Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencián egy kakaskukorikolásnyival
s egy vén bolhaugrásnyival is túl volt egy fiatal király, kinek igen
szép felesége volt.
Egyszer a szomszéd király ellen harczolni kellett mennie, feleségétől s
anyjától keservesen elbúcsúzott; feleségét áldott állapotban hagyván
otthon, kérte, hogy minden hónapban tudósítsa őt hogyléte felől.
A király anyja igen házsártos vénasszony volt s haragudott menyére, mert
fia nem kedve szerint házasodott; most elérkezettnek hitte az időt,
melyben menyét eltávolíthatja a háztól. A szülés ideje bekövetkezett és
a királyné két, szép gyermeket szült: egy fiút és egy leányt; a fiúnak a
homlokán aranycsillag, a kis leánynak pedig a jobbkarján egy szép liliom
volt.
Az öregasszony a szülés után néhány perccel kicserélte a gyermekeket,
két, kis koppókölyköt tett a gyermek alá, a kis gyermekeket pedig egy
kosárba tette, egy kecskebőrt megtöltvén tejjel, két lábát mint emlőket
adta a két gyermek szájába s eleresztette a tengeren; fiának pedig
tüstént levelet írt, hogy felesége két koppót szült.
A király nagyon felbőszült s tüstént parancsolatot küldött haza, hogy
feleségét a két, kis kölyökkel kőfal közé rakják s csak akkora helyt
hagyjanak, hogy neki ételt és italt adhassanak be rajta s hogy mindenki,
aki csak a kőfal mellett elmegy, köpdösse le; máskülönben fejével számol
s ezt a parancsolatot tüstént teljesítették is.
A két kis gyermeket sokáig hajtotta a szél ide s tova a tengeren, míg
végre egy sziget felé hajtotta, mely egy más királynak a birtoka volt,
ennek a királynak egy gyermeke sem volt s éppen a tengerparton sétált,
midőn meglátta a kosarat, melyet a víz kivetett.
Álmélkodva látta, hogy két, kis gyermek síránkozik a kosárban és szemök
minden könnye gyémánt és drágakő volt. Mikor meglátták a kis gyermekek a
királyt, mosolyogtak s ekkor a legszebb rózsák hullottak. A király nagy
örömmel ragadta fel a két kis tengerészt, mondván:
– Ime, ezt az Isten küldötte, neveljük fel őket! A kis királyfiak
nevelkedtek s 15 évesek voltak már, midőn gondviselőjük halálos ágyához
hivatá őket s érzékenyen búcsúzott el tőlük, azt kötvén a fiú szívére,
hogy szeresse a népet s tegyen jót mindenkivel, úgy áldja meg őt az
Isten! S ha a felesége meghal, ő lesz a király; ezzel kiadta lelkét.
A királyné szerfelett búsult, síránkozott s bánatában két hónap mulva ő
is meghalt. Halálos ágyához hivatá ez is a két gyermeket s meghagyta
nekik, miszerint elzárkózva üljenek szobájokban, senkit be ne
bocsássanak, csak a házbelieket, kiket már ismernek, de idegent senkit,
bárki legyen az s a királyságot átadta a fiúnak, kimult.
Nemsokára ezután a fiúnak kedve jött a vadászatra s kiment az erdőre
vadászni, amint ment, hallotta, hogy a koppók hajtanak s egy nyúl
egyenesen feléje tartott és ezt ő lelőtte. Csakhamar erre eljött a
koppók birtokosa is, a szomszéd király, az ő atyja s kérte tőle a
nyulat, mert azt az ő kutyái hajtották; de a fiú szabadkozott, hogy jó
lesz az ő kis testvérének ebédre.
A királynak megtetszett a fiú bátorsága, odaengedte a nyulat, otthon
pedig elbeszélte anyjának, hogy milyen csillagos homlokú, kis fiút
látott és hogy megtetszett neki.
