Volt, hol nem volt, volt a világon egy Öregbanya, ennek volt egy
menyecske lyánya, mind a ketten Boszorkányok voltak és ennek a
menyecskének egy gyönyörűséges szép lyánya.
Azon voltak mind a ketten, hogy ebből is boszorkányt csináljanak, de a
lyány azzá lenni nem akart. Mit csinál tehát a két gonosz? Otthon hagyja
a lyányt egyedül, hogy sorsát gondolja el.
Hazajöttek, de a lyány régi szándokában hűen megmaradt s egy Istenért
sem lett volna boszorkány. Tehát kapták, fogták, elvágták mind a két
kezét karba’, reá egy kis kosarat akasztottak, bele egy kis kenyeret
tettek, hogy ha megéhezik, egyék s avval elküldték.
Ment, mendegélt, előtalált egy erdőt, ebben lakott ő hosszú ideig, míg
azután a vad gyümölcsre ráúnt; elindult tehát.
Ment, mendegélt, előtalált egy nagy várat, de látja, hogy borzasztó
lakatok vannak ajtaján s azért ment tovább s midőn odaért, lecsattantak
az ajtóról a lakatok, bemegy és elálmélkodik, hogy itt annyi sok szép
gyümölcs van, hogy oly sűrűn vannak benne az arany almákkal gazdagon
megrakott fák; alámegy egynek, amelyik az ajtóhoz legközelebb állott.
Amint aláért, megrakódik a fa, hullnak róla az aranyalmák, úgy hogy a
kis kosár megtelt egészen, azzal elhagyja a lány a kertet, az ajtó utána
becsukódik s rázárulnak a lakatok.
A király, amint reggel sétál a kertben, észreveszi, hogy híjja van az
aranyalmáknak. Bemegy szobájába, behívatja az őrt s erősen ráripakodik:
– Te gonosz szolga, te az éjjel nem őrködtél, te az éjjel aludtál, az
aranyalmákból sok hiányzik, hová tetted? kinek adtad? ki vitte el?
– Uram, királyom – mond a szolga – nem adtam én sekinek, nem is vitt,
nem is vihetett volna belőle senki egyet is, mert senkinek sem lehet az
ajtón bejönni, hacsak valaki felülről le nem szakítgatta.
Másnap éjféltájon ismét eljő a lyány, előtte leperegnek a lakatok s
kinyílik az ajtó; a fa alá megy; az megrázkódik; a kis kosár megtelik;
azzal visszafordul; kimegy; utána az ajtó becsukódik, a lakatok
rázárulnak; ő pedig megy tovább dolgára.
Hasonló séta alkalmával a király megint látja, hogy az aranyalmákból sok
elveszett, bemegy szobájába, behívta az őrt, rátámad, de ez is, mivel
csak azt felelte, mit tegnap a másik, bezáratta egy igen-igen sötét
tömlöczbe.
Csakhamar betoppant a király legkisebbik fia.
– Apám, azt hallom, hogy az aranyalma az éjjel is megfogyott, hanem
tudom, hogy nem talál benne hiányt holnap reggelre; majd kilesem én,
hogy ki hordja éjjenként az aranyalmát?
A király eleinte nem akarta ezt megengedni, hanem hát mégis
beleegyezett.
Estére kelt az idő. A fiú kimegy a kertbe, őrt áll, de tizenkét óra felé
nagyon megkörnyékezi az álom, mosdik, dörzsöli a szemét, de ez nem sokat
ér, végre midőn az éjfél elérkezett, a kapuról a lakatok lepattogtak és
rája lanyha álomszellő szállott, már csaknem elaludt; hanem azért erőt
vett magán s mintegy álomközben látja, hogy az ajtón egy gyönyörűséges
szép lyány lépked befelé, az arany almafa alá áll, az megrázkódik s a
kosara tele húll, azzal visszafordul; de amint menne kifelé, a királyfi
rákiált:
– Ki vagy? Megállj!
– Én, – mondá a lyány – egy szerencsétlen vagyok, kit, mivel boszorkány
lenni nem akartam, anyám magától elcsapott. Uram, – folytatá tovább – én
előtted meg nem állhatok, mert szűzanya meztelen vagyok, a sok tövis és
szedercserje egészen leszaggatták rólam a ruhát.
De a királyfi mégsem ereszti őt szabadon. Ráveti köpenyét, úgy maradt a
testén, ahogy’ ráesett, mert hát csonkakezű volt s meg nem igazíthatta
azt magán.
Másnap a király látja, hogy megint híja az aranyalmának, behívatja a
fiát s kérdi tőle:
– Nohát, láttál-e valakit? Megfogtad-e a tolvajt?
– Láttam bizony, – mondá vidáman a fiú – de meg is fogtam ám!
– Megfogtad hát, fiam, no jó, vessétek a legsötétebb tömlöczbe, hét
múlva pedig éltét fogja veszíteni.
