Hol volt, hol nem volt, hetedhétországon is túl, volt egy gyönyörűséges
ifjú király. Ez egyszer kiment sétálgatni egy szép patakocska mellé,
amint ott sétált, jött három szép leány és elkezdett mosni, nem tudván,
hogy az az ifjú, aki ott sétálgatott, a fiatal uralkodó.
Mind a három egy parasztnak a leánya volt. Sok tréfabeszéd közt elkezdte
az egyik:
– Ha engem elvenne a szép fiatal király feleségül, oly pompás étkeket
főznék neki, hogy tudom, sohasem evett olyan jókat!
– De bizony, ha engem elvenne, – mond a másik – annyit fonynék, szőnnék
neki egy nap, hogy egész regementjét kiruházhatná vele!
– Ha engem elvenne, – mond a harmadik – oly fiucskát szülnék neki, hogy
arany lenne a haja, a homlokán csillag, a mellén pedig hold volna.
Hallván ezt a fiatal király, magához hívatá a három parasztleányt, s így
szóla az egyikhez:
– Te azt mondád, hogy oly jó étkeket tudsz elkészíteni, aminőket én még
sohasem ettem; azért téged férjhez adlak a szakácsomhoz, ott eleget
főzhetsz!
– Téged pedig, aki oly sokat bírsz fonyni, a kertészem fog elvenni
feleségül.
– Téged pedig, – megölelvén a harmadikat – ki nekem oly fiúcskát fogsz
szülni, hogy arany lesz a haja, csillag lesz a homlokán, hold a mellén,
feleségül veszlek!
Úgy történt, nagy lakodalmat tartottak. Azonban a két öregebb testvér
nagy irígységgel volt az ifjú királyné ellen, annyira, hogy bosszút
esküdtek reá.
Egyszer kiütött a nagy háború, a királynak el kellett menni, de
meghagyta a parancsolatot, hogy ha felesége szülni fog, tüstént írják
meg neki.
Félév mulva szült a királyné egy aranyhajú gyermeket, melynek csillag
volt a homlokán, hold a mellén.
A királyné oly beteg volt, hogy nem tudott maga felől semmit, a
kertészné és a szakácsné ápolták őt, ezek megfogták a gyermeket és egy
kis ládikába tették és azt egy nagy folyóba vetették; a királyné mellé
pedig egy kutyakölyköt tettek s a királynak tüstént megírták, hogy a
felesége egy kutyakölyköt szült. A király hajaszála felborzadt, mikor
ezt hallotta, annyira megharagudott ártatlan feleségére, hogy tüstént
kiadta egy levélben azt a parancsolatot, hogy a kutyakölyköt a vízbe
vessék; a királynét meg bekőfalazzák úgy, hogy csak annyi lyukacskát
hagyjanak, melyen egy tál befér. Azt is kiadta parancsolatban, hogy aki
arra megy, köpjön be a lyukacskán, mert aki ezt a parancsolatját
áthágja, halálfia lesz.
Úgy is történt, amint a király parancsolta. A ládikát a kis gyermekkel
egyenesen a malomhoz vitte a víz, szerencsére ott állt a molnár, aki
kihalászta a kis ládikát, felnyitotta s örömében majd hogy le nem esett
a lábáról, rögtön a feleségének vitte a szép kis fiucskát, ki nagyon
megörült neki, mert éppen azelőtt siratta egyetlen gyermekének a
halálát. Ott nevelték a kis herczeget öt évig, ezalatt négy gyermeke
lett a molnárnénak; ezután már nem szerették annyira, mint azelőtt.
Visszatérvén a király a háborúból, levert volt, mosolygását sem látták.
Egyszer, amint kikocsizott a király, szép tájékot látván, kedve jött
gyalogolni. Leszállt egy malom mellett, sok kis gyermeket látott egy
rakáson, de a legidősebbnek – lehetett valami öt esztendős – aranyhaja
volt, homlokán csillag, mellén pedig hold volt. Amint a király meglátta
a gyönyörűséges kis fiut, nagy fájdalom fogta el a szívét, gondolta
magában:
– Ilyen fiamnak kellett volna lenni.
Magához hívta, kérdezett tőle egyet-mást, majd kihívatta a molnárt,
mondván neki:
– Add nekem ezt a kis fiút, amit kívánsz érte, magkapod, a fiút pedig
úgy fogom nevelni, mint a saját gyermekemet.
– Jól van, felséges uram, mivel látom, hogy gyermekünk szerencsésebb
lesz felségednél, odaadom!
A király kezénél fogta a gyermeket, elvitte a kocsijához, maga mellé
ültette.
Amint a várba érkeztek, a szakácsné és a kertészné megismerte a fiatal
herczeget s majd megette őket a méreg.
