Az ország előkelői sürgették a királyt, hogy házasodjék meg, mert nem
illik, hogy nőtelen ember legyen a király; meghagyták pedig neki, hogy
valamely más országbeli királynak a leányát vegye el.
A fiatal király elúnván a sok unszolást, végre útnak eredt egyszerű
vadászruhában. Amint egy erdőbe ért, a sok vad láttára kedve kerekedett
vadászni.
Vadászás közben találkozik egy kanászleánnyal, ki szépsége és bátor
beszéde által annyira megtetszett a királynak, miszerint föltette
magában: vagy ez lesz a feleségem, vagy senki; de nem merte kilétét
kinyilatkoztatni, hanem miután a leány ajánlatát elfogadta, kikérdezte
tőle, hol laknak? Ezt megtudván, jó borral töltött csutorát akasztott a
nyakába, beballagott a falu végén lakó kanász szegény hajlékába s mint
fáradt utas szállást kért. Jó borával a leány apját s anyját
becsudálkoztatta s akkor kérte meg tőlük a leányt, mert tudta, hogy az
efféle emberek nem örömest adják leányukat holmi idegen, kivált úrféle
embernek. A szülők beleegyeztek, a király sok pénzzel megajándékozta
őket s a leányt magával vitte és csak az úton nyilatkoztatta ki neki,
mikor már közel voltak lakásához, hogy ő király és megparancsolta neki,
hogy magát királyleánynak vallja.
Hazaérkeztük után a legelső embernek a leányát a palotába hozatta, hogy
ezt a külső országból való királyleányt tanítsa meg mindarra, amit ő
tud.
Minthogy az előkelő embernek leánya is szeretett volna a király felesége
lenni, nem csoda, ha nagy zavar támadt, mikor a király felesége valahogy
kibakkantotta, hogy ő nem királyleány.
Volt ekkor már a királynénak egy gyönyörű fija, kinek mellén három
aranyszál volt és iskolába is járt már, de oldalán mindig kardot
hordott. Ez a gyermek igen szerette anyját, élt-halt érette.
Az országnagyok sürgették a királyt, hogy feleségét kergesse el magától
s vegyen mást el; de a király állandóan ragaszkodott feleségéhez.
Végre sok sürgetés után a király beleegyezett, hogy mérgezzék meg a
feleségét.
Igy azután megparancsolták a szakácsnénak, hogy a királyné előtt oly
kedves kácsahúst mérgezetten adja neki fel az asztalra. A szakácsné a
parancs szerint elkészíté a kedves kácsapecsenyét s eltette, hogy ebédre
feladhassa.
A deák hazajött az iskolából s ennivalót kért, de a szakácsné nem akart
adni, hanem a gyermek addig kúpolódott, míg végre ráakadt a pecsenyére.
A szakácsné ezt meglátván, hirtelen rákiáltott, hogy ne próbáljon belőle
enni, mert mindjárt meghal. Erre a királyfi kirántotta a kardját, hogy
keresztüldöfi a szakácsnét, ha meg nem vallja, hogy kinek készítette. A
szakácsnénak mit volt tenni? megmondotta.
A fiú most berontott a gyűlésbe, fenyegette apját és a tanácsosokat,
hogy visszajön roppant nagy sereggel s mindnyájukat kardrahányatja. Erre
anyjával hintóba ült és kiment az országból.
Amint mentek, mendegéltek, egyszer roppant nagy szélvész kerekedett,
éppen erdőbe értek ekkor s mind a ketten fa alá húzódtak, háttal a fához
támaszkodva várták a vihar végét.
A fiú nyughatatlanságában szüntelen vagdalta kardjával a földet; egyszer
csak megcsördül a kard s meglát egy karikát, fel akarja venni, hát
látja, hogy ajtó húzódik utána. Ezen nagyon megörültek és siettek a
szélvész elől a föld alá menekülni; itt egy Vénasszonyt találtak, ki
igen szívesen fogadta őket.
Éjszaka azután hazajött a Vénasszony tizenkét fija, kiknek elbeszélte a
vándorlók szerencsétlen sorsát. A rablók megörültek, hogy ilyen jó
prédára tettek szert, enni-inni hívták őket:
– Egyenek, – mondának a rablók – hisz úgyis most esznek utoljára
mivelünk!
A királyné erre megijedt, de a fiú biztatta anyját, hogy ne féljen,
innen elmennek.
– De bizony nem mentek, – riadának fel a rablók – itt maradtok ti
örökre, innen többet ki nem mentek!
A fiú erre felugrott s heves harcz kezdődött közöttük, mely a tizenkét
zsivány halálával végződött. Erre a Vénasszony megijedt, megmutatta a
pénzüket, csak ne bántsa a királyfi, de azért ennek sem volt irgalom. A
királyfi a pénzről felismerte, melyiket honnan rabolták el a zsiványok s
visszaadta a királyoknak, kik az ifjú fölsegélésére harminczezer embert
ígértek, de a királyfi az ajánlatot visszaútasítá s anyjával tovább
folytatta útját.