Az öregasszony mindjárt arra gondolt, hogy jó lesz bármi úton-módon
elveszteni a két testvért, mert másképen neki kell elveszni; ezért
egyszer, mikor a fiú vadászaton volt, a kastélyhoz ment s a kapun
zörgetett, de nem nyitották ki. A kis leány kinézett az ablakon s
mondta, hogy nem bocsájt be senkit; az öregasszony kérte, rimánkodott,
de hasztalan volt, azután fenyegetődzött, azt mondta, ha testvére el nem
hozza a szépen szóló madarat az elátkozott várból, akkor mind a
kettőjöknek meg kell halni.
A kis leány sírt s mikor testvére hazajött, elmondta neki, hogy s mint
járt; de a kis király nem ijedt meg, hanem bátran azt mondá:
– Sebaj! Majd elhozom én!
És csakhamar útra készült.
Hét országon kellett keresztülmennie s mikor már közel volt a várhoz,
remetére talált, kinek ekképen köszönt:
– Jónapot, édes öregatyám!
Az öreg elfogadta a köszönést s mindenáron vissza akarta küldeni a kis
királyt, de nem lehetett visszatartóztatni.
Ekkor az öreg jó tanácsot adott neki, hogy ha ezt megtartja, elhozhatja
a szépen szóló madarat.
Azt mondta neki, hogy ha bemegy a kapun, egyenesen tartson mindenütt s a
kert közepén szép kis zöld fán arany kalitkában van a madár, de a
kalitkát ágastól kell levenni s úgy hozni ki.
A fa tövében volt egy forrás az élet vizével, ebből kellett neki
meríteni egy üveggel; azután ha kifelé jön, sebesen jöjjön, rettenetes
állatok fognak háta megett bömbölni, ordítani, végre szülei, testvérei
fogják őt síránkozva kérni, de neki nem szabad visszanézni, mert tüstént
kővé változik, mint sokan, kik már próbát tettek. Ha egyszer kihozza már
a kapun a madarat, szétnézhet ott a szerencsétlenek közt, kik kővé
váltak, de ne élessze fel őket, mert akkor neki lesz velök baja!
A kis fiú úgy tett, mint tanácsolva volt, sebesen haladt a kertben s
letörte a nagy kalitkát ágastól, merített az élet vizéből s ezzel
megfordult s jött kifelé.
Mindjárt hallotta a nagy ágyúdörgéseket, puskalövéseket, irtóztató
ordításokat, szüleinek és testvéreinek a síránkozását, de mindezekre mit
sem hajtott, hanem sebesen haladt kifelé. Végre kiért a kapun,
széttekintett s látott töménytelen sok kőembert.
Megszánta őket, az élet vizéből mindegyikre öntött egy cseppet s azok
mind feléledtek s nagyon köszönték, hogy felélesztette őket; együtt
haladtak azután a remete lakása felé.
Útközben azonban feltámadt bennök az irígység, felgerjedt bennök, el
akarták a gyermektől venni a szépen szóló madarat, de ekkor jött a
remete, megszidta őket, hogy így akarnak bánni jóltevőjökkel s
megköszönte a kis királynak, hogy felszabadította remetesége alól; mert
ő el volt átkozva, hogy mindaddig ott tartozik remetéskedni és az
arrajövőknek útbaigazítást adni, míg valaki a szépen szóló madarat onnan
el nem hozza; különben ő is király gyermeke s most már ketten indultak
hazafelé.
Hosszú utazás után hazaért a kis király s a kastély előtt sokáig
tapsolt, kiabált, míg végre kis húga, ki ezalatt mindig sírt és
imádkozott, kinézett s örömében nem tudott hova lenni. A mindentudó és
szépen szóló madártól azután megtudták, hogy kicsoda az ő atyjok és
miképen cselekedett velök az ő nagyanyjok.
Ezután a királyfi megkérdezte a szépen szóló madarat: miképen juthatna
el legkönnyebben atyjához?
– Úgy, édes gazdám, ha kimégy még egyszer vadászni s ha összeakadsz
atyáddal, hívd meg őt ebédre; a többiről én magam fogok gondoskodni; az
ellátásról, ételekről, mindenről!