Másnap a király összehívta az egész udvart, bemutatta a koronaörököst, a
kis molnár fiút; szívesen beleegyezett az egész ország, mert mindenki
örült az oly csodaszépségű uralkodónak, csak a szakácsné és a kertészné
forraltak bosszút ellene.
A fiatal herczeg tizenhat éves lehetett már, mikor egyszer magához
édesgette a kertészné:
– Ó, de szép maga, fiatal herczegecske, de még szebb volna, ha azt a
madárkát megkaphatná, amelyik beszélni tud és az arany- és
ezüstvizecskéből iszik s úgy tud énekelni, hogy mérföldnyire hallatszik!
Szomorúan ment a fiatal herczeg az istállóba, hol neki tátosa volt,
melyet atyján kívül legjobban szeretett, ez éppen egy idős volt vele.
– Mi bajod van, uracskám? – kérdezi a tátos – hiszen neked semmi sem
hibázik? Szólj, ha bajod van, talán segíthetek rajta!
– Óh, kedves lovacskám, nekem hiányzik az a madár, mely beszélni tud,
aranyvizet iszik és úgy énekel, hogy énekét hét mérföldre hallani.
– Ülj a hátamra, talán majd megkapjuk.
A herczeg felült a lovára, mentek.
Egyszer nagyot prüsszentett a tátos, és megállt egy házacska előtt, azt
mondta a fiatal herczegnek, ha bemegy, így köszöntsön be:
– Jó napot, anyámasszony!
Bement a fiatal herczeg s úgy köszöntött be, amint a tátos mondta:
– Szerencséd, – mond egy vasorrú Vénbanya – hogy így köszöntöttél,
másként rosszul mentél volna ki innen; mi a kívánságod?
– Én, – úgymond a fiatal herczeg – kérni jöttelek, nem tudósíthatnál-e
afelől a madár felől, aki beszélni tud és úgy énekel, hogy hét mérföldre
hallani?
– Óh, ebben nagy fát mozdítottál, öcsémuram, sokan rosszul jártak már
amellett, de amint látom, nagy a kívánságod, én nem bánom, nesze!
A Vénbanya csészét adott neki és egy darab pamutot.
– A csészével hozzál az arany- és ezüstvízből, a pamuttal gyugd be a
füledet!
Megköszönte a szívességet, kiment, felülvén a lovára, mendegélt, míg el
nem érte azt a határt, amelyben az a fa volt, amelyen az a madár
lakozott.
Már messziről hallotta a madarat énekelni. Begyugta a fülét, egyenest a
madárnak tartott. Megfogta a lábát, merített az arany- és
ezüstvizecskéből, lovára ült, ment.
A tátos megmondta neki, ne nézzen hátra! Nem is nézett, pedig mindenféle
ingerlő dologról beszélt egy hang a háta megett, de hasztalanul.
Végre szerencsésen hazaérkezett a kertésznének és a szakácsnénak nagy
mérgére, s aranykalitkát csináltatott szép madárkájának.
Egyszer ismét szomorúan jött a lovacskájához a fiatal herczeg.
– Mid hiányzik, szép herczeg, már madárkád is van? – kérdezé a tátos.
– Még az a tükör hiányzik, amelyből az egész világot megláthatnám!
– Ülj rám! Elmegyünk – szólt a tátos s elnyargaltak a Vénbanyához. A
herczeg megint úgy köszöntött be, mint először.
– Mit akarsz megint, nem elég a madár? – kérdezi a Vénbanya.
– Oh, – mond a herczeg – én azt a tükröt szeretném megkapni, amelyben az
egész világot meglátom!
– Hallod-e, ezt még ezerszer nehezebb megkapni, mint a madarat; ezt
mindig tizenkét Ördög őrzi éjjel-nappal; ez fent áll egy magas hegyen,
melyen még ember sohasem volt; hanem, ha mégis oly merész vagy, ne ez a
kötél és szeg, menj oda, de csak tizenkét órakor, ekkor mindig 10
perczet alusznak, ha ezalatt az idő alatt a kezedbe kerítheted, a tied
lesz!
Megköszönte a fiatal herczeg a szívességet, felült a lovára, ment a
tükörért, s amint a Vénbanya mondta, úgy tett és csakugyan az Ördögökkel
való nagy küszködések után, megkapta a tűkört.
Hazatért a két gonosz asszony nagy bánatjára. Nagy örömmel sétálgatott
egyszer a kertben a fiatal herczeg, meglátja a kertésznét:
– Most már nekem semmi sem hibázik, ugy-e? – kérdezi a herczeg.
