Volt a világon egy király, ennek volt egy leánya, a leány mikor
tizennégy éves volt, a király a fal közé rakatta, úgy, hogy csak olyan
kis nyílás maradt, amelyen egy madár befért; azért rakatta el, hogy a
leány soha férfit ne ismerjen.
Egyszer nagy zivatar támadt és a szél a kis lyukon a leányhoz falevelet
vitt be; a leány fölkapta a falevelet, megette s ettől gyermeke lett.
Csakhamar hírül vitték a királynak, hogy a leány szobájából gyermeksírás
hallatszik, de a király sehogy sem hihette el, többeket küldött oda,
hogy hallgassák meg, vajjon igaz-e? Mind azzal tért vissza, hogy
csakugyan úgy van.
A király nem hitte, végre elment maga s mikor meggyőződött, nem tudta,
mitevő legyen? Összehívta az okos embereket tanácskozni s azt
határozták, hogy a leányt fiával együtt egy nagy hordóba kell tenni és a
tengerbe dobni. Úgy is lett; csináltak egy nagy hordót három
vasabroncsra s beletettek három kenyeret, három kulacs bort, a leányt
fiával és a tengerbe dobták.
A gyermek egyszer felébredt s kért az anyjától enni, adott neki az anyja
egy kenyeret és a gyermek egészen megette, azután inni kért s odaadott
egy kulacs bort s azt egészen kiitta, azután meghuzakodott s mindjárt
lepattant egy abroncs a hordóról.
Megint elaludt a gyermek, az anyja pedig ezalatt mindig sírt. Huszonnégy
óra mulva fölébredt, megint enni és inni kért, adott neki az anyja egy
kenyeret és egy kulacs bort, ezt is megette. Nyőlt a gyermek, mint a fű,
amint jóllakott, meghuzakodott és egy abroncs megint lepattant a
hordóról.
Megint aludt huszonnégy óráig s amint fölébredt, megette a kenyeret és
megitta a bort, meghuzakodott és lepattant a harmadik abroncs is.
Nagy förgeteg támadt, a hordót a hullám kivetette egy szigetre s amint
leesett, azonnal szétszakadt.
Elindultak a szigeten lakást keresni, amint ballagnak, előtalálkoznak
Krisztus Urunkkal és Szent Péterrel.
– Péter! – azt mondja Krisztus Urunk – Ez a fiú nincs megkeresztelve,
jöjj, kereszteljük meg!
Megkeresztelték s Donátnak nevezték el és ajándékba adtak neki egy
szamarat, egy olyan puskát, melyet csak rá kellett a vadra fogni,
azonnal meglőtte és egy körtefát, melynek az a tulajdonsága volt, hogy
ha Donát a földbe szúrta, mikor el akart menni vadászni, a fa virágzott
s mikor már hazafelé jött, ért rajta a gyümölcs.
Egyszer az erdő közepén építettek egy gunyhót, a körtefát az ajtó elé
szúrta, azután elment vadászni; mikor hazajött, már érett gyümölcs volt
a fán; a vadat pedig nyalábosan hozta haza, mert csak rá kellett a
puskáját a vadra fogni, már leesett a vad.
Igy járt el naponként s anyja csak a fát nézte, hogy mikor jön már haza
a fia.
Egyszer roppant nagy ordítást, lármát hall az erdőben, megy arra s amint
kiért az erdőből, hát egy völgyben három Ördögfiut lát veszekedni,
reájok fogja a puskát, de azok kiáltanak:
– Halt, Donát! Tudjuk, hogy jó vitéz vagy, jöjj közénk bírónak! Azon
veszekszünk, hogy melyikünk mestersége a legjobb, ítélj közöttünk te!
– Hát, mondjátok, kinek miben áll a mestersége?
Elkezdi azután az egyik:
– Én szabó vagyok s olyan köpönyeget tudok varrni, hogy ha rám veszem,
ha az egész világ összejönne, sem látna meg senki, itt van nálam!
