Egykor egy szabólegény elment vándorolni, – talán mikor a török háború
volt – kezében egy fütykössel, mint a vándorlegények szoktak.
Amint ment, elért egy leégett városba, ahol nem látott senkit sem.
Bement egy nagy, egészen leégett házba, ahol szinte nem volt senki sem,
csak egy kutyaház, amelyben egy nagy kutya volt lánczra kötve, de a háza
előtt álló vályú egészen üres volt, úgy ki volt száradva. A szabólegény
odament a kutyához és a kutyának a vályúba adott enni és inni, azután
leoldta a lánczot a nyakáról s helyébe a kendőjét kötötte és kiindult a
városból; a kutyát magával vezette. Ez a kutya olyan nagy fajta kutya
volt, mint a mészárosoké.
Amint mendegél, útjában találkozik egy mészároslegénnyel, ki azt mondja
neki:
– Miért adod nekem ezt a kutyát?
A szabólegény pedig azt mondja, hogy ő bizony semmiért sem adja.
– Megfizetek érte, csak add nekem! – mondja a mészáros.
– Bizony nem adom én!
– Ha nem adod pénzért, erővel elveszem!
Azután mégis adott a szabólegénynek egy tallért és harmincz garast – a
tallér ezüst volt – és a kutyát elvitte.
A szabólegény csak ballag már most magányosan és már úgy estefelé: mikor
a nap lemenőben volt – mert mikor a kutyát elvitte a mészáros, akkor
reggel volt – egyszer visszanéz, hát látja, mintha messziről valami
nagyon szaladna s úgy lebegtetne valamit. Megáll és nézi, hogy mi lehet
az? amint mindig közelebb-közelebb ért hozzá, hát nagy örömmel látja,
hogy az ő kutyája az és a nyakán levő kendő lebegett. Most már leoldta a
kendőt a kutya nyakáról, mert látta, hogy úgyis el fog az már vele
menni; és így volt kutyája, kendője és pénze is. Attól a helytől, ahol
állt, nem messze volt egy erdő, az az erdő a Bakonyerdő volt. Most a
szabólegény nem tudta, mit csináljon? Amint megy az erdőhöz közelebb,
lát a szélén egy csárdát, hol gondolta, hogy majd éjszakára oda betér és
majd reggel folytatja az útját. Bemegy a csárdába, beköszön:
– Adjon Isten jó estét!
– Fogadj Isten! mondja a korcsmáros, csúnya, nagyhasú, vörös ember.
– Én itt akarok hálni, van-e hely a számomra?
A korcsmáros fölvezette a szabólegényt öt garádicson egy szobába, ahol
elhálhat a kutyájával együtt. A szobában volt egy kis asztal, – de rajta
nagyon sok lyuk volt égve, mintha gyertya égette volna ki – egy zsup
szalma és egy nagyon rossz szék. Azután hoztak neki paprikáshúst és egy
darab gyertyát, olyanforma hosszút, mint az ujjam és az asztalra
ragasztották. Mikor megvacsorált, le akart feküdni, már a csizmáját
akarta lehúzni, mikor a kutyája elkezdett vonyítani és kaparni. A legény
levette a gyertyát és megnézte a földet; hát látja, hogy az véres,
cseppek voltak a földön; a legény megdöbbent egy kicsit; de azért csak
le akart feküdni, mert nagyon el volt fáradva; hanem a kutya szörnyen
ordított és kapart.
Erre fölemeli a legény a zsup szalmát, hát látja, hogy az alatt a
deszkát föl lehet emelni, – olyan fogó volt rajta – amint fölemeli a
deszkát, a kutya beugrik a lyukba, a lyukból pedig fölkiált valaki:
– Fogd meg a kutyádat, mert az ajtót bezártam s itten akarok felmenni!
Azután fölbujt egy pisze kelner, a csizmaszárjában egy kés volt. Amint
kiment, azt mondta:
– Fogadom, az éjjel ezt a vándort kutyájával együtt a másvilágra küldöm!
Amint ezt meghallotta a szabólegény, nagyon megijedt s azt nézte, hogy
szökhessen el. A szoba ablaka épen az erdőre szolgált, azon kihajította
a pintlijét, azután kiugrott és utána a kutya is, egyenesen az erdőbe
futott, ott beleült egy odvas fába honnan épen annak a szobának az
ablakjára látott, amelyből megszökött. Hallgatott a lyukban és gondolta,
hogy ott majd ki fogja magát pihenni és reggel tovább folytatja az
útját.