– Jaj, apám – mondá a fiú, – nem érdemes ő arra, mert neki nincs keze,
mivel kinyithatta (volna a kaput) és leszedhette volna az arany almát,
az magától tárult fel előtte és az alma magától hullott a kosárkájába.
Engedelem neki, apám, mert a szerencsétlen lyány ártatlan, mint a ma
született gyermek!
A király maga elé hívatja s egy-két pillanatot vetve rá, meggyőződik
felőle, hogy ártatlan. Hanem mivel igen-igen szép volt, a királyfinak
kimondhatatlanul megtetszett, miért is megkereste az atyját, hogy
számára szobája mellett csináltasson egy kis házat. A gyermek kívánsága
meglett.
Néhány év mulva a fiúnak eljött a házasulóideje s az apja felszólította,
hogy keressen magának feleséget.
– Kerestem már én, apám!
– Kit? – kérdé az apa.
– A csonkakezű lyányt – felelte egész elhatározottsággal.
– Óh, fiam, – mondá az apa – ugyan hogy’ vehetted volna azt, mikor még
az égből is nyomorultat várhatni?
– Már nekem az mindegy, én őt szeretem, néki az enyémnek kell lenni,
bármikép történjék is az!
– Óh, fiam!…
– Amit mondtam, megmondtam; én senkivel, csak ővele lehetek boldog.
Végre aztán az apa – miután látta, hogy minden beszéd hasztalan –
beleegyezett. Nagy lakodalmat csaptak, hét város környékéről behítták a
királyokat, ettek, ittak, vígan voltak.
Három hónap mulva, a lakodalom után, el kellett menni a királyfinak a
háborúba, mert atyja országát rettenetes ellenség támadta meg.
Esztendőre a királyfinak két aranyhajú gyermeke született, mellén
egyiknek nap, a másiknak félhold volt.
Ekkor az öreg király behívatja magához az öregudvarost, aki mindig
becsületesen el szokott dolgában járni, egy levelet ad át neki és
megparancsolja, hogy vigye el fiának a táborba, hogy tudja meg az
örvendetes hírt.
Mén, mendegél, egy erdő szélén előtalál egy öreg asszonyt, ez volt a
királyné öreganyja, a Vénboszorkány.
– Hova mégy, fiam? – kérdi az udvarostól.
– Megyek a táborba, a királyfinak levelet viszek.
– Este van már, ne menj ma tovább, térj be hozzám pihenni!
Az udvaros az öreg felszólítását elfogadta. Bevezette tehát magához az
Öregbanya, mindjárt főzött neki paprikás húst; jól lakott; ágyat vetett
neki s elaludt.
Reggel felkelt, mit sem gyanítva, a levelet, melyet az este az
Öregbanyának átadott, kezébe veszi, elindul és elérkezik a táborba.
Megkeresi a királyfit, átadja neki a levelet, a királyfi olvassa s
elkezd könnyezni, ami az öregudvaros előtt igen felötlő volt;
elolvasván, leült, reá választ ír, mely meglévén, átadja a szolgának
azzal az izenettel, hogy a két királyfiút, míg ő haza ér, meg kell
hagyni.
Az udvaros mitsem tudva erről a két kutyafiúról, átveszi a levelet s
elindul vele, nemsokára ismét elért az említett erdő végére, itt már rég
várakozott reá a Boszorkány, behíjja magához, paprikáshússal jól tartja,
puha ágyat vet neki, melyen a szolga, miután táskáját az öregnek átadja,
jóízüen elaludt. Azalatt a Banya kivette a táskából a levelet s mivel
mind az öreg, mind a fiatal király írását hűen tudta utánozni, ehelyett
is másik levelet írt, azzal az izenettel, hogy a királynét és a két fiát
világnak kell ereszteni. Reggel fölébredt a szolga, jól lakott és
elindult hazafelé.
Hazaérvén, átadja a királynak a levelet, olvassa s nagyon elcsudálkozik
rajta, hogy a fia feleségét s a gyönyörű szép két kis gyermekét a
szélnek ereszteni parancsolja.
De mit volt mit tenni, a parancsnak engedelmeskedni tartoztak. Sok
sírás, jajgatás után kivitték az erdőre az ifjú királynét s két kis
fiát, csonka karjára ereszték s ott hagyták magában. Úgy élősködtek ők
itten erdei gyümölccsel.
A kis gyermekek csúnyák voltak, mert nem tudta őket megmosni az anyja,
végre előjött aztán egy ősz Öregember, egy vödörben vizet hozott és
mondta, hogy mossa meg benne a kezét, majd kinyől. Mossa, mossa, hát
kinyőlt a keze. Ekkor így szólott az Öreg:
– Eredj, van itten az erdőben egy kis ház, van abban mindenféle élelem,
melyből jól, úri módon megélhetsz; van ott a konyhában egy tőke, erre
van kötve egy nagy vasláncz; majd mén oda egy fekete agár, kösd arra a
lánczra, az lesz a te Öreganyád.
