Volt a világon egy gazdag és hatalmas király, csináltatott magának egy
aranyekét, azután behívatta az ország nagyjait, hogy találják ki: mit
ér? Gondolkoztak, törték a fejöket, egyik többet, a másik kevesebbet
mondott, mint amennyibe került, elég az hozzá, hogy nem bírták
kitalálni. Ekkor magához szólítja a legöregebb jobbágyát, szinte azért,
hogy találja ki, mit ér az aranyeke? Sokat gondolkozott ez is rajta, de
nem találhatta ki, miért is a király meghagyta neki, hogyha három nap
alatt ki nem találja, feje vesztesége.
Ezzel az öreg hazament. Búsul, búsul egész nap, sem nem eszik, sem nem
iszik, nem kell neki semmi; végre észreveszi ezt gyönyörű termetű
tizennégyéves leánya s megszólítja:
– Apám, miért búsulsz?
– Hogyne búsulnék, édesleányom, – felel az apa – mikor a király fejem
vesztesége alatt meghagyta, hogy találjam ki, mit ér az aranyekéje,
melyet a minap csináltatott!
– Mit ér, mit ér? még azon is kellene gondolkozni, eredj s mondd meg
neki, hogy ekéjénél a májusi és áprilisi eső is többet ér.
– Jól megfontoltad-e, leány? mert jólét és fejveszteség forog kérdésben.
– Igen, apám, te csak eredj és ezt mondd!
Elmegy tehát a királyhoz s elmondja, hogy ekéjénél a májusi és áprilisi
eső is többet ér.
– Honnan tudod, vagy ki mondta ezt neked? – kérdé a király.
– Van egy tizennégyéves leányom, az mondta – felelé az öreg.
– Jól van, – mondá a király – igen jól van, hanem már most adok egy
marék lent s mondd meg a leányodnak, hogy fonjon belőle annyi fonalat s
a fonálból szőjjön annyi vásznat, hogy katonájim mind megférjenek
alatta, mert különben feje vesztesége.
Ezzel hazamegy az öreg s előadja a leányának, mit mondott a király.
– Mit? hát talán még ezen is kék törni a fejét! Itt van egy kis darab
fa, vidd el a királyhoz s mondd meg neki, hogy csináljon belőle orsót,
rokkát, motollát és szövőszéket, ha igen, akkor parancsolatja teljesítve
lesz!
Elment az öreg s megmondta a királynak, hogy mit izent a leánya, hogy
abból a kis darab fából csináljon orsót, rokkát, motollát és
szövőszéket, ha igen, akkor parancsolatja teljesítve lesz.
A király megilletődött ezen az okosságon.
– Hozd el – úgymond – leányodat, látni akarom!
Elhozta a leányát, a király megszerette és feleségül vette az alatt a
föltétel alatt, hogy senkinek tanácsot ne adjon, mert különben
elkergeti.
– Igérd meg, kérlek, – mond a leány – hogyha elkergetsz, magammal
vihetem, amit legjobban szeretek!
A király megígérte.
Történt a többek közt, hogy az udvarhoz panaszosok jöttek s a király nem
lévén otthon, ezeknek a királyné adott tanácsot.
Nemsokára hazajön ám a király, s megtudva feleségének e tettét, annyira
megharagudott reá, hogy megparancsolta neki, miszerint holnap virradóra
házától eltakarodjék.
Estére kelvén az idő, álomport hozatott a királyné s italban beadta a
királynak, a király, hogy az álomporos borát megitta, ültőhelyében
elaludt; ekkor a királyné ölébe vette és szolgájával föltette a kocsira,
elvitte apja házához. Reggel felé fölébred a király, ki akar menni, a
szemöldökfába vágván fejét, felkiált:
– Ejnye, hol vagyok én?
– Itt vagy, kedvesem! – mondta a királyné.
– De hát ki, vagy mi hozott engem ide?
– Én, – mondá a királyné – mert azt igérted, hogy amit legjobban
szeretek, elhozhatom magamnak, téged szerettelek és szeretlek legjobban,
téged hoztalak el.
Ekkor megölelvén a királyt, megcsókolá.
– Igy hát, édes feleségem, én is téged szeretlek legjobban, hanem most
már gyerünk haza, vigyük el apádat is s a gunyhót hagyjuk itt a
szegényeknek.
Mikor hazaértek, újra lakodalmat csaptak, volt mulatság olyan, hogy még
a kutya is fánkot evett.
Azután megvoltak ők otthon; nemsokára fijok született, kit Barugónak
híttak; fijokat nevelték, oktatták, tanították, boldogul éltek s élnek
most is, ha meg nem haltak.
(Ipolyi A. gyüjteményében 485. sz. Herczegh Mihály gyüjt.
Hódmező-Vásárhely.)