Volt, hol nem volt, még az Operencziális-tengeren is túl volt egyszer
egy király, a kinek sem gazdagságra, sem szépségre, sem okosságra párja
nem volt az egész világon.
Ez a király egyszer azt az izenetet küldte egyik városába az
előljárókhoz, hogyha jóindulatját továbbra is meg akarják tartani, a
városukban levő malomköveket nyúzzák meg! Lett nagy fejtörés, lett sok
beszéd, miként teljesíthetnék a király akaratját? De bármilyen
tapasztalt, okos emberek voltak is, egy sem akadt közöttük, aki
megtalálta volna a kulcsát a rejtvényes parancsnak. Különösen meg volt
akadva a város jólelkű bírója, ki hazamenvén, otthon se nem evett, se
nem ivott, hanem egész éjjel tépelődött rajta: mitevő legyen? Volt ennek
a bírónak egy igen-igen szép lánya, aki látva atyja nyugtalanságát,
szelíden tudakozódott bánata okáról. A bíró elmondta a dolgot leányának.
– Arról könnyű tenni – szólt a leány. – Válaszolják a királynak ezt:
parancsolatját készszívvel teljesítjük, megnyúzzuk a malomköveket, ha
előbb felséged vérét veszi!
Megörült a bíró a jó feltalálásnak, még éjszaka összehívta a város
bíráit s beleegyezésökkel megküldte a feleletet. A királynak tetszett a
válasz, megdícsérte feltalálóját látatlanban.
Azután ezt a másik parancsot indította útnak: egy feneketlen kantát úgy
foltozzanak be, hogy a foltnak helye se lássék!
Lett újra gondolkozás. Haszontalan törte a fejét most is a nemes tanács.
A bíró leányának a kérésére elmondta az újabb parancsot is s a leány
kevés gondolkozás után ezt a tanácsot ajánlotta az apjának elküldeni.
– Mielőtt valamit foltozunk, ki szoktuk azt fordítani; megfoltozzuk a
kantát, ha felséged azt előbb kifordítja.
A király most még jobban elbámult a talpraesett feleleten s megizente,
hogy az az ember, aki a feleletet adta, rögtön menjen hozzá, de se nem
szekéren, se nem gyalog, se nem lóháton, se nem szamáron, ruhában, de
mégis ruha nélkül, ajándékkal, de mégis ajándék nélkül.
A bíró leánya felült egy öszvérre, magára ruha helyett felvett egy hálót
s két tányér közé egy madarat zárt, melyet, mint ajándékot adott át;
természetesen a madár elrepült azonnal, mihelyt a tányért felnyitották
és így a királynak nem lehetett legkisebb szava sem a megfejtés ellen.
Mentül tovább nézte a király a leányt, annál jobban megtetszett az neki;
utoljára feleségül vette.
Esküvő alkalmával a király kikötötte, hogy felesége sem titokban, sem
nyilvánosan dolgaiba ne avatkozzék, tanácsot senkinek se adjon, mit meg
is ígért, fel is fogadott.
Történt, hogy a király elment messze földre háborúskodni, magára hagyta
az új menyecskét, aki sírva vált el tőle, mert nagyon szerette s alig
várta hazajövetelét. Ezalatt az országban fejetlenség harapódzott el,
nem volt, aki rendet csináljon a nép közt. A királynét eskü kötelezte
bele nem avatkozni az ország ügyeibe, nem is ment ő hozzá azután senki,
a bírák tetszésök szerint ítéltek, nem lehetett senkitől sem tartaniok.
Nagy zavart csinált különösen két ember összeperelése, kik közt nem
tudtak törvényt tenni.
Ez a két ember pedig úgy veszett össze, hogy az egyik hasas tehenének
helyet kért a másik óljában, hol különben is csak egy ökör volt; de a
borjú, amint a világra jött, az ökör alá ment s ezt, mivel mind a két
ember aludt, egyik sem látta. Az ökör gazdája ébredt fel először s ökre
alatt látván a borjút, nagyon megörült neki s felköltötte a tehén
gazdáját is, hírül adva neki, hogy az ő ökrének borja van. Beszélhetett
a másik amennyi csak a torkán kifért, hogy az lehetetlen, a borjút nem
engedte az ólból kivinni. Össze is verekedtek rajta, de ezzel egyik sem
érte be, mentek a bíróhoz s az elé terjesztették a dolgot; de mind
hasztalan volt, az ökör gazdája nem akart hinni senkinek, ment a
királyhoz, egyenesen, hogy pedig az otthon nem volt, a feleségéhez s
azzal akarta az ügyet elintéztetni.
A királyné hasztalanságnak tartotta az egészet s a borjút a tehén
birtokosáénak mondotta. Erre az ember azt mondta, asszonykirály szavára
nem hajt, hol van a király?
– Kölest őriz a tengerparton, mert a halak mindig rájárnak s leeszik.
Erre az ember azt mondja:
– Csak nem tart bolondnak, hogy ezt el akarja velem hitetni?
– Ha bolond nem volna kend, – szólt a királyné – akkor azt sem hinné
kend, hogy az ökör megellett.
Megszégyenkedve lemondott az ember a borjúról.
A királyné azonnal megbánta ezt; de a király hazajövén, megbocsájtott
neki s meg is dicsérte.
Megesküdött vele újonnan, most már az igazgatásból sem zárta ki,
meggyőződvén felőle, hogy felesége okossága hasznára válhatik. Mivel
győzedelmesen tért meg a király, kettős ünnepet ültek. Örült boldog,
boldogtalan, folyt a bor, mint a víz, de ha ilyen nagy mulatság nem lett
volna, az én mesém is tovább tartott volna.
(Ipolyi A. gyüjteményében 561. sz. Bihari Péter gyüjt. Békés.)