Egyszer csak azt látja, hogy abból a csárdából a világosság mind abba a
szobába gyűlt, ahonnan ő elszökött; gondolta magában:
– No, most ölnének meg!
Azután a világossággal szerte-széjjel futkostak a házban, keresték a
vándort. Mikor a házban nem találták, az erdőbe mentek; ott egyet
füttyentettek, erre a kutya elkezdi:
– Buff, buff!
A legény gondolta, hogy így majd a kutyaugatásra megtalálják, hát a
nyakára kötötte a kendőt s csak néha-néha tágította meg a torkán; de
mikor így kinyitotta a száját, a kutya mindig elugatta magát.
Egyszer csak azt veszi észre, hogy egész körül van véve lámpásokkal, és
egy elkiáltja magát deákul:
– Itt van, lűdd agyon!
A szabólegény is mondott valamit deákul.
– Megállj! – kiált a vezér, – ennek még hasznát is vehetjük; ne
bántsátok!
Azután elvitték a csárdába s ott nagy csodálkozással látja, hogy föl van
terítve s az asztal a legszebb aranyedényekkel egészen meg van rakva;
amiből ittak, olyan nagy pohár volt, mint a kehely. Leültek a
vacsorához, az asztalnál sok haramia és nagyok, szép kisasszonyok ültek.
A szabólegény mellett is ült egy kisasszony, s amint ránéz, úgy veszi
észre, mintha látta volna valahol. A kisasszony is ránéz és úgy súgva
mondja neki, hogy nem dolgozott-e ebben és ebben a városban, ennél és
ennél az úrnál? Hát mindjárt eszébe jutott a legénynek, hogy hol látta.
– No hát, – mondja a kisasszony – ha csak lehet, szökjünk el innen!
Vigyázzon, inkább csak egyék, de ne igyék, hogy meg ne ártson a bor!
Amint végére járt a vacsora, a zsiványok ledűltek aludni; ki ide, ki
amoda s a szabó is kezdett szundikálni; de mikor már mind elaludtak, a
kisasszony felköltötte, hogy siessen, itt az idő a menekülésre! Gyorsan
útnak indultak, egyenesen az erdőbe. A kutya mindenütt előre szaladt,
egyszer csak visszafut ugatva és úgy szűkölve.
– No most elveszünk, mert itt ránk akadnak!
– Már mindegy, – mondja a kisasszony – akár itt, akár pedig ha
visszatérünk, tehát csak előre!
Félénken folytatják útjokat.
Egyszer csak megbotlik a legény valamiben, lehajol és tapogatja, mi az?
hát érzi, hogy holt ember.
Ezen keresztülmentek és amint még sokáig bolyongtak az erdőben, hát
egyszer csak hallják: Gyí, hó, hajsz! meg mindenféle, hát az országút
mellé értek.
Amint kiléptek az országútra, épen ott hajtott egy kocsis, jó három ló
volt a kocsiba fogva. A legény megkérte a kocsist, hogy a kisasszonyt
vigye el, jó fizetést kap; csak úgy hajtson, amint bírnak a lovak menni.
Ő nem ült fel, hanem csak ballagott, mert még csak reggel volt, hát
estéig úgyis odaér.
De már úgy délután látja, hogy két fegyveres lovas vágtat utána az erdő
szélén. Megáll és bevárja őket s amint mellé érnek, mind a ketten a
szabóra sütik a pisztolyukat; de egyik sem talált. Ekkor a legény
odaugrik az egyikhez és botjával fejbeüti, hogy mindjárt leesett, a
másikat pedig a kutya rántotta le a lóról és össze-visszatépte, de nem
hagyta a kutyának, hogy megölje, hanem tovább indult. Épen arra jött egy
kocsi, arra felült és azt mondta a kocsisnak, hogy csak hajtson, amint
bír; így este beért a városba. A zsiványok pedig magukhoz jöttek és
egyik a másikat a lovára segítette.
A legény a város előtt találkozott a kisasszonnyal és hazavezette. A
mint benyitottak a kisasszony apjának a házába, hát az anyja amint
meglátta a lányát, azonnal elájult és a kisasszony is a nagy örömtől;
mert már négy esztendeje, hogy elrabolták a kisasszonyt. Amint hazajött
az apja és megtudta hogy a szabó mentette meg a leányát, neki adta az
égész grófi jószággal, mert a kisasszony grófkisasszony volt.
(Ipolyi A. gyüjteményében 516. sz.)