Volt egyszer egy szegény asszony, annak volt tizenkét fija és egy
leánya.
Egyszer főzött mákos metéltet, ekkor hazajött az erdőből az asszony
tizenkét fija, mind a tálhoz szaladt s elkezdték kapdosni a metéltet.
Erre az anya úgy megharagudott, hogy azt mondá:
– Óh, bárcsak már varjúk lennétek!
Alighogy ezt kimondta, azonnal mind a tizenkét varjú kirepült az ajtón.
Sírt-rítt az anya, bánatjában meg is halt; a leányka pedig – kit
Nánikának hívtak – árvácska maradt.
Mit tegyen szegény! Anyja gyűrűjét az ujjára húzta s felkészült bátyjait
keresni.
Ment, mendegélt, míg egy nagy erdőben ráesteledett, felment Nánika egy
fára, félve, hogy ott lent a vadállatok megeszik; de lenéz a fáról s mit
lát? Világot, nem messze a fától. Leszállt a fáról s ment annak a
háznak, ahol azt a világot látta.
Amint odaért, látta, hogy az egy nagy vár, felment azután sok
garádicson, kinyitott egy ajtót s bement egy nagy terembe, melyben egy
asztal volt felterítve tizenkettőre. Ment tovább, hát egy konyhába jött,
hol minden ki volt készítve főzésre, de még semmi sem volt megfőzve. A
leányka megfőzött, még az ágyakat is felágyazta, azután egy szegletbe
bujt el.
Egyszer, tizenkét órakor kinyilnak az ablakok és berepül tizenkét varjú;
azonnal megismerte Nánika, hogy ezek az ő bátyjai és nagyon megörült; a
varjuk pedig csodálkoztak, hogy ki lehetett, aki nekik megfőzött?
Keresték, de nem találták, mert Nánika nem akarta magát megmutatni;
elrepültek. Másnap megint elkészített mindent és gyűrűjét a legöregebb
varjúnak a tányérjához tette. A varjuk ismét csodálkoztak, de mikor a
gyűrüt meglátták, azt mondták:
– Itt a mi testvérünk!
Ekkor Nánika előjött, megölelték.
– Én, – úgymond Nánika – titeket jöttem megszabadítani!
– Nehéz dolog ez, – mondának a varjuk – ha hét esztendeig nem szólsz egy
szót se és tizenkét inget és lábravalót varsz csoványból,
megszabadíthatsz!
Nánika szedett csoványt és elkezdte az ingeket varrni. Kiült a ház elébe
és ott dolgozott.
Egyszer egy király vadászni ment, eltévedt s ahhoz a várhoz ment, ahol
Nánika volt. A királynak nagyon megtetszett Nánika szépsége, szólt is
hozzá, de Nánika nem felelt, hanem csak integetett; a király feleségül
vette.
Egyszer elment a király háborúba, ezalatt a királyné kis fiucskát szült;
volt ott a királynál egy Vénbanya, ez felkapta a kis fiut, az ablakon
kidobta, de nem esett a földre, mert két varjú megkapta. A Vénbanya
kutyakölyköt tett a királyné mellé s a királynak megírta, hogy a
királynénak kutyakölyke lett.
Ismét lett a királynénak gyermeke, melyet a Vénbanya szinte kivetett, de
ezt is elkapta két varjú, ekkor macskát tett a gyermek helyébe.
A király erre annyira megbosszankodott, hogy megparancsolta, nyakazzák
le a királynét. Amint kivitték a vesztőhelyre és a hóhér le akarta
nyakazni, előrepült tizenkét varjú, megkapta a királynét és elvitte egy
házacskába, hol fija és leánya volt; a fiut Jancsikának, a leányt
Nánikának hívták.
A hét esztendő elmult, megvarrta csoványból a tizenkét inget és
lábravalót, mind a tizenkét varjú szép fiatal legénnyé változott s
mesteremberek váltak belőlök.
Amint a király vadászni járt, egyszer rásetétedett, felment egy fára
szétnézni, nem lát-e valahol világot? Hát csakugyan látott egy kis
házacskában, bement oda, ahol is egy asszony ült és fonyt, itt szállást
kért.
Amint lefeküdtek, Nánika megismerte a királyt. Mikor éjszaka aludt a
király, leesett a királynak a félkeze az ágyból, azt mondja Nánika a
leányának:
– Eredj, Nánika, emeld fel annak az úrnak a kezét, hiszen úgy is az a te
édesatyád!
Megint leesett a királynak a lába:
– Menj csak, Jánoska, emeld fel annak az úrnak a lábát, hiszen az a te
édesatyád!
Másnap elbeszélte az inas a királynak, hogy az éjjel mit hallott s a
király még egy éjjelre kért szállást, de ekkor nem aludt el, csak
mutatta, hogy alszik.
Mikor leeresztette a kezét, Nánika ismét Nánikát küldte felemelni,
megint csak azt mondta, hogy az az ő apja. Ekkor felugrott a király,
megölelte kedves feleségét, ki neki mindent elbeszélt, mi vele történt;
azután elvette a király ismét és boldogul éltek gyermekeikkel és a
bátyjai szolgáltak neki.
(Ipolyi A. gyüjteményében 38. sz. Hont v. megye.)