– Az igaz, szép herczegecske, van már szép madárkája, megvan az a tükör,
melyben az egész világot megláthatja, de most még hibázik egy szép
herczegasszony, pedig más nem illenék egy ilyen szép herczeghez, mint a
Tengeri-kisasszony, de ezt ám nehéz megkapni!
E szavakra elszomorodott a fiatal herczeg, bement Tátosához tanácsot
kérni, miként lehetne a Tengeri-kisasszonyt megkapni?
Elmentek a Vénbanyához.
– Mit akarsz ismét? – kérdi a Vénbanya.
– Óh, ne haragudjál, kérlek! – felelt a fiatal herczeg – kérni jöttem,
nem adhatnál tanácsot, miként lehetne megkapni a Tengeri-kisasszonyt?
– No, – mond a Vénbanya – ez mindennél a legnehezebb, még eddig aki érte
ment, mind otthagyta a fogát, te is úgy fogsz járni; azonban ne ez a
kilencz vessző és ez az aranyvessző, ezzel csapd meg a tengert, ő
azonnal kiugrik és békákat, kígyókat fog szájából kihányni s neked jön,
veled fog birkozni; de te szedd össze az erődet és jól verd meg ezzel a
vesszővel, verd mindaddig, míg csak első bőréből ki nem ugrik; ekkor úgy
fog könyörögni, hogy még a kőnek is megesnék a szíve; de te fogd meg a
másik vesszőt és verd, míg a másik bőréből ki nem ugrik és így tégy, míg
mind a kilencz bőréből ki nem ugrik!
Ezzel elment a fiatal herczeg; amint a tengerhez jut, megcsapja, kiugrik
a Tengeri-kisasszony; iszonyatos kígyókat és békákat hányt magától félig
hal, félig vízikutya képében.
Tüstént megragadván a fiatal herczeg, kezdé verni úgy, mint a Vénbanya
parancsolá és úgy is történt, mint az mondá. Minekelőtte a kilenczedik
vesszővel verné, oly szép volt már, milyent még sohasem látott a herczeg
és oly szépen kérte, hogy a herczeg már lankadni kezdett; akkor ismét
összeszedte erejét és kiverte a kilenczedik bőrből is. Ekkor a
gyönyörűséges leány a nyakába borult és hálálkodott:
– Minő jutalmat kérsz tőlem, mondd, mindent adok azért, hogy
megszabadítottál! Nézd ezeket a köveket! – egy rakás kőre mutatván –
ezek mind herczegek, kik engem akartak, de egy sem verhetett ki mind a
kilencz bőrből, azért kővé váltak. Ne ez a vesszőcske, üss mindegyikre,
felelevenednek!
A herczeg megütötte a köveket, felelevenedtek s mindegyik a
Tengeri-kisasszonyt akarta magának feleségül, csakhogy ettől elkéstek,
mert a fiatal herczeg felültette a tátosra, hazavitte.
A királynak nagy öröme volt szép menyében, a lakodalom napja is meg volt
határozva.
Nagy örömmel ment a herczeg az ő lovacskájához, de mily nagy volt
csodálkozása, mikor az szomorúan lecsüggesztette a fejét.
– Mit szomorkodol, lovacskám? Uradnak semmi sem hiányzik!
– Szomorkodom, úgy-e, nem gondolkoztál még arról, volt-e édesanyád?
– Az én anyám! – szólt a herczeg nem kis csodálkozással.
– Nem halt meg még a te anyád, de ha nem szabadítod, hát meghal
nemsokára!
– Hát hol van? – kérdi a herczeg.
– Hozd el a tükrödet, majd megmutatom!
Benéztek a tűkörbe:
– Látod-e azt a kőfalat?
– Látom! – mond a herczeg, ott egy bűnös asszony lakik, mindig odaköpök,
ha arra megyek.
– Ne köpj oda többé, az a te édesanyád!
Megszörnyűködött a herczeg s úgy tett, amint a tátos mondta.
Egyszer azt kérdi a király:
– Miért hágod át a parancsomat, miért nem köpsz a bűnös asszony szemébe?
– Én annak az asszonynak a szemébe nem fogok többé köpni, mert az az én
édesanyám!
Erre meg a király ijedt meg:
– Ki mondta azt neked? Nem igaz!
Azonnal hívatta a molnárt és minden kivilágosodott; akkor a király
mindjárt kiszabadította ártatlan feleségét, térdre esett előtte,
bocsánatot kért tőle, mit meg is nyert.
A két gonosztevőt meg akarta öletni, de mivel a királyné könyörgött
érettük, csak számkivetette őket az országból.
Ekkor azután megtartotta a herczeg is a lakodalmát, boldogul éltek és
élnek ma is, ha meg nem haltak.
(Ipolyi A. gyüjteményében 33. sz. Hont v. megye.)