– No, szép, hát a tied miben áll?
– Én, – szól a másik – varga vagyok s olyan papucsot varrok, hogy ha
lábomra veszem, hát csak azt mondom: Lipit lop, ott legyek, ahol én
akarok! s már ott vagyok.
– Ez is szép!
A harmadik pedig azt mondja:
– Én szíjgyártó vagyok s olyan ostort fonok, hogyha az egész világ népe
ellenem jönne, én csak feléje csapnék, mind kővé válnék.
– Máskép nem tudom megítélni, melyiteké jobb mesterség, hanem ott van
három hegy, menjetek fel s majd ha én szólok, induljatok el és aki
hamarabb ideér, az a legjobb mester, hanem a köpönyeget, papucsot s
ostort hagyjátok itt!
Fölmennek a hegyre, kiált nekik Donát, futnak mint a szél, hanem Donát
fölveszi az ostort, feléjök csap, mindjárt lassabban futnak, még egyszer
feléjök csap, még lassabban futnak, végre harmadszor is feléjök csap,
mind a három kővé válik.
Fölszedte a holmit Donát, elment haza. A köpönyeget magára vette, beült
a gunyhóba; az anyja látta, hogy a körte megért s le is hullik és fia
még sem jön, sírt-rítt, hogy valahol elveszett.
Egyszer csak letakarja magáról a köpönyeget, hát akkor látja az anyja.
Hol volt olyan sokáig? Kérdezi az anyja, de Donát nem mondta meg, hogy
mije van neki. Csak vette a papucsát, már ott volt, ahol akart. Mindig
járt-kelt.
Egyszer egy hegyen látott egy várat, fölmegy a várba, hanem ott senkit
sem látott, a szobák királyilag föl voltak ékesítve, hanem sehol egy
lélek sincs.
Összejárja a szobákat, mindnyájának az ajtajában benne van a kulcs;
amint tizenegy szobát így megnézegetett, benyit a tizenkettedikbe, ebben
a gerendára tizenkét Óriás volt hajánál fogva fölakasztva, a kulcsokat
magához vette, hazament s otthon mondja az anyjának:
– Édesanyám, hagyjuk mink itt a gunyhót. Találtam az erdőben egy szép
várat, menjünk oda lakni.
Föltépték a földből a körtefát és elmentek. Donát anyjának adta a
tizenegy szoba kulcsát, de a tizenkettediket magánál tartotta. A
körtefát leszúrta az ajtó elébe s megint vadászni ment.
Az anyja nagyon szerette volna tudni, mi van abban a szobában, hogy fia
nem akarja oda beereszteni, kérte mindig, adja neki a kulcsot, maga
szeretne bemenni, hanem Donát azt mondta:
– Nem érdemes odamenni, valami ól volt, teli van szeméttel! Majd ha
kitisztítják, odaadja a kulcsot.
Nem hitt neki az anyja. Mikor elment Donát vadászni, az egész házat
fölhányta a kulcsért, végre Donát ágyában fellelte, benyitott a szobába
s megrettent az iszonyú Óriások láttára; megszólalt egy, hogy adjon neki
csak egy csepp vizet, mert mindjárt meghal! Megsajnálta, adott neki s
amint a szájához értette, mindjárt leesett a gerendáról s ember lett.
Mindjárt – én a tied, te az enyém! – megszerették egymást s azon
gondolkoztak, hogy veszítsék el Donátot?
Az Óriás azt tanácsolta, hogy tegye beteggé magát az anya s ha hazajön a
fiú, mondja, hogy szörnyen beteg, hanem az elébb azt álmodta, hogy a
tengerszigeteken van egy erdőben egy vaddisznó, hogyha annak a fijából
ennék, azonnal meggyógyulna!
