Egykor, igen sok száz esztendővel ezelőtt, mikor az _Óriás emberek_ –
magosak, mint a torony; erősek, mint a tüzes ménkű – éltek és uralkodtak
e földön, hej! akkor volt ám még csak furcsa világ: lapáton szórták
volna szét, seprővel söpörték volna az ilyen magunkféle embereket azok a
mérföldet lépő s tüzet pökdöső, villámló s tányérnyi nagyszemű Óriások.
No tehát, az időben széles ez országon a hatalmas erejű, háborgós
haragú, őszfejű, zöldszakállú _Tenger_ uralkodott, körülötte meg a
csillagokig nyúló magas hegyekben laktak azok a fene nagy Óriások;
mindegyiknek egy egész ily’ magas hegy volt a háza s mégis csak úgy bújt
bele hasonmászva.
Egy ideig csak megvolt a szomszédság békében, az öreg Tenger tűrte a
garázdákat, bár néha úgy nekihasaltak az öreg _Tenger király_ tavának,
hogy majd minden vizét kiitták s majd minden falkáját fölemésztették,
amiért néha borzasztó zenebona is támadott köztök, hogy a föld rengett
bele. De ez mind hagyján, ha nagyobb baj nem támadott volna. Az
őszbeborult, zöldszakállú Tengernek gyönyörű szép hét leánya volt,
arany- és ezüsthajú hét tündérleánya: _Duna, Tisza, Szamos, Maros,
Dráva, Száva, Körös_. Boldogság volt őket látni, mikor a habok fölött
tündöklő csigahéjjakon csónakáztak, vagy a szép, verőfényes partokon
játszadoztak s a játékos szellők, e pajtáskák ragyogó fürtjeiket
bodrozgatták s őket pajkosan himbálták.
Megtetszettek ilyenkor a szép szűzek a csúf Óriásoknak is, úgy hogy
annyira rájok fájt a májjok, hogy eltökéllették magukban azokat
birtokukba keríteni.
Összeesküdtek őkelmök, minthogy szinte éppen heten voltak a gonosz
czimborák: _Vasrágó, Bérczrepesztő, Földrázó, Sziklavető, Tűzokádó,
Robogó, Romboló_. Előbb azonban szép szóval kérték az ősz Tenger
gyönyörű leányait; de ez haragosan rázta fejét s iszonyú haragra indult,
hogy gonosz szomszédai s titkos ellenei ily szemtelen kéréssel
háborgatják. Ebből harcz támadott és pedig pusztító.
Az Óriások a szép Tündéreket elrabolták s legmélyebb barlangjaikba
zárták; a kétségbeesetten hullámzó s haragjában zúgó Tengert kiűzték
országából s pusztává tevék azt.
A messze száműzött Tenger búsan habzott messze-messze kedves
szülötteitől; nyugtalan fájdalmát elpanaszlá szerte a hős népnek, mely
környezte s bosszúvágyat ébreszte azokban s éleszté azt hullámivóiban,
míg roppant erővel útnak indította, elrombolt birodalmát ígérve
megbosszulás díjául; mert a nyájas _Szellőkék_ galambpostaként megvivék
az elzárt _Tündérek_ bús nyögéseit, miket azok hattyúhangokban
hallattak. Kiömlő könnyűikből forráscsermelyek fakadtak a hegyi
barlangokból, bolyongva keresők atyjok futása nyomait, kanyarogva
völgyön-síkon, míg összetalálkozván együtt folyának bánatos keblére s
útat jegyeztek a felzúdított Attila népének, melynek nyomán ez föllelte
a száműzött Tenger feldúlt országát. A gyöngéd Szellőkék viharrá
zordonultak s merészen hajták Attila sasait.
Pusztúlt az Óriás faj s mély rejtekekbe lopódzott a bosszú elől és
szerteoszlott a rengeteg üregeibe, de Attila megsarczolta váraikat,
kizsákmányolta gyüjtött kincseiket; a kiszabadult Tündérek hattyúalakban
úsztak könnypatakjaikon, majd aranyhalakként úsztak atyjok keblére.
A széternyedt Óriásokból Ördöng-szellemek párologtak szét, titkos
ármánykodást űzve, a hódítók közt ellenségeskedést támasztva, míg
egymást marnák s vesztöket készítnék. A jó Tündérek újra fölkésztették a
balsorsúak unokáit s fölbíztatták sasaikat apai örökségük meghódítására
s megannyi rajként itt termett a hős faj a tündérfolyamok partjain.
De az elszórt lelkek, mint _Boszorkányok_ ismét közikbe vegyültek s
űzték ártalmas mesterségeiket rontva-vesztegetve. Ez oka, hogy a
Boszorkányok a Tiszába vettetének annak megtudása végett, vajjon igazán
gonoszlelkű Boszorkányok-e? mert a Tisza _Víztündérei_ olyast nem
fogadtak be, ami velök össze nem fér.