A kis király örömmel szót fogadott a szépen szóló madárnak, kiment
vadászni, ismét hallott a rengeteg erdőben vadászeb csaholását; egyszer
csak kibukkant elébe egy gyönyörű szarvas, ő ezt csakhamar elejtette s
bevárta, míg előjön a követelő. Ott termett a király is azonnal és
követelte szarvasát:
– Add ide, öcsém, – úgymond – már másodszor lövöd el kutyám elől
vadamat!
– Dehogy adom, – mond a királyfi – jó lesz a húsa, a jövő héten úgy is
szívesen látom felségedet minden háznépestől udvari tisztjeivel együtt
szegény lakásomban!
A királynak szerfelett megtetszett a királyfi bátorsága s megígérte
neki, hogy el fog hozzá menni. A kis király hazavitte a vadat, elmondta
húgának, miszerint atyjok el fog jönni, de ne ismertesse meg vele magát.
Eljött végre a kitűzött idő s mindent a legcsinosabban rendelt el a
szépen szóló madár, minden szebb volt legalább is hétszer, mint a
szomszéd királyé.
A legízletesebb ételeket hordták fel a szerecsen szobalányok, kiket a
madár idézett elő s tizenkét Szellem volt a muzsikus, kik a
leggyönyörűbb nótákat húzták ebéd után. Az öreg királynak a szeme fénye
majd elveszett a vakító pompa láttára.
Ebéd végeztével meghívta magához, sokkal szegényebb udvarába a kis
királyt. A kis király elfogadta a meghívást és érzékenyen elbúcsúztak a
viszontlátásig.
Ezután megkérdezte madarától az anyja hollétét; a madár megmondta, hogy
az út mellett levő kápolnába van befalazva s hogy ő onnan a Szellemek
segítségével kiviteti.
Nehezen számlálták a napokat, órákat, perczeket, végre elérkezett a
várva várt idő. Gyönyörű hatlovas hintóba ültek s elindultak, a kápolna
mellett megállottak, a szépen szóló madár előparancsolá a Szellemeket, s
kihozatta az anyát a kőfal közül; ekkor megismertették vele magokat
gyermekei s kérték anyjokat, hogy ne ismertesse még meg magát az öreg
királlyal, csak majd azután. Gyönyörű fekete selyemruhát adtak reá s
behajtattak az öreg király udvarába, ki már messziről üdvözölte őket és
igen szívesen fogadta vendégeit.
Elérkezett az ebéd ideje, egyik egy s másik más mesét mondott; végre
rákezdte a kis király is a meséjét: Volt egyszer egy király, volt ennek
a királynak egy gyönyörű szép felesége. Egyszer a királynak háborúba
kellett menni, feleségét otthon hagyta áldott állapotban; és így tovább
mesélte az ő élete történetét. Mikor az öregasszony ármányára került a
sor, az öregasszony irult-pirult, végre felkiáltott a kis király:
– Felséges király, mit érdemel az a személy, ki így rászedte fiát?
A király nem vette észre a czélzást, azt mondta, hogy felnégyelést;
ekkor a feketelelkű öregasszony elájult s a kis király szaván fogta
atyját s az öregasszonyt tüstént felnégyelték, a város négy szegletére
felszegezték, magokat pedig megismertették.
Ekkor nagy vendégséget csaptak, még a szépen szóló madár is emberré,
királyfivá változott, kinek addig kellett madárbőrben lenni, míg
valakivel jót nem tett. Vígadtak, tánczoltak, ettek, ittak, még én is
elindultam egy szöszfarkú, viaszkderekú, üvegfejű lovon; aczélpatkója
volt lovamnak, sarkantyúm papirosból volt; a lovam megbotlott egy kőben,
tüzet adott az aczélpatkó, meggyulladt a lovam farka, elolvadt a dereka,
szétrepedt a feje, leégett a sarkantyúm is, s amint láttok, azért járok
most az apostolok forspontján.
(Ipolyi A. gyüjteményében 27. sz. Csolosz Pál gyüjt. Máramaros-Sziget.)