Hazajött Donát és az anyja nyögve beszéli, hogy soha meg nem gyógyul;
hanem az elébb egy kicsit elszunnyadt és azt álmodta, hogy a
tengerszigeteken az erdőben van egy vaddisznó; ha ennek a malaczából
ennék, mindjárt jobban lenne.
– Hó, ha csak ennyiből áll, mindjárt hozok én édesanyámnak!
Fölült a szamárkájára és elballagott a Hold anyjához. Beköszönt:
– Adjon Isten jó napot, Hold anyám!
– Fogadj Isten, fiam Donát! hát hol jársz itt, mikor itt még a madárnak
sem szabad járni? Már itt ismerték Donátot.
Édesanyám nagyon beteg, csak úgy gyógyul meg, ha a vaddisznó malaczából
eszik.
– Ördögöt eszik a te anyád!
– Nem tudna Hold anyám eligazítani oda?
– Én ugyan, fiam, nem tudom merre van, ha a lovam tudja, az elvisz oda.
– Hát édes Csinoskám, elviszel-e engem?
– El én, ha szabad három nap ennem és innom!
– Szabad!
A ló féltáltos volt.
Elindultak, azt mondja a ló Donátnak:
– No, most ember légy, mert ha megkap bennünket a vaddisznó, soha többet
vissza nem jövünk! Hanem, hogy észre ne vegyen, tizenkét órakor kell
mennünk, mert akkor szoptatja a malaczait és úgy igyekezz’, hogy a
mellén szopót kapd el úgy, hogy észre ne vegyen!
Ott termettek egyszerre, éppen szoptatott a disznó, odaugrott Donát,
elkapta a malacot, azzal azután futnak, mint a szél. Utánuk rugaszkodik
a disznó, de csak a ló fél farkát harapta el.
Azt mondja a Hold anyja:
– Derék vitéz vagy, Donát, még ezt kivüled senki sem tette meg, hanem
hálj meg nálunk!
– Nem bánom!
Reggel azután vitte haza a malacot, de nem ám azt, amelyiket akarta,
mert éjszaka kicserélték. Odahaza azt gondolták, hogy Donát már
bizonyosan elveszett, a körtefát is kivágták; véletlenségből maradt egy
kis forgács és ebből kihajtott a fa s ért is rajta a gyümölcs.
Az Óriás, amint meglátta az érett gyümölcsöt, elkiáltá magát:
– Jön Donát! – s futott a szobába.
– No, édesanyám, itt a malacz!
– Jaj, kedves fiam, csakhogy hazajöttél, már azt gondoltam, hogy rég
elvesztél s búmban a körtefát is tűzre tettem, hogy ne emlékeztessen
szüntelen reád. Már jobban vagyok, nem szükséges a malacz.
Igy nem tudták elföldelni Donátot, az Óriás azt ajánlotta, hogy tegye
még egyszer beteggé magát Donát anyja és azt kívánja fiától, hogy a
szigeteken az erdőben van egy arany almafa, ha annak a gyümölcséből hoz,
azonnal jobban lesz.
Amint hazajött Donát, azonnal panaszkodott az anyja, hogy szörnyen beteg
s csak úgy lesz jobban, ha a szigeteken levő erdőből hoz aranyalmát.
– Meglesz, anyám!
Elindult s egyenesen a Hold anyjához ment.
– Jó napot, Holdanyám! Tudja-e, hol van az arany almafa?
– Fogadj Isten, édes fiam! Én ugyan nem tudom, de tudja a Nap anyja.
– Messze van-e az még ide?
– Még vagy három nap kell menned, hogy odajuss.
Beköszönt a Nap anyjához:
– Hol jársz erre, Donát, mikor még itt a madár sem jár?!
– Kedves Napanyám, nagyon beteg édesanyám s csak úgy gyógyul meg, ha az
arany almából ehetik.
– Ördög kell annak, nem aranyalma. Én ugyan még hírét sem hallottam
olyan embernek, aki oda elment volna, hanem majd elvisz a lovam.
Ennek a lova egész tátos volt.
