(Az előző sz. változata.)
Volt egy szegény embernek egy fia és egy leánya, a felesége Boszorkány
volt. Egy délután együtt beszélgettek, a Boszorkány így szólott
férjéhez:
– Apjuk, leányunk elég kövér már, jó pecsenyénk lesz holnap, én azalatt
az ürügy alatt, mintha fésülni akarnám, behívom s megölöm!
Azonban a fiú hallgatódzott az ablaknál, lélekszakadva szaladt
testvéréhez s megbeszélte a hallottakat. Abban állapodtak meg, hogy
abban a szempillantásban, mihelyt fésülni kezdi az anyjok, a fiú
egyszerre szakajtsa ki a kezéből a fésüt és szaladjon, amint csak lehet.
Másnap már minden készület meg volt téve a leány megölésére, a
vasfazékban víz forrt, az anyjok fésülködni hívta leányát, mire a fiú
kiragadta a fésüt testvére kezéből s elszaladt vele, a leányka pedig
utána, szüntelen kiabálván:
– Add ide a fésűmet!
Anyjok, ki szüntelen utánuk szaladt, édes kiáltozásaival vissza akarta
csalni a leányt, mondván:
– Jer’ ide, édes leányom, veszek én neked jobbat, szebbet!
De a leányka nem hajlott szavára, hanem bátyja után lihegett. Látván
tehát a Vénbanya, hogy kiáltozása haszontalan, visszament haza tilóért s
gereblyéért, gondolván, hogy így sokkal hamarabb utóléri.
A gyermekek ezalatt beértek a legközelebb eső faluba, hol
keresztülmenvén, egy patakon meglátták keresztanyjokat, ki szinte
Boszorkány volt, ruhát mosni, ennek panaszolván bajukat, tanácsot kértek
tőle.
Ez adott nekik egy meszelőt, fésűt és tojást, mondván:
– Ha anyátok majd hátatokat fogja verdesni, nagygyorsan vessétek vissza
kézből fejeteken keresztül elsőben a meszelőt, azután a fésüt, végre a
tojást, azután szaladjatok!
Elbúcsúzván keresztanyjoktól, futás közben hátratekint a fiú, látja
anyjukat, mint nyargal a tilón s gereblyén utánuk; hamar átvetették a
meszelőt, miből azonnal sűrű erdő keletkezett, melyen míg a Boszorkány
keresztülmenvén, sok ideig elmulatott, a gyermekek pedig azalatt jókorát
mentek. De mihelyt az erdőből kivaczkolódott, azonnal náluk termett;
ezek ismét átvetették a fésűt, melyből szörnyű sűrűségű, tövises erdő
támadt.
A Boszorkány vicsorgatta fogát gyermekeire s nem gondolt vele, bátor
összeroncsolt testéből a vér patakonkint tódult, mindazáltal nagynehezen
kivánszorgott belőle s fenyegetődzve köszörülte vérben fürdött fogát
gyermekeire.
Néhány pillanat után ismét elérte őket, azonban ezek hamar áthajították
a tojást, miből hét mérföldnyire terjedő tó keletkezett.
Ebbe is bement a Boszorkány, de közepén nagyon iszapos lévén, befult s
azonnal kalamásszá változott.
A gyermekek tovább barangoltak, nagyon megszomjazván, egy erdőbe értek s
mivel ott sehol közelében forrást nem találtak, kénytelenek valának
mocsárból inni; a fiú egy báránylépésből, a leány pedig egy
angyallépésből. De mi történt? A leány homlokán aranycsillag ragyogott,
haja tisztaarannyá lett, a fiú pedig báránnyá változott. Az erdőben
bolyongván, megéheztek, szerencséjükre a király ugyanabban az erdőben
vadászott. A vadászkutyák föl s alá szaladgálván az erdőben, ugattak s a
szaglás után fölkeresték őket. Feltalálván őket, nemcsak hogy meg nem
harapták; hanem még tulajdon konczukat, melyet az ebédnél kaptak, nekik
hozták s háromszor-négyszer is visszafordultak egymásután, s mindenkor
pecsenyét hozván szájukban. A kutyák e rendenkívüli étvágya figyelmessé
tette a cselédséget s a dolog gyanakodásra adott alkalmat.
