Egyszer egy embernek volt három fia: egy pap, egy nótárius és egy
parasztember.
A paraszt azt gondolta, hogy ő azért szegény, mert iskolákat nem járt,
mint a többi két testvére, elkezdett tehát hatvan esztendős korában
iskolába járni; mivel pedig abban a faluban, ahol ő lakott, nem volt
iskola, kénytelen volt a szomszéd faluba járni. Egyszer, amikor az
iskolából visszajött, talált egy láda pénzt a búzaföldek mellett az
országúton, mivel pedig nehéz volt, haza nem vihette, hanem behúzta a
búzába és onnan éjjel apródonként hazahordogatta. Sok pénze lévén,
mindjárt vett házat, ökröt, malaczot és ami neki szükséges volt. De
egyszer híre futamodik, hogy egy bizonyos gróf elvesztett egy láda
pénzt; a falu bírái tehát, kik látták, hogy ez az ember szemlátomást
gazdagodik, elhívták őt a faluházához, megkérdezvén tőle, nem talált
volna-e egy láda pénzt?
– Igenis, találtam! – felelé a parasztember.
– Mikor tájban? – kérdezik tőle a bírák.
– Mikor az iskolába jártam.
Ránéznek, látják, hogy ősz már, haza küldötték, mondván, hogy a pénz
most veszett el. A paraszt, hogy továbbra el ne árulja magát, szokás
szerint kiment a mezőre dolgozni, azonban gondoskodott a jövőről is;
mert azt mondta a feleségének:
– Látod édes feleségem, ez a pénz, ha mégannyi volna is, egyszer elfogy
ám, tehát kétezer forintot tegyünk el a szükségnek, a többivel pedig,
amint lehet, gazdálkodjunk!
Azonban a felesége ezt a szükséget embernek gondolván, úgy vélekedett,
hogy azt a kétezer forintot valakinek oda kell adni. Oda is adta.
Egyszer az ura kaszálni volt, eljön az ajtóra egy koldus, kérdi az
asszony, vajjon ő volna-e a Szükség?
– Igenis, asszonyom, – felelt a koldus – én nagy szükségben vagyok!
– Jól van, – mondá neki az asszony – régen várjuk már kendet, eltettünk
mi az urammal kendnek kétezer forintot! – ezzel előhozta a pénzt, neki
adta, a koldus pedig tovább illantott. Este, mikor az ura hazajött,
elébe fut az asszony, nagy örömmel mondván:
– Apjuk, itt volt ám a Szükség!
– Micsoda szükség?
– Hát akinek eltettük a kétezer forintot!
– Óh, te bolond, hát nem mondottam, hogy eltesszük ezt a kétezer
forintot a mi szükségünkre, azaz ha mi megszorulnánk! Elmegyek most
szégyenemben a világba s mindaddig járok, míg ily bolondra nem találok,
mint te vagy!
El is ment a parasztember akkor este mindjárt és minthogy az ég nagyon
csillagos volt, mindég azt nézte az útban.
Már a második faluban járt, ahol egy asszony a kapubábánhoz
támaszkodván, csodálkozva kérdezte, miért nézné mindig az eget? ez
tréfából azt felelte:
– A mennyország kapuját nézem, hogy el ne veszejtsem!
– Hát kegyelmed mennyországból jött? – kérdezi ismét az asszony.
– Onnan biz’ én! – felelt az útas.
– Hát ismeri-e az én uramat?
Miután az ura nevét is megmondta, azt mondá:
– Hogyne ismerném, hiszen szomszédok vagyunk; de bezzeg nagy szükségben
van asszonyomnak az ura: sem pénze, sem ruhája, sem becsülete, azért a
többinek a lábakapczája a mennyországban.
– Ejnye, szegény uram! – mondá az asszony – jőjjön hát kegyelmed be, itt
van harmadfélezer forint, vigye el a szegény uramnak, azután itt van két
szép ruha, válasszon kegyelmed magának is, a másikat pedig vigye el
neki, hagy legyen becsületben szegény ember!
Mikor már többet is beszélgettek volna és a parasztember a fehér
kenyeret, kappant, jó bort, amit az asszony elébe rakott, elköltötte
volna, jó egészséget mondván, elbúcsúzott.
Nézett, nézett, most még jobban, mint azelőtt az égre, de csak addig,
míg az asszony látta, mihelyest nem látta, lesütötte a fejét és alig
várta örömében, hogy hazaérhessen.
Haza is ment, elbeszélte, hogy mi történt és minthogy a feleségénél még
nagyobb bolondra is talált, megbocsájtott neki, annál inkább szerette,
és még most is élnek, ha meg nem haltak.
(Ipolyi A. gyüjteményében 77. sz. Fehér Ferdinánd gyüjt. Vajka.)