– Csinoskám, elviszel-e?
– El, csak te ember légy, mert azt a fát tizenkét Tündér őrzi és azok
tizenkét órakor alszanak; de az arany almák, ha a fáról egyet
leszakítnak, úgy összeverődnek, hogy nagyobb zajt okoznak, mint
ugyanannyi nagy harang; erre a zajra a Tündérek felébrednek és ha
ottkapnak, jaj nekünk! Most mondd meg, úgy menjek-e mint a szél, vagy
mint a gondolat?
– Mint a gondolat.
– De még azt mondom, hogy az arany almák a legtetejében vannak a fának,
középett az ezüst, alól pedig a réz; tehát a legfelsőből szakíts!
Ott termettek, egyszerre lekap Donát egyet a fa tetejéből, de mindjárt
oly zúgás lett, hogy a Tündérek felébredtek; de ment ám a ló, mint a
gondolat s mégis kiszakították a ló egész farkát.
Mikor a Nap anyjához visszaértek, azt mondja neki:
– Derék vitéz vagy, Donát, még ilyent nem láttam, hanem hálj meg nálunk!
– Nem bánom!
Reggel útnak kelt, elérkezett a Hold anyjához, itt is meghált; de
reggelre az arany almát kicserélték.
Otthon az anyja a kertben sétálgatott az Óriással és a körtefát már
ismét rég kivágta; de valahogy elesett egy forgács, az kihajtott és ért
rajta a gyümölcs.
Amint meglátta az érő gyümölcsöt az Óriás, elkiáltja magát:
– Itt van Donát! – és fut a szobába.
Amint belép az ajtón Donát, elébe fut az anyja, nyakába borul:
– Csakhogy hazajöttél, kedves fiam, azt gondoltam már, bizonyosan
meghaltál! Már a körtefát is feltüzeltem, hogy ne keserítse szívem. Nem
kell már az alma, semmi bajom.
Amint elmegy Donát vadászni, kijön az Óriás és azt tanácsolja, hogy
tegye ismét beteggé magát az anyja és mondja neki, hogy csak úgy gyógyul
meg, ha vele egy kádban megfürdik és ekkor kösse össze a két
hüvelykujját háromszor egymásután és harmadszor az vaskarikává fog
válni.
Hazajön a fiú, már akkor az anyja keservesen nyögött az ágyban.
– Mi baja, édesanyám?
– Haj, kedves fiam, már meg kell halnom, hanem az előbb azt álmodtam,
hogy ha veled egy kádban megfürdhetném, mindjárt meggyógyulnék.
– Ó, hacsak ennyiből áll az egész, mindjárt meglesz!
Hordott egy kádba vizet és fürdöttek benne az anyjával. Fürdés közben
azt mondja az anyja:
– Fiam, ugyan vagy-e te olyan erős, mint apád volt? Ő, mikor fürdöttünk,
ha összekötöttem az ujját, elszakította; ugyan el tudnád-e szakítani te
is?
– Próbálja meg, édesanyám!
Összekötötte az anyja a két hüvelykujját, de Donát elszakította.
– Jaj, de a te apád kétszer is elszakította!
Ismét összekötötte az ujját, megint elszakította.
– A te apád, ha háromszor összekötöttem is, elszakította.
– No, nem bánom, kösse össze még egyszer, én is elszakítom.
De már ekkor nem bírta elszakítani, mert három karika tartotta össze
ujjait. Most kihívta az anyja az Óriást.
– No, kezemben vagy most, úgy-e?
– Oh, tégy velem, amit akarsz.
– Meg kell halnod!
– Csak azt tedd meg, hogyha megölsz, hát tégy be egy zsákba és tedd
mellém a puskámat, mert úgy sem használhatja más és köss fel a
szamaramra!
Nekiment az Óriás, négyfelé vágta, beletette egy zsákba és fölkötötte a
szamárra s kihajtotta a várból.