Vigyáztak tehát a kutyákra, hogy hova hordják a pecsenyét s távolról
követvén őket, megtudtak mindent s értesítették a királyt a
történtekről. A király azonnal odament s miután kikérdezte volna
körülményeiket, mindkettőt a kocsijába ültette, hazavitte.
A király az első pillanattól rabja maradt a leánynak s alig mult egy-két
nap bele, már a leány királyné lett. Azonban jó sorsa ismét rosszra
változott, mert a király udvarában egy Boszorkány tartózkodott, ki
tulajdon leányát régóta a király számára tartogatta. Ez tehát kancsal
szemmel nézte a király házasságát s minden módot felhasznált, hogy
mennél előbb a királynét lábalól eltakaríthassa.
Történt, hogy a királynak hosszú útra kellett menni, nagy sírások között
vált el feleségétől. A király több hónapig elmaradt; azalatt a királyné
egy aranycsillagos homlokú herczeget szült. A Vénbanya színleg
nyájassággal viseltetett iránta, agyában pedig a legfeketébb terveket
főzte.
Szép tavaszi nap volt, a fülmilék bájosan hangicsáltak, mikor egyszerre
rávette a vén Boszorkány a királynét, hogy megfésüli. Az ablak előtt,
hol a fésülés történt, egy mély folyó folyt; fésülés közben egyszerre
megragadta a királynét s az ablakon keresztül a vízbe taszította. S
leányát felöltöztetvén a királyné ruhájába, ágyba fektette, hogyha a
király hazajön, elhitethesse vele, hogy e változást a gyermekágy okozta
rajta.
Azonban az igaz királyné nem fult bele a vízbe, hanem kácsává változott
s a víz körül legelő báránybátyjával gyakorta váltott szót; tudniillik
megparancsolta neki, hogy kérje ki a Vénbanyától a kis gyermeket s hozza
a patakhoz, hol megszoptatván, ismét a báránytól visszaküldötte.
A Vénbanya ezt örömmel teljesítette, mivel a kis gyermek senkitől sem
akart szopni, csak tulajdon anyjától. Ilyenkor a bárány szarván vitte a
kis gyermeket a folyóhoz és az ott uszkáló kácsától kérdezte:
– Kácsa, kácsa, kácsácska, hol van ezen gyermek anyja?
Mire a kácsák:
– A tizenkettedik seregben.
Odamenvén, megtalálta őt uszkálni, ki mihelyt megpillantotta öccsét,
azonnal megrázkódott, szép asszonnyá változott s megszoptatta a
gyermeket. Ez napról-napra így volt.
A király hazajövén, meghallotta a Vénbanya cselekedeteit, haragját
magába fojtotta s alattomban mindenkitől tudakozódott felesége felől.
Egy ízben kinézett az ablakon, meglátta a gyermeketvivő bárányt s
feljegyezte magának az órát, melyben ez történt.
Másnap abban az időtájban arrafelé sétált s egy bokor mellé bujt, míg a
bárány ott nem ment el a gyermekkel; ekkor a bokrok között távolról
követte s mikor szoptatta a gyermeket, egyszerre a háta megett termett,
átkarolta s el sem eresztette, míg csak a déli tizenkét óra el nem mult.
Ezután hazavítte s eléterjesztette a dolgot a tanácsosoknak, kik azt
ítélték, hogy a Vénbanyát lófarkon kell hurczoltatni az egész városon
keresztül. Amit ítéltek, végre is hajtották rajta. A Vénbanya holta után
sok évig boldogul éltek, legnagyobb bámulatukra a bárányból egy szép,
fiatal herczeg vált, kivel megosztozván a trónon, most is élnek.
(Ipolyi A. gyüjteményében 139. sz.)