Egyszer egy jámbor öreg asszony ellen többen fenekedtek, hogy mint
Boszorkányt feladják s elítéltetik. Erre az úgy megrettent, hogy súlyos
betegségbe esett. Egyetlen leánya Rózsika majd kétségbeesett bújában s
folyton síránkozott anyját ápolgatva, kinek folytonos szomjúsága miatt
éjjel is gyakran ment a Tiszára friss vizet hozni anyjának s ott is
sírt, hogy könnyei a Tiszába folytak.
Egykor éjfélkor szép holdvilágnál ott sírdogált Rózsika vizet merítve s
könnyűit a Tiszába hullatva, midőn a víz tükrén egy fölséges szép
hattyút lát felé közeledni oly tekintettel, hogy Rózsika megrémülve
futásnak eredt s korsóját a Tiszába ejtette. De egy gyönyörű hang
nevénél visszahívogatta:
– Rózsikám, kedvesem, ne félj tőlem! Jóakaród vagyok, jer vissza
korsódért!
S a lány meggondolván, hogy a korsóra múlhatatlan szüksége van,
nekibátorodék s mint bámult, midőn egy angyali szép lány tartá korsóját
s így szóla:
– Légy, kedvesem, vígasztalt! Azon gyöngyöket, miket folyómba ejtettél,
dúsan nyered vissza, csak légy ezentúl is oly hű gyermek és jóerkölcsű!
Ha baj ér is, ne búsulj! E víz – melyet a javából merítettem – könnyít
anyádon, neked pedig segítségedre lesz e tollacska hattyúmellyemről. Jól
őrizd és ha baj ér, mártsd vízbe akár folyón, akár kútban, de amely
megrontva nincs; ott termek, míg szavamat megtartod s érdemes lész reá!
Rózsika úgy tőn. Örömmel vitte haza vizét, melytől anyja azonnal
felüdült. De gonosz irigyei nem nyugodtak, újra agyarkodtak ellene, mert
egy némely betegségekben értett a gyógyításhoz. Amint azonban próba
végett a Tiszába merítették, azonnal elmerült, úgy, hogy többé sohase
látták.
Rózsika nagy bánatában kiment éjjel a Tiszapartra s bemártotta
hattyútollát a vízbe, azonnal megjelent neki a Tündér s vígasztalta, ne
búsuljon anyja miatt, mert ahhoz többé nem fér a gonoszok agyarkodása.
– Édes leányom, gondoskodjál te csak magadról s tartsd meg szavamat,
megsegítlek, bármennyi baj ér! E nép gonoszsága megint megszaporodott,
hogy tatár s török pusztítás jöve fejére büntetésül. Hagyd el e tájat,
hogy ne lásd az irtózatot! Menj oda, hol e folyó tisztább vizet ad, az
ellenségtől sem lesz annyi szenvedésed, mint anyád irigyeitől lenne.
Rózsika úgy tett, reggel korán indult, épen jókor, a rosszlelkű
asszonyok őt is bűbájosnak kiáltották ki s eltávozása sokaknak fájt,
hogy üldözőbe nem vehették; de fájt az a jó Ihar Pistának is, ki a
jámbor Rózsikára titkon esengett s távozta után ő is elbujdosott. De
szegény Pista, nem érte nyomon Rózsikát, mert a balsors épen ellenkező
irányba űzte. Rózsika arra ment, hol a Tisza tisztább vizét isszák.
Hosszú vándorlás után egy öreg halászhoz vetődött, ki őt megszánván,
atyaként fogadta. Ott, távol a világtól s rossz emberektől, boldogul
folytak napjai csöndes munkálkodás és nyájas szeretet közt. De
boldogsága nem volt hosszú, az öreg halász elhalt, Rózsika odább
vándorolt, mostoha kezek közé jutott, szépsége s jámborsága irigységet s
ez sok bajt hozott reá. Bolygásait keservessé tették a török-tatár
háborúk. Amint így elfogva hurczoltatott a vad tatárok által Ihar Pista,
ki már akkor vitézsége által jeles vitézzé vált, véletlen mentette meg s
ápolója lett s kölcsönös jótétnél fogva egymáséi lettek. De a harcz
folyván, még egyszer ragadtatott el az ellenségtől Rózsika s csak hosszú
viszontagságok után találkoztak ismét, sok szenvedésük után végtére
egészen boldogok lettek, egy magányban halászat által éldegélve,
boldogíták egymást.
Rózsika a Tiszatündér hattyútollát viszontagságai közt elveszté s a jó
Tündérrel nem találkozhata, de nem feledé tanácsát. Azonban midőn
egykoron Pista beteg volt, családja számára élelmet keresendő, maga ment
hálójával a Tiszára s estig mit sem fogott, keservesen sírt, de
folytatta munkáját.
Egyszerre egy gyönyörű aranyhalacskát fogott s amint bámulással nézte a
holdvilágnál, egyszer csak megszólalt az aranyhal:
– Mit akarsz te, jámbor asszony, tenni foglyoddal?
– Óh, mit tennék én ily kedves, kis jószággal? Meg nem sütlek, meg nem
főzlek, meg nem öllek, el nem adlak senkinek, síró gyermekeimnek
viszlek, tiszta vízben tartalak, virágokkal víditlak, csak vígasztald
síró gyermekeimet!
– Nem fognak azok sírni, jó asszonykám, símogasd le testemről
pikkelyeimet s vidd haza nekik!
Rózsika úgy tett, köténye tele lett arannyal s a kis halból rögtön a
gyönyörű szép Tündér mosolygott rá.
– Ismersz-e, jó leány?
Rózsika elbámult, szinte megmerevült, de még inkább, midőn egy bögre
vizet adott át neki s mondá:
– E friss vízzel itasd beteg férjedet s mi a víz alatt benne van, vedd
vissza, mint sajátodat, könnyűid azok, miket folyómba hullattál sok
bánatodban. Mind csupa igazgyöngy volt az. Élj boldogul s ne feledd el
tanácsomat! Egy pikkelyt mártva a folyóba, ismét megláthatsz, ha érdemes
maradsz jóakaratomra!
E véletlen nagy ajándék csakhamar megváltoztatta Iharék állapotát, de
nem szívöket. A kis ház kétszeres boldogság tanyája lett.
(Ipolyi A. gyüjteményében 320. sz. Csaplár Benedek gyüjt. Szeged.)