A szamár egyenesen ment vele a Hold anyjához, mikor a kapuhoz ért,
elordította magát, kinyitották neki a kaput. Levették róla a zsákot,
látták, hogy Donát négyfelé van vágva, mindjárt levágták a vaddisznó
malaczát, annak a csontjaiból pótolták ki Donát összetört csontjait és
az arany almát lisztté törték, az összeillesztett testet bekenték vele.
Donát nagyot sóhajtva fölébredt.
– Haj, de soká aludtam!
– Soká ám, fiam, mert édesanyád csúful bánt veled.
Donát, hogy megtudta, miként érkezett ide, fogta a puskáját s ment haza;
éppen együtt találta az Óriást az anyjával a szobában.
– No, kezemben az életed – mondja Donát.
– Már ott, Donát, hanem tégy te is úgy, mint én, vágj négyfelé s köss
fel a szamárra!
Úgy tett vele Donát, csakhogy a szamár kiment vele az erdőbe s megették
a farkasok.
Azután szerzett egy negyvenakós kádat, tett mellé egy kis széket, azt
mondta az anyjának, hogy térdepeljen oda a kád mellé és addig onnan el
ne mozduljon, míg azt tele nem sírja könnyel; ő pedig elhagyta a várat,
feltépte a körtefát és elment barangolni.
Ballagott erdőn, völgyön, hegyen keresztül s mikor már a mágneshegyeket
is elhagyta, eljutott egy nagy erdőbe. Ráesteledett már, de csak
ballagott.
Egyszer csak gurul elébe valami, olyan nagy lehetett, mint egy tízakós
hordó, ráfogja Donát a puskát:
– Megállj, ki vagy?
– Ne bánts, kérlek, én az Éjfél vagyok.
Megkötözte Donát egy fához, megy tovább. Megint gurul elébe valami, erre
is ráfogja Donát a puskát, ez is kéri, hogy ne bántsa, ő a Hajnal, ezt
is megkötözte.
Amint ballag tovább, egyszer csak szemébe tűnik valami világosság és
hogy mellette különféle alakok ugrálnak. Odaczéloz Donát, ellövi a
tüzet, de ott megint felgyujtották, mert a Boszorkányok járták táncukat
s a tűznél sütöttek valamit.
Donát még egyszer ellőtte a tüzet. Azt mondják a Boszorkányok:
– Ez más nem lehet, mint Donát, mert nincs oly jó vitéz több. Ne bánts
bennünket, Donát! – kiáltának – tudjuk, hogy jó vitéz vagy.
Odament hozzájok, kérték, hogy eressze el az Éjfélt és a Hajnalt, mert
ők máskép nem mehetnek haza.
– Menj a Kékországba, az egész ország népestől, királyostól együtt el
van átkozva, ha ezeket megszabadítod, tied lesz a Kék királyleány.
De ezt csak akkor mondták neki, mikor a Hajnalt eleresztette és
egyszerre nappal lett.
Mikor eleresztette az Éjfélt is, a Boszorkányok azt mondták még neki,
hogy a Kékvár tornyán forog egy kék kakas és ez a király leánya, ha ezt
lelövi, az övé lesz az egész ország a leánnyal együtt, de ez oly sebesen
forog, hogy még nem találkozott, aki lelőhette volna.
Elindult, nemsokára elért a Kékvárhoz, ott nem volt semmi élő, minden el
volt átkozva, csak a kakas forgott sebesen.
Ráczélzott Donát és a kakast egyszerre lelőtte. Ebben a nyomban az egész
ország megelevenült, minden úgy lett, mint azelőtt volt.
A megszabadító a leánnyal együtt elnyerte az egész országot. Boldogul
élt sokáig, egyszer útnak indult a régi lakása felé megnézni az anyját.
Mikor odaért, a kád egész csordultig volt könnyel és az anyja éppen
akkor halt meg; ő pedig visszatért országába s élt boldogul.
(Ipolyi A. gyüjteményében 722. sz.)