a szekér más útra igyekszik
menni, elkezdett kiabálni, hogy álljanak meg. Ő egy egész esztendei
bérét a szekérbe dugta, most ki akarja venni és nem leli! Az emberek az
egész szekeret felhányták és még sem találták meg, végre azt kérdezik
tőle:
– Mennyi pénz lehetett?
Ő felele, hogy az egy gombostű volt. Erre az emberek igen
megbosszankodtak és őt onnan elverték. Hazaérkezett, az anyja azt
kérdezi tőle, hogy mit szolgált? A fiú felelé, hogy ő egy gombostűt
szolgált, de azt egy szekérbe gyugta és meg nem lelte, mivel az tele
volt szalmával. Az anyja mondá neki:
– Te bolond, hiszen azt szépen a kalapod mellé kellett volna gyugni és
úgy hazahozni!
Azt mondja a fiú:
– Jól van, majd úgy teszek máskor.
Elment a fiú ismét szolgálni és egy nagy vasvillát szolgált, s a kalapja
mellé szúrta, de amint hazafelé akart menni, meglátott egy kútat s abba
belenézett és a kalap, mivel a nyakát igen lehajtotta, a vasvillával
együtt a kútba esett. Hazamegy, kérdi tőle az anyja, mit szolgált? A fiú
feleli: vasvillát szolgált és azt a kalapjába gyugta, de amint egy kútba
belenézett, az a kútba esett.
Az anyja mondá neki:
– Nem úgy kellett volna azt tenni, hanem a válladra venni s mikor
hazajöttél, a ház oldalára lökni!
– Máskor úgy fogok cselekedni.
Elment ismét szolgálni és egy tinót szolgált, összekötözte a lábát, a
nyakába vette s mikor hazament, mert nehéz volt, úgy a ház oldalához
vágta, hogy a szegény tinó mindjárt megdöglött.
A nagy zörrenésre az anyja kijött a házból s a tinót ott dögölve
találta.
– Mit csináltál, te bolond!
– Úgy cselekedtem, ahogy’ édesanyám mondotta!
– Óh, te bolond, hiszen az már meg is döglött!
Azt mondja a fiú:
– Semmi az, de mégis tinó az azért.
Nem úgy kellett volna azt hazahozni, hanem kötélt kellett volna a
nyakába kötni és végével veretgetni s azt mondani neki, hogy: nyá,
boczikám, nyá! azután mikor hazahoztad, az ólba kellett volna kötni és
elébe szénát tenni!
– Jól van! – mond a fiú – máskor úgy teszem.
Elment ismét szolgálni és szolgált már most utoljára egy leányt. Mikor
onnan hazajött, a leány nyakába kötelet kötött és a kötél végével jól
megverte. Az úton mindig mondta neki:
– Nyá, boczikám, nyá!
Mikor hazaérkezett, bekötötte az istállóba, szénát vitt neki; akkor
bement az anyjához:
– Jaj, édesanyám, szolgáltam egy szép leányt, bekötöttem az istállóba,
szénát tettem elébe, de tudja Isten, nem akar enni.
Az anyja azt mondja neki:
– Te csakugyan szamár vagy, hisz’ a szobába kell hozni, aztán leültetni
és szép szemeket ráhányni!
Amint ezt meghallotta a fiú, mindjárt behozta a leányt a szobába és
általment a szomszédba egy késsel, hol igen sok liba volt s a szépének a
szemét kiszedte, visszament a szobába s a leányt majd agyonverte a sok
libaszemmel.
Már most azt mondotta az anyja nekik, hogy menjenek az erdőre, hozzanak
fát a lakodalomra, hogy amellett süssenek és főzzenek.
Amint onnanhazulról eljöttek, az anyjok sütött nekik az útra pogácsát és
egy kakast, ők az ajtókat bezárták és egy borjút a kemenczébe tettek
megsülni, a kulcsot pedig az ereszbe tették.
Amint mentek az erdőben, a fiú hátramaradt s meglátott egy czigányt, a
fiú elkiáltja magát, hogy:
– Be ne menj a házunkba, a kemenczébe egy borjút tettünk, el ne lopd, a
kulcsot se bántsd, az meg az ereszben van!
Amint meghallotta a czigány, egyenesen a házhoz ment, a borjút ellopta.
Amint ment a bolond, meglátott egy döglött kutyát, mely a fogát
vicsorította, tőle nagyon megijedt és a sült tyúkot odalökte neki, hogy
meg ne harapja. Amint tovább ment, meglátott egy kis vizet, a pogácsát
hosszában odarakta hídnak és úgy ment rajta keresztül, hogy bele ne
fuljon. Mikor a felesége megéhezett, azt mondja:
– Ide azt a kakast meg azt a pogácsát, mert nagyon ehetném!
A fiú azt mondja:
– Örülhetsz, hogy meg nem haltam; egy kutya meg akart marni, egy nagy
tengerbe, talán még annál is nagyobb volt, bele akartam fulni; a tyúkot
odaadtam a kutyának, hogy meg ne harapjon, a pogácsát odaraktam hídnak,
hogy bele ne fuljak!
– Óh, te bolond, hiszen döglött volt az a kutya, a víz meg csak egy kis
folyó!?
Amint hazamennek, nem lelik a borjút sehol sem. Azt mondja az anyjának:
– Talán az a légy ette meg, aki a nagyapám homlokán van? Agyonütöm én
azt! – és azzal a fejszével, amelyikkel az erdőre volt fát vágni, úgy a
nagyapja homlokára vágott, hogy az mindjárt megholt.
Elkövetkezett a lakodalom, a felesége azt mondta a bolondnak.
– Hogyha meglüköm a lábodat, már ne egyél!
Amint ettek, egy macska a fiúnak a lábán keresztül ugrott; mindjárt nem
evett egy falatot sem, hiában kínálták.
Amint szokás, felmentek a padlásra hálni, igen nagyon megéhezett a fiú,
azt mondja a feleségének:
– Te Kata, ehetném!
Azt mondja a felesége neki:
– Eredj le, ott van a padkán pogácsa, edd meg!
A fiú lement, hat kis macskát talált, mind megette. Felmegy, azt mondja
a feleségének:
– Miféle pogácsátok van nektek, csupa szőr!
– Talán csak nem a macska fiait etted meg!
– Azt én, mert mikor ettem is nyávogott.
Azután megszomjazott; azt mondja a felesége:
– Eredj le, a konyhában van a korsó, de a moslékos dézsa is ott van,
abból ne igyál!
A fiú lement, a moslékot mind megitta s felmegy, azt mondja:
– Ejnye, de csípős vizetek van nektek!
Az asszony mondja neki:
– Most megittad a moslékot. Már most menjünk innen, mert sok kárt
csináltunk! – mondja az asszony.
Elmentek onnan, még most is mennek, ha meg nem haltak.
(Ipolyi A. gyüjteményében 54. sz. Károly György gyüjt.)