Egy éjjel ismét a szabad ég alá szorultak, szép holdvilágos éjjel volt s
ők egy hegy oldalához vonultak.
A királyfi a holdvilágnál az átellenében levő hegy oldalán vasajtót
pillantott meg, melyen nagy vaslakat volt, de a királyfi kardcsapása
alatt lehullott. Bemenvén az ajtón, igen szép termeket találtak, de
akárhány szobán mentek keresztül, egyetlenegy lelket sem láttak. A fiú
nyughatatlan lévén, hátrahagyta anyját, sorra kutatta a termeket.
Az anya előtt most egy Óriás bujt ki a földből, az asszony megijedt, de
az Óriás bátorította, hogy ne féljen. Míg a fiú odajárt, az asszony az
Óriással szerelembe esett s megegyeztek, hogy a fiút elföldelik.
Az Óriás a fiútól félvén, nem mert vele szembeszállani, hanem az asszony
az Óriás tanácsa folytán betegnek tetette magát s arra kérte fiját, hogy
menjen el az udvaron levő kúthoz, hozzon abból vizet s ő attól
meggyógyul.
A fiú a kútnál tizenkét Óriást talált egy gyönyörű szép leánnyal
lapdázni.
Az Óriások intették a fiút, hogy ha az életét szereti, ne közeledjék
feléjök, de a fiú nem ijedt meg tőlük, sőt mind a tizenkettőt levágta, a
leányt megszabadította s anyjának vizet vitt.
A leány a világ szépsége volt, azért a királyfi föltette magában, hogy
feleségül veszi; de most még nem lehetett, hazaküldé tehát atyjához, a
török császárhoz, de mielőtt a leány eltávozott volna, kettéhasította
selyemkendőjét, felét a királyfinak adta, felét magának tartotta.
A királyfit anyja most a közellevő hegyre küldte a forráshoz vízért.
Alig ért a fiú a hegy aljához, egyszerre tömérdek sok oroszlán, tigris,
vaddisznó és más állatok megrohanták, de ő nem vesztette el bátorságát,
a vadakat mind szétkergette.
Fölment a hegyre, ott egy Vénasszonyt talált, ki nagyon megrémült a fiú
láttára s könyörgött előtte, hogy ha már a fiait megölte, legalább neki
kegyelmezzen!
Amint a Vénasszony megmutatta neki a forrást, a fiú kettéhasította
kardjával a Boszorkány fejét.
De minő nagy lett bámulása, mikor látta, hogy a Vénasszony kettévágott
fejéből csak rukkol elő a katonaság s csak az ő parancsára vártak. A
tigrisek, oroszlánok s egyéb vadállatok voltak a főtisztek, a
közlegények pedig az asszony fejében voltak. Az egész elátkozott
hadsereg volt.
A királyfi kiadta nekik a parancsolatot, hogy addig ott várjanak, míg ő
elő nem jön és föl nem szólítja őket a távozásra. Ezzel otthagyta őket
és anyjához sietett a korsó vízzel.
Harmadszor az anyja rábeszélte, hogy fürödjék meg az ottlevő tóban. E
tónak az a sajátsága volt, hogy a belépő tüstént elvesztette szeme
világát és minden erejét. Igy történt ez a királyfival is, mire az Óriás
megrohanta, a három aranyszálat a melléről levágta, őt pedig
össze-visszadarabolva egy gödörbe vetette. Jött arra egy vadász,
meghallotta a nyöszörgést, elvitte lakásába. Törökországba vitte egy
csodadoktorhoz. A császár leánya eljárogatott a betegeket látogatni;
most is elment, de hogy elbámult, mikor a betegek közt megmentőjét
pillantotta meg. Azonnal szaladt atyjához s hírül adta neki, hogy
kedvese itt van. Atyja ellenezte az ifjúval való házasságot, de a leánya
nem tágított, összekeltek, mert a fiú fölgyógyult és szeme világán,
valamint a három aranyszál szőrön kívül minden erejét visszanyerte.
Egyszer, amint a királyfit vezette felesége, látja, hogy vak békát vezet
egy másik és a tóba belelöki, majd a vak béka ép szemmel jön ki belőle;
hasonlóképen tett a királyfival felesége is és a királyfi is ép szemmel
jött ki.
Most már szívesen fogadta vejét a török császár is; veje kívánatára
csináltatott egy tizenhatökrös szekeret, melynek feneke csupa borotvából
volt, visszament azután az Óriáshoz, az Óriást a szekérre kötöztette,
anyját pedig a tizenhat ökör elébe fogatta s megparancsolta az
ökörhajtónak, hogy akár cselőre, akár hajszra kell hajtani, anyját is
csak úgy üsse, mint az ökröket, még meg nem hal.
Ezután elment katonáihoz, apja országát elfoglalta, még a gyermekeket is
kardra hányatta s így egyedül maradt uralkodónak.
(Ipolyi A. gyüjteményében 480. sz. Debreczeni János gyüjt. Jászberény.)