Elindul a királyné, feltalálja a kis házikót, melyben mindenféle élelem
található volt, egyszer arra megy a fekete agár, megköti a lánczra, de
reggelre a láncczal együtt eltűnt.
Míg ezek történtek, hazajött a király a háborúból, első gondja volt a
feleségét kérdezni, de ez már akkor a királyi palotától távol volt. Nagy
csapat kísérettel elindult a király keresni szép feleségét. Már lement a
nap, mégsem szűntek meg keresni, csakhogy valamikép megtalálhatnák. De
egy katona jó távolnyira világosságot pillantott meg, tudatta ezt a
királlyal, akivel az egész csapat arra vette útját. Végre elérik a
házat, ahol a világosság volt. Szállást kértek, amelyet – mivel az ősz
Öreg azt is meghagyta, hogy hajlokába mindenkit befogadjon, – szívesen
megadott nékik.
A királyné jó vacsorát készített a királynak és a többieknek, kik
jóllakván, mingyárt elszenderedtek, kivéve az őröket.
A király bentaludt a királyné szobájában egy padon, de a királyné és két
kis gyermeke egész éjszakán át ébren voltak.
A királynak, amint aludt, kiesett a kezéből a zsebkendő.
Ekkor az ismeretlen királyné azt mondja:
– Eredj, fiam, add fel neki azt a kendőt, úgyis a te atyád volt az!
Nemsokára elejti a király a pipáját is.
– Eredj, fiam, – szólt ismét az ismeretlen királyné – add fel neki azt a
pipát, úgyis a te atyád volt az!
Nemsokára fölébred a király és a többiek, jóllaktak és mentek tovább, de
mielőtt elindultak volna, figyelmezteti a háziasszonyt a király, hogy
estére ismét be fognak hozzá térni.
Mennek, mendegélnek, miközben a király elbeszélte katonáinak az
észrevételeit, hogy ez az asszony nagyon hasonlít az ő feleségéhez, mire
az őrök is elmondták, hogy ők meg hallották, hogy az asszony egyszer azt
mondta az egyik fiának:
– Vedd fel, fiam, azt a kendőt, úgy is a te atyád volt az! Máskor pedig
a másik fiának:
– Eredj, fiam, vedd fel neki azt a pipát, úgyis a te apád volt!
Nagyon megörült ennek a király, miért is elhatározta magában, hogy ha
estére visszatérnek, teteti magát, mintha aludnék, de valóban nem
alszik, hogy megtudja: vajjon igaz-e?
Estére ismét visszatértek.
A király arra a padra ült, amelyiken tegnap; tetette magát, mintha
aludnék, leejti először a keszkenőjét. Mire az ismeretlen királyné így
szólítja meg kisebbik fiát:
– Eredj, fiam, tedd az ölébe azt a kendőt, úgyis a te apád volt az!
Leejti másodszor a pipáját.
– Eredj, fiam, – mond az anya az öregebbik fiának – vedd fel, tedd a
kezébe, úgyis a te atyád volt az!
Erre a király felugrik, megöleli, megcsókolja feleségét, gyermekeit és
kimondhatatlan örömmel – a házat más szegénynek ott hagyván – hazafelé
indultak.
Útközben elbeszélte a királyné az ő történetét: hogy mikor az erdőre
kitették, gyermekeit meg nem moshatta, hanem odajött hozzá egy vödör
vízzel az Öreg-Isten ősz ember képiben, hogy az igazította azután őt
abba a kis házba, hová mindjárt egy agár szaladt, kit lánczra kötött az
ősz Öregember parancsából, mert az öreganyja: a Vénboszorkány volt; de
amely reggelre lánczostól együtt eltűnt.
Hazaértek, nagy lakodalmat csaptak, amelyen a környékből a királyok mind
jelen voltak, még az Öregboszorkányt is elhítták.
Mikor azután behozták az ételt, az öregkirály így szólott:
– Mit érdemel az olyan teremtése az Istennek, aki oly gonoszságot
követett el, mint amilyen a fiam feleségén történt?
Nem akart senki semmit szólni, hanem az Öregbanya fölállott:
– Azt érdemli biz’ az, fölséges király, hogy a szilaj csikó farkára
kössék, négy felé vágják és a város négy sarkára fölszúrják.
– Magadnak mondtad ki a büntetést, gaz banya – mond a király, – vigyétek
és hajtsátok végre rajta.
A gonosz Boszorkány halála után boldogul éltek s talán még most is
élnek, ha meg nem haltak.
(Ipolyi A. gyüjteményében 488. sz. Herczegh Mihály gyüjt.
Hódmező-Vásárhely.)